Don Juan három éjszakája: Regény - 4

díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és
kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a
kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel
kinálta meg. János leült.
– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy
fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy
kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a
díszben itt a csőcselék megbámulna.
János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább
beszélt. Az íróasztala felé intett.
– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt
lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…
János önkéntelenül a szájába harapott.
– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután
írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.
János merev udvariassággal hajolt meg.
– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én
bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony
neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi,
semmi, semmi.
János mereven meghajolt.
– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam,
lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát
érzek ön iránt.
János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult
Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az
arcából minél többet megmutasson.
– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor
éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De
még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve,
szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e
beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.
János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre
magasabb lett.
– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló
lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az
egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a
kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy
melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint
örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog
alázattal az egész szívünket…
A Hopfner hangja trombitált.
– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus
forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja.
Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én
vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és
legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan
sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott.
Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz…
martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.
Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott,
azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába
vágott.
– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé
fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a
győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt
szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…
János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta.
Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:
– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga.
– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez.
János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta:
– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is
élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.
Felállott.
– Kérem, – mondta János derülten.
Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“,
vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes
élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet
szerez neki.
– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem.
– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm.
Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a
folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel
haladt előre. Meg van ez hatva?
– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó
véleménnyel.
– Nincs, – felelte Lippai szárazon.
– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában.
– Igen.
János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta:
– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség
van abban, amit ez az ember mond és érez.
– Nem.
– Nem. Mert nem vagy művész.
– Hopfner úr az?
– Ő az. Te pedig…
A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai
befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni.
János nem engedte.
– Én pedig? – kérdezte.
Lippai menni akart.
– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig?
– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai.
János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába.
Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett.
Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a
boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se
történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután
korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.
Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után
halkan így szólt hozzá:
– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak
öltözködtél.
Ninette elpirulva, de dacosan vonogatta a vállát.
– A libák miatt, – mondta halkan.
– Mit? Hogy? Miért?
– Hogy ne higyjék, hogy én is olyan vagyok, mint ők.
– Hát mért nem vagy te olyan, mint ők?
Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy
volna ő olyan, mint a többiek.
– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a
többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a
kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik.
Ninette zavartan és csodálkozva nézett Jánosra és idegenkedve
hallgatott.
– Te azt hiszed, – kérdezte János – hogy egyéniségnek kell lenned?
Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így
gondolja.
– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség
voltaképen?
Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni.
Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta:
– Mert én művésznő vagyok.
János elhúzta a száját.
– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan
hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel?
– Leszek, – felelte habozva Ninette.
– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te
színésznő leszel?
– Még apa akarta, – felelte Ninette félénken.
– Úgy? Ő akarta? – kérdezte János elgondolkozva.
– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült,
hogy zenei hallásom nincs.
– Úgy? És egyébként… tudsz valamit? Tehetséges vagy?
Ninette vonogatta a vállát.
– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De
délután… öt óra tájban… Hol?
– Magánál, – felelte Ninette természetesen.
Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak
öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban
az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában,
vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett és tiszta öröm
sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá.
– Hát kislány, – mondta neki, – milyen verset tudsz felmondani?
Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett
rá.
– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy
szerepből… valami monológot vagy más effélét.
– Dehogynem. Egész csomót.
– Tudod-e, – kérdezte János hirtelen – Juliát?
– Hogyne. Az egészet.
– Hát tessék.
– Mit? A kriptában? A búcsuzást? Az ismerkedést?
– Hm. Az erkélyjelenetet… az elejét. Mikor Julia kijön.
Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy
percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt.
Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután
megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint
az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a
messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a
szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz
előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk
erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves,
szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól
a gyötrő és édes szerelemtől, amely egy órával ezelőtt levillámlott rá.
Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette
kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó:
– Oh Romeo, mért vagy te Romeo.
János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint
az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan
volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a
világot fogja elbüvölni.
Ninette elhallgatott és kételkedő mosolygással nézett Jánosra.
– Még, – mondta János.
Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János
szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott.
– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged?
– Csak az iskolában…
János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell
valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és
bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az
öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a
Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott:
– Lippai.
A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos
nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné.
Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik:
– Kérem szépen, tiszteljenek meg egy percre. Jőjjenek fel.
Elébük ment a folyosón.
– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon
invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ
legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása!
Bementek a szobába. Ninette zavart mosollyal várt rájuk.
– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el
még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig.
Helyet mutatott Cavallarnénak és Lippainak. Ő állva maradt.
– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az
erkélyre. – Kérem, Ninette.
Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután
két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett
előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a
karját és megszólalt:
– Oh Romeo mért vagy te Romeo…
János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg
citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a
bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett
Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és
megszólalt:
– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az
előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb.
Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és
megszólalt:
– Oh Romeo mért vagy te Romeo…
– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy
ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben…
mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a
szerelem. Forrón. – Gyerünk.
Ninette előrehajtotta a fejét, felemelte a karját és megszólalt:
– Oh Romeo, mért vagy te Romeo…
János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez
itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak,
igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu
pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá,
dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt.
– No, mi az, Ninette? – kérdezte János.
– Nem birom, – zokogta Ninette.
– Az előbb olyan nagyszerűen ment.
Ninette vonaglott a zokogástól.
– No, kis Ninette, – mondta János gyöngéden.
– Nem birom, ha más is hallja, – mondta Ninette zokogva.
– Hogyan kis Ninette? Hát nekem megint tudnád úgy, mint az előbb?
– Hogyne, – felelte Ninette.
– És…?
Ninette szégyenkezve fordította el a fejét.
– És? – kérdezte János.
– Ne haragudjék rám, – mondta Ninette sírva.
– Dehogy haragszom, – felelte János. És más előtt nem birod?
– Nem.
– Pedig kis Ninette, színésznőnek más előtt is kell tudnia…
– Én nem tudom, – mondta Ninette csüggedten.
János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta
Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a
szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta
Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló
kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit
János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult
és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt.
– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme
lesz annak, akit szeretni fogsz, de…
Habozott, hogy kimondja-e.
– De… de színésznő… belőled… hm… aligha lesz.
Ninette mosolyogva nézett rá.
– No, nem lep meg ez téged? Nem szomorít el?
– Nem, – felelte Ninette. – Én ezt úgyis tudtam.
– És nem szomorít?
– Nem. Azelőtt szomorított. Azelőtt szerettem volna színésznő lenni.
– És most?
– Most olyan nő szeretnék lenni, amilyen…
Habozott egy kicsit, azután derülten belenézett a János szemébe.
– Amilyen magának tetszik, – mondta nyugodtan.
János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére
elpirult az örömtől.
A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két
hét múlva egy este így szólt Jánoshoz:
– Te parancsoltad rá erre a szegény Ninette-re, hogy tanuljon?
– Igen, – felelte János. – Megdöbbentően műveletlen volt.
– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül
irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –?
– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki
fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő
nevelődik.
Lippai félrehúzott szájjal mosolygott.
– Nevelődik, nevelődik, – mondta. – Ki számára nevelődik?
– Az én számomra.
– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a
kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam…
– Mondd már.
– Úgyszólván… ha szabad magamat így kifejeznem…
– Mondd már, – szólt János fogcsikorgatva.
– És ha ez a szó számodra is csak szerény kritika, nem pedig hadüzenet.
– De most –.
– Te… egészen raffinált gazember vagy.
János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai
félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és
erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.


A MÁSODIK

I.
János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et.
Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és
megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a
két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és
megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán
és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt
és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.
– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva.
Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és
melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott
rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.
Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük.
A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és
néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg
Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru,
szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment.
Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.
– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti.
– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy
gyáros a férje.
– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a
bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.
– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően.
János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek.
János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította
meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.
– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de
most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.
János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon
szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva.
Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig
tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban
áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel
beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már
égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták
katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön.
Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van.
Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai
előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott.
Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes
mosolygással nézett Jánosra.
– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés
az értelme?
– Mert katona vagyok, – felelte János derülten.
– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc?
– Hm.
– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan
huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy
éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné
a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én
találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi
neked ezt.
Egy hivatalos iratot adott át.
– Mi ez? – kérdezte János.
– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed.
– Én azonban…
– De édes, jó öregem.
Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az
okiratot.
– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod
néhány vendégszereplésre.
– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza.
– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb
sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva
énekeled Don Juant…
– Nagyon jó.
– És még néhányat.
– Helyes.
– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit
nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az
opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan
helyáremelések. Viszont…
– No mi az?
– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja…
– No mi az már?
Ninette nyugodtan mondta:
– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga
valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra
adja.
János elragadtatva tárta ki a karját.
– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze.
Odafordult Lippaihoz:
– Megmondtad?
– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz.
– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb
feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.
– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd
azoknak.
János jókedvüen intett igent. Lippai felállott,
– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra
próbát?
– Hogyne.
Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt,
mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.
– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig
merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm,
kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az
enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy
óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni,
csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.
Ninette szótlan mosollyal nézett le rá.
– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva.
Ninette mosolyogva vonogatta a vállát.
– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki
rádnéz.
Ninette szótlanul mosolygott.
– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy.
– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta,
hogy legyek.
János megcsókolta a kezét.
– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te…
Felállott és összeráncolta a homlokát.
– És te… szeretsz még engem?
Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a
kezét.
– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem
találkoztál senkivel, aki –?
Ninette komolyan válaszolt:
– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én
magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha
sokáig nem jöhetett volna haza.
– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál.
– Miért?
– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon…
Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte:
– Tetszem még neked?
Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé.
– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem…
Ninette felállott és melléje lépett.
– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen.
– Igen, – szólt János ijedten.
– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan
egészséges barna, mint máskor és…
– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan.
– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó?
János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött
Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.
– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik,
megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még
eligazodom a kofferjeiben…
– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem,
mintha tegnap mentem volna el.
Ninette ruhát adott ki neki.
– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk
egy órát.
– Úgy van, – mondta János boldogan.
– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak
menni; este pedig…
– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János.
Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik
szobából egypárszor átszólt.
– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj
nekem.
– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette.
– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod
kell.
– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette.
János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük
sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a
szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy
szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte
ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a
szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután
visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:
– No, ez hamar utánad talált.
János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai
velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja
őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan
szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé.
Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:
– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné.
– Én… nem…
– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam:
Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.
– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra.
– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam,
amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál
tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje
kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag,
előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a
lebonyolitás majd simán megy?
– Igen… és?
– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja
meg, én most elmegyek.
– És?
– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a
komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást.
Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a
társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg
akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint
megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol
lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng
körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.
János mérgesen káromkodott.
– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved.
– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen.
– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni…
– Hálás a hóhér…
János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a
Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős.
Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:
– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok?
– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta.
Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte:
– Beszélt maga… én rólam neki?
– Igen, – felelte János kényelmetlenül.
– Mit?
János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette
ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a
szive.
– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom
őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e
valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár
rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb –
maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, –
barátnőm, leányom, szerelmem…
Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe:
– Szerelmem, szerelmem, szerelmem.
Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább.
– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette.
– Remélem, nem törődöl vele.
– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek.
– Nohát, akkor –?
– De sajnálom. Szegény.