Don Juan három éjszakája: Regény - 6

jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész,
azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt
soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a
bukás.
Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A
bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy
harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre
belekárogott a Lippai rekedt hangja.
– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék.
Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni
egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy
beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és
barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.
Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt.
– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos
voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta,
mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak
azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták,
hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz,
hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a
harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy
mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen
ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam:
mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked
valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti
ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy
gazember. Az egy gazember.
Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János
hálásan fogta karon.
– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez
most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.
Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A
kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára.
A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a
ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem
tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk
mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig
eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és
érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a
nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt
állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?
Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő
számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy
világhíresség, aki Budapesten megbukott.
Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János
fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga
zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul
rátért a dologra.
– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a
többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most
mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket
adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja,
mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt
Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk
kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.
Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A
társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá;
Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy
az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy
elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább
érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem
hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és
evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a
Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a
Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó
elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.
Odafordult Wormserhez.
– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá,
hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam?
Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta:
– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire
szántam el magam.
Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan
vissza akar vonúlni? János dühbe jött.
– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a
dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik
nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű
publikum előtt.
Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János
érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a
Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.
– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy
ostoba csőcselék…
Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott
volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután
hangosan folytatta:
– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok
többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra,
amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek.
Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi
köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba
szerepet, mint Don Juan.
Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi
kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és
gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba
szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot
kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette
meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való
ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó
részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál
ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem
közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent
van.
A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután
szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert
hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek,
azután leült János mellé.
– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este.
– Miért?
– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden
hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét
semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl
énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt:
éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban
van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.
János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé
néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres
húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel
nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János
nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni
készült, de Lippai megelőzte.
– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga
tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát
tudná megzavarni egy-egy szavával.
Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem
látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy
lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét
esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni.
Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat
mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon
érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.
János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont
érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és
az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az
is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is
rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant
a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.
Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok
egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most
senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.
– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk?
Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ
vár.
– No gyerünk haza, – mondta János energikusan.
Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas
kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül
semmit. Az előcsarnokban János megállott.
– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és
Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.
Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett
volna mondani. Elfogulatlanabbat.
– Felmegyek. Lefekszem.
De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani.
– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a
barlangjába.
Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy
egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak.
Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé.
Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett
el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a
kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó
grimászokat vágott bele a tükörbe.

III.
Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél
után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni,
lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha
pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni
valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem
volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.
De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak
nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az
ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót
és aggódó arccal hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz?
Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy
valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már
odafordította János felé.
– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát.
– Ugyan…
– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott,
gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.
– No! És?
Ninette csendesen vonogatta a vállát.
– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az
arca.
Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda
hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.
– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl.
Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban,
nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren
tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és
kipirultan.
– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván.
– Idejöttem…
Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra.
János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.
– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél?
– Tudja.
János csodálkozva nézett rá.
– És az anyád…
Ninette sietve szólt közbe:
– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel
kellene keresni. Elkisért idáig.
– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem
felkeresni?
Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a
János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.
– Minek jöttél? – kérdezte komoran.
Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve
nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies
derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt
csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette
a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.
– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta,
hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az
ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt
vagyok.
János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges
szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh,
amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és
a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és
olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.
– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal.
– Ma.
– Miért éppen ma?
Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással
nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de
érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra
megszólalt:
– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el.
János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a
félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.
– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és
áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A
szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most.
Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.
– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette.
– Hanem?
Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint
kislánykorában, ha zavarban volt.
– Hanem?
– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből.
– Úgy. Hm.
János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint
megszólalt:
– És miért éppen ma?
Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A
jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.
– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor
magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy
megvigasztaljam… úgy sajnáltam.
– Egyszóval szánalomból.
A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva
akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe
szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt,
ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:
– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én
hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát
mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt
telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán?
Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak
nekem, nem bugrisok, mint itt.
Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta.
Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a
falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel
követte a rohanását.
– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri
hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a
királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem
ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök
a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent
d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És
akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki
egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és
beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott
Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki
vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?
Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és
szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka
fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb,
kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a
karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de
most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament
Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta:
– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás
vagyok.
Fanyarul elmosolyodott:
– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt
mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…
Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte:
– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és
olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek
szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen
tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett,
hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…
Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét.
János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte,
azután leült eléje a földre és felnézett rá.
– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat,
mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.
– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.
– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe,
mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.
Látta Ninette-en, hogy nem hiszi.
– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni?
Megint fel akart lobbanni.
– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve.
János látta rajta, hogy nem hiszi.
– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal
fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…
Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel
simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.
– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt,
hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.
Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk
lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni
kezdett:
– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány
voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott,
amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik
beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és
néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem:
mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar
Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam…
és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve,
kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és
emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam
először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam…
Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó
magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én
akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt
véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel
azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem
magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a
tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam
magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.
János felnézett rá.
– Te drága, – mondta elragadtatva.
– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam
gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam
beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már
az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide
magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a
fehérneműjét gondoztam.
Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá.
– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én
csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.
János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához.
– Én velem az történik, amit maga akar.
János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját.
– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“,
akkor én úgy nézek rá…
János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva
ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte:
– Mi az?
– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá…
– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt
teszem, amit maga akar.
János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután
visszafordult Ninette felé.
– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez
teneked eszedbe?
Ninette ijedten hebegett valamit.
– Miért gondolsz itt… most… ő rá?
– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt
mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.
– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és…
Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit.
– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a
Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül
való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?
– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta,
hogy –.
– Én azt mondtam, én azt mondtam!
Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam;
barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.
– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly
nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.
– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta.
János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva
várakozott.
– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy
hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka,
mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam
van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh
Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett
lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka
levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.
– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én
csak azért…
– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a
szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak
és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…
– Maga akarta, hogy én ilyen legyek.
– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és
minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha
meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke,
ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem
határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt
száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az
egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom
átkozottul elszomorító.
Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását.
Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak
azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan
gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami
megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel
hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb
gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett
rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:
– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek
feleségül?
Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb
válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.
– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.
– Miért?
– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz
fog férjhez adni. És…
– És?
– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és
megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész
élettel kellene fizetni.
– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés
után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.
Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat
mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával.
Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a
szavait alig lehetett érteni, így szólt:
– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság
is kisebb árat fizetni.
Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és
könnyel telefutott szemmel ezt felelte:
– Én… maga… hiszen tudja…
Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon
mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára,
megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.
– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette.
Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise
Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a
legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy
királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és
feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna,
neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből,
amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint
te most én rám…
Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét.
János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:
– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is
kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?
Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába
úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben
leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:
– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd
a férjednek mondani?
Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy
erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.
– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga
mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg
akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.
János felszisszent.
– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem
lesz jó.
– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni.
– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e?
– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette.
– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél.
– De hisz az nem igaz.
– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez
az.
– Hát azt mondom, hogy soha nem is…
– És ha megtudja, hogy nem igaz?
Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki,