Don Juan három éjszakája: Regény - 9

János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt
hűséggel és odaadással.
– Kérem, – mondta reszkető hangon – hallgassa meg, amit mondok.
A szívére szorította a kezét.
– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én
magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog
tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad,
bűn volna, nemcsak tőlem…
János elgondolkozva nézte.
– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az
egész életemet adom cserébe.
János fanyarul bólintgatott.
– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi
asszony van… én nem mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak.
De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak
éntőlem, magától is bűn volna.
János keserű szájjal mosolygott.
– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és
tanítasz engem.
– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden
cseppjében érzem.
Halkabban és nyugodtabban tette hozzá:
– És különben: maga nevelt engem ilyenné.
– Tessék?
– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga
énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem
volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna,
sem azután nem szeretne.
János vonogatta a vállát.
– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított
meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni.
– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy
én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is.
Ninette elmosolyodva csóválta meg a fejét.
– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt.
Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes
és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan
akkor se lehetek, ha maga akarja.
Előre hajolt. Gyöngéd, odaadó és hízelgő volt a mozdulata.
– De akarja-e? – kérdezte megindultan.
János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége
és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még
azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat
reszketett.
– Pedig, – mondta – én megmondtam… hogy azért… az enyém vagy…
Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen
mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az
ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és
kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen
szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta
maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét
hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és
mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és
hátratántorodott.
Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és
villámló szemmel állt:
– Ezt teszed velem? – szólt János fuldokolva.
– Ezt. Menjen el innen.
– Utálsz engem…
Ninette megrázta a fejét. Kibomlott fényes, fekete hajfürtjei lobogtak.
– Mindenkit utálok, – mondta lázasan – csak őt szeretem.
János csikorgatta a fogát.
– Hát elmehetek? – kérdezte tajtékzó dühvel.
– El.
– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk mindennek örökre vége, –
mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást.
Ninette hallgatott.
– Igy is menjek el?
– Igy is.
János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni
az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe
jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a
kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan
állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve,
megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét
folyosón a lakásába.
A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket
felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai
nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró
vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel,
kimerülten elaludt.

IV.
Másnap déltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét és az ébersége első
másodpercében megrohanta a szégyenkezés és a megalázottság. Eltorzult,
keserű szájjal rágott szét haragos káromkodásokat, azután hirtelen
elhatározással felugrott az ágyból. No jó. Majd meglátjuk.
Csengetett. Felhozatta a lapjait és reggelit hozatott. Miután
megreggelizett, még nagy étvágyat érzett. Erre mindjárt ebédet hozatott.
Miközben evett, belépett Lippai.
– Csak nem vagy beteg? – kérdezte meglepetve. – A hölgykoszorú odalent
már türelmetlenül várja a feljöttödet.
János halkan káromkodva mondott valamit a hölgykoszorúról, azután
Lippaihoz fordult.
– Nem vagyok beteg, – mondta. De úgy vágyódom az egyedüllét iránt, hogy
ez a vágy szinte már beteges.
– Kérlek.
Lippai vette a kalapját. Mielőtt kiment volna, üzletszerű hangon
megkérdezte:
– Óhajtasz valamit? Kivánsz valamit? Akarsz tudni valamit?
– Köszönöm, semmit, – felelte János habozva.
Lippai felsőbbségesen mosolygott.
– Tudod, mit, – mondta – akkor majd én kérdezek tőled valamit: nem
tudod, mi történt Ninette-tel? Az arca sápadt és a szeme ki van sírva.
– Nem tudom, – mondta János dühösen. – És nagyon leköteleznél, ha
magamra hagynál.
János megebédelt, szivarra gyújtott, visszafeküdt az ágyba, végigolvasta
a lapokat, azután újra befordult és elaludt. Délután négykor ébredt fel
megint. Ekkor felkelt, megfürdött, felöltözködött és lement sétálni.
Találkozott Theodori Vilmával.
– Fenséged újabban egészen elkerül bennünket, – mondta Theodori Vilma.
– Ha tudnám, hol lehet magát egyedül találni, – mondta János komoran, –
akkor oda elmennék.
Theodori Vilma kutató és vidám pillantást vetett rá.
– Aki ezt ilyen komoran kérdezi, – felelte mosolyogva – az természetesen
nem kap választ.
Biccentett a fejével és tovább ment. János elgondolkodva nézett utána.
Később felment a terraszra Lippait keresni. A terraszon ott ült Ninette.
János elment előtte, nem nézett rá, és később, amikor Lippait a
szobájából lehozta, a terrasz másik végén ült le vele.
– Ninette egyedül van, – mondta Lippai félrehúzott szájjal – és azt
várja, hogy odaülünk.
– Én nem ülök oda.
– Úgy? Hm. De estére… együtt van páholyunk… együtt kell ülnöd vele.
– Nem kell. Nem megyek el a színházba.
Lippai húzogatta a száját.
– No csak gyere, – mondta gúnyosan. – Ninette szerzett egy földszinti
jegyet… a Theodori Vilma kedvéért el akar jönni… de nem akar terhedre
lenni. – Viszont: ez a hadiállapot lassanként igen feltünővé válik.
– Bánom is. És nagyon kérlek, szüntesd be ennek a témának a tárgyalását.
Lippai hallgatott. Uzsonnáztak, azután elmentek sétálni. Egyszer
meglátták a távolban Ninette-et; János erre lefordult az útról és
bevitte Lippait is az erdőbe. Az egész idő alatt többnyire hallgattak.
Hét óra tájban megindultak a színház felé. Lippai ekkor félrehúzott
szájjal megszólalt.
– Ha jól látom, – mondta csendesen – Ninette-nél dobva vagy.
A budapesti argot-t használta. Az az érzése volt, hogy a megszólalása
így bizalmasabb és semmi sértő nincs benne. János összehúzta a
szemöldökét, de azután szótlanul bólintott igent.
– Hm. Ha jól rekonstruáltuk a történteket, akkor az történt…
János feléje fordult.
– Tuk, – mondta csodálkozva. – Miért tuk? Ki ez a többes szám?
– Theodori Vilma, – felelte Lippai nyugodtan.
Kötekedve nézett Jánosra.
– Mert azt csak nem akarod, hogy Ninette-et faggassam?
János nem felelt. Lippai tovább beszélt.
– Ha tehát a történteket jól rekonstruáltuk, akkor te, miután eddig
ernyedetlenül főzted Ninette-et, tegnap végre megjelentél nála, –
körülbelül félegykor, mert az ablakaid akkor elsötétedtek, – hogy a
járandóságaidat behajtsd. A csevegés eltartott vagy másfél óra hosszat,
– kettőkor a szobád megint világos lett – és a csevegés során nemcsak az
derült ki, hogy egy lánynál hiába írja be magát az ember a főkönyvbe,
hanem az is, hogy egy fiatal asszony csak az urát szereti. Vagyis:
Ninette-nek egy szerelme van és az Kerékgyártó úr. Téged pedig a szó
legszorosabb értelmében kidobott.
János bámulva nézett rá.
– Óriási, – mondta. – Hogy a ti agyatok, hogy be van rendezve az ilyen
kutatásokra.
– Budapesten, – mondta Lippai büszkén, – sokkal különb kombinációk is
sikerültek már. Hisz ez itt gyerekjáték volt. Itt még azt is meg
lehetett állapítani, hogy a drámának nagyon kínos részletei lehettek,
mert a Ninette szeme ki van sírva és te bőszülten jársz és messze
elkerülöd őt.
– Óriási, – mondta János.
– Óriási; de most azt hiszem itt az ideje, hogy jobban bánj vele. A
végén mindennek te vagy az oka.
– Én?
– Hogyne. Miért voltál négy évig ájtatos és nagylelkü patriarka.
Tudhattad volna előre, hogy ez jön. Egy asszony, akit szeret a férje, az
a férjét szereti és senki mást.
János rábámult.
– Furcsa, de így van, – mondta Lippai. – Mi néha már elfelejtjük, hogy
tisztességes asszonyok is vannak a világon. Megérdemled a büntetést,
mert te is elfelejtetted. Felsültél. Nyugodj bele. Bánj jól vele.
– Nem.
– Don Juan megbukott és most tombol…
János dühbe jött.
– Tudod mit, – mondta felfortyanva Lippainak, – kegyeskedjél nem
belefecsegni ilyen indiszkrét módon az ügyeimbe. Utálom ezt a budapesti
hangot…
Lippai harsányan hahotázott.
– Utálod? Ez nagyon jó. Előbb alaposan megtárgyalod az ügyet, azután
kijelented, hogy utálod ezt a budapesti nyiltszívűséget, vagy ha úgy
tetszik művészszabadságot, vagy ha úgy tetszik bohém indiszkréciót. Most
már igazán bevallhatnád, mennyivel jobb nyiltan beszélni, mint
diszkrétnek lenni.
János hallgatott.
– Ezzel szemben és szívesen elismerem, hogy most már művész vagy és nem
segédjegyző.
János tiltakozó mozdulatot tett.
– Ne tiltakozz, – mondta Lippai. – Tiltakozol? Úgy? Hát… hm… mondd csak
kérlek… mikor nézzük meg végre azt az eladó birtokot?
A színházhoz értek és lassan felmentek a páholyba.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, – mondta Lippai.
– Ne kínozz.
Leültek. János rátámaszkodott a páholy kopott bársony könyöklőjére és
elbúsúlva nézett le a nézőtérre. A nézőteret lassan megtöltötték a
fürdővendégek. János nem látta őket. Vakon bámult bele a földszint
nyüzsgésébe. A kis zenekar játszani kezdett. János megmozdult,
figyelmesen kiegyenesedett, azután nekibúsúltan mondta:
– A szomorú az, hogy engem ez most lázasan érdekel.
– Micsoda?
– Ez az előadás. És minden színházi előadás.
– Miért szomorú ez?
– Azelőtt nem tudtam tíz percnél tovább egy nézőtéren megmaradni. De a…
hm… a nagy budapesti bukásom előtt való estén azt hallottam, hogy… hm,
az öreg Cavallar azt szokta volt mondani, hogy nincs olyan rossz
előadás, amelyből tanúlni ne lehetne.
Gondolkozva és lassan mondta:
– Nincs olyan kontár, akitől tanúlni ne lehetne, ha mást nem: hogy
egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélekzetet, hogy egyszer egy
szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik. Nincs olyan nagy művész,
akinek tanulnia ne kellene; minél nagyobb művész valaki, annál inkább;
egy nagy művész nem is tanúlhat másból, csak abból, ha magát állandóan
összehasonlítja másokkal. A börziánernek mindennap el kell mennie a
börzére, katonának a kaszárnyába, diáknak és tanárnak az iskolába,
színésznek a színházba.
– No hát… ez nagyon helyes.
– Nagyon helyes, – mondta János búsan. – De azóta én mindennap ülök egy
színházban, fogom a páholy undok párkányát és elejétől végéig kidülledt
szemmel lesem az előadást.
A színpadon játszani kezdtek. János megmarkolta a párkányt és egyenesen
ülve, előrehajtott fejjel, feszült figyelemmel nézett a színpadra.
– A tragédia teljes, – súgta Lippai. – El akartad csábítani Annát. Ez
nem sikerült. De az öreg Cavallar, a Komtur egyszer csak megjelent és
magával ragadott a pokolba.
János egy kérdő pillantást vetett rá.
– Már benne is ülsz, – mondta Lippai. – Már kínlódol is. Fogod a
párkányt… kidülledt szemmel nézel a színpadra… marcangolod magad: hogy
lehetne még jobbnak lenni, hibátlannak lenni, tökéletesnek lenni… benne
vagy már a pokolban.
János bágyadtan elmosolyodott, azután figyelmesen nézte, ami a színpadon
történik. Az első felvonás végén lelkesen fordult Lippaihoz:
– Te, ez a Theodori Vilma nagyszerű.
– Mondtam én.
– Kodovszki is egészen jó.
– Na.
Mikor a darabnak vége volt, mind a ketten felmentek a színpadra. János
odament Theodori Vilmához.
– Nagyszerű volt, – mondta neki. – Legelsőrangú.
Theodori Vilma gyanakodva nézett rá.
– Őszintén mondja?
– Esküszöm. Tudja mit: nagyon örülnék, ha a télen együtt énekelhetnénk
valahol.
Theodori Vilma a nyakába ugrott és megcsókolta.
– Döntő bizonyítékul pedig, ha akarja, összehozom Wormserrel.
Theodori Vilma boldogan köszönte meg a kedvességét, azután sietett
átöltözködni. János azután Kodovszkinak is gratulált, később átsétáltak
a vendéglőbe vacsorázni. Együtt ültek egy nagy asztalnál. A terem másik
végén egy kis asztalnál egyedül ült Ninette. János úgy helyezkedett el,
hogy ne kelljen látnia. Theodori Vilmával foglalkozott. Theodori
Vilmának ragyogó jókedve volt. János most nagyon szépnek találta.
Vacsora végén egyszer odahajolt hozzá.
– Mondja Vilma, – kérdezte halkan – nem vagyunk mi itt a kelleténél
sokkal többen?
Theodori Vilma körülnézett, gondosan megszámlálta a jelenlevőket, azután
nevető arccal, kötekedő szemmel ezt súgta Jánosnak.
– Kilenccel vagyunk többen, mint kellene.
Az asztalnál tizenegyen ültek. János nevetett.
– Hol lehet magát egyedül találni?
– Jőjjön le holnap délután hatkor a keresztúthoz; a nyirfaerdő mellett…
János bólintott. Az asztal alatt megszorította a kezét és Theodori Vilma
visszaadta a keze szorítását. A társaság ekkor már nagyon jókedvű volt.
A cigány a terem túlsó oldalán izgatottan horgászott a János tekintete
után. Tizenegy óra volt.
Az asztaluk előtt ekkor Ninette ment el. Befejezte a vacsoráját és most
ment kifelé. Egyedül haladt végig a termen karcsuan, sötét ruhájában,
fehér arcával. Amikor előttük elment, fejbólintással, szerény és óvatos
mosolygással köszönt a társaságnak. János ekkor az arcába nézett. Az
arca sápadt volt és beesett, a szeme kisírott. A társaság tagjai
köszöntek neki. Ninette erre tovább ment, odaért az ajtóhoz és hamarosan
eltünt a folyosón.
János ekkor intett a cigánynak. A cigányok lázas buzgósággal
hurcolkodtak át és nemsokára magukon kívül játszották a János nótáit. A
társaság egyrésze elment, a másik része ottmaradt és Jánost figyelte.
János nekibúsultan mulatott. Theodori Vilma egy óra hosszat elragadtatva
nézte, – János néha-néha szépeket mondott neki – azután elment
lefeküdni. János megcsókolta a kezét, hosszan az ajkához szorította;
Theodori Vilma megszorította a kezét. Nemsokára már csak Lippai maradt
ott. János ekkor féktelenül ivott és dühödten tombolt; ivott, énekelt,
tajtékzó haraggal szidta a világot és csörrenve vágta földhöz a
poharakat. Egy óra tájban végét vetette a zenének és lesöpörte az italt
az asztalról. Úgyse tud lerészegedni, – hát minek? Lassan felállott,
Lippaival együtt szótlanul elment és indult fel a lépcsőn. Az első
emeleten, mielőtt elváltak, Lippai mondani akart valamit, de János
intett neki, hogy ne szóljon, egy bólintással búcsut vett tőle, azután
komoran elindult a lakása felé.
Az első szobájában megállt és körülnézett. Mit keres? Semmit. De nem jó
így egyedül lenni. És nem jó inni, ha az ember úgyse tud lerészegedni.
És minek tombolni, amikor az ember a rosszkedvét úgyse tudja kitombolni.
Az élet nem mulatságos. Szégyenkezéseknek, keserűségeknek és gonosz
indulatoknak a rút rétege rakódik le a szívben, mint a mérgek a pohár
fenekén. Soha a víz tiszta már nem lehet. Nincs nyugodt és derült öröm.
Az ember fáj magának.
Fuldokolva ment az erkélyajtóhoz és haragos rántással feltépte mind a
két szárnyát. Levegőt! Tiszta, csillagos eget. Kint sötéten és
mozdulatlanul álltak a fekete erdők, túl rajtuk ott volt a néma hegy és
az egészre ráborult a tiszta, nagy égbolt. János szomjasan szítta be az
erdőnek éles, fűszeres lehelletét. Ez jó. Tiszta és éles. A zúgó fejből
elűzi a tisztátlan mámort; a lélekben nem gomolyog többé az alaktalan
düh; a szenvedő agyvelő képeket és gondolatokat forgat, ahelyett, hogy
üresen őrölné a maga kínját. Lám, aki valamire tud gondolni, az nem is
kínlódik már olyan keservesen. Csak gondolkozni kell, tiszta és világos
képeket forgatni; mintha az élet egy nagy képeskönyv volna: egyik képet
a másik után fellapozni…
Jánosnak az orra, a szeme, a szája, a szíve egyszerre tele lett egy régi
emléknek a képével, az ízével, a színével, a szagával. Igy ömlött be a
nyitott ablakon a hegyi éjszaka éles, fűszeres lehellete, amikor öt
évvel ezelőtt nála, ebben a szobában fölnyílt az ajtó és gyorsan,
komoran, egy vakmerő találkozóra asszonyosan földiszítve, belépett a
tizenhatéves Ninette. Gyorsbeszédű, pattogószavú, elkeseredett, elvadult
gyerekleány. Tántorgó szegény lélek. Milyen furcsa, milyen fanyar
kedvességű, milyen mulatságosan megható kis vadmacska volt…
János nekitámaszkodott az ajtónak, belenézett az éjszakába és elmélázó
szeme előtt egyik kép a másik után bukkant föl tisztán, élesen és olyan
elevenen, hogy váltakozó illatukat érezte… Eleinte Ninette lázadozott
még néha; azután már csak azt akarta akarni, amit ő akart. És mit akart
ő? Azt akarta, hogy Ninette derült legyen, egyszerű, jó és tiszta. Az
lett-e? Az… Egyszer, bágyadt színességű őszi napon a budai hegyekben
sétáltak és ő ezt mondta Ninette-nek: „Te, Ninette, te sohase tudod
magadat a tisztelettől rászánni arra, hogy engem tegezz? Olyanok
vagyunk, mint egy magyar parasztpár. A férj tegezi az asszonyt és az
asszony magázza a férjet.“ – Ninette mosolyogva felelte: „Vagy olyan,
mint egy apa és a lánya.“ – Milyen különös volt, milyen kedves volt,
milyen gondos volt ez a fiatal leány, amikor két-három évvel ezelőtt
minden nap eljött hozzá és a látogatóit fogadta, a leveleit írta meg és
a ruháit tartotta rendben. Mennyi asszonyi tapintat és anyai gyöngédség
volt benne. És egy félévvel ezelőtt milyen nagylelkű, milyen drága és
milyen hősies volt, amikor a fogcsikorgatásnak egy éjszakáján eljött
hozzá, hogy egy megsebzett komédiás vígasztalására önmagát áldozza föl.
És tegnap éjjel… Mi történt tegnap éjjel?
János föllapozta az utolsó lapot. Egy pillanat alatt végig élte az egész
jelenetet és olyan irtózatosan keserű szégyenkezést érzett, hogy
eltorzult tőle a szája és verejtékes lett a homloka. De ezt a szégyent
nem a kudarca miatt érezte. Ezt a szégyent azért érezte, mert a kudarcot
kihívta. Mert belefogott valamibe, amibe soha, soha belefognia nem lett
volna szabad.
Csikorgó foggal szorította ökölbe a kezét. Elmozdult az ajtóból.
Tehetetlenül állott meg, néhány támolygó lépést tett a szobában, levágta
magát a diványra, fölugrott róla, beleült egy karosszékbe és
meggörnyedve hajolt előre, mintha testi fájdalom kínozná.
– Milyen ostoba egy gazember vagyok én, – mondta hangosan. – Milyen vak,
ostoba és alacsony gazfickó. Hogy én ezt tehettem! Hogy én ettől vissza
nem szédültem. Hogy én ezt a kedves, szép, tiszta lényt ilyen megalázó
védelemre kényszerítettem.
Egyszerre föltünt előtte a Ninette arca: úgy, ahogyan ma este látta.
Sápadtan, beesett, kisírt szemmel. A Ninette édes arca. A Ninette
mélységes, hűséges, szép szeme.
– Nemcsak, hogy gazember voltam, hanem még utána is még én kínoztam
pimasz duzzogással, aljasan ordináré haraggal, mint a leghitványabb
fajtájú férfiak a nőket, akikkel nem boldogúlnak. Üldöztem! Üldöztem!
Üldöztem!
Látta Ninette-et, amint sötét ruhájában, fehéren, kisírt szemmel
végigmegy a termen, óvatos, fájdalmas mosolygással meghajtja a fejét és
az ajtón át eltünik. Egyedül van. Egyedül… Ninette. Az ő kis Ninette-je.
Az ő drága kislánya… A fájdalma olyan görcsösen kínzó lett, hogy a
nyelvébe harapta bele a fájdalomordítását. Behúnyta a szemét és vak
dühvel szorította le a két szemehéját, hogy forró könnyek ne hulljanak
végig az arcán.
Sokáig ült így összegörnyedten, mintha a megbánásnak, a fájdalmának és a
szégyenének a korbácsütései alatt ülne. Átszolgáltatta magát ezeknek a
korbácsütéseknek, hosszan, tűrve és megadóan. A tűrés azután lassan
lefegyverezte a fájdalmat. Szívének kínja megenyhült. A fájdalmas görcs,
amelyben ült, föloldódott. Sóhajtva tért vissza a nyugalma és a
józansága. Kiegyenesedett. Bús nyugalmat érzett, amelyben élesen lát és
tisztán gondolkozik az ember.
Milyen nagyszerű volt tegnap ez a kedves Ninette. Ez a drága és tiszta
asszony. Egy alávaló helyzetben milyen okos, elszánt és bátor. És miért
volt ilyen? Mert jóra született? Azért is. De még inkább azért, mert ő
nevelte ilyenné. Milyen rút és csömörletes dolog volna, ha más lett
volna. Ha engedte volna, hogy ő egy vétket elkövessen. De nem engedte.
Okossá, tisztává, bátorrá nevelte az, aki nevelte. Ki nevelte? Aradi
János. Ha azzal, ami tegnap történt, ő csak próbára akarta volna tenni
Ninette-et, akkor most dagadhatna a szíve a büszkeségtől. Ilyen
győzelem. Ilyen pompásan megformálni egy puha gyereklelket… De ő nem
próbára akarta tenni. Ő megrohanta…
Hogy történt ez? Hogy volt ez lehetséges? Hiszen őt nem is hajtotta egy
mindent elsöprő vágy. Ő nem is néz Ninette-re olyan szemmel, mint
férfiak nőkre. Hogy történt? Unatkozás? Elfoglalatlanság? Hiszen neki
mindegy: a könnyű Theodori Vilma vagy… vagy más. Miért gondolt
Ninette-re? A lelkünk alján gonosz indulatok rakódnak le, mint a mérgek
a pohár fenekén. A férfihiúság szégyennek tekinti, ha az ember elereszt
egy nőt, akit a kezében tartott. Könnyű nők repdesnek az ember körül;
szédültek, játszók, nagyon erősek, nagyon gyöngék; egy nagyon részeg,
vagy egy nagyon józan világ. Az elveszettek. Akik nem ismerik az anyai
mosolyt és a halálos hűséget. És az ember elfelejti, hogy ezek mögött
ott van egy másik világ, millió és millió asszony, a jók, hűségesek,
feleségek, anyák. Itt csillog a szemét az ember szeme előtt és a
csillogó szeméttől már nem is látja az ember azokat, akik cserébe egy
életért odaadják a maguk életét.
Egy életet adni?… Ő nem született rá. De ha nem született rá és ha
Ninette-et odaadta másnak, akkor a kezét utána csak azért szabad
kinyújtani, hogy… nevetséges: végig se lehet gondolni… de mégis csak
azért… azért, hogy megáldja. Don Juan megbukott? Nem, nem bukott meg.
Don Juan meghalt. Amikor próbára tevődött a konoksága és az elszántsága,
vergődni kezdett és kimúlt. – Don Juan. Ki mer a maga kedvének életeket
föláldozni? Ki tud a maga kedvének életeket föláldozni?
Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az
énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De
aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne?
Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami
komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat
a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje
vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne
merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy
meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz,
amely a halálos döfést megadta neki.
Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette!
Milyen jó lesz melletted ülni és tiszta örömmel a tiszta szemedbe
belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek
világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy
megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó
életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és
szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy
jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e
elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom?
Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel,
hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és
hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az,
aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó
szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő
éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután
gyorsan reggel lesz.
Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi
az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette!
Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző
szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon.
Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál
már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment
előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte.
Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni
akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul,
ügyetlenül leült Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett
Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most
már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult
mosoly ült ki.
Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A
pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek
vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt.
– Nem haragszik, – mondta zihálva – ugye nem haragszik rám?
– Édes kis lányom…
Ninette sírni kezdett. A szomszéd asztaloktól oda néztek.
– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd
máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel.
Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát.
János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette
kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János
mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed
és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani.
Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így
szólt:
– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a
gyerekeid?
Ninette bámulva nézett fel.
– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod
őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd?
Ninette nagy szemmel nézett rá.
– Hát hogy már, no? Jancsinak szólítanak? Vagy bácsinak? Vagy minek?
A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a
szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a
vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A
könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett.
– _Nagyapának_, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás
elragadtatással.
VÉGE.