Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 5

szomjazunk! – kiáltott be a szokott kedélyes formulájával a konyhába s a
vendéget szobájába vezette, hogy kimosakodja az út porát.
Fa János kissé elszontyolodott, amint így magára maradt a kis szobában,
melyre már ráborult a kora őszi est homálya.
– Hm… nem jött ki elém – nyugtalankodott legbent magában – még csak a
kendőjével sem intett felém…
Azután pár percig versenyt hallgatott a süketnéma falusi estével, majd
meggyujtotta az asztalon árválkodó gyertyát (egy szál őszirózsa csak
lehetne mellette…) és hozzálátott az átöltözéshez. Kissé soká tartott a
dolog (Menyus bácsi be is kopogott már – «öcsémuram, elrepül a sült
liba!»), hanem aztán olyan is volt János úr, mintha skatulyából húzták
volna ki, mikor végre megjelent a boltíves ebédlőszobában, ahol már
terítve volt a jól ismert nagy kerek diófaasztal. Azon már három
gyertyaszál pislákolt.
Kócs néni a régi szeretettel fogadta az elveszett és megtért fiút. A
szeretete talán még nőtt is azóta, de ő maga megfogyatkozott.
– Ide, ide, a régi helyére, Jani fiam (már engedjen meg, én csak így
nevezem) – kínálkozódott szívesen – úgy is régen várja már ez a hely.
Fa János leült a helyre, mely olyan régen várja. És ő is várt valakit… A
tavaszt várta vagy a nyarat. Egy édes mosoly, egy üde kacaj… egy szál
virág, egy meleg ragyogó napsugár oh, be elkelne itt ebben a komor,
nyomasztó, gyertyavilágos őszi némaságban…
– Nyilt az ajtó, Fa János szíve megdobbant… Oh, most, most suhan be
mindjárt a mosolygó tavasz… a napsugaras nyár! Most jön Iluska… Ilonka
most…
Erzsók asszony, egy apró töpörödött fehércseléd bicegett be az
estebéddel, szép ropogósra sült libapecsenyével.
– Ez az egész udvartartásunk! – jegyezte meg tréfásan Menyus bácsi,
mikor Erzsók asszony visszadöcögött a konyhába. Ezt is a szomszédból
kértük kölcsön.
– Nem kap az ember valamire való cselédet – tette hozzá mintegy
mentegetődzve Kócs néni – aranyért sem lehet itt már kapni… Mind a
városba szalad a cifra életre. Vénségünkre odajutunk már, hogy a
lábbelit is magunknak kell tisztogatnunk. Oh, oh, felfordult világ ez a
mai… Ehol, a lámpánkat se tudjuk már használni. Nincs, aki gondozza.
Vissza kellett térnünk a gyertyához, koppantóhoz. Persze, míg szegény
Ilonka itthon volt…
A Kócs néni jóságos, derűs tekintete itt egyszerre elborult, Fa Jánosra
pedig mintha a villám csapott volna le hirtelen.
– Hát Iluska… Ilonka nincs itthon? – kérdezte Fa János és valami nagy
belső forróság öntötte el egyszerre, de minden erejével igyekezett
megőrizni a higgadtság látszatát.
– Nincs, – jelentette röviden Menyus bácsi. Ilona elment.
Fa János szinte belégörbült ebbe a kijelentésbe és úgy ült ott a székén,
mint valami nagy eleven kérdőjel.
– Szeptember elején ment el – vette át a szót, szemét törölgetve, Kócs
néni – Pusztatelekre tanítónőnek. Elúnta már itthon a várakozást (itt
Jánosra nézett Kócs néni és ahogyan ránézett, valami szelíd szemrehányás
is volt abban), előkereste a diplomáját és hát… elment… Szegény lánynak
manapság már a diploma a vőlegénye. Azóta csak így vagyunk…
– Így ám – bólintott rá Menyus bácsi – na, igyunk egyet, öcsémuram!
Ittak. De nem igen ízlett a bor. A vacsora sem, a beszéd sem.
Fa János, mialatt látszólag egy libacombbal viaskodott, voltaképen
parázs lelkiharcot vívott meg magában. Felvegye-e a Kócs néni által,
úgyszólván, a lábaihoz ejtett beszédfonalat?…
Künn, az ablak alatt ezenközben dudorászni kezdett az őszi szél. A
korhadozó ablakfákon keresztül a szobába is be-besurrant és
kísértetiesen imbolygatta a gyertyák bús lángjait…
Fa János a szemközt lógó nagy, kopott aranykeretű fali tükörbe
pillantott s hirtelen úgy rémlett neki, hogy egy fáradt, sápadt, fakó és
majdnem ismeretlen arc mered rá onnan vissza… Egyszerre valami tompa
bizsergést, majd éles nyilalást érzett a csontjaiban…
Felszisszent, a lábához kapott és egyelőre – nem vette fel azt a
bizonyos fonalat. És nem szólt a tavaszról és nem beszélt a nyárról…
Elgondolkozva hallgatott…
Elgondolkoztak és hallgattak mind a hárman.
Hallgatták, amint odakünn az ablakon, lombtaroló hideg ujjaival – kip…
kop… didergetőn kopogott az ősz…


SELYMEZÜNK, SUHOGUNK…
Por Pál úr aznap valamivel korábban érkezett haza a hivatalából. Ritka
eset, de ez egyszer mégis megesett. Elvégre is, nem lehet az ember
fábul, sőt a legtökéletesebb vas-csavarral is megesik, hogy
egyszer-máskor váratlanul kibillen a helyéből és felmondja a
szolgálatot. Ez utóbbi hasonlathoz azért folyamodtunk, Por urat óhajtván
jellemezni, mivelhogy ő is – mint ezt különösen kezdő hivatalnok
idejében, bizonyos önérzettel emlegetni szokta – egy ilyen pontos és
majdnem tökéletesnek mondható csavar volt abban a nagyfontosságú
államgépezetben, amelynek népies, de épen nem népszerű neve: az adóprés.
Kerek tizenöt esztendeje végezte Por úr a maga kis csavaró munkáját
abban a rengeteg gépezetben, a legkifogástalanabb pontossággal. Reggel
nyolc órakor már helyén volt, amelyet pont két órakor hagyott el és pont
fél háromkor érkezett haza a lakására, tizenöt év óta mindennap, kivévén
persze a betegség és a szabadság napjait. Most azonban nem volt
szabadságos idő és egyébként is, hálisten, a legkitünőbb egészségnek
örvendett Por úr. Semmiképen sem lehet hát csudálni, hogy Porné
őnagysága, miután úgy tizenegy óra tájban elkészült a toalettjével és
kiadta rendelkezéseit az öreg mindenesszakácsnénak, egész nyugodtan
távozott hazulról, és legalább is két óráig szabadnak érezte magát, mint
a madár. A gyerekek is csak akkortájt verődnek haza az iskolából és ők
különben is örülnek, ha magukban lehetnek otthon.
A külvárosi torony órája épen tizenegyet kongatott, mikor Porné ő
nagysága kilibbent a külső ferencvárosi nagy bérkaszárnya kapuján és a
zeg-zúgos kurta, szűk utcákon keresztül egyenesen a Belváros felé
sietett. Aki közelebbről megfigyelte a még mindig tagadhatatlanul csinos
gömbölyded nőcskét, egy kis asszonyismerettel hamarosan tisztában
lehetett azzal, hogy Porné a nekihevült hamvasszőke arcával, nedves
fényben csillogó kék szemével, melyben valami nagy, édes, mohó és tán
kissé tiltott vágy tüze égett, egészen másra gondolt e pillanatokban,
mint az iskola padjain kuncorgó csemetéire vagy a hivatal sivár asztala
előtt görnyedő kedves férjeurára…
Por Pál úr ugyanezekben a pillanatokban nem görnyedt épen sivár asztala
előtt, mivelhogy Brindli bácsi, a hivatal «repülő Ganymédese» ép akkor
kopogtatott be hozzá a szokásos tíz óraival (tizért szalonna vagy
szalámi, egy vizes zsemlye és egy kupica sligovica.) Mindjárt utána
pedig egy másik vendége érkezett: Hamvas úr a számfejtő osztályból, az
örökké virágos kedvű Hamvas Frici, Por kollégája és a régi korcsmázó,
kávéházazó időkben elmaradhatatlan cimborája.
A bolthajtásos, ódon folyosó már messziről zengett-dübörgött Frici úr
jókedvétől, amely ma mintha a rendesnél is szélesebb és virágosabb
mederben hömpölygött volna.
– Hé, Brindli bácsi! – harsogott az ajtóról-ajtóra serénykedő kis
szakállas ember után Hamvas, – megálljon csak egy szóra, drága kis
repülő uzsora, adja csak ide azt a sligovicás üveget… igen az egész
üveget és két kupicát is hozzá! Aztán írja fel, majd elsején
letörölheti…
Majd a folyosón szipákoló hivatalszolgát rezzentette le a sarki
trafikba:
– Ugorjon csak, Mátyás, hozzon cigarettát… hölgyet… egy egész
skatulyával!
Csak azután robogott be, hóna alatt a sligovicás üveggel, Por szobájába.
– Szervusz, Palcsikám! – kiáltott a jóízűen falatozó Porra, – felvirradt
hát a nagy nap hajnala!… Gratulálok, Palcsikám!
– Szervusz, – mondta csendes csudálkozással Por, – miért gratulálsz?
– Azért, hogy te visszagratulálj, Palcsikám, mert én rám is felvirradt a
nagy nap hajnala!
Por kérdőjellé görbült és nagy szemeket meresztett a külvárosi korcsmák
toaszt-stilusában tréfálkozó barátjára.
– Ej, Palcsikám – kérdezte Frici most már komolyabban, – hát csakugyan
nem tudnád, milyen nevezetes napunk van ma? Jubileumunk van! Tizenöt
éves jubileumunk. Ép ma tizenöt éve, hogy megjelent a kineveztetésünk a
hivatalos lapban. El sem hiszed, úgy-e? Én se hinném, ha itt nem volna –
olvasd!
Ezzel letette a sligovicás üveget s a zsebéből egy sárgult papirlapot
vett elő.
– Itt van la: «a pénzügyminiszter kinevezte Por Pált és Asche Frigyest…
stb., stb.»… Akkor engem még úgy hívtak. Emlékszel, hogyan mutatkoztunk
be a kollégáknak, épen ma tizenöt éve: «Por és Hamu vagyunk»…
– Az ám… hehe!… – derült fel a rég elfelejtett ifjúkori bolondságon a
komoly Por, – csakugyan így volt… Te már akkor is nagy kópé voltál,
Fricikém és mai napig megőrizted a jó kedélyedet. Ez nagy áldás, hidd
el, ez nagy áldás… az embernek egyebe sincs ebben a nyomorult életben…
– No, és amit megiszunk, Palcsikám! – folytatta derültebb hangnemben
Frici, – igyunk a mai nagy nap örömére egy kupicácskával.
Kocintottak és ittak.
– Na, még eggyel! – indítványozta Frici, miközben a hölgycigaretták is
megérkeztek.
Rágyújtottak és ittak még egygyel… aztán megint eggyel, míg csak az
üvegben tartott. A vége a dolognak az lett, hogy mikor az üveg
kifogyott, Por Pál, a pedánsul pontos csavar-ember, levágta a tollat és
azt mondta magában: «eb ura fakó», ő bizony ma már nem dolgozik többet,
elvégre ez csakugyan ünnepnap… tizenöt év nem kutya… és az ember végre
is nem masina… és megengedhet magának egy órácskát…
Ilyen és hasonló, szokatlanul merész filozofálás közben, amelyhez Frici
is teljes meggyőződéssel kontrázott, Por Pál vette a kabátját és a nagy,
hosszú folyosón óvatosan végigsurranva, a hátulsó kapun szépen kiosont a
hivatalos épületből és hazafelé tartott.
Épen egy óra volt, tehát félkettőre otthon lesz – gondolta – még elég
jókor ahhoz, hogy a nevezetes jubiláris napot a feleségének is
bejelentse, aki e ritka alkalomból aztán majd valamivel meg fogja
toldani a rendesen bizony ösztövér ebédet. Hadd ünnepeljen a familia is.
Elvégre, ha jubileum, hát legyen jubileum!
Félkettőre pontosan haza is érkezett.
A kis penészszagú udvari lakásban hangos indián-csatakiáltások fogadták.
A gyerekek «örültek» torkuk szakadtából az egyedüllétnek… Mert a
legnagyobb mértékben egyedül voltak, se mama ő nagysága, se Trézsi
asszony nem háborgatta rögtönzött előadásukat, amelyet szabadon Nick
Carter után rendeztek. Az apai tekintély zordon színe előtt egyszerre
meglapultak a nebulók és Trézsi asszonyról azt a felvilágosítást adták,
hogy húsért ment a szomszédos mészárszékbe, körülbelül egy órával
ezelőtt, mikor ők hazajöttek. A mamát nem tudják, hol van, ő már akkor
sem volt itthon.
– Hm… az ördögbe is – morgott Por a hálószobában szanaszét heverő
toalett-kellékeket vizsgálgatva – ő nagyságának, úgy látszik, valami
nagyon sürgős dolga akadt és ugyancsak kikészítette magát az útra… Talán
ő is számon tartotta ezt a nevezetes dátumot – fűzte tovább gondolatait
– és valami meglepetést készít a számomra. Bizonyosan valami kis
emléktárgyat vásárol, azért ment be a városba… Talán egy szép
tajtékpipát, amire már régóta vágyom vagy valami más meglepetést…
A meglepetés azonban egyelőre Trézsi asszony képében szakadt Por úr
nyakába.
– Kérem naccsága, – rontott be nagy hápogva Trézsi, – nem hoztam húst!…
Óh, bocsánat, – mentegetőzött aztán, átlátván a helyzetet – azt hittem,
a naccsága van itt…
– A nagysága nincs itt – mondta Por – hanem arra én is kiváncsi vagyok,
hogy miért nem hozott maga húst – délután félkettőkor!
Trézsi kivette szatyrából a «húskönyvet» és átadta Pornak:
– Hát azért kérem, kezét csókolom, a mészáros odaírta a hátulsó lapra,
tessék megolvasni!
Por épen a csiptetőjét akarta az orrára illeszteni, mikor nyílt az ajtó
és besuhogott rajta ő nagysága vadonatúj selyemruhában.
– Hogyan, Palikám, te már itthon vagy? – kérdezte kissé megszeppenve.
– Én… itthon! – mondta oda se nézve s mind a két szót külön hangsúlyozva
Por.
Az asszony ezalatt hirtelen csatarendbe állította bájosságának egész
arzenálját, amelynek Por eddig még sohase tudott ellenállni, noha nem
egyszer keményen nekidurálta már magát.
– Én egy kicsit megkéstem, drágicám – csicseregte, fuvolázta az asszony
– a varrónőmnél… Ezt a ruhát próbáltam, át kellett egy kicsit alakítani,
de csak egy ici-picurkát ám… mert különben akkurát olyan a termetem,
mint a Szipolyka Angyalkáé, tudod, a híres művésznőé… Ezt maga a
varrónőm mondta… Ez a ruha ugyanis direkt a Szipolyka részére készült,
de a varrónő visszatartotta, mert a Szipolyka nem akarta kifizetni még
az első havi részletet se, harminc koronát, az pedig igazán csekélység…
sőt – mondja a varrónőm – még az előbbi kontójával is lóg nála a
Szipolyka… Hát nekem ajánlotta fel a ruhát, persze, jóval leszállított
áron, mert a művésznőket egészen máskép kezelik és husz koronás havi
részletekben kell csak fizetni, az pedig már igazán csekélység egy ilyen
darabért… nézd csak, drágicám, hogyan áll rajtam, mintha csak
rámlehelték volna… «Bűn volna, ha meg nem tartaná a nagyságos asszony, –
mondta a varrónőm – valóságos bűn volna»… És a varrónőnek valóban igaza
volt és én megtartottam, úgy sem volt még soha egy tisztességes
selyemruhám… Kenyeresné pukkadni fog, ha meglátja és az egész csak potom
húsz koronába kerül havonként… No, nincs-e igazam, Palikám?
Mialatt ezeket mondta, egyre a régi divatú nagy állótükör előtt
illeget-billegett, perdült-forgott a kis gömbölyű asszonyka és
(alighanem a Szipolyka hagyatékából!) valami különösen erős, bódító
parfüm-illatot terjesztett maga körül. Végül egy kecses fordulattal
odalibbent az urához, aki idáig, Trézsi asszonnyal együtt, néma bámulója
volt a különböző toalett-produkcióknak és puha, párnás tenyerével
végigcirógatta Por bozontos, dérverte szakállát.
– Talán csak nem vagy beteg, drágicám? – kérdezte tőle meleg részvéttől
reszkető, becéző hangon.
Por, ha beteg lett volna, ha félholt lett volna is, meggyógyult volna
ettől a cirógatástól (ej, haj, gyarlandó az emberi állat, ha mindjárt
nadrág van is rajta!) és noha a nagy tükör-jelenet alatt megint keményen
nekidurálta magát, hogy így meg úgy, de most már csakugyan a sarkára áll
és megmondja ennek az ilyen-olyan préda asszonynak a magáét.,. a vége
mégis az lett, hogy ellágyulva csókolta meg a selymes asszonya cirógató,
puha kis kezét és olyasfélét motyogott, hogy a varrónénak csakugyan
igaza van, ez a ruha valóban nagyon szép… és ő, hálisten, a legjobb
egészségnek örvend, sőt felette szép és nevezetes nap ránézve ez a mai…
A többire ő nagysága már nem volt kiváncsi, annyival inkább sem, mert
hiszen a maga részéről is felette szépnek találta a mai napot. A tőle
már megszokott, hirtelen fordulattal Trézsire csapott át, aki még mindig
az ajtóban várta a «húskönyvet», nemkülönben a felette érdekesnek indult
családi jelenet további fejleményeit.
– Hát maga mit csudálkozik itt? – mondta kemény és lapidáris
konyha-stílusban – készítse gyorsan az ebédet és tálaljon!
– Nem lehet! – dobta vissza a szót Trézsi asszony.
– Miért nem lehet? – kérdezte izgatottan ő nagysága.
– Ezért nem lehet, – lépett közbe csitítóan Por úr és mutatta a
bizonytalan színű könyvecskét, amelynek hátulsó lapjára erősen
szarkalábú betűivel a következő kedves üzenetet rótta sajátkezüleg
Humayer úr, a mészáros: «Porné ő naccságának. A húsárog emellgettek,
így: leveshús 60 fil., pörgelthús 40 fil. stb.»… Végig az egész ismert
húsnemek listája fel volt sorolva 20 usque 100 fillér áremelkedéssel.
– Hát ezért! – erősítette Trézsi asszony, – nem mertem semmit hozni, míg
meg nem kérdem a naccságát.
– Na hát ez igazán rémes! – riadt fel Pórné (jaj, de hova lett a
csicsergő, fuvolázó hangja?) – hiszen csak a mult héten emelték… most
megint? Már csakugyan nem ehetik húst az ember… éhen kell veszni az
embernek… Szaladjon csak Trézsi, hozzon öt pár virslit!… Várjon csak,
hozzon négy párt, a gyerekeknek fél is elég lesz…
Aztán mégegyszer kecsesen körülperdült a nagy tükör előtt és besuhogott
a másik szobába.
Por Pál úr ezalatt csendesen törülgette a megnedvesedett csiptetőjét,
majd az ablakhoz lépett és idegesen el-elvigyorodva, dobolni kezdett
ujjaival az üvegen.
– Na, szépen jubilálunk! – morogta ezenközben, inkább csak úgy befelé,
magának, – jubilálunk… sligovicát iszunk és virstlit eszünk… korog a
gyomrunk… Hanem azért csak selymezünk, suhogunk…


BOLDIZSÁR BOLDOGSÁGA.

I.
Boldizsár egy szép reggel nagy örömre ébredt a külső Stáció-utcai
hónapos szobájában.
Nem hiába, hogy már az éjjel is nagyon szépet álmodott, de minden
álomnál szebb volt az a valóság, amely két nagy pecsétes hivatalos levél
alakjában köszöntött be Boldizsárhoz, épen mikor a reggeli álmot
kitörülte szeméből. Nem lehet csudálni, ha a vedlett hónapos szoba sokat
csalódott ösztövér ura ezt a valóságot is csak incselkedő álma
folytatásának gondolta. Mindaddig, amíg Csuporné asszonyság, a
konyhavégi keshedt függöny mögött rezideáló termetes «főbérlő» és
Boldizsár úr egyetlen bizalmasa, föltevén nagy kerek bagoly-okuláréját,
szintén meg nem erősítette az immár erősen bizalmavesztett férfiút a
nagy pecsétek igaz valóságáról. Önzetlenül örvendező, ám mégis némi
magára gondoló körültekintéssel is mondván:
– Gratulálok, Boldizsár úr, gratulálok… Mindig mondtam én, hogy híres,
nagy ember lesz, kedves Boldizsár úr! Hanem azért remélem, hogy tovább
is jóbarátok maradunk és nem hagyja el a szegény Csupornét. Majd veszek
az asztalára szép új plüs-terítőt, a divánt is áthuzatom, Boldizsár úr…
tanár úr… vagy nem is tudom már most, hogyan tiszteljem…
Mivelhogy nagy tisztességet rejtegetett az a két nagy pecsét!
Az egyik alatt az egyetemről tudatták Boldizsárral, hogy «Adalékok a
nagy görög tragikusok egynémely homályos és kétséges kitételeinek
földerítéséhez – philológiai alapon» című magántanári disszertációját a
kar egyhangú dicsérettel elfogadta. A másik nagy pecsét alatt pedig a
tavasz-utcai gimnázium igazgatója jelezte, hogy Boldizsár urat
kinevezték iskolájához a klasszia-filológia h. tanárává. Hát ez, kérem
szépen, még ezzel a titokzatos _h_.-ával is, (amit különben
_helyettes_-nek kell olvasni), nem kis dolog ebben a mai tanárdús és
katedraszegény és mindenekfölött stréber világban. Főkép, ha az
embernek, mint Boldizsár úrnak is, nincs épen elefántbőr a – cipője
talpán s ha az ember, mint Boldizsár úr is, jó tíz esztendeig bőjtől
azért a kis h.-á betűért a külső Stáció-utcában.
Csakhogy Boldizsár boldogságához – legalább a felocsudás perceiben már
úgy érezte – mindez nem elég. Sőt nem elég a miniszterium nagy utazási
ösztöndíja, de még a tudós Akadémia levelező-tagsága sem, amelyekre –
mint gratuláló barátaitól és jóakaróitól értesült (hej, de
megsokasodának ezek is egyszerre!), – most már szintén számíthat. Ilyen
telhetetlen már az emberi természet…
Ah, Boldizsár úr boldogsága egyelőre nem az egyetemen, nem a
miniszteriumban, nem is a tudós Akadémián, hanem a külső Stáció-utcában
levelezett, mondhatnók bimbózott… Az öreg Hubacsek-törzsön (a hentesek
nemzetségéből) sarjadt a boldogság eme bájos bimbócskája. A neve is
olyan szép, olyan poétikus – Flóra… vagy, mint Hubacsek mama becézgetve
nevezi – Flórica…
Nemes egyszerűségben, az öreg Hubacsek papa és a hentespult mellett
sarjadt fel Flórica. Ott sürgött-forgott naphosszat, tett-vett,
mosolygott, kedveskedett, megigézvén nem egy jámbor filozopteri szivet a
paprikás szalonnák és vegyes felvágottak ráadásakép ajándékozott bájos
pillantásaival. De leginkább mégis minden szivek között a Boldizsár úr
szívét, aki az egész külső Stáció-utcában és vidékén, évek hosszú sora
óta, legszorgalmasabb fogyasztója vala a Hubacsek-féle paprikás
szalonnáknak és vegyes felvágottaknak, amelyeket valósággal megédesített
az ő számára Flórica mosolya… Ez ugyan – főkép a paprikás szalonnával
való vonatkozásban – kissé különösen hangzik, de, kérem szépen, több és
nagyobb különösségek is megesnek e világi életben az emberrel, ha –
szerelmes. Már pedig – mit kerülgessük a dolgot – Boldizsár úr fülig
szerelmes volt a Hubacsek-ház bimbózó sarjába…
Ezek után kell-e mondanunk, hogy ama nevezetes hajnalon is épen
Flóricával álmodott Boldizsár? Ami megint nem csodálandó, ha
meggondoljuk, hogy ugyanakkor este – ama zordon Tacitus olvasása után –
elalvás előtt, most is, mint már, ki tudná, hányszor? – magános és sivár
legényi vackában meleg családi idillekről ábrándozott Boldizsár. Arról a
szép időről, ha majd egyszer minden máskép leend… Igen, ha majd egyszer
eljön az idő, mikor végre ő is állást kap valamelyik kis vidéki
városban, (a fővárosról dehogy mert volna még csak ábrándozni is, – a
protekciósoké az és a strébereké!), mikor az a kis mosolygó
Hubacsek-bimbó teljes rózsává feslik, mikor majd az öreg Hubacsek papa
kőszíve is meglágyul (a mamával, úgy vélte, már rendben volna) és ő,
komoly ünnepi redingotban, oda állhat majd Flórica elé és komoly
ünnepélyességgel imígy szólhat hozzá:
– Flórica kisasszony, legyen az enyém… legyen az én kis feleségem… a
mindenem, a boldogságom…
Mert úgy érezte Boldizsár, hogy Flórica tartja gömbölyded kis kacsóiban
az ő jövendő boldogságát. Ő egyedül és senki más. El sem tudna magának
más feleséget képzelni. Nem kacéros, kényes, puccos dáma való ő hozzá,
hanem egyszerű, kedves, dolgos leány, akit már szülői munkában és
munkára nevelnek. Az tudná csak megérteni s megbecsülni az ő küzdelmes,
munkás életét… Aki olyan serényen tudna tenni-venni, forgolódni a ház
körül, aki olyan kedvesen tudna mosolyogni… egyszóval, aki épen olyan
aranyos, takaros kis menyecske lenne, mint Flórica… Haj, fehér holló már
az ilyen, – sóhajtott fel sokszor keserűen Boldizsár úr, – ebben a
nagyzoló, meghibbant erkölcsű, kívül fényes, belül férges világban… Ó,
ha majd egyszer ő ilyen feleséget mondhat magáénak!…
Ez a «ha majd egyszer» azonban mindeddig borzasztó messzeségben
ingerkedett Boldizsárral. Hol felbukkant, hol eltünt vágyó szemei elől,
mint a csalfa délibáb… De most ez a két nagypecsétes levél, mintha
egyszerre áthidalta volna azt a rettenetes távolságot. Ám a csalogató
aranyhídra azért egyelőre még nem lépett rá Boldizsár. Először, mert
fölötte félénk és óvatos férfiú vala (jaj, akit annyiszor megcsípett a
sorskígyó…), másodszor, mert sok egyéb fontos lépések is vártak most
reá, nevezetesen a h.-ával és az m.-mel jelzett tanárságok körül,
nemkülönben a miniszteriumban, ahol csakugyan hamarosan megkapta az
utazási ösztöndíjat, mely kerek két esztendőre szólt. Ez különben fontos
és sürgős volt, mivelhogy e rövid és halandó földi életben két esztendő
nagy idő, főkép, ha az ember – mint Boldizsár – immár jócskán
belépdegélt a XXX-be. Hej, cserebogár… az idő, hogy eljár…
Hát sietett is Boldizsár a miniszteriumi számfejtőségtől (kétezer
koronás utalvánnyal a zsebében) jóformán egyenest a vasútra. A
Hubacsek-boltba persze benézett még előzőleg, nagy szerényen most is
ugyancsak szalonnavásárlás ürügye alatt, ám valójában egészen más
érzelmekkel, melyeknek valahogy ilyenféleképen adott kifejezést:
– Igen, Flórica kisasszony, én most nagy útra megyek… Csak két esztendő
mulva térek vissza… igen… De azért, remélem, jó barátok maradunk és ha
megengedi, Flórica, majd küldök kegyednek szép képes kártyákat…
Flórica természetesen megengedte. Az érzékeny szívű Hubacsek mama
egyszerű, de meleg szavakkal gratulált Boldizsár úrnak, ám a zordon
Hubacsek, viruló szalonnatáblái mögül, olyasvalamit mormogott, hogy ő
ezt az egész anziktsz-komédiát ostoba pénzpocsékolásnak tartja. Mennyi
finom paprikás szalonnát vásárolhatna magának, – gondolta magában a
derék mester, – azokért az öt és tíz fillérekért a meggondolatlan és
tékozló emberiség.
Boldizsár úr persze azért már Dombóvárról útnak indította az első képes
lapot a külső Stáció-utcába. Követte ezt azután a többi, a szélrózsa
minden irányából. Apró, lehetetlen nevű állomásokról, nagy
világvárosokból egyaránt szálltak a szebbnél-szebb kártyák Boldizsár
aggodalmas gyengédséggel kirajzolt betűivel Hubacsek Flórica
kisasszonynak. Igen, egyszerűen csak így – kisasszonynak, nem pedig
«úrleánynak», még kevésbbé «őnagyságának». Mert Boldizsár odakünn, a
fényes, hivalkodó nagyvilágban is megmaradt az egyszerűség emberének.
Sőt forogván a hiúságok nagy nemzetközi vásárában, flirtös, parfumeös
«nagy nők» között, csak annál sóvárgóbb vágy fogta el szívét a külső
Stáció-utca egyszerű virágszála után… Aki bizonyára harmatos szép
vadrózsává teljesedett azóta, anélkül, hogy azért elvesztette volna
egyszerű lelkének gyermeteg himporát…
Igen, a komoly Boldizsár, a klasszikus tudományok doktora, mind sürübben
azon kapta magát, hogy ilyen, tudós férfiúhoz épen nem illő, fellengző
és poétás stilusban gondolkozik… Sőt nem egyszer, mikor pápaszemes és
nagyszakállú professzorokkal – a klasszika-filológia európai hírnevű
kapacitásaival – a régi Róma és Hellász romjai között kellett volna a
tudomány fáklyavilága mellett andalognia, Boldizsár doktor (pedig
időközben ő neki is igen tekintélyes szakálla nőtt) egyszerre azon vette
észre magát, hogy ő bizony a külső Stáció-utca kemény gránit-kockáit
rójja… Egyelőre, persze, csak képzeletben, de alig várta az időt, amikor
ismét valóságban is viszontlátja ama sokat koptatott kedves honi
köveket, amelyek – oh, boldog kövek! – naponként érinthetik Flórica
karcsú topánkáit…
Ez az idő, noha lassan, szörnyű lassan, elérkezett végre.
A hosszú két esztendő lemorzsolódott és Boldizsár úr rengeteg tudományos
podgyásszal (és tekintélyes tudós-szakállal) egy szép tavaszi napon
hazaérkezett. Itthon várta már a tudós Akadémia levelező-tagsága. Ám a
kitüntetés e valamikor álmodni sem mert csimborasszója most épen nem
tette boldoggá Boldizsárt. Ő most nem az Akadémiával kivánt levelezni,
hanem a külső Stáció-utcába küldött egy hordárt a kedves Hubacsek
mamához, jelentve, hogy megérkezett külföldi útjáról és első látogatását
náluk, mint régi jó ismerősöknél óhajtja tenni.
A válasz nyomban megérkezett és – óh, boldogság! – Flórica írta… Finom,
elegáns, karcsú betükkel (lám, hogy megszépült még az írása is!),
divatos, bár kissé túlságosan illatos papiron. «Mindig szívesen látjuk a
doktor urat, – így szólt a válasz, – de különösen örülnénk, ha épen ma
délután lenne szerencsénk.»
Boldizsár kétszer-háromszor is elolvasta a drága kis levélkét és azon
borzasan, szakállasan (Flórica komoly leány, nem ad a külsőségekre)
elindult a külső Stáció-utca felé, hogy viszontlássa s mihamarabb
birtokába is vegye eleddig csak legmerészebb álmaiban birtokolt
boldogságát. Mert most már egészen biztosra vette, hogy a
Hubacsek-portán nyílott ki az ő boldogságának virága.
A régi, rozoga bérház előtt, melyben hajdani legénytanyája volt,
Csuporné asszonyra nem is gondolva, gyorsan surrant el és egyenesen a
Hubacsek-ház felé tartott.
Egyszerre zavarodottan nézett körül.
A jól ösmert cégtáblát, mely kiabáló betűivel messze utcára hirdette a
Hubacsek Flórián mester tisztes nevét, nem találta sehol. A citromot
harapó malacfejjel ékesített henteskirakatot is hiába kereste. A régi,
sárgára mázolt földszintes ház eltünt és hatalmas háromemeletes,
vadonatúj bérpalota ágaskodott a helyén.
A műmárvánnyal hivalkodó kapualjban csakugyan megtalálta Boldizsár a
keresett címet: «Hubacsek Flórián háztulajdonos, I. emelet, 1. ajtó».
Nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte a házmestert is.
– Igenis kirem, – magyarázta a bőbeszédű Cerberus zamatos
borovicska-magyarsággal, – a nagyságos háziurak itthon megvannak.
Elsödik emeletet, ajtot egy. Sag tessen sietni a nagyságos úr, most ipen
megkezdődik a mulatsag… Ipen most fölmente a Schmutzler főhadnagy ur is…
A Flórica nagysaga már zongorázza…
Az emeletről csakugyan erős, kemény zongorahangok pattogtak alá.
Boldizsárral kissé elsötétedett a különben elég világos lépcsőház…
Nagyságos háziúrék… mulatság… Schmutzler főhadnagy… Flórica nagysága…
zongora… – e szavak kavarogtak egyre gondolatában, míg a fényesre súrolt
lépcsőkön fölfelé igyekezett. Már inkább visszafelé szeretett volna
menni, de azért valami ernyedt akaratlansággal mégis csak előre tartott
és szinte automatikus mozdulattal megnyomta az ajtó villamosgombját.
Az ajtó mellett nyíló konyhából éles, rikácsoló női hang hallatszott.