Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 8

örök álmát alvó anyjától született a delnei kriptában… Nem is tudtam,
hogy a régi jó világban ilyen csodák is megestek.
– Nem, kérem, ilyen csodák a régi jó világban sem estek meg, – mondta
szintén derűsebb hangon Kabocza. – Ez a kis Boldizsárka ugyancsak
elevenen jött a világra. Annyira elevenen, hogy szinte… hogy is mondjam?
– megelőzte a korát…
– Mi-mi miít? – álmélkodott Berreghyné.
– Nagyságos asszonyom, – szólt némi habozás után komoly, ünnepélyes
hangon a doktor, – attól félek, hogy már is túlléptem a köteles
illendőség határát… Kérem, legyen szíves beküldeni a kedves fiát vagy az
ügyvédjét a továbbiak megbeszélése végett… Mert én igazán zavarban
vagyok nagyságoddal szemben… itt végre is olyan dolgokról van szó… és a
nagyságos asszony máris kissé izgatott…
– Kérem, kérem, csak beszéljen egész bátran, előttem beszélhet… úgyis
csak valami tévedés lesz.
– De mégis… talán jobb lenne, ha mással…
– Nem, nem! – maradt meg elhatárorozása mellett Berreghyné. – Magam
akarok mindent tudni, beszéljen, kérem… csak beszéljen…
Kabocza doktor kissé fanyarul és kelletlenül vakarta meg a tarkóját, de
az ajka egyik szögletébe hamarosan valami derűs, szinte kárörvendő vonás
rajzolódott ki, amely, mintha ezt mondta volna: ám, legyen – tu l’as
voulu…
Az íróasztala egyik rekeszéből dohos, elsárgult íráscsomót húzott elő és
hirtelen felragyogott az arca, mint akinek szorult helyzetében valami
kitünő mentő ötlet jutott az eszébe.
– Kérem, csak semmi gêne, – sürgetőzött Berreghyné most már teljesen
felcsigázott kiváncsisággal, – tessék csak mindent elmondani úgy,
ahogyan gondolja. Igérem, hogy nyugodtan meg fogom hallgatni.
– Ha megengedi, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – inkább magának
Delnőy Boldizsárnak adom át a szót. Az első Boldizsárnak tudniillik, a
nagynak, a bölcsnek. Ő végre is legjobban tudja a maga dolgait, mert az
ő dolgairól lesz itt szó. Én is csak tőle tudom, amit tudok. Az ő
szavában, remélem, nem fog kételkedni nagyságod.
– Na, ez annál érdekesebb lesz, – jegyezte meg gúnyosan Berreghyné. – Az
ember végre is nem mindennap diskurálhat a dédapjával…
– Íme, – mutatott a régi írásokra Kabocza, – ezek a Boldizsár úr
levelei. Egészen intim, őszinte és igen kedves kis levelecskék. Valóban,
mikor olvassuk őket, mintha csak az írójukat hallanók. Ezek fognak
helyettem beszélni. És, biztosíthatom nagyságodat, hogy – amiképen
óhajtja – egészen sans gêne fognak beszélni ezek a kis levelecskék.
Mondom, akárcsak magát Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár urat hallanók, a
család büszkeségét, a nagyeszűt, a bölcset…

II.
Berreghyné kiváncsian vette szemügyre a sárgult papirosokat.
– Igen, – bólintott rájok, – ez csakugyan a Boldizsár dédapánk írása.
Ismerem a szép gömbölyű gyöngybetűit a családi levéltárunkból. Sok
érdekes és jóízű levél (nagy humorista volt az öreg) van ott is tőle. De
ezeket a leveleket még nem láttam.
– Persze, ezek nem voltak az ősfához mellékelve, – mondta különös
mosollyal Kabocza. – A Delnőy-család nem is tudott soha ezekről. (Nem
hiába volt nagyeszű és bölcs ama Boldizsár úr… – gondolta itt magában
Kabocza.) Ezek a levelek a Dengeleghy-család levéltárából kerültek elő.
Ott is pecsétes zár alatt őrizték őket, míg a család utolsó sarja is ki
nem halt. Ezt pedig a testamentumában rendelte el Dengeleghy Tamás úr,
akihez, mint kedves szomszédurához és meghitt jó cimborájához intézte
vala ezeket a leveleket Delnőy Boldizsár.
– Érdekes, nagyon érdekes, – jegyezte meg Berreghyné és alig várta, hogy
a titokzatos levelek tartalmát megismerje.
– Nos, – kezdte a levelek glosszálását Kabocza (egészen még sem tartotta
célirányosnak, hogy felolvassa azokat) – íme, az első levél. Ebben
megszomorodott szívvel jelenti Boldizsár úr Dengeleghy Tamásnak, hogy
szerette kis fiacskája, Boldizsárka után (ez volt, kérem, a II.
Boldizsár!) íme, az Úr kifürkészhetetlen akaratából és ítéletéből, amely
ellen nincsen appelláta, most a szegény jó édes anyja (ez volt a
Boldizsár úr hitestársa: Thoroczkay Anna) is elköltözék oda, ahonnan
nincs többé visszatérés – «az halálnak ő zord setét országába»… Egyben
meghívja kedves szomszéd úrbarátját a temetésre, vagy mint akkor mondták
és ahogyan itt is írva van: «a végső szomorú tisztességtétel
alkalmatosságára…»
– Igen, igen… – bólongatott a gyászos hangulathoz illő elborulással
Berreghyné, miután maga is végigfutotta a szomorú levelet.
– Ide, a levél hátára, – folytatta Kabocza, – régi jó szokás szerint
rájegyezte Dengeleghy Tamás, hogy a gyászos alkalmatosságon csakugyan
jelen is volt. «Boldizsár komám sok keserves könnyek hullajtásával
butsuzék el – mondja a jegyzet – az ő szerelmetes hites társátul, de meg
is érdemlette, mivelhogy felette jámbor és kedves asszonyszemély vala az
elköltözött… Temetés után peniglen az sok jeles nemzetiségbéli gyászoló
gyülekezet az halottas házban torra gyülekezék össze, az mellyet is
minden rendek megelégedésére, nagy szorgalmatossággal és jeles
mesterséggel készített vala az Boldizsár komám szakátsnéja, bizonyos
Susánna nevezetű leányasszony…»
Itt Kabocza nem állhatta meg, hogy a bajuszába ne mosolyogjon. Mivelhogy
még valami kis csintalan megjegyzés volt ott, mindjárt a «Susánna
leányasszony» után. («Az ki penig fölötte szemrevaló vászoncseléd… meg
is tsippentettem ecczer-kécczer az gömbölyded artzocskáját…» –
kanyarintotta oda a vidám és nagyselyma Tamás úr.) De persze, ezt nem
olvasta fel őnagyságának a ravasz doktor, hanem folytatta a második
levéllel:
– Ebben a levélben, amely – mint méltóztatik látni – egy évvel a temetés
után kelt, azt írja Boldizsár úr Dengeleghy komájának, hogy nagy szomorú
özvegyárvaságában senki más nem vigasztalgatja már, hanem a derék
Susánna leányasszony, aki úgy tudja készíteni a ludas kását, a turós
derelyét, no és a csiperkegombát bibic-tojással, hogy azután akár
Kollonits hercegérsek őeminenciája is megnyalhatná a száját…
Berreghyné itt nem állhatta meg, hogy bizonyos büszkeséggel meg ne
jegyezze:
– Ah, igen, azt a családi hagyományaink is fenntartották, hogy nagy
gourmand volt az öreg úr!
– De ezenkívül, – mondja tovább a levél, azaz hogy Boldizsár úr, –
Susánna leányasszony a különféle és igen kellemetes herbatéák főzésében
is jeleskedik, nemkülönben bizonyos hathatós erejű kenőcsök keverésében,
amelyekkel is úgy kikeni-dörgöli az ember csontjából az átkozott
podegra-nyavalyát, hogy nincs az a ráncoshomlokú, tubákos orrú német
felcser, aki különben megcselekedné…
Itt kis szünetet tartott Kabocza és megjegyezte, hogy mindezek ugyan nem
tartoznak szorosan a tárgyhoz, de a következők megértéséhez érdekes
adalékul szolgálnak, azért bátorkodik felolvasni.
– Csak olvassa, kérem, olvassa, – adta beleegyezését Berreghyné, –
nagyon érdekes, felette érdekes.
– Nos, – folytatta nekilendülve Kabocza, – a továbbiakban panaszkodik
Boldizsár úr, hogy Susánnának eme jeles tulajdonságai mellett egy kis
hibája is vagyon. Olykor-olykor nagyon akaratos és már többször
megfenyegette őt (már mint Boldizsár urat), hogy otthagyja, mert –
úgymond – nem akar holta napjáig cselédsorban sinylődni. Már pedig ő
semmi áron el nem bocsátja többé Susánnát… Azért is kérve-kéri kedves
baráturát, látogasson el hozzá egy kis finom ludas-kására meg
bibic-tojásra (egy-két átalag jó tokaji máslás is akad még a pincében!),
hogy egyet-mást inter pocula és sub rosa megbeszélgessenek. Úgy eshetik
– teszi hozzá itt végül – hogy csendes lakzi lesz a mulatság vége,
mivelhogy ő, ha máskép nem megy, a szent házasság láncával is magához
köti Susánnát… A familia során ez már mit sem változtat, ahhoz ő már vén
legény, de különben ő már a familiával nemtörődik, hanem az Írás
szavaihoz tartja magát, amely azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül
lenni…» Ezt pedig, ő szerinte, elsősorban is az ilyen elszomorodott,
özvegy-árva vén embereknek mondja az Írás…
Berreghyné itt nyugtalanul izgett-mozgott, köhécselt, de Kabocza, élvén
az imént kapott engedelemmel, folytatta:
– Erre a levélre ezt írta Dengeleghy Tamás: «Ott valék. Boldizsárnak
igaza van!» Egyebet – diszkrécióból-e vagy feledékenységből – semmit.
Így aztán azt se lehet tudni, hogy mire nézve volt igaza Boldizsárnak. A
ludas-kására, bibic-tojásra… avagy minden egyebekre nézve is…
És most következik a harmadik levél, mint ma mondanók, a koronatanu. Ez
ismét négy hónappal később kelt (méltóztassék a dátumot jól
megjegyezni!) és ebben arról értesíti Boldizsár úr Dengeleghyt, hogy
Susánna este, épen gyertyagyujtáskor, egészséges fiúgyermekecskét hozott
a világra… A boldog anyát se leányasszonynak, se semmi másnak nem nevezi
(és ez még homályosabbá teszi az ügyet…) egyszerűen csak Susánnának.
Egyúttal nagy szívesen meginvitálja barátját a keresztelőre és az utána
következendő passzitára, ahogy akkor a keresztelési lakomát nevezték.
Sőt azt is jelenti, hogy mivel a kis újszülött felette igen hasonlít a
megboldogult Boldizsárkához, ennek is Boldizsár lesz a neve… Erre a
levélre megint rájegyezte Dengeleghy: «Ott valék. Actum est –
megtörtént. A kis Boldizsárka keresztfiam ugyancsak kuruc legény – úgy
sivított a keresztelés alatt, mint három török síp és két nádi hegedű
egyszerre. Az Úristen éltesse.»
Berreghyné csak izgett-mozgott a karszékben, de nem szólt közbe. Úgy
látszik, még mindig felette érdekesnek találta az ügyet.
Kabocza folytatta:
– Az adatok itt, sajnos, megszakadnak s így több világosságot deríteni
az ügyre nem lehet. Annyi azonban világosan kiderül, hogy ennek a kis
sivalkodó Boldizsárkának a születési dátuma pontosan egybevág annak a
Nagy-Delnei Delnőy Boldizsárnak a születési dátumával, akit én III.
Boldizsárnak jeleztem és akiben nagyságtoknak a szépatyjukat van
szerencséjük tisztelni.
Berreghyné itt, mintha csak valami bomba vetette volna föl, fölugrott a
székből.
– Ké-ké… kérem csak… azokat az írásokat! – hebegte és gyorsan átfutotta
egymásután a leveleket.
Semmi kétség, mind a Delnőy Boldizsár tulajdon kezeírása. A szép kerek
betűk rettenetes táncra kerekedtek Berreghyné szemében és sápadtan,
szinte megsemmisülten rogyott vissza a karosszékbe.
– Nos, nagyságos asszonyom, – mondta Kabocza, – itt van az a kis
vadhajtás. Ez volt az oka annak a bizonyos huzavonának. Nem akartam
addig megtenni a felterjesztést, míg meg nem beszélem a dolgot a
családdal. Úgy gondolom, talán vissza méltóztatnak vonni az aranykulcsot
kérő folyamodványt. Ilyen esetekben, amint bizonyára tetszik tudni, nem
ismer tréfát a főkamarási hivatal.
– Igen, igen… köszönöm… mindenesetre… visszavonjuk, kérem… tessék csak
följegyezni, hogy visszavonjuk… – búcsúzott egészen összetörve
Berreghyné és persze, hogy nem ment referálni az államtitkárhoz. Sőt a
miniszterhez vezető utat sem választotta, hanem a legrövidebb úton,
egyenesen hazament.
Otthon, amint betámolygott a múzeumszerűen berendezett szalonjába, a
családi galleriából mindjárt a Delnőy Boldizsár képe mosolygott rá,
azzal a jóízű, széles, nyugodt, kissé maliciózus derűvel, aminővel csak
a régi jó táblabírák tudtak mosolyogni. A kép, amelyet valami vidám,
csavargó lengyel piktorral festetett Boldizsár úr (bizonyosan vidám
poharazás közben: azért fogta meg a selyma olyan pompásan a jókedvét…),
ott lógott a főhelyen. Fölébe állandóan zöld babérág borult, alatta nagy
aranybetűkkel (melyeket időnként meg-megújíttattak a kegyeletes utódok)
ez a felírás ékeskedett: «A család büszkesége.»
Berreghyné lesujtó, haragos pillantást vetett a képre, de a «mosolygó
bölcs» annál derűsebben mosolygott vissza, mire őnagysága félig ájultan
rogyott a pamlagra. És miközben a szobaleány ijedt csudálkozással
fellocsolta, egyre ezt sziszegte:
– Szégyen, gyalázat… ilyen szégyen… ilyen gyalázat…
Boldizsár úr csak mosolygott és – úgy tetszett Berreghynének – egyre
derűsebben, kiállhatatlanabbul mosolygott.
– Vegye le azt a képet! – parancsolta őnagysága, kissé összeszedve
magát, a szobaleánynak.
Letépte fejéről a babért, kivakarta a pompázó aláírást és nagy vörös
betűkkel odaírta helyébe: «A család szégyene.»
És a bölcs Boldizsár ezen is csak mosolygott.
Akkor is mosolygott, mikor a szobaleány csudálkozásra meresztett
szemekkel a padlásra vitte. A padláson is mosolygott.
Sőt azalatt is egyre mosolygott, mialatt – délután 6 és 8 óra között –
Berreghyné nagyon leverten és nagyon szomoruan elnökölt a K. A. B. V. E.
választmányi ülésén.
Még most is mosolyog…