Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 7

Ügyvédi irodájának ösztövér jövedelmén kívül (melyik bolond kliens törné
magát a «szobatudós» hirébe keveredztt fiskális után?) bizony szerény
apai örökségét is felemésztette már a mindennapi élet és az út, amelyen
eddig a jog ősforrásait kutatta. Kálos ugyanis a javíthatatlan
ideálisták közé tartozott s az élet rettenetesen reális útjának is azzal
a fiatalosan hevülő, szinte könnyelmű szívvel vágott neki, mint annak a
másik, bizonytalan végű tudományos útnak. A feleségét minden vagyon
nélkül, jóformán csak a Dunbar Fanny egy szál köténykéjével vette el (a
nagybácsi akkor még sovány plébániája csendjén csak a legédesebb
álmaiban himbálgatta magát néha-néha a jó kövér kanonoki stallumban…) és
azzal a reménységgel, amire egy kicsit számított is, noha a számítás nem
volt kenyere, hogy a szeretett lény meg fogja érteni őt és nagy, magasba
törő útján hűséges kisérője, ha kell, támogatója lesz, aki a
köténykéjében állandóan rózsákat hord, amelyekkel mosolyogva fogja
telehinteni a nehéz út töviseit és göröngyeit…
És ebben a reménységben, ha úgy tetszik, számításában nem is csalódott
idáig Kálos.
Azok a bizonyos rózsák csakugyan ott virultak a felesége köténykéjében,
sőt a gömbölyded barnapiros arcának nevető gödröcskéiben is… Ámde
sajnos, jöttek idők – az apai örökség elfogytával – mikor ezekkel a
rózsákkal már nem lehetett előbbre jutni. Mert, ha a töviseket és
göröngyöket elfeledték volna is, az a varázserejük már nem volt meg a
kis Kálosné rózsáinak, ami a szent hajdanban Erzsébet királyleányéinak,
hogy kenyérre is át tudtak volna változni. Sőt mintha azóta egyre
halványodtak, hervadtak volna ezek a rózsák…
Ekkor bizony egyszerre megakadt a jog ősforrásaihoz vezető út. És
Kálosnak a törvényszékek és járásbíróságok útjait kellett keserves
önmegtagadással rónia, ahol a modern jog destillált cseppecskéit mérik
méregdrágán a szegény ügyesbajos emberiségnek.
Ez időben történt, hogy a nagybácsi egyszerre csak, egészen váratlanul,
egy püspöki látogatás után, belé csöppent az egyik legkövérebb kanonoki
stallumba.
Ez természetesen nagy örömmel töltötte el Kálosékat, mert némi joggal
remélhették, hogy azok a bizonyos hervadozó rózsák most újra ki fognak
virulni és nemcsak kenyérré, hanem kalácscsá és pecsenyévé fognak
átváltozni…
A kanonok bácsi azonban, rokoni szeretetében ugyan bőven részeltette
Kálosékat, de egyelőre csak a maga rózsáit ápolgatta s a kalácsot és
pecsenyét is maga élvezgette. Mindaddiglan, míg annyira el nem
gömbölyödött, hogy egy szép napon már odafenn is megelégelték és – mikor
épen ebéd utáni csendes sziesztáját tartotta – leszólt hozzá egy jóságos
szelid, hivó hang a magasságból, mondván: «Elég, jó és hív szolgám…»
Mindezeket pedig azért kellett röviden elmondanunk, hogy ki-ki megértse
és a kelletén túl félre ne magyarázza Kálosék érzelmeinek ama hirtelen
és egyszerre való kicsordulását:
– Ah, végre!… Végre…
*
Kálosék a vacsoránál találkoztak ismét össze.
Az asszonyka ragyogott a boldogságtól s úgy repdesett a kedve, hogy
szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Kálos alig ismert a
feleségére. Azok a nagyon finoman, alig észrevehetően, de már mégis
kiütközött keserű vonások a szája szögletéből, a szeme alól egyszerre
eltüntek, az arca halványodó rózsái újra kivirultak… Vacsorázni sem
tudott a nagy örömtől, csak a magával hozott édességeket szopogatta és
szinte észrevehető, mohó vágyakozással várta, hogy a férje végezzen a
rostélyosával, mert Kálosban meg volt a nagyakaratú embereknek az a
tulajdonsága is, hogy egyszerre csak egy munkát végzett és evés közben
harapófogóval sem lehetett szót kihúzni belőle.
Mikor az utolsó falatját is lenyelte, az asszonyka már lesben állt és
pajkos incselkedéssel egy cukorba pácolt datolyát dugott a szájába,
aminőt maga is szopogatott.
– Tudja mi ez, Károly, emlékszik? – kérdezte jelentős mosolylyal.
– Igen, – mondta Kálos – Velenczében ettünk ilyent, a Márk-téren, akkor…
– Akkor… – ismételte, fejét álmatagon hátravetve az asszony – a
nászutunkon…
– Milyen bohó is volt maga akkor, Eliz, – folytatta Kálos, – a Márk-téri
galamboknak is cukrot, datolyát, fügét szórt a kukoricájuk közé… Egész
nap a galambokat etette.
– Igen, az alatt is – csicseregte tovább a kedveskedő szavakba rejtett
finom maliciával az asszony, – mialatt maga benn, a könyvtárban a dohos,
régi foliánsokat bujta… Sokszor alig győztem onnan kivárni.
– Sok érdekes és becses adatot találtam ott a művemhez, – mondta
komolyan Kálos. – Általában az egész utunk igen gyümölcsöző volt.
Bologna, Firenze, Róma, Nápoly… Hiába, utaznia kell az embernek, ha…
– Most ismét utazni fogunk, Károly! – vágott közbe hirtelen az asszony,
mielőtt még Kálos befejezhette volna a mondatát. – Úgy-e, hogy utazni
fogunk? Most már lehet, tehetjük… Most már élhetünk magunknak, a
vágyainknak.
– Kitalálta a gondolatomat, Eliz, most is, mint mindig, – felelte
látható nekividulással a férfi. – Ki sem mondhatom, milyen boldog
vagyok, milyen örömmel tölt el, hogy így együtt tud érezni velem, hogy
így megért engem az én édes kis feleségem. Lássa Eliz, a nehéz napokban
én nekem sokszor olyan különös gondolataim támadtak… Sokszor gondoltam
arra és féltem, reszkettem a gondolattól, hogy ha ez nem így volna… ha
egyszer megváltozna… ha nem lenne elég ereje kitartani mellettem, ha
elcsüggedne és elpártolna mellőlem… sohasem szóltam magának eddig erről,
de most már elmondhatom, most már ismerem magát egészen. Most már tudom,
hogy nem olyan, mint a többi, sekély gondolkodású, csak a külsőségeken
kapó, ingatag, gyenge asszony. Az én kis feleségem komoly, nemes, nagy
asszony… – olvadt fel mindjobban Kálos és gyengéden magához vonva
melegen, szinte hálásan simogatta a felesége puha kis kezét.
Az asszony kissé bizonytalanul, kissé hidegen viszonozta az ura nyílt,
meleg tekintetét és a szinte macska-puhasággal egymásra símuló pillái
alatt mintha ez a gondolat bujkált volna:
– Ej, ti okos férfiak – és épen ti legokosabbak – milyen ostobák és
elbizakodottak vagytok, mikor azt hiszitek, hogy az asszonyotok is
olyan, mint a könyvetek: kitárul előttetek és megismerhetitek valaha
egészen…
De Kálos ezt nem vette észre, Tovább folytatta:
– Én is épen arra gondoltam délután, mialatt – nagy idő óta először –
ismét nyugodtan foglalkozhattam a könyveimmel, az írásaimmal, a
lelkemmel… igen, én is arra gondoltam, hogy utazni fogunk. Nagyjában már
az úti tervet is megállapítottam.
– Velenczébe megyünk megint, – örvendezett fel az asszony – úgy-e, oda
megyünk először, az édes, szép Veneziába? Ott kezdjük, aztán onnan
megyünk tovább a Rivierára, Monte-Carlóba, ott még úgy sem voltunk.
Megint etetjük a kis galambokat, aztán kirándulunk Buranóba, finom,
bájos csipkekölteményeket veszünk (_akkor_ nem jutott erre se időnk, se
pénzünk, de most jut ám!), kigondolázunk Muranóba, ott gyönyörű
üvegholmikat vásárolunk… Mindenhová elmegyünk most, ahol örülni lehet és
élvezni az életet. Csak a dohos foliánsok közé nem engedem most… Úgy-e,
hogy így lesz?
– Nem, kedvesem, – símogatta tovább az asszony kezét Kálos. – Én egészen
máskép gondolom. Velenczébe most nem megyünk, ott már semmi új adatot
nem találnék, sehol sem délen. Most észak felé kell mennem. Úgy
terveztem, hogy Münchenen át Nürnbergbe megyünk először, ott a germán
nemzeti múzeumot fogom áttanulmányozni. Aztán Berlinbe, Londonba és még
tovább északra, Skandináviába, Finnországba, Oroszországba, ha lehet.
– Brrr! – rázkódott össze hirtelen az asszony és kivonta kezét a férje
kezéből. – Csupa észak, csupa köd, sötétség és szürke unalom… Nem.
Köszönöm. Ebből már épen elég volt itthon. Én oda nem megyek! –
tiltakozott ideges, szakgatott mondatokban. – Nekem most fény kell…
napsugár… melegség..: élet.
– De kedves Eliz, – hökkent meg Kálos – értsen meg… Magának meg kell
engem értenie… eddig is megértett…
– Igen, eddig megértettem, – mondta egyre hidegülő hangon az asszony, –
de most nem értem. Eddig megértettem valahogyan, hogy elvonult a
világtól, az élettől és a könyvei, a foliánsai közé temetkezett. Oda
temette az ifjúságát és mellé az én ifjúságomat… Azaz, hogy eddig sem
igen értettem, csak tűrtem (istenem, mit tehet mást egy szegény
asszony…) vártam és vártam: mi lesz mind ennek a vége? A sok álmatlan
éjszakának, a gondnak, nélkülözésnek, lemondásnak, az ismerősök,
jóbarátok és kollégák hátmögötti gúnyos mosolygásának… Igen, a kollégák,
akikkel együtt indult el, már mind magasra jutottak, képviselő,
államtitkár, miniszter is lett belőlük. Pedig ők csak mosolyogtak… igen
a háta mögött gúnyosan mosolyogtak és lesajnálták magát, Károly – «a
szegény tudós»… És az asszonyaik, a nagyságos, a méltóságos és kegyelmes
dámák, ajkbigyesztve, gőgösen suhogtak el mellettem, észre sem vettek,
vagy ha észrevettek, bizonyosan ők is lemosolyogtak rám: «a szegény
tudós felesége»… Pedig ezek a nagyságos, méltóságos kegyelmes urak és
hölgyek sohasem virrasztottak gondban, álmatlan éjszakát, sohasem írtak
vaskos könyveket és nem keresték soha a tudomány forrásait… Mosolyogtak,
mondom és mulattak, zsúroztak, flirtöltek és politizáltak… ez az
érvényesülés útja minálunk, nem az, amelyik a tudomány forrásaihoz
vezet! Persze, drága út és csak pénzes, gazdag embernek való. Azért is
nem szóltam eddig, mert nekünk nem volt pénzünk. De most már van! Most
már máskép kell lenni itt mindennek. Most már fel kell hagynia, Károly,
a tudóskodással és ki kell lépnie a könyvei közül az életbe. Arra az
útra kell magának is térnie, amelyik minálunk leggyorsabban, majdnem
egyedül vezet az érvényesülés felé – a politikára kell adni magát… Még
pedig minél elébb. Máris eljárt az idő felettünk… és én élni akarok…
élni… élni!… élni…
– Ez mind szép, kedvesem, – csitította Kálos a maga-magát teljesen
felizgatott asszonyt, – de azt is be kell látnia, meg kell értenie, hogy
én most már nem hagyhatom abba azt a munkát, amelynek egész eddig való
életemet szenteltem, amelyre, hogy úgy mondjam, az egész életemet
feltettem… Épen most, amikor oly közel vagyok már a befejezéséhez… Ezt
az áldozatot még meg kell hoznunk, ezt az utat meg kell tennem és ezt
meg kell értenie, Eliz.
– Jó – mondta tétován az asszony. – Menjen, nem bánom. De én nem megyek.
Jobb is lesz, ha egyedül megy… legalább nem zavarja senki, nyugodtan
dolgozhat.
– No lám, – szólt ellágyulva szinte Kálos – hát mégis csak igazam volt.
Az én kis feleségem mégis csak megért engem, a céljaimat, a
törekvéseimet…
– Igen… igen – hadarta szemét lesütve, bizonytalanul az asszony.
És mikor Kálos egy hét mulva csakugyan elindult egyedül Münchenen át
Nürnbergbe, a felesége kissé nyugtalan és tikkadt, de voltaképen mégis
valami kellemes, rég érzett és rég áhított boldogsággal nyujtózkodott
végig a pamlagon, mely annyi keserű könnyét itta be már a nehéz
napokban. És félig mosolyra nyílt ajakkal, szinte megkönnyebbülten
lélekzett fel, mint a beteg, aki hosszú szobafogság után, ha csak rövid
időre is, először szabadul ki a levegős, napos szabad életbe:
– Ah, végre… végre!…
– Végre… – gondolta magában, szintén kissé nyugtalan, de alapjában jól
eső érzéssel a férfi is, mikor a vonat prüszkölve megindult vele a
keresett északi ősforrások felé.


A NŐK BARÁTJA.
Kicsák, az örökké savanyú, mogorva fiskális komoly ünnepi ruhát és
ugyanolyan ábrázatot öltött, mikor a kissé kotnyeles tiszti szolga, noha
ez nem volt a parancsban, jelentette neki, hogy az ezredes úr Bajnát
alighanem rövidesen áthelyezik a legfelsőbb mennyei ármádiába. És mikor
nehány perc múlva, bizonyos hivatás- és alkalomszerű megilletődéssel
belépett az öreg katona szobájába, ugyancsak meglepődve látta, hogy az
ezredes úr Bajna nem ágyban párnák között s orvosságos üvegek arzenálja
mögött fekszik, hanem ott űl szokott helyén, karosszékében, a nagy
boltíves ablakmélyedésben, ahonnan épen a sétatérre lehet látni. A
kedves, vidám zsibongású sétatérre, ahol fiatal dúslombú vadgesztenyefák
fehérfürtös virágaikat ringatják s a fák alatt ringó testű fehérruhás
hölgyek sétálnak. S langy, édes tavaszi napsugár hull a kék mennyégről
fehérfürtős, ringó gesztenyevirágra, kacagva-csevegve sétáló asszonyra,
leányra…
Az ezredes épen kinézett az ablakon. A kopogtatást észre sem vette, csak
mikor Kicsák belépett, akkor fordult az ajtó felé. Elég jól konzervált s
katonás gonddal borotvált arca viaszkosan sápadt volt, élesvágású szemei
üveges fénnyel csillogtak s hangja – a régi kemény, kommandérozó hang –
amint most beszélni kezdett, bántóan meg-megrecsegett, mint valami vén,
kiszolgált, repedt ezredtrombita hangja.
– Na mi az, fiskális uram – mordult rá erőltetett keménységgel az
érzékeny hangon beköszönő Kicsákra – temetésről jön talán, hogy ilyen
komor gyászba öltözött? A hangszalagjai meg mintha posztóval volnának
bevonva… olyan tompán kong a köszönése, mintha valami gyászdobot
pörgetne… mi?…
Kicsák meghökkenve, zavarodottan ötölt-hatolt. Valami ügyes kibúvót
keresett:
– Nem ezredes úr… csak…
– Sebaj na! – vágott szavába az ezredes. – A fekete gérokkját most már
csak tartsa fenn, hanem a gyászos ábrázatát, azt levetheti bátran. A
hangját is csak eressze ki. Csak semmi komédia, semmi érzelgés. Ezt
vigye vissza az életbe. Ott néha szükséges és hasznos az ilyesmi, noha
nagy ostobaság ott is. Az inas, úgy látom, előre kifecsegte, ami
különben nem titok. Hiába is titkolnám, ide van írva az arcomra, a
szemembe… mi?… Vége a nagy gyakorlatnak, ügyvéd uram, nekem nemsokára
lefujnak. Ennyi az egész.
Itt egy percre elhallgatott s megint az ablakra nézett.
– Csak a korzót szeretném még egyszer végignézni – mondotta erőltetett
mosolylyal – mert nem tudom, _ott túl_ divatban van-e a korzózás?
– Ugyan kérem, ezredes úr… – bátorkodott Kicsák.
– Semmi «ugyan», fiskális uram. A legfelsőbb hadi parancsot már írják
nekem odaát… És ha megérkezik, indulok. Pontosan, katonásan, nem késve
egy percet sem. Épen azért nem hivattam orvost. Azok akadékoskodó
emberek. Csak hátráltatják az utazást. Azért hivattam önt, ügyvéd uram,
hogy gyorsan végezzünk. Pontosan és szárazon, mint a paragrafus. Kérem
csak…
Fel akart emelkedni a székről, de visszaroskadt.
– Sebaj! – legyintett a kezével. – Nézze csak… ott az íróasztalom
középső fiókjában van egy levélboríték, kérem vegye ki.
Az ügyvéd kivette a borítékot. Nagy, katonás betűkkel ez volt ráírva:
_Testamentumom_.
– A végrendeletem – mondta az ezredes – nézze meg, kérem, rendben van-e?
Csak az alakiságokat értem, a tartalma rendben van. Így rendelem, így
akarom.
Kicsák átnézte az írást és teljesen rendben levőnek találta alakilag. A
tartalma meg épen valami nagy belső gyönyörűséggel töltötte el a
megrögzött nőgyűlölő száraz, szikkadt lelkét. Hosszú, savanyú ábrázata
szinte belegömbölyödött ebbe a különös, jóleső érzésbe. Mindig jókedvű,
tréfára kész embernek ismerte az ezredest, de hogy ilyen tréfával
koronázza be életét, azt már még sem várta Kicsák. No, de a tartalom
most még nem tartozik ő rá. A testamentum formailag rendben van. Az
ezredes úr így rendeli, így akarja és punktum!
– Arra kérem – mondta tovább az ezredes, – hogy a rendelkezéseimet
pontosan hajtsa végre. Egyelőre tartson szigorú titkot s míg el nem
temetnek, senkinek el ne árulja a végrendeletem tartalmát. Azt akarom…
igen, hogy is mondjam… hogy stílszerű legyen a temetésem. A «nők
barátja» beszél most, remélem, ön ért engem, ügyvéd úr.
– Értem, ezredes úr, – felelt Kicsák most már természetes, tele hangon
és szinte kedve lett volna gratulálni az ezredesnek, ha végre is nem
ilyen komoly és alapjában szomorú dologról lett volna szó, mint a
testamentum.
Az ezredes megköszönte Kicsák szivességét és katonásan elbúcsúzott tőle.
– A többit – mondta búcsúzóul – majd jelenteni fogja az inasom.
Az ügyvéd a hátulsó kapun távozott a nagy ódon házból s a szűk,
zeg-zúgos sikátorokon át vette útját hazafelé, hogy senkivel ne
találkozzék. Hátha még ki találnák csiklandozni belőle az érdekes
titkot.
Mindjárt az első utcasarkon beleütődött azonban egy ismerős társaságba.
A kacér kis számtanácsosné, akit általában csak a «víg özvegy» néven
ismert a városrész, épen hazafelé igyekezett a déli sétáról rendes
udvarával.
– Mi van az ezredessel, ügyvéd úr? – fuvolázta legbájosabb hangján
Kicsák felé a víg özvegy. – Napok óta nem jelent meg a korzón. Talán
beteg vagy elutazott?
– Ig… igen – bizonytalankodott Kicsák – az ezredes gyengélkedik és azt
hiszem, el fog utazni.
– A foga fáj megint az öreg rókának, mi? – Valami gáláns kalandra
vágyik… És el fog utazni a Rivierára, mint tavaly ilyenkor – vágott
közbe a monoklis pénzügyi fogalmazó, a korzó humoristája és a víg özvegy
elmaradhatatlan lovagja. Mire általános derűltségtől visszhangzott a
sikátor, noha a szép özvegy észrevehető erőlködéssel eresztett meg egy
másodrangú mosolyt és még valamit kérdezni akart az ügyvédtől. Kicsák
azonban ekkor már a harmadik utcát kaszálta hosszú sáskalábaival.
Alighogy hazaért, megjelent nála az inas és jelentette:
– Az ezredes úr végzett!
*
Az estvéli korzót így hát már amonnan felülről, az örökös garnizonból
nézte az öreg katona. Míg idelenn, ódon palotájának lefüggönyzött
ablakai alatt vígan kacagva hömpölygött fel s alá az az eleven meleg
tavaszi áradat, amelyből sohasem hiányozhatott azelőtt a daliás ezredes
úr Bajna, vagy mint a korzó nyelve nevezte «a nők barátja».
Daliás alakját, gáláns bókjait azonban hiába várták ma is a korzó
flirtös asszonyai. Az ezredes úr nem jött. Ellenben megjöttek az
«Entreprise» fekete huszárjai és szorgosan munkába vették az ódon
Bajna-ház hosszú boltíves kapualját.
Egyszerre végigszaladt a gyászhír a korzón és főképen az öreg
penzionátus gavallérok körében keltett őszinte, mély hatást. A hölgyek,
noha az ő barátjukról volt szó, inkább a temetésre gondoltak, mintsem a
halottra (ami lehet, hogy fejlettebb esztétikai érzékük bizonyítéka), a
koszorúkra… a toalettekre, a parádéra… Csak ilyen szép maradjon az idő –
sóhajtóztak – milyen gyönyörű katonatemetés lesz – zenével…
A korzó monoklis humoristája még valami sületlen élcet is
megkockáztatott a halott oroszlán rovására s a szép özvegy
felderítésére, aki azonban ezúttal még műnevetéssel sem reagált, hanem
fázósan összehúzva kabátját, sürgős dolgok ürügye alatt hirtelen haza
távozott. Azaz, hogy először felszaladt Kicsák irodájába, onnan a
virágos boltba ment és megrendelte az első koszorút – a nők barátjának.
A virágüzletnek másnap ugyancsak kemény napja volt.
Kora reggeltől késő estig egymásnak adták a kilincset gyengéd női kezek.
Délre már tele volt az egész kirakat különböző színű szalagokkal,
amelyek legtöbbjén ez a felírás díszlet: «A nők barátjának».
Estre kelve jóformán az egész virágos bolt átvándorolt a gyászházba,
ahol másnap csakugyan olyan temetés volt, amelynél stílszerűbbet nem is
álmodhatott magának a nők barátja. Virág, csupa virág. Kerti virág,
vadvirág, igazi és művirág… eleven asszonyvirág… leányvirág övezte a
ravatalt.
A korzó egész üde, pompás hölgyközönsége ott szorongott a dohos,
boltíves öreg szobákban, a nyirkos szűk udvaron. A hadsereg, az
uniformis hideg fénye szinte háttérbe szorult e meleg, eleven ragyogás
mellett. Sőt a komorméltóságú gyász-zenének is jóformán csak az első
akkordjai érvényesültek. Az agglegény virágos, de rokontalan ravatala
mellett csakhamar megeredt a kiváncsi, jókedvű, szinte zsúrszerű
csacsogás, csevegés.
Hogyan, hogyan sem, még temetés előtt híre futott ugyanis, hogy a nők
barátja méltó és következetes maradt magához még halálában is. Mindenét
a nőkre hagyta. Még pedig – így hirdette a fáma – azokra a nőkre, akik
magányos életének unalmas és keserű óráit felderítették, megédesítették.
E romantikus hír ott búgott-zsongott a gyászoló gyülekezetben is. És
voltak, akik már egészen otthonosan érezték magukat a komor palotában,
noha a régi gazda még el sem távozott egészen. Irígy, kaján tekintetek
is röpködtek azonban. Leginkább a szép számtanácsosné felé, aki sűrűn
lefátyolozva, mély gyászban, egészen a ravatal mellett állt, amelyen
egyébként is az ő koszorúja foglalta el a főhelyet. Keservesen, szinte
roskadozva zokogott őnagysága és telesírt egy féltucat zsebkendőt.
Szerencsére ott állt mellette a fürge fogalmazó és gyengéden támogatta
mélységes bánatában.
A temetőben már jóformán csak a testamentumkérdés foglalkoztatta a
kedélyeket. Amint a nehéz nedves hantok rádübörögtek az ezredes
koporsójára, a sirató könnyek egyszerre felszáradtak. Még a szép
özvegyéi is. Ő volt az első, aki mohó kiváncsisággal fordult Kicsákhoz a
testamentum néminemű részletei után puhatolózván. Példáját többen is
követték a gyászoló gyülekezetből és ugyancsak szorongatták az ügyvédet:
hogymint is szól hát az a végrendelet? Igaz-e a szóbeszéd, hogy mindenét
nőkre hagyta az ezredes?
Kicsák azonban begombolózott. Ma még nem mondhat semmit, holnap úgyis
nyilvánosságra kerül a végrendelet, akkor minden kiderül.
– Nagysádnak különben annyit elárulhatok – súgta ravasz hunyorgatással a
szép özvegy fülébe – hogy általánosságban igazat mond a fáma és hogy a
végrendelet nagysádról sem feledkezett meg ama nők között…
A többit jelentőségteljes szatirmosollyal lenyelte Kicsák, ám a szép
özvegy eleven fantáziája elég csinosan kiegészítette magának a
kettéharapott mondatot.
Másnap, rendkívüli érdeklődés mellett kihirdették a végrendeletet.
Katonás rövidséggel intézkedett az ezredes.
Két házát minden ingóságaival együtt (avagyis más szóval egész vagyonát)
– az ügyvédi, elég bőséges honorárium levonása után – két régi hűséges
öreg (ez a három jelző így szórul-szóra benn volt a különben szűkszavú
testamentumban) cselédjére hagyta. Nevezet szerint pedig a Sári
szakácsnéra, aki tizenöt évi becsületes szolgálata után immár jól
megérdemelt nyugalmát élvezi valahol Kajászó-Szent-Jánoson, továbbá a
Kati szakácsnéra, aki viszont az utolsó tíz esztendőben sáfárkodék
hűségesen a konyháján, amelyre mindig felette nagy súlyt fektetett az
ezredes úr Bajna. Sokkalta nagyobbat, hogysem azt a korzón gondolták
volna.
Az általános elszontyolodást, ami e hírre a korzón támadt, csak a
végrendelet egy derűs kodicillusa bizsergette fel némiképen, amelynek
értelmében az ezredes kedvenc papagályát (az utóbbi időben már ki nem
állhatta örökös rikácsolásáért!) az özvegy számtanácsosné gyengéd
gondozásába ajánlotta.


A CSALÁD SZÉGYENE.

I.
Kis-Berregi Berreghy Pongrácné, született Nagy-Delnei Delnőy Anna Mária
Amália, a társadalmi – vagy mint ő maga legújabban nagy előszeretettel
hangoztatni szokta – szociális téren kifejtett ernyedetlen, odaadó
működéséről közismert és tisztelt matróna, a Szent Ceciliáról elnevezett
s keresztényi alázatosságra és béketűrésre vezető egyesület (röviden a
«KABVE») elnöke, pulykavörösen, szinte magából kikelve suhogott be a
minisztériumban dr. Kabocza János fogalmazó szobájába.
Kabocza doktornak nem ez alkalommal volt először szerencséje
őnagyságához s már előre tisztában volt az ismételt látogatás céljával.
Ám ez cseppet sem gátolta Berreghynét abban, hogy ezúttal is ki ne öntse
a selyemblúza alól mindazt, ami a szívét nyomta.
– Az ősfa-ügyben jövök, a Berci fiam kamarássága ügyében, – kezdte
Berreghyné, erősen fujtatva a sok lépcsőmászástól.
– Méltóztassék helyet foglalni, nagyságos asszonyom, – udvariaskodott
Kabocza és egy erősen keshedt-vedlett, hatalmas terjedelmű
bőr-karosszékre mutatott, amely még néhai szép királyunk, Mária Terézia
valamelyik pohos és parókás konziliáriusa számára «épült» valamikor anno
1740–41 körül, ama nevezetes pozsonyi diéta örömteljes és bőkezű
napjaiban.
– Már két hónap óta várjuk az elintézést, – pattogott tovább Berreghyné,
teljesen figyelmen kívül hagyva Kabocza udvariasságát. – Égető
szükségünk van a dologra. Ez ugyan nem tartozik ide, de már csak
elmondom, hogy a Berci fiam nősülni akar. És… nos igen, úgy áll az ügy,
hogy addig nem lehet… még visszamehet emiatt a parti… Odafönn Bécsben is
várják már a fölterjesztést. A főkamarási hivatalban már megtettük a
lépéseket… A tábornok kuzinomnak megigérték, hogy ott két nap alatt
elintéznék az egészet és az iratok, nemde, még mindig a referens úrnál
vannak?
– Itt vannak, – mondta nyugodtan Kabocza és a szobája egyik sarkába
mutatott, ahol egy hatalmas, Uchatius-ágyú csövéhez hasonló, hosszú
bádoghenger volt a falhoz támasztva, mellette kis deszkadoboz hevert,
amelyen szép, gondos rondírással ez a felirat ékeskedett: «Kis-Berregi
Berreghy Albert ősfája és mellékletei.»
– Nem értem… igazán nem értem, – fakadt ki Berreghyné, – mikor a dolog
olyan egyszerű és tiszta, mondhatnám átlátszó. Valamelyest én is értek a
genealogiához, kérem… Az ősfánkon csupa jó család szerepel, köztük egy
aranysarkantyús vitéz és két alapítványi hölgy. Igazán érthetetlen ez a
huzavona!
– Kérem, méltóztassék, – ajánlotta újra a bőrtrónust ő nagysága
figyelmébe Kabocza, azzal a barátságos szándékkal, hogy majd
megmagyarázza a «huzavona» okát.
– Köszönöm! – utasította vissza Berreghyné. – Megyek az államtitkár úr
őméltóságához… igen… a miniszter úr őkegyelmességéhez is ismerem az
utat, ha szükséges – folytatta vésztjósló tekintetet lövelve Kaboczára.
– Elmondok ott fenn mindent, mindent elmondok… majd én referálok!
De most már a hosszú türelmű Kabocza is a keményebbik sarkára állt és
elővette a száraz, hivatalos hangját.
– Ahogy tetszik, kérem, – mondta ridegen, – de előbb, hogy híven
referálhasson őméltóságának vagy őkegyelmességének, méltóztassék egy
kicsit meghallgatni engem, mert az iratok behatóbb tanulmányozása közben
egy és más olyan adatra bukkantam, amiről nagyságodnak még aligha van
tudomása.
– Hogyan… mi… csak nem? – kérdezte kissé meghökkenve ő nagysága és a
kellő elővigyázattal az aggkori végelgyengülésben fájdalmasan nyöszörgő
karosszékbe ereszkedett.
– De igen, – felelte csöndes, majdnem kárörvendő mosollyal a doktor,
miközben az asztalán halomszámra fekvő régi, elsárgult írások között
babrált. – Igen, az ősfán, hogy is mondjam csak… az egyik nemes ágon
valami kis vadhajtás van…
– Az lehetetlen, az ki van zárva a mi családunknál! – szólt közbe
erélyesen tiltakozva Berreghyné. – Szeretném látni azt a… no, ahogy ön
nevezi… azt a vadhajtást… én is értek egyetmást…
Kabocza kihalászta a bádog Uchátiusból a lepedő nagyságú pergamenre
rajzolt s büszkén szétterpeszkedő ősfát, kiterítette az asztalán és a
kék ceruzájával odabökött egy helyre azon az oldalon, amelyiken épen az
anyai, tehát a Nagy-Delnei Delnőy-ágazat lombosodott, virágzott széjjel.
– Itt van, kérem!
Berreghyné izgatottan kapta szemére a lorgnonját és szinte belesápadt,
mikor a jelzett helyen arany betűkkel ékeskedő nevet elolvasta:
«Nagy-Delnei Delnőy Boldizsár.»
– Na hát, mondom, hogy ki van zárva! – erősködött újra, kissé erőszakolt
nevetéssel. – Hiszen ez a dédapánk: Boldizsár. A híres, a nagyeszű
Delnőy Boldizsár, a «mosolygó bölcs», mint akkor nevezték, őfelsége
aranysarkantyús vitéze, a keménykezű főispán, az ékesszavú diétai
szónok, több vármegye táblabírája, a családunk büszkesége, aki
birtokainkat és nevünk fényét megsokszorozta… Bizonyosan valami tévedés
lesz a dologban, itt nem lehet semmi baj. Csak nem tetszik kétségbe
vonni tán egy aranysarkantyús vitéz nemességét?…
– Nem az aranysarkantyússal van baj, nagyságos asszonyom, hanem közel
hozzá, veszedelmesen közel, – mondta Kabocza, – itt mindjárt mellette és
alatta.
– Hogy-hogy? – csodálkozott Berreghyné, – Delnőy Boldizsár felesége,
amint itt is ki van tüntetve, Toroczkói Thoroczkay Anna volt, szintén
kétségtelen és közismert nemes család sarja. Az ő fiúk az ifjabb, vagyis
II. Boldizsár, a szépatyánk.
– Igen, – szólt bele a doktor, – csakhogy ez a III. Boldizsár.
– Hát a harmadik! – idegeskedett Berreghyné. – Az már mindegy, egészen
mindegy.
– Csak az a baj, – fűzte tovább a szót Kabocza, – hogy ez a III.
Boldizsár akkor látott napvilágot, mikor Thoroczkay Anna asszony már rég
a delnei családi sírboltban aludta az örök álmot…
– Akkor hát, – kacagott fel Berreghyné, – a mi szépapánk, úgy látszik,