Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 6

Boldizsár némi megdöbbenéssel ismert rá e hangban a valamikor oly
csöndes szavú Hubacsek mama hangjára. Sőt azt is világosan kiértette,
hogy valami drága teáskanna és a szobaleány neve forgott vészesen, nem
épen hízelgő jelzők kíséretében, a keményen pergő szavak forgatagában…
Boldizsár megint olyasmit érzett, hogy jobb lenne innen menekülnie, de a
tehetetlenség csodálatos ereje szinte odaszögezte lábait az ajtó elé,
mely a következő percben megnyílott. Valami csodálatos ízléssel
összekomponált és virítóan tarka selyemgombolyag ejtette most káprázatba
Boldizsárt, amely gombolyagba Hubacsek mama erősen meggyarapodott
porhüvelye volt bugyolálva. Az épen nyitva levő szalonajtón keresztül
hirtelen, így, káprázó szemmel is kivett annyit Boldizsár, hogy odabenn
Flórica ült a zongora mellett és irgalmatlanul verte a «Fedák Sári
szobalányát», míg valami daliás katonaféle (nyilván a Schmutzler
főhadnagy úr), szinte a Flórica boglyas frizurájába könyökölve a taktust
verte a zongora hátán. Még egy-két idegen alak (urak és hölgyek)
silhouetteje táncolt el szeme előtt s aztán egyszerre visszakapta a
fejét Boldizsár.
– Pardon, nagysád… ezer bocsánat, – hebegte, – tévedés… a másik ajtót
keresem…
És maga csapta be az ajtót Hubacsekné előtt, aki szerencsére nem ismerte
föl hamarjában a szórakozott pasasért, nyilván, mivelhogy két esztendő
alatt erősen megfogyatkozott a látása, míg ellenben Boldizsár szakálla
erősen meggyarapodott.
És Boldizsár doktor, az «Adalékok stb.» című jeles mű kiváló szerzője,
az Akadémia levelező-tagja, a h.- és m.-tanár, a «Fedák Sári
szobalányá»-tól kísérve, kissé szédülő fejjel, sietve surrant le a
lépcsőn szépen lengő szakállával és – legalább egyelőre – a keresett és
hőn sóvárgott boldogsága nélkül.

II.
«Még a borsón is szépet álmodom…» – mondja Madách Plátója. Rozoga
hôtel-ágyon azonban aligha álmodott még földi vándor olyan szépet, mint
Boldizsár doktor, a kitünő fiatal tudós, hazai tudományosságunk dísze,
(így aposztrófálták másnap a lapok a külföldi tanulmányútjáról
hazaérkezett Boldizsárt), a «Viziló»-hoz címzett fogadó harmademeleti
udvari szobájában, amely csak némi túlzással nevezhető szobának és
sokkal találóbban a camera obscura névvel volna jelezhető.
Boldizsár szép álmát, sajnos, itt nincs módunkban behatóbban
részletezni, de talán elég is, ha a nyájas érdeklődőnek, aki őt
boldogságkereső útján velünk együtt végigkíséri, annyit elárulunk, hogy
Boldizsár álmának tárgya (ha szabad így neveznünk) most is, mint már
annyiszor, a Hubacsek-ház bájos, viruló virágszála, Flórica volt…
Furcsa szerzet is az álom. Az ember nemde azt hinné, hogy ama
kurtán-furcsán visszafelé elsült látogatás után most a vészesen
rikácsoló Hubacsek mamát selyemgombolyagostul, teakannástul,
szobalányostul, továbbat ama daliás és taktusverő Schmutzler főhadnagyot
is fölmasiroztatta varázsvesszejével (már t. i. az álom) a «Viziló»
harmadik emeletére és Boldizsár további rémítésére… Nem. Flórica,
egyedül csak Flórica jelent meg ezúttal is, – úgy, mint ama régi szép
időkben, a paprikás szalonnák idején, – Boldizsár álmodó szemei és sivár
legényi nyoszolyája előtt.
Hogyan és miképen történt ez a csodálatos éji álomlátogatás, azt megint
nem illik bolygatnunk fényes napvilág mellett (maga Boldizsár
tiltakoznék ez ellen a legerélyesebben). Bizonyos azonban az, hogy mikor
Boldizsár amaz ágynak nevezett (és még hozzá nap három koronáért!)
rozzant alkotmány keserves nyikorgására, jó hajnalban fölébredt édes
álmából, igazi klasszikus-filológushoz illő lapidáris rövidséggel imígy
monológizált magában:
– Mégis csak gyáva kutya vagy te, Boldizsár!… Ott állasz a boldogságod
ajtaja előtt, kinyítják neked azt az ajtót: tessék besétálni!… És te mit
cselekszel? A saját kezeddel csapod be az ajtót becses orrod előtt… Más
ember a kezével, a lábával, a tíz… a húsz körmével döngeti, kaparja azt
az ajtót, vagy ravasz tolvajkulcscsal lopózik be rajta. De hogy a
tárt-nyitott ajtó elől – amelyen belől boldogságának virága nyílik –
gyáván megszaladjon valaki: ehez már mégis nagy mulyaság kell,
Boldizsár! Bizony, ha meg nem embereled magad, nem vagy méltó Flóricára,
aki ime, még most is meglátogatott téged álmaidban…
És Boldizsár fölkelt és megemberelte magát.
E reggelen különös gonddal öltözködött. Fekete ünnepi redingotját
öltötte fel, melyhez fehér csokor nyakkendőt kötött, azt is kissé
félárbocra eresztve. De hát ez is elég tudós férfiútól, sőt illik is
neki. Elvégre is a külső Stáció-utca egyszerű népe nem nézi a
külsőségeket. A kávéházban, reggelizés közben, azon
nyomdafesték-szagosan elolvasta az összes lapokat, amelyek már a
föntemlített jelzők kíséretében emlékeztek meg róla. Boldizsár nem volt
a hiuság embere, de most, mi tagadás, jól esett neki és nagyban
erősítette önérzetét az ujságok elismerése. Össze is vásárolta hamarosan
valamennyit és a zsebébe dugta, azután a borbélyhoz ment szakállügyeinek
némi rendezése végett. De ahoz, hogy szép, hosszú szakállát egészen
levétesse, – bár ilyesféle elhatározással ment, – nem volt szíve.
Meghatottan gondolt vissza a sok magános, rideg órára, mikor a
tudományok titkaiba merülvén, egyedüli társa, hűséges barátja ez a
szakáll volt. Szép, hosszú, göndörödő szálait hányszor végigsimogatta,
boronálta, sőt nem egyszer a nehezebb órákban, szórakozottan, idegesen
össze-visszagubancolta, tépte. És a hűséges jóbarát tűrte mindezt némán,
csendesen, sőt más nagyszakállú tudós férfiak között tekintélyének
növeléséhez is nem kis mértékben hozzájárult. Hálátlanság volna most
egyszerre ridegen megválni ettől a hűséges jóbaráttól. Megegyezett tehát
a borbéllyal 30 percentes stuccolásban. Azután csinos kis csokrot
vásárolt az utcasarkon s féltizenkettőkor már ott állt ismét
boldogságának külső Stáció-utcai ajtaja előtt. Most a szobalány nyitott
ajtót s névjegyét annak rendje és módja szerint prezentálván, csakhamar
megnyilt előtte a boldogság második ajtaja is.
A szalonban együtt volt az egész, sarokháziúrrá nagyságosodott familia.
Boldizsár a legmélyebb tisztelettel csókolt kezet Hubacsek mamának.
Flóricának hódolattal átnyujtotta a bokrétát és végül melegen üdvözölte
a tekintélyes házigazdát, aki egy széles bőrszékben terpeszkedett,
temérdek hájjal és vastag aranylánccal a hasán. Szájában öblös
tajtékpipa, a fején finom hímzésű virágos házisapka volt, melyet műértő
szemmel megcsodált Boldizsár.
Hubacsek-mama rögtön észrevette az érdeklődést. (Ilyen az anyaszem.)
– Flórica készítette papuska név-napjára – magyarázta kedveskedve –
ugy-e, hercig kis sapka?
Boldizsár ugyan egészen másféle kérdésekre szeretett volna felelgetni e
komoly és ünnepélyes pillanatokban, de hát, ha már Hubacsek-papa
«hercig» sapkáján keresztül vezet az út a boldogsághoz, ennek is
nekivágott. (Ilyen a szerelem!)
– Igen, kérem… valóságos költemény a sapkája, tisztelt Hubacsek úr –
jegyezte meg, nem minden melléktekintet nélkül Flóricára, aki ezenközben
a szerény kis utcai ibolyacsokrot, minden különösebb méltatás nélkül, az
ablak közé tette, ahol sok egyéb gőgös és aranyszálakkal átfont virágok
hivalkodtak. Azután zongorája elé telepedett és igen szendén elpirult
Boldizsár elmés bókján, jól tudván, hogy az tulajdonképen neki, a
sapka-költemény szerzőjének szól. Ez a bájos mosoly megint a paprikás
szalonnák szép idejére emlékeztette Boldizsárt és új reménységgel
hajnalozta be lelkét.
Hubacsek úr azonban nyilván nagy ostobaságnak itélte Boldizsár
megjegyzését, úgy okoskodván, hogy a költemények ugyan felette
alkalmatosak a szalonnák és más egyéb jók csomagolására, de már hogy
valaki a feje búbjára tegyen egy költeményt, azt világéletében sem
hallotta józaneszű embertől. Hanem persze, ezek a félkerekű tudós urak
mindent a feje tetejére állítanak, aztán ráfogják, hogy ez a tudomány.
Nem szólt ugyan egy kukkot sem Hubacsek úr, hanem ehelyett erősen fújta
a füstöt a tajtékból, még pedig meglehetősen Boldizsár orra iránt. Ebből
érthetett, ha akart, a tudós úr.
– Ez úgy látszik, nem olvasta még a reggeli lapokat – vélekedett magában
Boldizsár és már elő akarta húzni a véletlenül zsebében levő
példányokat, mikor a szobalány jelentette:
– Nagyságos úr kérem, a Schwartz úr hivatja a kávéházba.
Hubacsek úr erre sietve kicserélte költemény-sapkáját egyszerű prózai
kalappal és termetét és korát megcáfoló fürgeséggel, minden bővebb
indokolás nélkül ajánlotta magát.
– Megint az a Schwartz úr! – pattant fel Hubacsek mama és hitestársa
után sietett, alkalmasint, hogy egynémely utravalóval ellássa ama
kávéházi kirándulásra. Mert az előszobából még behallatszott néhányszor
a Schwartz úr neve – «spekuláció»… «börze»… és egynémely nem éppen
hizelgő jelzők kíséretében.
– Az öregek már egészen belemerültek a köznapi anyagiság prózájába –
morfondirozott magában Boldizsár – no, de itt van a napsugár… az
ünnepnap… az ideál… a költészet – Flórica… És végre egyedül! Elérkezett
hát a várva-várt, sokszor megálmodott pillanat. No Boldizsár – most vagy
soha…!
A «Víg özvegy» émelygésig ismert keringője riasztotta fel pillanatnyi
elmerüléséből Boldizsárt.
– Szereti a zenét, doktorka? – csicsergett Flórica és félig behunyt
szemmel, himbálózó testtel játszotta a keringőt. – Oh, én imádom… a
keringőt, csak a keringőt… Miért nem jött el tegnap? Házi mulatságot
adtunk. Táncoltunk is. Ujjé, de hogy táncoltunk!… Schmutzler főhadnagy
is itt volt. Maga persze nem ismeri. Nagyon fess fiú, a legkitünőbb
keringő-táncos. Látja ott azt a szép kaméliacsokrot… ő küldte… imádom a
kaméliát… Gavallér fiú, igazi katona! Énekel is. Ugy-e, maga is énekel
doktorka? Jaj, ha hallaná tőle a «Fedák Sári szobalányát»! Meg lehet
pukkadni a nevetéstől… Majd meg fogja hallani. Gyakran jön hozzánk
Schmutzler. Remélem, maga is gyakran eljön, doktorka?
– I – Igen… – hebegte Boldizsár, de tulajdonképen azt sem tudta, mire
válaszol. Egyre a Schmutzler főhadnagy keringőzött a fejében a Fedák
Sári szobalányával…
– Képzelje csak, nagyszerű hecc is volt – kerepelt tovább Flórica. –
Valami nagyszakállú úr is benyitott hozzánk, de hirtelen úgy becsapta az
ajtót, hogy anyucika majd holtra rémült… Ki nem állhatom a szakállas
embereket. Ugy-e doktorka, maga is leveteti a kedvemért a szakállát. Nem
így félig, egészen angolosan, az olyan fess…
– Igen… igen – hagyta rá ismét Boldizsár és egyre azon töprengett, mi
módon léphetne át most már a komoly társalgás kevésbbé hímes mezejére.
– Megkapta a képes lapjaimat? – kérdezte hirtelen fordulattal Flóricát,
mielőtt az belekapaszkodott volna a félpanyókára álló fehér
csokornyakkendőjébe. Mert bizonyos, hogy a szakáll után most az
következett volna.
– Oh, igen, köszönöm – felelt Flórica – sok szép helyen járt, doktorka.
Berlinben…
– A hírneves Buch professzort hallgattam ott – kapta át a szót mohón
Boldizsár – kiváló elme, európai hírű kapacitás.
– És Párisban – libbent át hirtelen a Spree mellől a Szajna-partra
Flórica.
– Igen, ahol…
– Ah, Páris!… Imádom Párist. Bizonyára volt a… a…
– A Sorbonne-on, ahol…
– Nem, nem… valami más neve van. Tudja azt a malmot gondolom. Láttam is
a képét… olyan nagy vörös vitorlái vannak és kabaré meg orfeum van
benne… Jaj de édes lehet! Képzelje csak, doktorka, az idén mindössze
háromszor voltunk a kabaréban. Hanem szombaton megint elmegyünk, tegnap
megigérte apuci. Remélem, velünk tart… Ott lesz Schmutzler meg a Csehák
Rudi is… ő hadnagy a pioniroknál és igen mulatságos fiú. Nagyszerüen
tudja a macsicsot…
Boldizsárt most már egy egész regement táncolta körül… De azért nyilván
igent mondott volna Flórica e legújabb kérdésére is, ha odakünn hirtelen
nagy csörömpölés nem támad, aminek elhangzása után kétségbeejtő
rikácsolással rohant be Hubacsek mama.
– A méreg eszi meg az embert ezekkel a cselédekkel! Tegnap a szép új
teás kannám… ma meg a drága leveses tálam. Szerelmes Krisztusom, nem
lehet az embernek ezer szeme! Hanem persze így van ez, ha a nagyságos
házi kisasszony…
A többit, Boldizsárra tekintvén, hirtelen elnyelte a derék matrona és
recsegve csapta be maga után az ajtót, hogy odakünn engedjen szabad
folyást fellázadt gazdasszonyi érzelmeinek.
Ám Boldizsárnak ennyi is épen elég volt. Felállt, egyszer begombolta,
egyszer kigombolta redingotját és nagy zavarában először Flórica lábára,
majd pedig a távozás ösvényéré lépett.
Mikor az utcára ért, egy kicsit forgott ugyan vele a világ, hanem azért
csudálatosképen most egyszerre felfedezte azt a keshedt vén bérházat,
mely előtt errejövet még bizonyos gőgös nemtörődömséggel lejtett el. És
eszébe jutott egyszerre Csuporné is, a jó öreg Csupor néni… Nyomban el
is határozta, hogy fellátogat hozzá.
– Boldizsár úr!… Lelkem-galambom – egy Boldizsár úr!… – ujjongott Csupor
néni, mikor Boldizsár benyitott hozzá – hát csakugyan nem feledkezett
meg rólam… visszajött?…
– Visszajöttem, asszonyság, – mondta Boldizsár – és idejövök megint
lakásra magához.
– És… és kérem… ha szabad – hunyorgatott Csuporné Boldizsár balkeze felé
– még mindig csak így egyedül? Már bizony azt gondoltam, hogy meg
tetszett nősülni… Úgy meg tetszett férfiasodni…
Boldizsár kissé idegesen legyintette le az áradozó asszonyt.
– Hát különben okosan is teszi Boldizsár úr, tanár úr… – mondta
meggyőződéssel Csuporné. – Mert borzasztók ezek a mai lányok, kérem. Nem
valók ezek feleségnek, mind csupa dámák ezek, kérem. Itt van lám, ez a
hentes-kisasszony is, a Hubacsekék leánya, kérem. Mióta becsukták a
boltot, azt se tudja, hova lépjen, kérem. Bál, zongora, zsur, tánc,
katona, nagy kalap, selyemruha… No de ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Aztán vette át a szót Boldizsár – ha kineveznek rendes tanárnak –
remélem, nemsokára – majd valami nagyobb lakást vesz fel Csuporné
asszonyság. Nem itt… valahol Budán. Odaát, tudja, jobb a levegő. És
kosztolni is magánál fogok, Csuporné.
Valami fáradt rezignációval mondta e szavakat Boldizsár és leült a
keshedt ripszdivánra, a szűk és dohos hónapos szobában, ahol – úgy
érezte e pillanatban – legalább egyszer, néhány napig – boldog volt…


A BOLDOGSÁG SZÁRNYAI.
Tamás, az immár erősen gömbölyödésnek indult, de még mindig felette
gyermeteg kedélyű agglegény, koronás nagyurakat megszégyenítő –
úgynevezett – ruganyos léptekkel vonult, mondhatni, lejtett be egy komor
téli alkonyon a rendes vendéglőjébe. Pedig ugyancsak jó pár lépésnyi
útat tett meg a külső Retek-utcától az Aranyalmáig. (Így hívták a jó
öreg agglegénytanyát.) Testvérek között is megér ez az út kerek egy
órácskát. Tamás ugyan ép úgy, mint máskor, – teszem, még tegnap ilyenkor
– ezúttal is jöhetett volna omnibuszon vagy villamoson, hanem hát nagyot
fordult a világ tegnap óta Tamással! Sőt még most is forog vele… de nem
úgy, mint a sötét látású költő mondja: «keserű levében», – hanem csupa
édes szirupban, rózsaszínű fényben…
Hogy is szól a régi (és örökké új) nóta? – Vak vagy, oh szerelem… És
süket is vagy, oh szerelem… Gondolt is Tamás most arra, hogy némely
prózai járószerszámok is vannak a világon, mikor őt szárnyak lendítik –
a boldogság szárnyai… Hallott is, látott is ő most egyebet ott a külső
Retek-utcában és az egész világegyetemben, mint azt a bájos angyali
lényt (a prózalelkű retek-utcaiak Nemzacsák Macának nevezik), aki
hosszú, de rendületlen udvarlás után ma végre – ah, végre elrebegte
Tamásnak szeráf-zenénél bűvösebb hangon, a boldogító – igent…
A mérhetetlen boldogságtól fülei is ragyogtak Tamás úrnak (az orra
állandóan ragyogott, ha nem is épen a szerelmi boldogságtól), mikor
megszokott sarokasztalát elfoglalta a vendéglőben. Már messziről kiabált
a borfiúra, hogy ma ne a rendes italát («két deci, tele vízzel») hozza,
hanem hozzon három deci csopakit – abból a régiből! Ami, kérem, igen
nagy szó a mértékletes életű Tamás szótárában. Eleddig legfölebb sátoros
ünnepeken ha megeresztette ezt a szót, de akkor is csak bizonyos halk
tartózkodással, nem ilyen emelt hangon. Hja, a boldogság szárnyai az
ember hangját is fölemelik!
Mikor Weber úr, a tekintélyesen gömbölyű vendéglős, a szokásos
üdvözlésére sietett, a különben szinte mogorván tartózkodó Tamás fürgén
ugrott fel székéből és mind a két markával úgy megpréselte Wéber úr
kezét, hogy a gömbölyded ujjakból szinte kiserkedt a – kókuszzsír… A
lompos ételhordót pedig, akinek egyébként csak «hallja, Miska» volt a
neve, most különös szeretetreméltósággal «Misi fiam»-nak nevezte Tamás.
Hja, a boldogság szárnyai…
Miután így kellő méltósággal és véglegesen elhelyezkedett törzs-székében
(mert nagy, öblös karosszék dukált az Aranyalmában a Tamáshoz hasonló
régi, hűséges törzsvendégeknek) és vacsoráját is megrendelte, diadalmas
várakozással nézett körül a teremben. Valaki ismerőst vagy barátot
keresett, aki előtt kitárhatná most a csordultig tele szívét. Mivelhogy
úgy van az emberi szív a maga nagy boldogságával, mint a hegyi forrás a
bőerű vízével: a fölösleget folyton ki kell bugyogtatnia…
Nem akadt azonban egyelőre senki ösmerősre. Jóval vacsora előtt volt még
az idő s az egész vendéglőben alig lézengett egy-két megátalkodott
korcsmatöltelék. A felette pontos természetű Tamás ezúttal pontatlan
koraisággal érkezett, amit nem lehet csodálni, mert hiszen őt ma a
boldogság szárnyai röpítették, míg a többi vendégek természetesen ma is
csak a rendes prózai alkalmatosságokon érkeznek.
Elfogyasztotta tehát a vacsoráját, mely ellen – talán ma legelőször –
nem volt semmi kifogása. Azt sem tudta jóformán, mit rendelt és mit tett
elébe a «Misi fiam». Margarin ide, kókusz-zsír oda, – Tamás felnyergelt
képzeletében már azt a finom jó házikosztot élvezte, melyet az ő
aranyos, drága kis angyalkája – már mint Nemzacsák Maca – fog neki saját
bájos kis kacsóival főzni és tálalni a nyájas, kedves családi fészekben.
Mert ama boldogító igen után, melyért annyiszor végigrótta a külső
Retek-utca infámis kövezetét, most már természetesen nincs egyéb hátra,
mint hogy holnap nyilvánosan is eljegyzi a drága angyalt és azután, még
természetesebben, következik – a fészekrakás.
Mikor gondolatainak kalandos fonalán e ponthoz ért, valami csudálatosan
meleg bizsergést érzett taplósodó szíve tájékán Tamás. Felhörpintett egy
deci bort, még csettintett is hozzá a nyelvével, rágyújtott egy pocakos
szivarra (ezt is most cselekedte először az utolsó sátoros ünnep óta) s
a füstkarikákon át megint csak kémlelődni kezdett, mikor lép be már az
első ismerőse, akire rábuggyanthatja boldogságának kikivánkozó
fölöslegét.
Csupa idegen alak érkezett azonban. Az ismerősök, mintha csak
megsejtették volna a merényletet, amelyet Tamás az ő nagy boldogságának
s főképen pedig a külső retek-utcai angyal bájainak ecsetelésével
készült elkövetni ellenük, makacsul távol maradtak ez estén az
Aranyalmától.
Már-már arra gondolt, hogy a gömbölyű Wéber urat avatja be boldog
titkába, mikor kitekintve az ablakon, megpillantotta Gusztit, régi
kenyeres pajtását, volt agglegény cimboráját, akivel sok sivár éjszakába
virrasztottak bele valamikor itt az Aranyalmában, eme csámpás lábú,
ételfoltos sarokasztal mellett. Még tavaly ilyenkor is együtt
savanykodtak itt, nevezvén gyakorta kétpupú tevének a lomha Miska
pincért és margarinkirálynak meg gyomoruzsorásnak Wéber urat, pokolra
kivánván minden ő gyönyörűségeivel az egész Aranyalmát. Guszti azonban
egy szép napon – se szó, se beszéd – hűtlenül elhagyta Tamást.
Egyszerűen megházasodott. Azóta csak egyszer beszéltek egymással, nem
sokkal Guszti esküvője után, amikoron is a boldog fiatal férj olyan
eleven és kivánatos színekkel festette Tamás elé a családi élet örömeit,
hogy azóta Tamás bizonyos keserű írigységgel nézett mindig egykori
cimborájára és szinte kerülte a vele való találkozást. Főképen, amikor
szorosan egymáshoz simulva látta őt sétálni a feleségével, és majdnem
mindig így látta. Már messziről is kiolvasta ilyenkor a Guszti kérkedően
boldog tekintetéből, amivel amaz első beszélgetésük alkalmával fogadta:
«No, Tamás, hát te mikor lépsz már a becsületes emberek sorába?… Még
mindig olyan kemény a kő (értsd: Maca szíve) a külső Retek-utcában?…» És
erre a kegyetlen kérdésre eddig nem tudott volna mit felelni Tamás.
Bezzeg most… most már meg tudna felelni, amúgy a szíve szerint. Szerette
volna bekiabálni Gusztit, hogy megfeleljen neki és egyben (kellemest a
hasznossal!) némi praktikus tanácsokat is kérjen tőle a teendő komoly
lépésekre nézvést. Mert alapjában véve felette gyámoltalan legény volt
Tamás, amit egyebek között a retek-utcai hadjárat hosszúsága is eléggé
bizonyít.
Guszti azonban most is a feleségével volt, noha – úgy vette észre Tamás
– nem épen olyan szorosan összesimulva lépkednek már egymás mellett,
mint még csak néhány hónappal is ezelőtt. Bizonyosan haza sietnek most
is – vélte Tamás – ama bizonyos, felmagasztalt, kedves családi fészekbe.
Milyen édes is lehet ott ily csúf, nedves téli estén… És most már
csodálatosképen egy cseppet sem írigyelte Guszti boldogságát. Sőt,
szerette volna stante pede megölelni… (Lám, ilyen változandók az ember
érzelmei!) Csak legalább egy percre térnének be. Mennyit tudna most
Gusztinak mesélni! Hiszen elvégre is ő – a magányos, rideg évek
osztályostársa – tudná legjobban megérteni az ő nagy boldogságát. Milyen
szép lenne, ha épen Gusztitól hallaná az első gratulációt…
Míg Tamás imígy elmélkedék, nyílik im az ajtó és Guszti lép be a
feleségével.
Tamás szinte magából kikelve ugrott fel és asztalkendőjét lobogtatva
kiabált Gusztiék felé:
– Ide, kérem, ide!… Kezét csókolom… szervusz, Gusztikám… Isten hozott!…
Ide csak a régi asztalhoz, régi cimborám…
Guszti kissé kelletlenül irányította hites társát a régi asztal s a régi
cimbora felé.
– Szervusz, Tamás, – mondta szárazon, – na, hogy vagy?
A «becsületes emberek sora» meg a külső Retek-utca köve most elmaradt,
pedig Tamás ugyancsak várta. Olyan szépen, csattanósan meg tudott volna
most felelni a csipkedő kérdésre. Már előre elkészített magának egy
elmés körmondatot. Az elmés körmondat így – a kicsiholó kérdés hiányában
– nem sült el, de Tamás azért nem jött zavarba.
– Oh, köszönöm, Gusztikám!… köszönöm, kérlek, – hadarta nekimelegedve, –
nagyon jól vagyok, nagyon jól!… Boldog vagyok, nagyon boldog vagyok! Oh,
Gusztikám!…
Gusztit meghökkentette ez a sok felkiáltó mondat és főképen az oh!… Ez
nem a Tamás hangja. De a kezek, amelyek ujjait szinte összeropogtatják,
kétségtelenül a Tamás kezei. Ámbátor az arca és az egész ábrázata megint
egészen más, mint régebben volt.
– Látszik rajtad a boldogság, – hárította el hamarosan Tamás további
ömlengéseit Guszti, – szinte sugárzol a nagy jólléttől. Hajaj, csak okos
legény is vagy te, Tamás.
Tamást viszont ez a «hajaj» döbbentette meg némileg, de azért tovább
folytatta:
– Igen, pajtikám… a boldogság szárnyai egy szebb világba…
Eme, nyilván igen ékesnek tervezett újabb körmondatát azonban megint nem
fejezhette be Tamás, mert a Miska pincér közbeásított:
– Mé’ztatik parancsolni, kérem?
És Guszti sokkalta inkább érdeklődött az étlap száraz prózája, mint
Tamás lendületes körmondatai iránt.
– Parancsolsz valami előételt, szívem, talán valami hideg halat? –
fordult az étlappal feleségéhez Guszti.
– Brrr… – adta meg a választ őnagysága minden bővebb indokolás nélkül.
– Talán egy szép rostélyost hagymával? – ajánlkozott Miska.
– Ismerem már a hagymás csizmatalpaikat, – torkolta le a pincért
őnagysága, – tegnap is abban tört ki a fél fogam a Háromcsigában.
– Talán valami szárnyast, fiacskám? – próbálkozott újra Guszti.
– Köszönöm, – biggyesztette ajkát az asszony, – a madárvilág csontvázai
csak a múzeumben érdekelnek.
Tamás nyugtalanul kezdett feszengeni a helyén, rágta erősen a
szivarcsutkáját és felkivánkozó hő érzelmeit leöntötte hamarosan egy
pohár hideg vízzel.
– Hát válassz magad, drágám, – dobta oda a szót és az étlapot Guszti a
feleségének, – nekem hozzon, Miska, egy borjúpörköltet.
– Válassz, válassz! – pattogott vissza őnagysága. – Könnyű azt mondani.
Persze, ti férfiak… nektek minden szemét jó a korcsmában. Bezzeg odahaza
csak úgy turkáltok az ételben.
– Már aki turkálhat, – jegyezte meg kissé nyomatékosan Guszti.
– Mit akarsz ezzel mondani? – villámlott fel őnagysága sértődötten.
– Csak azt akarom mondani, drágám, – dörögte rá Guszti, – hogy nem én
tehetek róla, ha te két napon belül három szakácsnőt a szélnek kergetsz.
– Persze, én tehetek róla! – csattogott vissza őnagysága. – Én tehetek
róla, hogy nekem nincsenek hajókötélből az idegeim… Persze, ti, férfiak,
mindent lenyeltek, mindennek fület dugtok, szemet húnytok, aztán
Pilátusként mossátok a kezeteket… A legrosszabb esetben ránk csapjátok
az ajtót, szaladtok a kávéházatokba vagy klubotokba. Az asszonyt pedig
hadd egye a méreg otthon azokkal az infámis perszonákkal. Ő tűrje, hogy
a cseléd diktáljon neki a saját konyháján, elcsenje mindenből a legjobb
falatokat, megdézsmálja a spájzot és jourt adjon az unokatestvéreinek…
este kimaradjon éjfélig a bálban, reggel benmaradjon fél délig az
ágyban… Persze, én tehetek róla. Én vagyok az oka. Mindennek a szegény
asszony az oka!…
E csinos kis parázsvihar után nyomasztó, kínos csend következett.
Tamás zavarodottan hümmögött valamit, köszörülte a torkát, hogy valamit
mondjon, de csak belérekedt az a valami. Leöntött még egy pohár hideg
vizet és még erősebben rágta a szivarját.
Guszti az időközben megérkezett pörköltet szapora nyelésekkel
eltüntetvén, fizetett. Belebújt a téli bundájába, feladta a felesége
kabátját és így szólt a szinte fuldoklásig nekihevűlt asszonyhoz:
– Nagyon izgatott vagy, drágám, gyerünk, míg be nem zárják a patikát,
majd veszek valami csillapító szert neked.
Azután elköszöntek Tamástól s ott hagyták minden ő benrekedt
boldogságával egyetemben.
Tamás lekonyította a fejét, elszívta szivarját, kihörpintette borát (már
nem csettintett hozzá, ellenben a lompos Miska pincért jól
összeteremtette a piszkos és repedt pohárnak miatta) és átvándorolt a
legközelebbi kávéházba. Már nem a boldogság szárnyai lendítették,
csakúgy prózai gyalogszerrel, majdnem dideregve kullogott a
barátságtalan, nedves éjszakában…


VÉGRE!
– Ah, végre! – ujjongott fel Kálosné, a fiatal, üde, életkedvvel teljes,
de kissé mostoha talajban viruló virághoz hasonló szép asszony, mikor az
Úrban csendesen boldogult kanonok nagybácsi hagyatékából ráeső részt,
polgári számítás szerint igen tekintélyes összeget, a kezéhez kapta.
– Végre, mondta ugyanakkor, csak sokkal csendesebben, inkább úgy befelé
magának Kálos, a kissé már őszbe csavarodó, de még jól az élete delén
sütkérező férj.
Az asszonyka mindjárt sietett is a Párisi-utcába, hogy mindenekelőtt
elnyűtt és főképen divatjamult kalapját ujjal cserélje ki. A szabóné, a
ruha várhat még – holnapig…
A férfi dolgozó szobájába vonult és a könyvei közé temetkezett.
Ez a kora délutáni órákban történt.
Kálosné ezután késő estig járta a Párisi-utcát (és alighanem egy kicsit
a vidékét is) s egy legfrissebb sütetű impozáns szakajtókalappal
libegett haza igen vidáman és felette boldogan. Sőt, már csak
időspórolásból is (hiába, megszokta a szűkebb esztendőkben!) mindjárt
egy szép új kosztümöt is megrendelt magának, amelynek modelljét
véletlenül pillantotta meg az egyik Kossuth Lajos utcai kirakatban. Egy
és más torkoskodni valót is vásárolt ezenkívül a vacsorához, elvégre
illő, hogy ezt a mai nevezetes családi eseményt a fehér asztal mellett
is kifejezésre juttassák és megünnepeljék.
A férfi szintén messze, kalandos utakat járt be ezalatt.
A kutató emberi elme pisla lámpásával rég letünt századok ködbe-homályba
borult avarjait járta, ahol új nyomokat keresett. «A jog
ősforrásai»-hoz. Ez volt a tárgya és címe immár tíz év óta készülő nagy
művének, amelynek rengeteg anyaga, részben már rendbe szedve, ott hevert
az íróasztala öblös fiókjaiban. Hogy a teljes és végleges formába
öntéshez fogjon, még csak néhány új adatra lett volna szüksége, de
azokat mindezideig nem sikerült megszereznie (mert nem ollózó
könyvszabó, hanem eredeti teremtő elme volt), aminek oka egyszerűen a
Montecuccoli hirhedt «nervus reruma»: a pénz, pénz, pénz…