Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 2

hamarosan számot adni magának, de sejtette, hogy valami gyökeres nagy
változást jelent az ő eddigi életében, ha Lovicskáék elmennek.
Talán ennek a különös és megmagyarázhatatlan érzésnek a hatása alatt
keltett most erősebb visszhangot benne a vénasszony lapidáris tanácsa
is: «tessen megházasodni megházasodni»… Különös! Hányszor mondták ezt
már neki szebben és finomabban szép és finom és fiatal nők – minden
eredmény nélkül. És íme, most az öreg Lovicskáné rusztikus szavai
valahogy fészket vertek a gondolatában…
Ahogy felöltözött, valami hirtelen támadt elhatározással előkotorta
asztalfiókjából az imént behajigált leveleket és kiterítette az egész
gyűjteményt maga elé az asztalra. Már kívülről, az írásról, a papir
színéről, illatáről ismerte az egész jelenlegi klienturáját.
Tarka változatban vonultak fel itt ábrándos varrólányok, kacér
gimnazista-kisasszonyok (akiknek mellesleg irodalmi ambicióik is
vannak), művésznők az összes szini szakmákból, kikapós menyecskék,
prózai férjük által meg nem értett, boldogtalan és több gyermekes
családanyák, bánatos özvegyek stb., stb… Mindezek nem érdekelték most
Sziporkát.
– Hopp! – kiáltott fel egyszerre. – Ez ismeretlen írás. Vidékről jött…
lássuk csak.
Felbontotta az eddig figyelmére sem méltatott, erős, érett
asszonyírással írott borítékot és olvasta a következő levelet: «Kedves
Sziporka! – Mint régi tisztelője, ott voltam legutóbb a Sárbereki
Kaszinó estélyén tartott felolvasásán. Műveit az utolsó betűig ismerem
(azt is, amit felolvasott – engem nem lehet becsapni azokkal a
kasirozott «kutya-nyelvekkel»…) s megvallom, ezúttal inkább magára az
íróra voltam kíváncsi. El voltam készülve bizonyos fokú csalódásra, mert
mindig – vagy a legtöbb esetben – egészen más az író elevenen, mint a
papiroson. Egyik koszorús költőnket például, aki legutóbb itt járt és
akit én mindig glóriával a feje körül képzeltem – nem tehetek róla – de
a sarki fűszeresünkkel tévesztettem össze, mikor először megláttam.
Önben azonban nem csalódtam, kedves Sziporka. Csakugyan ilyennek
képzeltem a «Vasemberek», az «Erős lelkek» stb., stb. íróját. Erős,
igazi keményveretű férfiúnak, akinek csak a szemében és a hangjában
rezdül meg olykor-olykor bizonyos lágy – de az is olyan férfiasan lágy –
melanchólia, ami annyira megragadja az asszonyok lelkét… Hát lyukasra is
tapsoltam a keztyűmet, mikor a felolvasását végezte! Hanem – és ez az,
amiért tulajdonképen ezt a levelet írom – valamit mégis megsúgok
magának, kedves Sziporka. A szemfüles kis barátnőmet, aki mellettem ült
(igen bájos gyermek és még szebben fest a – telekkönyvben!) egy kicsit
kiábrándította, hogy a különben kifogástalan plasztronjából hiányzott a
gomb. Nem is egy, hanem kettő… És mikor oly előkelően meghajolván,
távozott, azt is észrevettük, hogy a különben szintén kifogástalan
frakkja fenn, a jobb vállán ki volt feselve… Igen, kedves Sziporka.
Látszik, hogy nem a felesége – egy édes, okos, ügyes, gondos kis
asszonyka – indította útnak, hanem valami vén okulárés házmesterné. Csak
ezt akartam megsúgni. Az olyan okos ember, mint maga, megérti – ha
akarja. Egyébiránt, ha valamikor megint erre felé járna és benézne
hozzánk, nagyon örülne igaz tisztelője özv. Sárberekiné. – U. i. Az
állomástól tíz lépés a házam, jobbra az első villa.»
Sziporka háromszor is elolvasta ezt a levelet, azután szépen, gyengéden
összehajtogatta és eltette a zsebébe… És fütyörészve indult el hazulról.
*
A szép Négyesi Netzné zsúrján ezúttal a szokottnál is hidegebb és
tartózkodóbb volt Sziporka. Mikor hamarosan eltávozott, alaposan meg is
mosták a fejét a kedves hölgyek, csudálatosan egyhangúlag konstatálván,
hogy bizony-bizony már deresednek azok a híres, hajdan fekete fürtök
Sziporka úr érdekes koponyáján… Adhatná bizony már alább is a kedves
Sziporka, a «hölgyek bálványa»… a «legérdekesebb agglegény»… Mert bizony
nemsokára elkopik a legény és nem marad más, csak az – agg… Bizony
okosabban tenné, ha már egyszer beevezne a szabad élet vizeiről valami
esendes kikötőbe, mert maholnap megrokkan a csónakja… Hanem, persze,
elkényeztettük. Mi, asszonyok kényeztettük el. És most itt van, már
szóba sem igen áll a magunkfajta nőkkel… Bizonyosan most is valami
arisztokrata-társaságba sietett…
Sziporka pedig ezalatt a legközelebbi kávéházban ült és lázas
érdeklődéssel böngészte a vasúti menetrendben, hogy mikor indul az első
vonat Sárberek felé.
A következő Négyesi Netz-zsúron már csak a neve jelent meg egy egészben
véve roppant szenzációs, ám részleteiben – a hölgyek nem kis boszúságára
– némileg rejtélyes pletyka kapcsán, amely azonban ezúttal (mint
hamarosan kiderült) igazat mondott:
– Sziporka házasodik!… És képzeljétek – azt mondják – valami kis falusi
liba csavarta el a fejét… Mind így járnak ezek a hősködő agglegények.
Úgy kell nekik!…


MISKA KIRUCCAN.

I.
Cser Miska, a megcsontosodott öreg legény, bezárta otthon a nagy
granáriumát és a lakását (mely szintén inkább valami vén granáriumhoz,
hogysem földesuri kastélyhoz volt hasonlatos), a kulcsokat átadta
Perbenyiknének, az öreg házvezető gazdasszonynak s a tengelyig érő
sárban és a vágni való vastag téli ködben a vasuti állomásra indult,
hogy ez alkalommal is megtegye rendes téli «kiruccanását».
Ez a kiruccanás rendszerint abból állott, hogy Miska úr (akiből sehogy
sem akart már Mihály lenni) felutazott két hétre Budapestre. Ott
bekvártélyozott egy másodrangú szolid és csendes szállodába, felkereste
néhány jókedvű, jogászkori cimboráját, akivel aztán végigjárta az összes
orfeumokat, kabarékat és a mulató Budapest egyéb Európaszerte előnyösen
ösmert, éjjeli vigasságokra alapított intézményeit. Mindezek után pedig
néhány tükör-, esetleg fejbeverési spektákulumot rendezvén (rendszerint
utolsó éjszaka és zenekiséret mellett), szép csendesen visszautazott
Cserfalvára és ismét átvette Perbenyiknétől a kulcsokat.
Most valamelyest módosult azonban a kiruccanás programmja. Legalább
elméletben.
Kissé korábban is útrakelt Miska úr, mint az előbbi években és a
színházakat is felvette a műsorába. Sőt egy bált is, a medikus-bált.
Ezt a kis változást pedig a fess Kövesiné okozta, aki szintén ez időben
kezdte meg rendes pesti saisonját, leányával, a szép Macával, a cservári
aranyifjúság dédelgetett bálványával.
Kövesiékkel az őszszel ismerkedett meg Cser Miska, mikor egynémely
sürgős gazdasági ügyeinek rendezése végett rándult be Cservárra.
Világosabban szólván, pár ezer forintnyi gyorskölcsönre volt szüksége
Miska úrnak, mivelhogy olyan rettenetes szűk termés volt, amilyenre ama
gyászos emlékezetű «hét szűk esztendő» óta alig volt példa és ezenkívül
még sertés- és marhavész is dühöngött az elmult esztendőben. A
kölcsönügyletet Kövesi úr, az ismert pénzember bonyolította le a lehető
leggyorsabban és legkulánsabban.
Ekkor esett Cser Miksa értésére Kövesiék pesti kirándulása, nem különben
az is, hogy Kövesiné őnagysága és kedves leánya rajonganak a
színművészetért és a medikus-bálon is részt fognak venni. Kövesiné
fivére ugyanis orvos Budapesten és a bálrendező bizottságának tagja. Azt
is elárulta még a szép asszony Miska úrnak, akihez az első perctől fogva
különös szimpátiát érzett, hogy szálláson is a doktornál lesznek a
Rezeda-utcában, 113/_b_.
Cser Miska mindezek folytán még a vasúton elhatározta, hogy a «Két
Rezedá»-hoz címzett szállodába fog megszállni, amely szintén a
Rezeda-utcában van és mint csendes, szolid «családi ház» ismeretes.
Úgy is történt.
Mikor megérkezett, a szálloda folyosóján egy ismerős alakot pillantott
meg Cser, amint az épen besurrant az egyik vendégszobába.
– Nini, – állapította meg némi gondolkodás után Cser – hiszen ez Bikity
Márk, az én egykori kedves jogász pajtásom és cimborám!
A gondolkozásra azért volt szüksége Csernek, mert Bikity Márkot már
néhány év óta nem látta.
Mikor utoljára találkoztak, akkor Bikity boldog vőlegény volt és azzal
rázta le magáról Miskát, hogy ő már kivénült a fiatalkori
bolondságokból, ő rá ezentul ne számítsanak a cimborák, neki hagyjanak
békét… Ő most már végleg visszavonul a legényi élet viharos vizeiről a
csendes otthon révébe és komolyan hozzálát a munkához. Elvégre, egyszer
élünk és az élet nem csupa orfeum és kabaré…
– Okosabb lenne bizony, ha te is követnéd már a példámat! – tanácsolta
végül Miskának.
Miska ugyan nem követte a példát, de ezentúl békét hagyott Bikitynek.
Csak távolról kisérte figyelemmel az élete további sorsát és örömmel
látta, hogy Bikity Márk csakugyan szavának állt és komolyan dolgozott.
Azonkívül, hogy mint ügyvéd is kitünő névre tett szert, egymásután
jelentek meg dolgozatai a különböző jogi szaklapokban, sőt önálló
tanulmányok alakjában is.
Cser Miska ugyan, noha maga is jogász és fiskális lett volna, Bikity
Márk ilyetén kiváló működéséről csak a napi lapja tudomány, irodalom és
törvényszek rovatából értesült, de ez épen elég volt neki arra, hogy
tisztelettel tekintsen fel Bikityre és bizonyos büszkeséggel hirdesse
barátjának a «kitünő fiatal büntető jogászt» – ahogyan Bikity Márkot az
ujságok nevezték.
Annál jobban megörült most a nem remélt viszontlátásnak. No és, mi
tagadás, furta is egy kicsit az oldalát ez a különös találkozás.
– Mit keres ez a Bikity ilyenkor (este tízre járt az idő) itt a Két
Rezedában? – kezdett magában morfondirozni Cser. – Lehet ugyan, hogy
mint ügyvéd valamelyik ügyfelével tárgyal, aki talán sürgősen el akar
utazni. De…
A «de» folytatásakép megnyomta a csengőt – kétszer, a szobaleánynak.
A fehérbóbitás aztán elmondta, hogy az «ügyvégy» úr egy hétre bérelte a
szobát, nappal ugyan keveset van itt, hanem éjjel tizenkettőig mindig,
de sokszor reggelig is.
– Ejha! – csettintett a két ujjával Miska. – Rendben vagyunk már… No
lám, ki gondolta volna?… No várj, kitünő barátom, most egy kicsit
leleplezünk!
Ezzel hirtelen átöltözködött és bekopogtatott Bikityhez. De meg sem
várta a belülről jövő választ, hanem amúgy detektiv módon egyszerre csak
lecsapott a mit sem sejtő Bikityre, aki asztala előtt ült, ingujjra
vetkőzve s egy csomó könyv és írás volt előtte.
– Szervusz Marci pajtás! (úgy hívták Bikityet a jogász cimborák) –
köszöntött rá a falusi emberek vidám, tele hangján. – Bocsáss meg, hogy
így rád törtem, de megláttalak, mikor bejöttél és nem állhattam meg…
olyan régen láttunk már egymást. Mit csinálsz itt?
Bikity kissé riadtan és csodálkozva nézett fel a könyvei közül.
– Szervusz Miska, – mondta kelletlenül. – Amint látod, dolgozom.
– Hm… – pislogott körül Cser a szobában – ugyancsak belemelegedtél. –
Bizonyosan valami érdekes eset…
– Nem annyira érdekes, mint inkább fontos és sürgős, – felelte gyengéd
célzással, az utóbbi szót különösen hangsulyozva Bikity. – Egy
pályamunkán dolgozom, amelynek a napokban lejár a határideje. Az
egyetemi magántanárságom függ tőle, azért olyan fontos és sürgős. Még ma
be kell fejeznem, hogy nyomdába adhassam.
Hiába ismétlődött azonban a «sürgős» szó, Miska nem értette el a
célzást.
– Nagyon szép, nagyon szép, gratulálok, pajtás! – mondta tétován, de
különben már nem is figyelt a Bikity szavaira. Mint valami bűnjelek után
szimatoló detektiv, mindegyre a szobában vizsgálódott köröskörül.
– Oh, kérlek, – szerénykedett Bikity – még egyáltalán nem bizonyos.
– No, no, – mondta kétértelműen Miska és magában ezt gondolta hozzá:
– Az azonban bizonyos, hogy most leleplezünk, ravasz kópé!… Azt meg kell
neki adni, hogy ügyesen csinálja a dolgot. Nem hiába furfangos fiskális…
A tudomány komoly és tisztes tógáját borítja léha kis kalandjaira… Hanem
most alája nézünk annak a tógának és alighanem ki fog alóla látszani az
a bizonyos lóláb, amely egyuttal egészen más láb lesz, sőt lábacska…
Ezalatt ravaszul és szaporán pislogott Miska, különösen a szoba sarkában
levő vaságy felé, melyet egy hatalmas spanyolfal takart.
– Úgy-e, csodálkozol? – kezdte volna magát igazolni Bikity, akinek már
kezdett kissé kellemetlen lenni a különben igen megtisztelő baráti
megemlékezés és ragaszkodás.
– Azt a spanyolfalat csodálom, pajtás, – ragadta el hirtelen az ötletet
a furfangos Cser és ágy felé mutatott. – Igazán pompás darab! Magamnak
is szeretnék hasonlót. Mert, tudod, új berendezés előtt állok.
– Hogy, hogy, csak nem? – érdeklődött Bikity.
– De igen, pajtás – mondta Cser egyre a spanyolfalon tartva szemét. –
Elhatároztam, hogy felhagyok a gazdálkodással. Nem érdemes már a mai
világban gazdálkodni. Eladom a birtokomat, előveszem a diplomámat és
feljövök Pestre. Ügyvédi irodát nyitok, vagy valami hivatalt keresek.
Meguntam már azt a magányos falusi életet is, medvének való az, nem
embernek. A városi élet mégis csak egészen más. Egy kis kultura is csak
kell az embernek. Aztán meg, igazad van, pajtás, a csendes, meghitt
családi kör, az édes otthon… Szóval új életet kezdek én is, követem a
példádat… Megengeded, kérlek, hogy közelebbről megnézzem azt a
spanyolfalat?
– Kérlek, kérlek, – mondta Bikity – akár holnap is, napvilágnál jobban
megláthatod.
– Most is jó lesz, – sunnyogott Cser és mohó érdeklődéssel vetette magát
a spanyolfalra.
Műértő szemmel végig nézett rajta először kívül, aztán megragadta és
elmozdította az ágytól, hogy a másik felét is megvizsgálja.
De nem a spanyolfalat nézte, hanem az ágyat.
Az ágy, a rendes, kissé rozoga hotel-ágy, még nem volt megvetve,
ellenben tele volt szórva az is mindenféle jogi könyvekkel és
folyóiratokkal.
– Hm! – szisszent fel csalódottan Cser. – Még itt is könyv, csupa könyv
– dörmögte aztán és azzal az ürüggyel, mintha a könyvek érdekelnék,
alaposan végig tapogatta, dögönyözte az ágyat. De csak a folyóiratok
zizegtek és a rozoga alkotmány eresztékei nyikorogtak. Az a bizonyos
lábacska nem volt sehol…
Cser kissé elröstelkedett. A papiros mintha azt zizegte volna feléje és
azt nyikorogta volna az ágy: «Wie der Schelm ist, so denkt er…»
– Csakugyan pompás darab, magam is beszerzek egyet, – mondta visszatérve
a spanyolfalra és visszakullogott a Bikity asztalához. Valami nagy,
különös tanácstalanság ült ki az arcára, a szemeibe.
Most már csakugyan nem értett egy betüt sem az egész ügyből.
– Úgy-e csodálkozol, – kezdte újra Bikity, – hogy itt találsz?
– Megvallom, pajtás, – mondta elszontyorodva Cser, – kissé különös. Bár
hiszen, kérlek én meg tudom érteni… Talán a kedves családod elutazott,
kirándult valahová… a Tátrába… az most nagy divat…
– Dehogy utazott! – legyintett Bikity.
– Hát akkor talán… no, no, hiszen én azt is értem, – piszkálódott Cser.
– Elvégre az a legjobb családokban is megesik. Egy kis összezördülés…
olyanféle, mint a hirtelen támadó és muló nyári zivatar… Talán a
feleséged őnagysága kissé ideges… hjah, ezek a mai asszonyok…
– Dehogy, dehogy! – nevetett fel jóízűen Bikity. – A feleségem a legjobb
asszony a világon, a legáldottabb teremtés, valóságos angyal.
– No persze, persze, hogy is gondolhattam ilyent, – hökkent meg Cser és
tovább puhatolódzott. – Bizonyosan az anyósod… Óh, azok az anyósok!
– Az én anyósom valóságos minta anyós barátom, – mondta meggyőződéssel
Bikity. – Minden anyósok tündöklő mintaképe lehetne. Ő már nem is anyós,
valóságos édesanya, még annál is édesebb.
– Hát akkor… akkor igazán nem értelek – mondta Cser. – Mi van hát veled?
– Haj, haj, – sóhajtott Bikity, – bajosan is érti azt meg az ilyen
magadfajta vidám legény.
– Kérlek, – szólt előzékenyen Cser, – hagyjuk, nem firtatom.
– De igen, kérlek, – erősködött Bikity, – most már elmondom vagy
legalább is megkisértem. Úgy látom, téves irányban keresed az okokat,
amelyek engem ide kényszerítettek. Nem szeretném, ha félre magyaráznád…
Nos, hát, figyelj ide. Nekem van otthon négy szobám, noha a
jövedelmemből ez idő szerint csak háromra futná, arra is szűkösen. De
itt Pesten egy-két szobával mindenki tovább nyujtózkodik, mint amennyire
a jövedelme ér.
– És miért nyujtózkodik tovább? – érdeklődött Cser.
– Azért, – folytatta Bikity, – mert még így is csak összezsugorodva
tudja magát valahogy meghuzni a lakásában és jó, ha ki nem lóg belőle a
lába… A pesti lakás – a modern és átlag lakást értem – ugyanis egészen
sajátságos valami, aminek, azt hiszem sehol a világon nincsen mása. Ez a
modern építő művészet diadala. Ez a diadal pedig abban áll, hogy
ugyanakkora helyen, amekkorán régebben egy szoba volt, most három,
esetleg négy szoba van. Aki tehát négy szoba után fizet bért (és pedig
akkora bért, amekkorát régebben nyolc szobáért sem fizetett), annak
tulajdonképen csak egy szobája van vagy a legjobb esetben kettő. A többi
csak – rabitzfal. Ez az a boszorkányos csodaszer, aminek a modern pesti
építő technika diadala köszönhető. De nem akarlak ilyen fogas
szakkérdések fejtegetésével untatni… Elég az hozzá, hogy nekem négy
szobám van. Ehez van egy feleségem, egy anyósom, három kis csemetém,
akik úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok és – hálisten –
olyan pompás, egészséges hangjuk van, mint egy jól megépített orgonának.
Van ezenkívül egy szakácsném, egy szobaleányom, egy fődadám (aki a
legkisebb csemeténket szoptatja), egy aldadám (aki a két idősebb
csemetét gondozza) és nagymosáskor egy mosónő, nagytakarításkor egy
takarítónő.
Azaz, mindez csak akkor van, ha van. Mert sokszor nincs. Hol az egyik
nincs, hol a másik nincs. Sőt van úgy, hogy egyszerre – kettő nincs. Így
vagyunk most is… Most például szakácsnő nincs és szobaleány nincs. A
szakácsnének ugyanis van egy unokaöcscse, aki huszár a közöseknél. A
szobaleánynak pedig van egy unokabátyja, aki huszár a honvédségnél. Ez a
két jeles vitéz azelőtt külön-külön szokta volt megejteni rokoni
látogatásait. Mult vasárnap azonban egyszerre érkeztek és ha két dudás
nem fér el egy csárdában, annál kevésbé fér el két huszár – egy
konyhában. Főkép, ha az egyik közös huszár, a másik meg honvédhuszár… No
csaptak is a vitézek hamarosan olyan ribilliót, hogy a feleségem menten
sírógörcsöket kapott, az anyósom erre (pedig ismétlem, igen szelid lelkű
asszonyság) kijött a sodrából és mind a két vitéz mentéjét kitette a
konyhából.
– Jól tette, nagyon jól tette! – helyeselt itt közbe Miska, aki eleddig
álmélkodva hallgatta barátját. – Elvégre is, ami sok, az sok…
– Igen ám, – folytatta Bikity, – csakhogy az egyik mentébe
belekapaszkodott a szakácsné, a másikba a szobaleány és így
természetesen ők is kirepültek a konyhából… Nos, hát ezért vagyok én
most itt… és még némely más okokból, amelyeket azonban úgyis hiába
mondanék el neked. Azokat te, Miska pajtás, soha meg nem értenéd. Hanem
tudod mit? Ha mindenáron meg akarod érteni, adok egy jó tanácsot.
– Nos, nos? – hegyezte fülét Cser.
– Házasodj meg – nevetett kesernyésen Bikity – és jőjj fel Budapestre
lakni.

II.
Cser Miska kissé elszontyolodva vett búcsut tudós barátjától,
visszakullogott a szobájába és azon gondolkozott: ne változtassa-e meg a
programmját?
Ezzel a gondolattal aludt el és ezzel ébredett, noha igazság szerint a
Kövesi Maca «képével» kellett volna mindezt cselekednie. Ama nevezetes
cservári találkozás óta ugyanis egyre azt dudolgatta Miska, hogy:
«Képeddel alszom el, képeddel ébredek…» És ilyenkor titokban mindig a
szép Kövesi Macára gondolt. Sőt a pesti programm egyik titkos pontjaként
is ott szerepelt már ez a nóta. A medikus-bálon ugyanis ezt akarta
elhuzatni Miska a hajnali szupé-csárdás után a cigánnyal. Természetesen
a Maca nagysám fülébe…
De hát mondom, úgy esett, hogy most ama másik gondolattal ébredt fel
Cser Miska. Öltözködés közben is azzal foglalkozott, sőt mialatt
megreggelizett a Rezeda-kávéházban, azalatt is folyton ez a gondolat
bizsergett a fejében.
Amint a kávéházból kilépett az utcára, ismerős hangok muzsikáltak utána.
Az egyik olyan volt, mint valami jól kijátszott mester-hegedű hangja, a
másik, mint egy ezüstösen csilingelő csengetyűjé.
– Cser úr… Cser úr, kérem! – muzsikálta a hegedű.
– Miska bácsi… Miska bácsi! – csilingelte a csengetyű.
Miska visszanézett s már akkor ott is állt előtte a két szép
hangtulajdonos. Kövesiné és Maca.
– Kiss die Hand, csókolom a kezüket! – üdvözölte Cser kissé riadtan a
hölgyeket.
– Hát maga is itt van, kedves Cser? – örvendezett Kövesiné. – Hát
csakugyan eljött? Na, ez igazán kellemes meglepetés.
– Igazán kellemes… igazán kedves, – kontrázott a mamájának Maca és némi
zavarral kezdte csavargatni a boája egyik szárnyát, hol a jobb keze
fejére, hol a bal keze fejére, miközben a legbájosabb mosolyait
nyilazgatta egy-egy alkalmatos pillanatban – a «Miska bácsi» felé.
– Épen a városba megyünk – mondta Kövesiné, – a Macának kellene egy új
téli kabát. Ez már olyan – vidékies. Nem akarom, hogy messziről
leolvassák rólunk, hogy nem vagyunk pestiek…
– Ó, kérem, kérem – hümmögött közbe Miska és valami udvarias bókot akart
mondani. Valami ügyes metaforát, amit valamikor a stilisztikában tanult
a szép virágról, melynek nem kell aranyos cserép… De nem jutott
hamarosan az eszébe. Mire valahogyan összeszerkesztette volna a
mondatot, akkorra már ismét Kövesiné vette át a szót.
– Ah, ez a Budapest!… Itt van csak igazi élet. Elegáns, nagyvárosi élet.
Kulturélet. Ott Cserváron begyöpösödik s megpenészedik az ember. Mindig
mondom Vilmosnak, költözzünk fel, de őt nem lehet kimozdítani onnan az
Isten háta mögül. Még ezt a pár hónapot is sajnálja, amit itt töltünk.
Igaz, hogy őt még egyelőre odakötik az üzleti ügyei. Hanem maga, kedves
Cser… magát igazán nem értem… Ha jól emlékszem, arról panaszkodott, hogy
nem érdemes gazdálkodni. Hát akkor mért vesződik ott azokkal a
bundaszagú cselédekkel? Hiszen maga diplomás ember is… a föld mindig
eladható, csak szólnia kellene Vilmosnak, nála mindig vannak
előjegyzésben olyanok, akik igen jó árt fizetnek a földért…
– Már magam is gondolkoztam erről, – jegyezte meg kelletlenül Cser.
– No úgy-e? – folytatta Kövesiné. – Remélem, hogy nem is áll meg a
gondolatnál. Kár lenne magáért. Keressen magának egy kedves, ügyes kis
asszonykát,) – csak valami pesti leányt ne, mert azok tudja, milyenek…)
aki majd aztán rak magának egy kellemes, elegáns, puha fészket, de nem
ám ott a cserfalvi granáriumban (azt csak hagyja a verebeknek és
baglyoknak), hanem itt a fővárosban… Tudja, olyan édes, csendes, intim
otthont, amilyent csak itt lehet berendezni ezekben a modern úri komfort
minden vívmányával felszerelt pompás palotákban. Ah, ha mi itt
lakhatnánk, Macuskám…
– Hm, hm… no, no, – hümmögött Cser és önkéntelenül is az ilyeténkép
aposztrofált Macuskára tekintett.
– Ah, mamuskám! – sóhajtott Maca és egyik legelsőrendű, bágyadtan epedő
és egyben perzselően tüzes mosolyát nyilazta Miska bácsi sunnyogó
szemébe.
A villamos állomáshoz értek.
– Ha nincs fontosabb dolga, kedves Cser – vetette oda hanyag
előkelőséggel Kövesiné, – elkisérhet a Kossuth Lajos-utcába.
– Tartom szerencsémnek! – hajolt meg kissé szegletesen Miska és
föltelepedett a hölgyekkel a villamosra.
– Ha pár percig várni akar, azonnal itt vagyunk, – mondta igen kedvesen
Kövesiné az előkelő divatárú-üzlet előtt Csernek, aki épen azon
gondolkozott, hogyan szeleljen el valami ügyes kifogással.
Most már azonban persze, hogy «várni akart» Miska. Nem is egy-két
percig, akár estélig.
– Hát a színház, mamácskám? – figyelmeztette Maca az anyját.
– Az ám, – kapott észbe Kövesiné. – Nézze csak, édes Cser, – fordult
aztán Miskához, – ha olyan kedves lenne, megválthatná addig a jegyünket.
Ha nincs egyéb dolga, maga is velünk tarthatna. Nagyszerű darabot adnak
ma a Vígben. A «Betörő király»-t adják. Én már kétszer láttam, de Maca
még nem látta és roppant kiváncsi rá. No, úgy-e, lesz olyan kedves?
Miska – mit volt mit tennie – persze, hogy volt olyan kedves. Loholt a
jegyárusító boltba, hogy pontosan visszatérjen, mire a hölgyek kijönnek.
– Sajnálom, – fogadta Miskát a jegyárusító kisasszony, – a mai előadásra
már nem szolgálhatok. A szinházi pénztárnál azonban lesz még, de tessék
sietni, mert onnan is hamar elkapkodják a jegyeket. Ez a darab még
mindig táblás házakat csinál. Ma meg épen, mert ma van a századik
jubiláris előadása.
– Na, ez csakugyan kitünő darab lehet, – gondolta Miska és elhatározta,
hogy ő is megnézi a jubiláris remekművet.
Sietett vissza a divatüzlet elé, hogy megbeszélje Kövesiékkel a dolgot,
de a hölgyek még nem jöttek ki az üzletből.
Fel és alá kezdett sétálni az utcán, először hosszabb, majd egyre
rövidülő vonalon is mindegyre izgatottabban leste a nagy fényes üvegajtó
nyilását. Az ajtó nyilt is, egyre nyilt, de mindig más lépett ki rajta.
Már egészen belefájdult a nyaka és szeme a feszült várakozásba, amely
épen félóráig tartott. Szegény, tapasztalatlan Miska nem tudta még, hogy
ha két hölgy bemegy a divatárú-üzletbe és azt mondja, pár perc alatt
végez, – a legjobb esetben ugyanannyi negyedórát jelent.
Végre kijöttek a hölgyek, de kabátot – nem vettek.
– Hiába, – csicseregte ajkbiggyesztve Maca – ez a készárú mind csak
olyan mondva csinált, elegáns nő nem veheti magára.
– Majd rendelünk, – mondta Kövesiné, – esetleg fel szaladunk Bécsbe, én
ott dolgoztatok. Ha nem lesz más dolga, maga is velünk jöhetne, kedves
Cser…
Miska ez irányban már nem nyilatkozott, de magában olyasvalamit érzett,
hogy alighanem már dolga akad akkorra. Mindenekelőtt most a színházügyet
vélte rendezendőnek.
Abban állapodtak meg, hogy Cser lesz olyan kedves, megváltja a jegyet a
színháznál (ha lehet, valami jó páholyt az első emeleten – indítványozta
Maca, de ha az már nincs, zsöllye is jó lesz – jegyezte meg a mama –
csak az első sorokban legyen). Uzsonnakor majd találkoznak Gerbeaudnál
és onnan együtt mennek a színházba.
Cser kocsiba vágta magát, mert az inai erősen roggyadoztak már a hosszú
strázsálástól és a színházhoz hajtatott. Szerencsére kapott még három
jegyet, de csak zsöllyét, azt is úgy, hogy két szék volt egymás mellett,
a harmadik külön.
– Annál jobb – állapította meg magában Miska, a megnyugvás bizonyos
kellemes érzésével, – az a két szék jó lesz a hölgyeknek, a harmadikat
pedig majd magam foglalom el. Legalább nyugodtan és zavartalanul élvezem
a betörő királyt…
(Hjah, kedves hölgyeim, tegyék csak egy kicsit próbára a harminc éven
túl levő gavallér türelmét, ha még oly kedvesnek, fürgének mutatkozik
is, menten kiüt belőle a mogorva és lusta – agglegény…)
Délutánra valamelyest kipihente magát Cser.
Hat órakor, a megállapított terv szerint, találkoztak Gerbeaudnál és
onnan együtt mentek a színházba.
– Ez a két szék itt egymás mellett – rendelkezett Kövesi mama a
jegyekkel – jó lesz magának, kedves Cser és Macának. Én majd a harmadik
széket választom, az valamivel előbb van, úgyis rövidlátó vagyok.
Így is történt.
Cser és Maca elfoglalták a két széket egymás mellett, a mama a
harmadikra telepedett.
A színház zsufolva volt közönséggel, szmokingos urakkal, selymes
hölgyekkel. Ez utóbbiak voltak többségben. Mintha csak valami
szépségverseny lett volna, csupa szép hölgy: érett asszonyszépség,
fesledező leánybimbó… És Kövesiné, meg kell adni, pompásan
beleilleszkedett leányával együtt az elegáns keretbe. Itt már nem
látszott rajtuk a vidékiesség, sőt ugyancsak elemükben voltak. Miskát
egy kicsit feszélyezte is már a sok látcső, amelyet a fényesre fésült és
fényesre torolt fejű szmokingos urak a szép Maca felé szegeztek. Alig
várta már, hogy elsötétüljön a nézőtér.
A kárpit végre szétlibbent. Meleg moraj hullámzott végig a tömött
sorokon.
A színpadon, mely félig elsötétített hálószobát mutatott, hatalmas ágy
terpeszkedett, habos, csipkés fehér párnákkal, rózsaszínselyem
paplannal. Az ágyban, melynek nagy részét egy krizantémvirágos japán
paraván födte el, egy hölgy feküdt, de csak a fejét lehetett látni.
Miska, aki utoljára húsz évvel ezelőtt volt színházban és azóta csak az
orfeumokat frekventálta, meghökkent. Mi lesz itt?… Kissé el is pirult és
félve sandított Macára.
A Maca gömbölyű, fehér arca is nekibiborosodott, de ő nem nézett
Miskára. Mereven a színpadra nézett, kicsit előre is hajolt,
tágrakerekített szemét szinte odatapasztotta az ágyhoz és
meg-megrebbenő, izgatott érdeklődéssel várta, mi lesz itt?