Beszélgetés a házasságról és egyéb elbeszélések - 3

Miska körülnézett. Mindenki úgy tett, mint Maca. Kövesiné is, aki még a
lorgnonját is felkapta, pedig ő már tudta, hogy mi lesz itt.
Az lett, hogy az ajtón halkan, óvatosan besurrant egy elegáns, lengő
feketeszakállú úr. A hölgy nagyot sóhajtott az ágyban és olyanformán
nyujtózkodott, mint valami nagy éhes kígyó…
– Ahá – vélte Miska – az a szegény nő bizonyosan beteg és ez a
szépszakállú úr valami tekintélyes orvosprofesszor.
A lengőszakállú azonban, miután óvatossan körülkémlelt, bezárta maga
után az ajtót és levetette a kabátját.
– Juj, operáció lesz… – súgta oda Miska a szomszédjának, de Maca csak
egyet rántott a vállán és még előbbre hajolt.
A szakállos úr a mellényét is levetette és ezalatt valami szóváltás is
történt, de olyan halkan, hogy Miska nem értette. Ő is előbbre hajolt.
Mindenki előbbre hajolt. Kövesiné is, pedig ő bizonyosan tudta már,
miről van szó.
Ekkor egyszerre valaki dühösen dörömbölni kezdett kívül az ajtón… A nő
az ágyban ijedten felsikoltott, a szakállos úr rémülten kapta a
kabátját, mellényét és az ágy alá bujt…
Általános derülés. Az első sorokban diszkrét, elfojtott szesszenés,
nyikogás… hátrább és a magaslatokon hangos röhej…
– Ujjé, Miska bácsi! – kapott hirtelen Cser karjába Maca. – Most jön a
férj… az meg ott az ágy alatt az udvarló… Ujjé, ez lesz a hecc!
Hecc, az csakugyan lett. Tíz óráig egyik hecc a másikat kergette a
színpadon. De a Miska bácsi nem igen hallott már ezután egyebet, folyton
csak a Maca hangját hallotta:
«Ujjé… a férj… az udvarló… ujjé!»
Pedig, mint hamarosan kiderült, udvarlóról szó sem volt, csakis férjről.
A szép szakállú volt a férj és egyben a hirhedt «betörőkirály». Odakünn
a rendőrség emberei dörömböltek, akik csakhamar be is feszítették az
ajtót, a hiányos öltözetű urat kihúzták az ágy alól, ráadták a
mellényét, kabátját, ellenben levették a szépen lengő álszakállát.
De Miskát mindez kevéssé érdekelte. Ő csak a vidám, kedves ujjézást
hallotta. Még akkor is az zúgott a fülében, mikor a hölgyeket udvariasan
hazakisérvén, sietve és kelletlenül megvacsorázott a Két Rezeda
éttermében.
Vacsora után feltámolygott a szobájába és mielőtt lefeküdt volna,
jelentékeny módosításokat eszközölt a programmján.
A színházakat és a medikus-bált irgalmatlanul törölte, ellenben ezek
helyett felvette a mozikat. Másnap, kora reggel elköltözött a Két
Rezedából a Három Rózsába, mely a negyedik városrészben volt. Kövesiék
elől valósággal bujdosott, nappal ki se merte többé tenni lábát az
utcára.
Pont két hét mulva pedig, ép úgy, mint tavaly, szépen visszautazott
Cserfalvára és átvette Perbenyiknétól a kulcsokat.


UTAZÁS A FŐKÖTŐK KÖRÜL.
A «Víg fiúk» törzsasztala mellett (lucus a non lucendo) szomorúan
lógatta a fejét az a nehány viharvert öreglegény, aki más mulatság híján
már túlesett a vacsorán, mikor a «Három királyok»-hoz címzett vendéglő
termei tulajdonképen élénkülni kezdtek. Mert, ej-haj, gyöngyélet a
legényélet, de az agglegénynek túl a délidőn (olyan agglegényekről van
itt szó, akik pont félkettőkor a hivatalos pennával leteszik a napi
munka gondját), nemcsak az árnyéka nő, hanem a délutánjai is ijesztő
mértékben nyúlnak és talán a végtelenségbe nyúlnának, ha ott nem volna a
«Három királyok», abban a megszokott sarokasztal s mellette («٪ alatt
odazárva» – mondja a hivatalízű humor) az öreg «Jani fiam», aki
szolgálatra készen vágja el nap-nap után az agglegényi unalom végtelenbe
nyúló szürke fonalát a maga élesen pattogó pincér-hangjával, ma, holnap
és holnapután egyképen és imígyen:
– Á’sszolgájja, nagyságos uram, pompás őzpörköltünk van ma (holnap nyul,
azután más vadállat), melegen ajánlhatom… Fritzi, egy
szalvátor-fröcscsöt gyorsan a nagyságos urnak!
De jaj, a «pompás» őzpörköltet fele uton már vissza kell küldeni – a
háztetőre (mert ott sétált még tegnap is, ugy-e, Jani fiam?…) a fröcscs
is csak kortyonkint csúszik már és inkább a szalvátor-víz, mintsem az
alkohol okából fogyasztódik, orvosi rendeletre. A gáláns kalandok
elbeszéléséből is kifogytak már a roskadozó gavallérok, különben is
«betéve» tudják már egymás kalandjait. Kivétel e tekintetben csak Bori
Bandi (ő így írja: Borhy és valamennyien így ejtik: Bogrrhy), ki még a
fiatalabb generációhoz tartozik (alul az ötvenen) s ki – az asztal
humoristája szerint – olyan, mint ama nevezetes bibliai korsó, soha ki
nem fogy és mindennap friss kalandot termel. Valóságos
kalandnagytermelő! Csakhogy Bandi ur meg már napok óta távollétével
savanyítja a társaságot.
– Bizonyosan valami keményebb szoknyára akadt, amelyik nem akar
kapitulálni – jegyzi meg az első szalvátor-korty után a fönt érintett
humorista, mivel hogy Bandi ur kalandjai rendszerint a «szoknya» körül
sarjadoztak.
Az asztal ügyésze már hűtlenségi perbe akarja vonni, amikor ime,
feltünik Bandi magas, szikár alakja s a szokott, szegletesen kecses
üdvözlésével elfoglalja a helyét.
– Urraim!…
– Halljuk, halljuk! – mordul rá tekintélye egész súlyával az elnök, ami
a «víglegények» nyelven azt jelenti: bűnös, védd magad, igazold az
absenciákat!
– Nos, fiukák – kezdte a maga kissé affektált modorában Bandi –
mondhatnám, hogy szabadságon voltam, ami igaz is. És egy kis kéjutazást
tettem, mondjuk, az olasz tavak körül. De ez már nem volna igaz, noha
sokkal okosabban tettem volna. Az igazság, pur et simple, az, hogy én
ezuttal a főkötők körül utaztam…
– Több világosságot! – kiáltott közbe éles hangon az asztal ügyésze!
– … ama bizonyos bájos kis ruhadarabok körül – magyarázta tovább,
csöppet sem zavartatva magát Bandi – amelyekkel, mint nagyanyáink és
szépanyáink korában oly szépen mondták, a házasulandó ijfú legény be
szokta vala kötni valamely ifjú és angyali hajadon leányzó fejecskéjét.
– Minekelőtte az angyali hajadon már jól bekötötte vala az ifjú legény
szemét – jegyezte meg a kesernyés humorista.
– Ohó!
– Nana!
– Hüm, hüm!…
Neszeltek fel egymásután a többiek is, kiki a maga megcsontosodott
modorában.
– Még világosabban és némileg a közelmult – mondjuk az apáink nyelvén
szólván, leánynézőben jártam, fiukák! – bökte ki közriadalmat keltve
Bandi.
– Topp! – ugrott föl erre az asztal ügyésze – ez súlyos megsértése
alapszabályaink első és eleddig egyetlen paragrafusának, amely
miniszteri jóváhagyás nélkül bár, de így hangzik: «Nem házasodunk meg
soha»… Elnök úr, itéletet kérek.
– Tekintettel arra – jelentette ki hivatalos komolysággal és a helyzet
komolyságának megfelelő kacskaringós stílusban az elnök – miszerint a
deliquens ballépésére vonatkozólag őszinte beismerésben leledzik;
tekintettel nemkülönben arra is, ugyancsak miszerint ezen ballépésének
netáni sulyosbító további következményei még nem ismertetnek: – két
liter a jobbikból, a megfelelő mellékletekkel!
– Hóhérlegény, teljesitsd kötelességedet! – zugta egyhangulag az asztal.
Fritzi, a «hóhérlegény», vigyorogva hozta a két litert a jobbikból a
megfelelő mellékletekkel (ami alatt négy üveg szalvátor-víz értendő) és
töltött az uraknak.
– Halljuk tovább a vádlottat! – követelte az ügyész.
Minekutána a poharak vigan egymáshoz kocódtak (lám, mindjárt jobban
csúszik a bor, ha ez az ördöngős Bandi veti meg az ágyát és persze,
fizeti az árát…), a vádlott folytatta:
– Hát tudjátok, a mamám (az agglegénynek ép úgy, mint a gyermeknek, csak
_mamája_ van, nem _anyja_) és a Róza néni… Nem volt tőlük már maradásom.
– Bandi, Bandi – hajtogatták egyre – sebes sólyomszárnyon elszáll
fölötted az idő és letarolja ifjuságod ékeit (ők még Jósika regényein
nevelkedtek és ebben a mult századi érzelgős stílusban beszélnek
mindjárt, ha intimebb családi ügyekről van szó). Mi lesz veled, mi lesz
veled, ha tovább is így folytatod? Megrokkansz, elzüllesz és elpusztulsz
nyomorultul valahol az útszélen vagy a kórház szalmazsákján… egyedül,
elhagyottan, mint valami kivert eb vagy senkitlen csavargó… Nem lesz,
aki a szemedet lefogja és virágot ültessen a sirodra… Pedig csak a
kezedet kellene kinyujtanod egy drága kis őrző angyal után. A Náci bácsi
Málcsikája régen várja már, hogy bekössed a fejét. Csak te rád vár…
Megfogadta, hogy máshoz nem megy. És te, szívtelen, rossz fiú,
boldogtalanná teszed őt is, a jó Náci bácsit is, magadat is, minket is…
akik pedig már féllábbal úgyis a koporsóban állunk… Így duruzsoltak
folyton a fülembe és ez utóbbi mondatnál rendesen egymás nyakába borulva
keservesen sírni kezdtek. Tudjátok, hogy nem vagyok épen szentimentális
legény. De egyet nem birok. Az asszonysírást. Hát még ha a mama és a
Róza néni fognak hozzá… Ez a világ első síró-duettje, fiukák! Ezt
pénzért lehetne mutogatni. Nincs az a kőszívű emberfia, aki ennek sokáig
ellen tudna állani. Én sem bírtam. A minap, egy kiválóan sikerült ilyen
síró-duett után, elhatároztam, hogy szabadságot kérek a hivatalomban és
elutazom Náci bácsiékhoz. Aztán jőjjön, aminek jönni kell.
– Mielőtt a katasztrófa bekövetkeznék, igyunk egyet – indítványozta a
humorista.
Az öreg legények egészen fölvillanyozódva nyultak a pohár után. Már
hallani vélték ama bizonyos «szoknya» suhogását, melyet a találékony
humorista most, nyilván a változatosság kedvéért, katasztrófának
nevezett…
Kocintottak és Bandi folytatta:
– Hát elutaztam. A kis vidéki állomáson, név szerint Homokszörcsögön,
már várt rám a Náci bácsi. Meghatottan ölelt keblére s mivel a nap
átkozottan tüzelt s még jó egy órányi kocsiút volt mögöttünk a Náci
bácsiék tanyájáig, a szeretetreméltó öreg úr azt indítványozta, térjünk
be indulás előtt egy pohár sörre az állomás mellett szundikáló s a «Víg
kubikushoz» címzett korcsmába. Persze, betértünk. A víg kubikos épen
akkor ütött csapra egy hordót s a frissen habzó árpalé pompásan
csúszott. Bevettem hamarosan négy pohárral és az ötödiknél kirukkoltam
Náci bácsi előtt.
– Azért jöttem – mondtam keresetlen egyszerüséggel – hogy átadjam a mama
és a Róza néni üdvözletét és hogy bekössem a Málcsika fejét.
Náci bácsi látszólag roppant meglepődött, de tettetéshez nem szokott
becsületes szeméből ez pislogott felém: «Nekem mondod, amice, mikor én
már tegnapelőtt tudtam ezt… Megelőzött egy kicsit a mamád, meg a Róza
nénéd…» Hanem azért a látszat kedvéért mégis csak kertelgetni kezdett
Náci bácsi.
– Hm, hm… no, no, – motyogta a jó öreg – hiszen hát… ami engem illet… én
nem vagyok sommi jónak elrontója, kedves öcsém… És ha a fölséges
mennybéli Úristen is úgy rendelte volna, életem legboldogabb pillanata
leend, mikor szivetek egybedobban azon magasztos érzelemben, melynek
szent házasság a neve. (Náci bácsi is így beszél néha, nem hiába, hogy ő
szállította Róza néninek «anno dazumal» a regényeket.)
– Tudjátok, hogy az elvek embere vagyok és nem szoktam zsákban cicát
venni. A hatodik pohár sör után – Náci bácsi már készülődött az
induláshoz – kifejtettem tehát röviden a szent házasság körül vallott
elveimet.
– Szép, sőt gyönyörű dolog is az, Náci bácsi – mondottam – mikor két
szív abban a bizonyos «magasztos érzelem»-ben egybedobban. Ez talán a
világ legszebb muzsikája. Csakhogy a mai világban nagyon drága muzsika
ez, kedves Náci bácsi, ha tudniilik az anyakönyvvezető úr veri hozzá a
taktust… Olyan drága, hogy teszem, a magamszőrű legénynek legalább is
tízezer koronájába kerül évenkint. Már pedig nekem ez idő szerint – és
ama bizonyos «szamárlétra» túlzsufoltsága miatt még beláthatatlan időkig
– össze-vissza hatezer korona fizetésem van. Röviden, kedves Náci bácsi,
nekem a feleség mellé négyezer korona apanázsra van szükségem. Sine qua
non…
A szegény jó Náci bácsi becsületes, életszínü kerek arca egy árnyalattal
még vörösebb lett… előbb egy nagy száraz kortyot nyelt, hogy szinte
belepattant a hatalmas ádámcsutkája… azután kihörpintette a sörét és így
szólt hozzám:
– Kedves öcsémuram, te lehetsz igen élelmes üzletember, még
fináncminiszter is lehetsz, de maradj te csak tovább is agglegény, mert
jó férj és családapa soha sem lesz belőled. Ahhoz elsősorban idealizmus
kell. Az nem üzlet… Én igen szívesen látlak ezek után is, mint
vendégemet, de a főkötőt nem te hozod az én leányom számára. A mamád és
a Róza nénéd üdvözletét egyébaránt, ha netán nem akarnál tovább fáradni,
itt helyben is átvehetem tőled…
Én természetesen megértettem a szép szót. Az üdvözleteket «ott helyben»
átadtam Náci bácsinak, aki viszont megnézvén az óráját, tudomásomra
adta, hogy a legközelebbi vonat egy óra mulva indul – visszafelé. Aztán
felült a bricskájára és elhajtatott.
Szerencsémre nem maradtam egyedül, mert különben megevett volna az
unalom. A sörcsapolás hírére (nagy esemény ez, kérem, vidéken és
csodálatosan fürge e téren a hirszolgálat!) egymás után jöttek a «Víg
kubikosba» a homokszörcsögi intelligencia szomjas tagjai. Köztük volt
Traub úr is, a pocakos szörcsögi nábob, népszerű nevén «a répakirály»
(tömérdek cukorrépatermeléséről), akit régebbről ismertem, mert a
boldogult apámmal üzleti összeköttetései voltak. Azt is tudtam, hogy
Traub úrnak egy féltucat eladóleánya van, sőt egyiknek, névszerint Riza
kisasszonynak, a tavalyi medikus-bálon erősen csaptam is a szelet. – Na
– mondtam magamban, mikor a répakirály begurult – ezt a jó sorsom küldte
ide, hogy kosárral ne kelljen beállítanom a mamához és Róza nénihez.
Most már ugyis benne vagyok… megpróbálkozom a főkötővel a Riza
kisasszony boglyas fejecskéje körül. Hátha több szerencsém lesz, mint
Málcsikával. A répakirály elvégre üzletember és talán több érzéke van a
modern élet követelményei iránt, mint Náci bácsinak, aki, úgy látszik,
egyike még a régi jó világ itt felejtett utolsó mohikánjainak.
Kölcsönös szíves üdvözlés és a nemtudom hányadik pohár sör után (már
másodszor csapolt a Víg kubikos) röviden, huszárosan rátértem a Riza
kisasszony boglyas fejecskéjére.
A répakirály csakugyan nem tartozik az érzelgős emberek közé. Fellengős
frázisok helyett egyszerüen előkotorta bőrkabátja belső zsebéből a
ceruzáját, jegyzőkönyvét és így szólt:
– Erről lehet csevegni, tisztelt úr, lássuk csak, mi az évi jövedelme?
Kiszakított egy üres lapot a kövér, zsirosfödelű «notes»-ből,
megforgatta szájában a tömpére faragott plajbászát (mindig tömpére van
faragva, így kevesebb fogy belőle).
No, ez az én emberem! – ujjongtam magamban – ezzel lehet beszélni.
Megmondtam, mi a fizetésem s röviden, dióhéjban előadtam neki is
házassági elveimet, mint Náci bácsinak. Csak azzal a kis különbséggel,
hogy – okulván a baleseten – apanázs igényeimet ötven percenttel
leszállítottam. Elvégre, gondoltam, kezdetben szerényen nyolcezer
koronából is kijöhetünk, a többi aztán a jövő és az asszony dolga.
A répakirály nyugodtan végighallgatott, közben különböző számokat
jegyzett a papirosára s amikor végeztem, hol rám, hol a számsoraira
pislogott apró, szúrós szemeivel.
– Nagyszerű… na, ez igazán nagyszerű – dohogta inkább csak úgy befelé
magának – megöregedtem, sok mindent megértem, de ilyent még nem értem…
nagyszerű, kolosszál… Tisztelt úr – fordult aztán hozzám – nézze,
magának van egy hivatala a miniszteriumban és van hatezer korona
fizetése és maga követel kétezer korona apanázst.
– Kérem, ha talán sokalni tetszik – szóltam közbe megszeppenve és ujabb
nehány percentes engedményre készen.
– Bah! – kacagott fel erre démoni kacajjal a répakirály (én ugyan csak a
regényekben olvastam «démoni kacaj»-okat, de azt mondhatom, fiukák, hogy
ez démoni kacaj volt!) és mind a két kezével fogta a gömbölyű pocakját,
hogy el ne guruljon. – Bah! – ismételte – istenbizony, ez nagyszerű,
kolosszál!… Itt van egy ember, egy úr, a miniszteriumból, a fővárosból.
Egy hivatalnok úr, egy úgynevezett magasrangú hivatalnok úr. Van neki
hatezer korona jövedelme és ő kér még kétezer korona apanázst. És azt
hiszi, hogy abból a rongyos nyolcezer koronából majd ki fog jönni a
családjával, a rangjával, a feleségével, a nagyságos, sőt méltóságos
asszonnyal… a mai világban, Budapesten… Tisztelt, kedves úr – fordult
megint hozzám – maga lehet egy igen finom úr, egy nagy idealista, de
maradjon csak agglegény, mert férjnek, családapának nem való. Ahhoz egy
kicsit nagyon is – pardon! – élhetetlen a tisztelt úr. Nincs semmi
üzleti érzéke. Már pedig, kérem, a mai világban a házasság is üzlet. A
legkomolyabb üzlet. Soha elszámítás vagy nem számítás, olyan véresen meg
nem boszulja magát, kérem, mint ennél az üzletnél. Már pedig uraságod
alaposan elszámította magát azzal a kétezer koronával! Ha legalább
négyezeret kért volna, akkor lehetne talán beszélni…
Ezenközben berobogott a vonatom és én csapot-papot otthagyva búcsút
mondtam Homokszörcsögnek, a Víg kubikosnak és a répakirálynak. Egész
úton hazafelé azon gondolkoztam, mi vagyok hát tulajdonképen: élelmes
üzletember-e vagy élhetetlen ideálista?… És vajjon hogy kell hát kezdeni
azt a bizonyos «fejbekötést?…»
– Emeletes mamlasz vagy, öcskös, ha éppen tudni akarod! – dörgött közbe
itt az asztal elnöke. – Miért nem kérdezted meg a Málcsi vagy a Riza
kisasszonyt, azok majd megsugták volna, hol kell kezdeni azt a bizonyos
fejbekötést… Különben pedig ez a szerencséd, fickó, ennek köszönheted,
hogy most ki nem golyózunk magunk közül és hogy súlyosabban el nem
marasztallak. Hóhérinas! – kiáltott aztán a sarokban sunnyogó Fritzi
gyerekre – még két litert a a legjobbikból!


M. KIR. AGGLEGÉNYEK.
Kis Péter, a jog- és államtudományok ujdonsült doktora, felöltötte
vadonatúj, noha kissé vidékies szabású redingotját és bokrosan sarjadó
dús ambicióktól ruganyos léptekkel ment a miniszteriumba, hogy ott –
mint a zsebében rejtőzködő s oh, oly nehezen várva-várt nagypecsétes
levél igen komolyan felszólította – «haladék nélkül szolgálattételre
jelentkezzék.»
– Me-melyik Kisek kö-közül való, ba-barátom? – kérdezte kissé akadozva,
bemutatkozása után a miniszteri tanácsos úr ő méltósága, csak úgy a
félszemével pislantva föl rengeteg aktagarmadái mögül Péterre.
– Dengelői vagyok, méltóságos uram, – felelte bizonytalanúl Péter,
mivelhogy nem volt egészen tisztában a kérdés természetével. Ő egészen
másféle kérdésekre volt e rá nézve oly nevezetes, mondhatni ünnepélyes
alkalommal elkészülve.
– Hm, szép. Ré-régi csa-család… jó csa-család, – fejezte be az
érdeklődést ő méltósága, noha Péter már erősen köszörülte a torkát, hogy
előadja azt a csinos kis önéletrajzot (curriculum vitae), amelyet külön
ez alkalomra állított össze, s amelyben néhány rövid, de lelkes
mondatban főkép azt óhajtotta volna ecsetelni ő méltósága előtt, hogy
már az egyetemen is a közigazgatási jognak különösen az a területe
érdekelte (a doktori értekezése is erről szólt), amelyiken itt a
miniszteriumban most, régi hő óhajtása szerint gyakorlatilag lesz
alkalma – bár csekély erővel – de annál nagyobb igyekezettel működhetni,
ő méltósága bölcs vezetése alatt, a haza és a köz javára…
– Mo-most pedig ki fo-fogjuk venni a hi-hivatalos, sza-szabályszerű
esküt, – fojtotta bele száraz, hivatalos hangon Péterbe a kikivánkozó
szép mondatokat ő méltósága és megnyomta az asztalán levő villamos
gombot.
A szomszéd szobából erre bejött a fogalmazó úr a «latere.» Megmagyarázta
Péternek a szükséges formaságokat (egyik kezét tegye a szivére, a
másikat emelje esküre és mondja utána, amint következik: Én Kis Péter
esküszöm, stb., stb…) és komoly ünnepélyességgel «kivették» az esküt,
amelynek értelmében Péter a hivatalával járó kötelességeket minden
időben és minden körülmények között részrehajlatlanúl, lelkiismeretes
pontossággal és legjobb tehetsége szerint teljesíteni igérte. Aláírták
annak rendje-módja szerint a jegyzőkönyvet is, azután a fogalmazó úr
karonfogta Pétert (most már különben «tetu» kollégát) és körülvezette az
ügyosztályban, hogy bemutatkozzék és tisztelegjen az összes
kartársaknak. Ez a legelső hivatalos kötelesség. A «fizetéstelen
tiszteletbeli segéd»-eknél kezdték s úgy mentek fölfelé azon a bizonyos
lajtorján, melynek csúcsán az osztályt vezető osztálytanácsos úr ő
nagysága ül. Ez ugyan rangellenes eljárás, de azért kellett így
megfordítva cselekedni, merthogy annak a hivatalos lajtorjának (fura egy
szerszám az, kérem) egyes fokai annál későbben népesednek meg, mennél
magasabban vannak s az osztálytanácsos úr például már csak úgy déli
harangszó tájban szokta elfoglalni helyét odafenn az őrhelyen.
Az első hivatalos napját körülbelül el is töltötte imigyen Péter.
Annyival inkább, mert az osztálytanácsos urat, a fogalmazó legnagyobb
csodálkozására, szokatlanul barátságos kedvében s épen villásreggelizés
közben találták. Valami csodálatos, rozsdavörös borjúpörköltet
falatozott ő nagysága (a szomszéd «Háromkirályok» vendéglőből) s
láthatólag derült érdeklődéssel hallgatta ezenközben Péternek – a zordon
méltóságos úr előtt bennrekedt, de most annál erőteljesebben előbuggyanó
– lelkes körmondatait «szíve ő vágyáról», mely ime, ma beteljesült,
továbbá a «közigazgatási jog ama bizonyos területeiről», melyeket Péter
már jogász korában is oly kiváló előszeretettel művelt az egyetemen,
stb., stb…
A délutánt, otthon a lakásán, levélírással töltötte Péter. Az özvegy
édes anyjának hosszú négy oldalon hűségesen beszámolt az utazásáról
Dengelőről – Budapestig. A szerencsés megérkezéséről s a nemkülönben
szerencsés bekvártélyozásáról bizonyos özvegy Kalimpáné asszonynál.
(Igen jóravaló idősebb nő – füllentette a száz aggodalmú öreg asszony
megnyugtatására Péter – noha a való tényállás az, hogy Kalimpáné «egy
magányos, fess, fiatal úri asszony», amiképen ő maga is hirdette az
apróhirdetésekben magát, azaz hogy az «elegánsan butorozott» hónapos
szobáját «lépcsőházi» bejárattal, esetleg teljes ellátással és csakis
disztingváltabb magányos uri ember számára»…) Különös lendületet vett
Péter levele ott, ahol a hivatalbeli fogadtatását ecsetelte. «Az összes
kollégák – írta egyebek közt – a legnagyobb szivességgel fogadtak. Már a
miniszteri tanácsos úr ő méltósága is különösen kegyes volt hozzám (a
családunk iránt is érdeklődött). De külön ki kell emelnem az
osztálytanácsos úr ő nagysága kedvességét, aki különben a közvetlen
hivatali főnököm. Ő nagy érdeklődéssel hallgatta beszédemet, amelyben
mintegy rövid programmját adtam a miniszteriumban kifejtendő
működésemnek. És végül abban a nagy megtiszteltetésben részesített, hogy
egyszersmindenkorra meg-meghivott vacsorázó társaságába, a vendéglőbeli
törzsasztalhoz, melynek ő az elnöke. Az összes nőtlen kollégák (s
ilyenek, úgy hallom, igen számosan vannak) ott szoktak vacsorázni. Ez,
mondom, igen nagy kitüntetés s azonkívül hasznos is lesz rám nézve, mert
bizonyára sokat fogok tanulni a fehér asztalnál is a kollégáktól,
akiknek, úgy látszik, az osztálytanácsos úr a szellemi vezérük s a
fiatalabbaknak valódi atyai barátjuk… Ma este már ott is vacsorázom
(ebédre Kalimpánénál abonáltam), azért sietek zárni e levelemet, stb.,
stb.»
Még egy másik levelet is írt Péter. Azaz, hogy csak egy képeskártyát,
mely bizonyos Vég Piroska nevű úrileánynak szólt, aki úgy látszik,
kevesebb szóból is megérti Pétert. Sőt szavak sem épen kellettek a
megértéshez, mert a képes lapra, mely a miniszterium büszke, de rozoga
(ilyenek nagyrészt a m. kir. miniszteriumok!) palotáját ábrázolta,
mindössze egy nyilat rajzolt Péter, még pedig a harmadik emelet egyik
ablakához (amely, tán mondanunk sem kell, Péter hivatalos szobáját
jelezte), ezenkívül az egyik sarokba meglehetősen apró betükkel (hej,
alighanem kitünő szeme van annak a Piroskának!) valami ilyesféle szám-
és betürejtvényt pingált: «100.000 p–szi!»… Míg a másik sarokba, nevének
kezdőbetüi után annál nagyobb és szinte kiabálva ágaskodó betükkel ezt
írta: «m. kir. miniszteri fogalmazó gy»… (A hosszú és különben is
magyartalan «gyakornok» szót így egyszerüen «gyé»-re rövidítette, a
fölösleges «ideiglenes minőségű díjtalan» szavakat pedig teljesen
elhagyta, ami mindenesetre jó nyelvérzékét és az egyszerű, tömör stilus
iránt való előszeretetet bizonyítja.)
*
A «Három királyok»-ban már együtt volt a törzsasztal (az otthontalan
öreglegények korán szoktak gyülekezni) az osztálytanácsos úr ő nagysága
elnöklésével, mikor Péter belépett.
Még mindig az ünnepi redingot volt rajta, mert némi ünnepélyes
fogadtatásra számított, sőt útközben csinos kis dikciót is hevenyészett,
melylyel majd az elnök úr üdvözlő szavaira válaszolni fog.
Hatalmas füstfelhő gomolygott a törzsasztal fölött («konzerváljuk
magunkat, fiukák, mert különben idő előtt megrothadunk»… – szokta volt
hangoztatni az asztal humoristája), a különböző és leginkább tar
koponyák úgy látszottak a füstben, mint őszi ködben az érett
káposztafejek… A boros üvegek és sörös poharak között ingerült, kemény
szavak pattogtak:
– Borzasztó!
– Rettenetes!
– Szörnyüség!…
– Hát csakugyan?…
– Rémes!!…
Ilyenféle, nem épen barátságos, még kevésbbé ünnepélyes felkiáltások
sziszegték-morogták körül Pétert, mikor bizonyos elfogultsággal,
udvariasan, mélyen meghajtotta magát a tanácsos-elnök úr előtt.
– Kérlek alássan, nagyságos uram, kegyes bátorításod folytán voltam
bátor megjelenni…
– Szervusz! – szakította derékon Péter dikcióját a tanácsos úr, – tedd
le magad. Urak, aki még nem ismerné, dr. Kis Péter úr, az új
gyakornokunk.
Péter megszeppenve kuporodott le az egyik üres székre. Ez a rettenetes
«gyakornokunk» szó, amit ő csak egyszerű «gy» betüvel jelzett, így
kimondva (pláne «fogalmazó» nélkül) szinte lesújtotta. Úgy érezte,
mintha a csontjait ropogtatná és az agyvelejébe szurkálna az a sok
zordon mássalhangzó: gykrnknk!… Brrr… majd a hideg verejték verte ki
tőle.
Néhányan a szomszédságból kezet fogtak vele, mások csak némán intettek,
de mindenki ezt gondolta magában:
– Szegény tatár!
Ezzel aztán végkép el is volt intézve Péter «ünnepélyes» fogadtatása.
Az egyik tömzsi, kerekfejű és erősen őszbecsavarodó asztaltárs (címzetes
segédtitkár a miniszteriumban) vette fel a szót. Ő is csak az imént
érkezett s a nagy háborgást okozó követ ő dobta a társaság meglehetős
posványosan hullámzó hangulatába.
– Hát igen, – mondta élesen pattogó hangján a kis ősz ember, – Karcsi
főbelőtte magát! Még pedig alaposan. Mausztodt!… Már viszik is a
boncasztalra.
– Igazán borzasztó! – fakadt ki újra az egyik fiatalabb kolléga
(fogalmazói rangban és szintén szapora fehér fürtökkel az üstökében.)
– Borzasztó… borzasztó! – pattogott vissza a kerekfejű – az ördögöt
borzasztó! Sőt nagyon egyszerű és természetes. A legtermészetesebb ügy a
világon. Épen olyan természetes, mint ahogyan én, te, ő (itt épen Kis
Péter felé bökött, aki ijedten rezzent össze) és mind, akik most itt
szemforgatva sopánkodunk, hasonlóan cselekedtünk volna, ha lett volna
vagy volna annyi fiatalos hebehurgyaság (vagy férfias bátorság – ahogy
akarjátok) bennünk is, mint Karcsiban. Ha nem lettünk volna, vagy nem
lennénk elég okosak vagy gyávák (megint: ahogy tetszik!) ahoz, hogy
emberi életet kezdjünk élni. Igaz, őszinte, _egész_ emberi életet… Épen
olyan természetes, mint amilyen természetellenes az, hogy én, te, ő és
mind, akik itt vagyunk napról-napra, itt ebben a bűzös, margarin- és
spiritusz-szagú kocsmában és hizlaljuk az epénket és aszaljuk a
szivünket és az agyvelőnket… hogy végezetül még a férgek is csalódjanak
majd bennünk, amelyek pedig egyedül fűznek szép reményeket ehez a mi
nyomorult, hazug _féléletünkhöz_, amely silányabb, érték nélkül valóbb
az állaténál, mert az legalább kölykeket nevel… Hát ez a Karcsi, akit
itt most szegénynek, szerencsétlennek sopánkodtok, legalább élt. Egész
emberi életet élt. Ha egy évig, vagy akár csak egy hónapig élt volna is,
de élt. Volt bátorsága élni… Volt bátorsága hallgatni érző, fiatal szíve
dobogó szavára… egészséges meleg vére ritmikus lüktetésére… És nem
fojtotta az emberi élet e legfenségesebb zsolozsmáját hazug és gyáva
alakoskodással füstös kocsmák és kávéházak bűzös csörömpölésébe és
útszéli lebujok feslett sikongásába, mint én, te, ő és mind, akik most
itt aszott szívvel és ehrlich-hata után nyöszörgő vérrel sopánkodunk… Az
megint más lapró tartozik, hogy ezentúl _csak_ dolgozott, becsületesen,
emberségesen (sőt sokszor már szinte állatmódra) a hivatal taposó
malmában… hogy nem kereste malmára a nagyokat lendítő, de legtöbbször –
hiszen tudjuk, látjuk – gyanus forrásokból ömlő és piszkos sodrú nagy