Az út a révpart felé: Klinikai képek - 1

AZ ÚT A RÉVPART FELÉ.
(KLINIKAI KÉPEK)
IRTA
IFJ. APÁTHY ISTVÁN.
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRS. KIADÁSA.
1885.
Budapest, 1885. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomda


Csöndes este.
Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehér csészékben vitték
oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annak nehány kanál levest. A lázas
undorodva tolja félre a neki rendelt gyér tápot is és csak vízre
sovárog; a lábadozónak egy csirkeczomb ünnepet okoz, és boldogságát egy
kortynyi bor betetőzi. Nincs már, aki megbámulja őket kiváncsian, de nem
résztvevőn; egyéb dolga után ment az ápolónő. A béke és a szabadság
órája ez. A nappali gyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még
nincsenek itt.
Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákat fényesítik –
lobog a nagy női kórterem közepén, széles tölgyfaasztalon. Serczeg, izzó
hamva lekonyúl, elfogja lángját, s a koppantó a tartó szélén tétlenül
hever. A változó világ alig hatol a falakig s a sarkokat homályban
hagyja.
A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják a hosszú
fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinte szótlanúl, utóbb
egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabb szó váltogat, sőt,
egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a puszta falakon. És mintha az
idegen hang hozott volna magával valamit az igazi életből a félhalálba,
messze tünt tavasz fuvalmát az örök télbe. Még a gyertyaszál is
derültebben libeg, a haldoklót remény szállja meg.
Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya köré
gyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ez se tud
ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki már félesztendeje, de
legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy; marad ideje örülni, hogy
még egészséges lehet.
Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszéd ágyakban
is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásra puffadt
testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egy faszékkel:
beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leül közébük, leülni
keserves, de ha már egyszer megvan, ő se marad hátra a szóval. Ott van a
vidatánczos kis leány is; keze-lába folyton jár, arczát minduntalan nagy
haragosra rántja, pedig ő is kaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül
úgy el, amint szeretné. De mit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája
szereti egymást: jó kapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból
üdűlő varróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá a
taktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha beteg is,
hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűl nesz
támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. A mese
folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valaki ott a
sötét sarokban.
Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szó szerelemről,
boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdenek nyomorral; szóval
öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik. »Kár, hogy mese« – mondják
hozzá. »Miért ne lehetne igaz?« – kérdik a fiatalok. Egy szélütött ősz
kofa is hozzászól a teremnek másik oldaláról; de hajdanában oly gyorsan
pergő nyelve most csak azt tudja nyögdelni, vontatva lassan:
oootototo–to! Ebbe rejti minden gondolatát. A kik régebben vannak vele
együtt, már meg is értik. Azt mondja ime most: »Oh! de nagyon szép
volt!« No még egy másikat, azt is szép vigat; van abban a könyvben elég.
Van abban a könyvben elég! – gondoljá a sötét sarokban az, aki sohasem
vegyűlt a többiek társaságába, noha már jó ideje itt van. Az ő lelkének
a borúja elfogná tőlük azt a kevés derüt is, amit náluk a testi
szenvedés meghagyott. – Van az élet nagy könyvében elég, hej! de nem oly
vidámak a mesék. Zokogna, de köhögnie kell, és ez fontosabb a
szomoruságnál. Egész nap tűkön feküdt az ágyban, mellét a vékony ing is
mázsányi súlyként nyomta. Estefelé fölült a puha karosszékbe. Fájdalma
csökkent, arcza kipirúlt, fölkereste sok, sok elárvúlt régi gondolat.
Eleinte hallgatott amazoknak a meséire, de utóbb a magáé foglalta el
egészen…
Valaha, messze a mesés multban, túl egy keserű tengeren merő
nyomoruságból, ragyogó tündérregében éltek boldog emberek s köztük ő a
legboldogabb. A tenger csöppjei millió meg millió kinzó pillanat – három
év: végtelen nagy idő, untig elég, hogy nehány örökre eltünt szép napból
tündérmese váljék. Ott babérlevélből vetettek neki ágyat, rózsasziromból
volt a párna. Oh! mily illatosak voltak a rózsák: a durva, csíkos lepedő
véresre töri bőrét. Igazgyöngyök simúltak homlokára: oda most a hideg
verejtéknek még igazabb gyöngyei ülnek. A müvészet csillaga fénylett e
főn – azt hangoztaták, sőt meg is írták aranyos papirra versben. Oh,
mily szépek valának a versek! Kegyetlen magyarázat, tele rémes idegen
szókkal, a mit ma beszélnek ágya fölött.
A szerelem virágai nyilnak ez arczon – súgták oda epedőn, úgy vágyva
szakítni belőlük. Oh! mily édes volt hallani a szerelmi vallomást és
mosolyogni rajta biztatva vagy lesújtón, de mindig diadalmasan – ezzel a
fonnyadt, fakó ajakkal, ezzel a sárga ránczos orczával. Minden
üdvösséget odaadtak volna deli ifjak azért, hogy ráborulhassanak – e
kiaszott, köhécselő, görcsösen emelkedő kebelre. Ámde előttük leple soha
le nem hullt: akármelyik görbelábú, szurtos kis zsidó tolakodik most oda
hozzá, bátran bontja ki ingét és tapogatja kiváncsian, számlálva
bordáit. Mindegy ma már! Oly nagy a hőség! A hűsítő levegőnek maga is
kitárja, nem bánva, ha zsibongó hallgatók közt száz szem látja is. A
szemérem a gazdagnak őrködése kincsei fölött; a szépséggel együtt
eltűnik.
De amott folynak tovább a regék. A fiatalokéi kifogyván, előveszik az
öregek a régi dajkameséket, a melyeket utoljára talán bölcső mellett
mondogattak. Jó hallgatni ezeket is, hisz a királyfi utoljára is mindig
megtalálja kedvesét és elviszi lakni fényes palotába.
Fényes palotában volt az ő otthona is. Tapsok riadása szólt benne a
legszebb zeneként. Egy szó ajakáról, egy mozdulat karjával: elég volt,
tőle mást nem kivántak. Erős akarattal, lángoló szívvel a müvészet
ormára akart lépni. Nála fölöslegesnek tarták. Trónon ült ugyis, tündér
volt, szerették, bámúlták, maga se tudta, miért; de lehunyta szemét
boldogan és engedte, hogy ringassa szeliden az ár, a mely neki örvényt
még nem mutatott.
Csak a mesélő anyókának reszkető, gyönge szava hallik: a dajkamesék
szárnyain megjött a bölcső nyugodalma. – Királykisasszony ült a zengő
liget virágai közt és álmodva, a gazdag királyfi vállára hajtá fejét. De
gonosz varázsló irigyelte meg és elbűvölte, hogy kedvese többé nem
ismert reá.
Van a mesének folytatása is, de az ő saját meséje itt már véget ér, és
kezdődik a valóság, amelynek vége nincs. Miért nem tart tovább az öröm,
vagy legalább az álom? Való vagy álom: mindegy, ha nem tudod, hogy
álmodol. A hatalom elnyészett, a tapsból néki többé nem jutott. Miért?
Beesett orczával nem állott már jól a mosoly, fonnyadó ajakra nem illet
a szerelmi szó. Ha ölelésre tárta ki karjait, csak azt látták, hogy e
karok lesoványodtak; ha keblére hívta szinpadi ifját, azt mondák:
»Szegény, – már hogy az ifjú – nem irigylendő!« Nem látták, hogy ama
szóba lelke legjobb részét lehelte, hogy igazi ihlet, ami abba az
ölelésbe a tüzet adta. Olyan jól soha se játszott, mint az utolsó este,
mikor kifütyölték.
Van a mesének folytatása is: a varázslat eloszlik, a királykisasszony
újra gyönyörű lesz. És a betegek őszinte örömmel várják boldogsága
visszatértét, ott élve mindnyájan vele együtt a tündérszigeten, ahol
holdsugarakból szövik a menyasszonyi fátyolt. Holdsugarak vetődnek be a
teremnek ablakain és a havas háztetők fényével együtt segítenek ők is
mesélni, tündérszigetté változtatni a szenvedők tanyáját.
Hátha róla is eloszlik az igézet? A komor ősz nemtője vetette reá;
leveszi majd a vidám tavaszé. Nem maradhat már e sötét sarokban. Vállára
kendőt akaszt és erőtlen, ingadozó léptekkel, zajtalanúl odamegy az
ablakhoz. Leül a faszékre; kemény élei most nem bántják. Lassankint
mintha a varázslat kezdene tünni. Úgy érzi, újra ringatja a szelíd ár,
környezve lágy morajával. Jól esik újra lehunyni szemét és, nem hallva
csak a csengő csobogást, utazni ismét a tündérvilág felé, a mely ím,
előre küldte holdsugarát. A régi rózsák illata kél, babérlevélből puha
ágyon hallani újra az édes, epedő szerelmi vallomást, a tündérhabok
csengő csobogását…
Későre jár az idő, az est belehajlik az éjbe. »Jertek aludni, elalszik a
gyertya, szükség van nyugalomra.« Egy öreg, aki maga sohsem tud aludni,
oszlásra szólítja a mesélők csoportját. »Alugyunk el az Úr nevében. Szép
csöndes este volt. Kínjainkat a mindenható megelégelte talán már. Jó
éjszakát leányok!«
A vízkóros fölkel a székről és sóhajtva, de remélve dől ágyára; gyorsan
szökel a vidatánczos, halkan dudolt danával tart helye felé a
varróleány. Az ablak mellett halad el, mozdúlatlanul bámul ott ki az
égre a szinésznő: homloka körül a holdsugarak megszőtték a menyasszonyi
fátyolt.
»Kisasszony! feküdni nem jön?« Nem felel, nem jön. A tündérszigeten van,
tündérlakodalmon, föloldva immár az igézet alól, nem várva a tavaszt se.
»Kisasszony! meghalt!« – sikoltja rémülten a leány. Az ápolónő besiet,
lejön a doktor úr is. – Ne bántsátok, hadd utazzék! – Ugyis hiába.
Beteszik az ágyba, lepedővel leteritik. Maradjon még hajnalig itt.
Csöndes hálótárs lesz, nem kell félni tőle. Egy kis imádság útravalóul.
Odalenn reggelig elvárhat az éhes fekete asztal.


Senki.
Sohasem volt jó semmire, sohasem vált hasznára senkinek. Hol született:
nem tudni; ki volt az anyja, ki volt az apja: még kevésbbé. Annyi áll,
hogy volt; ez is csak azért, mert Brid’oison mondása szerint mindenkinek
kell, hogy lett légyen apja. Élt, mert a véletlen úgy hozta magával,
hogy megszülessék; élt úgy, mint hasonló körülmények közt bármely állat,
amelynek esetleg beszélő és nehány más képesség jutott. Mi czélra? ő
maga aligha sejté; más sem tudta. Talán azért, hogy alvásban és mámorban
minél többször elfeledhesse, hogy él. Fölnevelkedett, mert ismét csak a
véletlen úgy hozta magával, hogy el nem pusztult. Hordta a téglákat
napszámba reggeltől estig, mivel jó gyomra volt és másként nem adtak
kenyeret, dolgozott kedv nélkül, kényszeredve, amikor az éhség fölrázta
a heverésből. Megnősült, mert akire vágya támadt, másként nem hagyta
magát ölelni. Egy csomó gyermek apja lett kivánsága ellenére, csak
azért, mert ő volt az oka, hogy a felesége megszülte őket. Megtürte
vaczkában porontyait addig – ameddig; nem szeretetből, nem is
kötelességérzetből, hanem mivel, ha születésük napján kidobja vala őket
az utczára, anyjuk kiássa szemét, és még be is csukják érte.
Keresményéből mindig addig ivott, míg keze a poharat föl birta emelni;
feleségének csak annyit juttatott, amennyit az tőle ellopni tudott. Ami
többre annak szüksége lehetett – ott volt neki is a két keze, –
megszerezhette magának és szülötteinek. Verte a feleségét, a gyermekeit,
ha keze ügyébe estek, nem éppen haragból, vagy mintha oka lett volna
reá, hanem mert az ütésben kedvét találta. Igy telt el harmincz
esztendő; csak azért annyi, mert véletlenül nem halt meg hamarább és nem
is élt tovább.
Hogy vannak nála sokkal külömb lények, hogy ezekhez hasonló lehetne ő
is, arra sohsem gondolt. Hogy létezik a világon szép is, nemcsak az, ami
az érzékeket kielégíti, nem tudta, nem is igen mondta neki senki. Mi az
a nemes, magasztos? Ilyen szót sohse hallott életében. Nem szerette
senki, ő se szeretett senkit; de igen is a pálinkát, a puha kenyeret és
több mást. Nem tisztelte senki, ő se tisztelt senkit, semmit. De félt
némely dolgoktól, némely lényektől; viszont tőle is féltek egynehányan.
Szóval lényegében az és olyan volt, mint minden állatt, még ha ember is
a neve, egyéb senki, egyéb semmi.
Mikor egyszer – ki tudná hanyadszor? – pálinkától részegen kidobták
valami csapszékből, nedves hólétől véletlenül bőrig átázott, éji
pihenése alatt ott a földön véletlenül erős hideg támadt, a ruha
testéhez odafagyott és ő véletlenül nagy tüdőgyuladást kapott. Másnap
kirázta a hideg, harmadnap oly szúrásokat érzett mellében, hogy
lélekzeni is alig-alig mert. Gyógyulásért minden ellen egyaránt
alkalmazott orvosságához, a mámorhoz fordult és hogy a hatás annál
biztosabb legyen, a rendesnél is erősebb és nagyobb adagokkal kezelte
magát. A rendőrség a járókelők lábai alól, teljesen mozdulatlan,
öntudatlan állapotban szedte föl és a közmondásos »rönd« kedvéért, a
kapitánysághoz szállította. Itt bedobták valami zugolyba, további
intézkedésig. El is feledkeztek róla szépen. Csak akkor jutott újra
eszükbe, hogy ő is létezik, midőn nyögései és jajgatásai már az őrök
fülét hasogatták. Hítták elő: nem jött; megnézték. Látván, hogy nem
tréfál, áthelyezték a Rókusba. Innét, mint tanulságos esetet, a
klinikának szerezték meg. Tüdőlobnak iszákosság által sulyosított esete.
Éppen erre volt szükség. Már tűvé tettek volt érte minden kórházat, hogy
a tanár úr előadása anyag hiányában fönnakadást ne szenvedjen. Hogy
aztán maga az anyag mit szenved, ez nem tartozik a dologhoz.
Négy napig volt magán kivül, a láz tetőfokán. Az ötödiken a láz hirtelen
megszünt, beállott a válság: a beteg oly gyönge, hogy mozdulni is alig
tud. Pompás kórkép, minden a legjobban megy! Csak az a kár, hogy az
előzményeket nem lehetett egészen biztosan megállapítani. Az összes
hallgatóság végig kopogtatta mellkasát, végig meghallgatta légzését. A
minduntalan fölültetett kitünő anyag ezalatt félrebeszélt, nyögött,
ordított, százszoros kínokat szenvedett: de a tisztelt hallgatóság sokat
tanult rajta, és ez a fő. Hisz ő maga csak anyag, tanulmányi anyag volt,
egyéb semmi, senki!
Az egész utolsó éjjelen át úgy hörgött, úgy vívódott, hogy szomszédjai a
szemüket se tudták tőle lehúnyni. Reggel felé elcsöndesült és, mire a
tanár úr az előadás előtt a szebb eseteket bejárta és hozzá is eljutott,
már igen jól viselte magát. Bármint jártak-keltek körülötte, egyformán
halkan pihegett, meg se mozdult, szemét se nyitotta föl: nem volt
semmire se kiváncsi.
A tanár úr megáll ágya mellett és elkezd magyarázni szépen bölcs,
tudományos dolgokat, amik az emberiségnek kétségtelenül nagy javára
válnak, de ennek aligha használnak csak egy percznyi életet is. »Hörgi
légzést – mondja a többi közt némi hallgatódzás után – már, fájdalom,
nem igen lehet hallani, de szörcs-zörejeket annál szebben.« A pacziens
azomban ez emberbaráti fejtegetések alatt kissé elhirtelenkedte a
dolgot. Nem gondolta meg, hogy még van hátra néhány, szorgalmát most
tüntetőleg kimutatni vágyó Aeskulap-jelölt, a ki az érdekes folyamot eme
legujabb fokozatát kellőleg nem észlelte. Egyszerre – minden józan és
igaz ok nélkül, sőt a tudomány törvényeinek vakmerő kijátszásával –
kezdett hosszúkat lélegzeni, mindig nagyobb, nagyobb közöket tartani,
úgy, hogy a sorra jövőket álnokul megfosztotta a »szép szörcs-zörejek«
hallásának élvezetétől.
Egyik az őszintébbek közül, kételkedő képet vág és azt mondja, hogy ő
bizony nem hall zörejt, sőt egyebet sem. Az elszörnyedés moraja hangzik
föl a vakmerő állításra; a tanár úr először végignézi a fölszólalót,
aztán fülét a »kitünő anyag« mellkasára tartja és hallgat, hallgat, a
mozdulatlanul, lélegzet nélkül fekvőt meg-megrázza, de – ő se hall már
semmit.
Nosza neki esnek többen, hogy e földi világba visszakapaczítálják.
Rázzák, rázzák és ki is erőszakolnak tőle nehány keserves utolsó
lélegzetet. Hosszan, lassan hangzanak el a végsóhajok, a szív fáradtan
dobban még egyet-kettőt. Hamar erős bort egy pohárba! Fejét fölemelik,
az üveget ajkaihoz tartják, de a szemek mindinkább homályosulva nézik a
buzgó életmentési gyakorlatot, az állkapocs leesik, a garat már most a
bor szagától se mozdul nyelésre. Hiába! nem megy. Nem tudott várni az
ügyetlen?!
Még egy kicsit dörzsölik és ezzel vége. Mindenki megnyugszik benne, hogy
vége. Tehetnének ugyan még sok egyebet, van még számos módszer, de hát
minek? Eleget tettek érte, hogy megtartsák; sőt sokat is – egy ilyen
senkiért. Azomban a tudomány kedvéért nem szabad a fáradságot sajnálni
még akkor sem, ha csak egy ember, holmi »anyag« életben tartásáról van
is szó.
Maghalt! ennyi az egész. Még pedig nem is valami érdekesen. Különben is
csinálhatta volna. A tanár úr megkezdi az előadást, a hallgatóság a
tanterembe tódul. Azért, hogy mellette maradhasson még néhány perczig,
bizony senki se akar mulasztani. Talán imádkozzanak fölötte? Itt az
ilyen időpazarlás nem szokás.
Nemsokára bejön az ápolónő és, meglátván a halottat, csaknem boszusan
kiált föl: »Hát nem megmondtam, hogy meghal?« Minden tétovázás nélkül
hozzáfog, hogy elvegye tőle azt, amit ez már nem, de más nehány percz
mulva igen jól használhat. Félre teszi róla a takarót, elveszi feje alól
a vánkost, kihuzza alóla a lepedőt és vele végigteríti. »Bizony kár volt
ezért a pár napért annyit vesződni, hogy tisztába tegyem. Kérem, annyi
dolog volt ezzel, hogy az ember el se hinné. No de legalább tiszta
ágyban halt meg; ugyse aludt még soha ilyenben.«
A tenyeres-talpas ápolónő végignéz müvén, a rögtönzött ravatal halotti
pompáján és önmagával elégülten mosolyog. Nagyon is jó ez arra a néhány
órára, míg a szolgák följönnek és leviszik a holttestet a bonczoló
terembe, hogy a »kitünő anyag« tovább is szolgálja a tudományt. A többi
beteg, már akinek még ehhez kedve vagy ereje van, közönyösen beszélget a
hallgatóktól már elhagyott kórteremben. Megszokták ők az ilyesmit. Nem
is jó volna fölötte elgondolkozni: máma ennek, holnap annak. »No szegény
tótocska, te is meghaltál.« Ez az egész halotti beszéd; több egy ilyen
senkinek itt nem jár. Benn a tanteremben ugyis megadják neki azt, ami
ilyen érdekes esetet megillet.
»Meghaltál te is, szegény tótocska!« Mondja ujra az ápolónő azzal a
különös humorral, ami csak azoknak sajátja, akik már sokak elhunytát
látták részt nem vevő szívvel. De könycsepp egyetlen egy se hull. Oh,
itt az efféle nagyon is nagy fényüzés volna!
Ez a története egy »senkinek,« aki míg valami lehetett volna, semmi sem
volt, de mikor már rá nézve mindennek vége lőn, véletlenül érdekes
esetté, kitünő anyaggá vált. Véletlenül! Ez volt az ő gondviselője,
egyetlen vezetője kietlen utain.
Bocsásson meg az olvasó, hogy ennyit is írtam róla. De hát ez a senki
kitünő anyaggá lett, és az némileg kiment. Más okból bizony nem lehetett
volna rá a papirt pazarolni. Hisz az ő lelkében soha érdekes harczok nem
folytak, aminők regénynek tárgyat adnak, soha a kényszerítő körülmények,
a végzet hatalma magasztos hivatással, emberi kötelességekkel –
drámailag – össze nem ütköztették már csak azért sem, mert rá nézve
emberi kötelesség, magasztos hivatás nem létezett.
Kötelesség! Ki, mi iránt? Talán kapott ő valamit a világtól, amiért
viszonzásul valamivel tartozott volna? Sohse tettek vele olyat, amit
megköszönni érdemes lett volna. Avagy a teherhordó ló hálás legyen a
szénáért, amit ostorcsapások között megszolgál? Ő pedig még ennél is
kevesebb volt, senki, semmi.
És a felesége, és a gyermekei? Néki csak nősténye volt, néki csak
kölykei voltak épp ugy, mint a macskának, vagy a kutyának, vagy bármi
másnak. Hogy éppen _véletlenűl_ ember volt a neve, s hogy vannak, akik
ettől valami különöset követelnek, arról ő nem tehetett. Az ő hibája,
hogy két keze és két lába nőtt, s hogy ezért őt a zoologusok meg a
rendőrök – elég helytelenül – abba az osztályba sorozták, ahol a világ
ura, a természet dísze foglalja el a büszke polczot?
»Szegény tótocska!« mondá az ápolónő, midőn a lepedővel letakarta. Ez
volt a legjóakaróbb és a legigazabb itélet, amit valaha róla mondtak.


Késő virág.
Ez is afféle régi nóta régi szerelemről. Volt egy szegény virág árván,
gondozatlan. Boldog tavasz igéretére növelte bimbóját; de kinyilás előtt
szúró nap pörzsölte le, levelét megtépte a szélvész, szárára pókháló
akaszkodott, s az út pora megölte benne az életet. Késő ősszel újra
kihajtott, martalékul a dérnek…
Keskeny folyosóból elrekesztett darab ott a régi klinikán. Két ablakának
tábláit vén akáczok ágai verdesik; a szemközti magas fal örökös árnyat
vet reájuk. Három ajtó csapkodása váltogatja egymást szűntelenül. Sok,
sok fiatal ember jön, megy zajongva, nevetve vagy komolyan,
ünnepélyesen. Egyik-másik körűl is néz és látja mindennap ugyanazt,
hosszú fapadokon, tarka sorokban számos alakot, akik szenvednek és
várnak.
Ez a járóbetegek váróhelyisége, nem terem, de még csak szoba sem.
A tanév már vége felé járt. A várakozókat egyéb bajukon kivül a nagy
hőség, meg a friss levegő hiánya is gyötörte. Az utolsók közt űlt egy
öreg úr. Tisztes, de kopott fekete kabát, szőrevesztett, széles karimájú
czilinder, fehér nyakkendő, ősz haj, sima áll: megszokott alak estefelé
a sétatéreken, ahol előre hajolva, lassan járkál vagy üldögél, ha nem
szednek két krajczárt a helyért, és beszédbe ereszkedik a kis
gyermekekkel, akik bácsinak hívják és észreveszik hiányát, midőn egyszer
csak elmarad. Az alamizsnát kérő koldúsnak keserű mosollyal nyújtja
filléreit; mert hisz ő maga nem koldús, bár annál talán jóval szegényebb
és többet éhezett életében.
A rongyosak némi tisztelettel húzódtak félre az öreg úrtól, aki keztyűs
kezével, szótlanul simogatta sokat kefélt kalapját. Röstelte, hogy
annyian fordítják feléje tekintetüket, és igyekezett karját úgy tartani,
hogy könyökének kopása ne lássék. – Pöcséten, szakadáson lehet segíteni,
oh! de nagy, keserves művészet takarni a kopottságot, amely ellen nincs
orvosság. Pedig a kopott embert még a piszkosak is lenézik.
Társai sugdosódtak, és a suttogásból itt-ott eleget lehetett érteni.
Közbe-közbe mások is érkezének. Utoljára valaki halk köszönés és
bocsánatkérés után, minden hely el lévén már foglalva, az öreg mellé
ült. Ez viszont üdvözölte és új szomszédjára pillantott. Reá nézett és
tekintetét nem tudta róla levenni. Szemében lassankint szokatlan
csillogás kelt, amint pillantását amannak, nagy fekete szeme visszadta.
Emlékében az a szintén feketeruhás, megtört, vékony termet sugár alakká
egyenesedett, az ó divatú kalaptól árnyalt homlokról elsimúltak a
ránczok, és ő nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa: »Emlékszik még
reám?«
Igy találkoztak újra, hosszú idő után. Egy egész nagy életen át, mikor
együtt mehettek volna, majd akarva, majd kényszerülve kerülték egymást,
és most, hogy bekopogtattak a kapun, ahol minden pálya véget ér, a
kapunyitásra együtt várakoznak.
Társaik az előleges vizsgálatról már sorra visszajöttek és elfoglalták
előbbi helyüket, amig később, az előadás után a tanteremben határozni
fognak fölöttük. Ők összeszorúlva ültek a szűk padon. Csak néha-néha
ejtének halkan egy-egy szót, egy kérdést és el-elgondolkoztak sokáig,
mint egykor ifjan, midőn tavaszi vasárnapon valódi lombok hajoltak
föléjük, eltünt a heti rabság érzete, és testi fájdalom még nem
kiáltotta fülükbe a legszebb pillanatban: Ne hazudj, nem vagy boldog!
Egyik-másik a várakozók közül gúnyosan intett: ni a szerelmes pár!
Legtöbb tán észre se vette őket.
Itt egy kihivóan tollas kalapú, választékosan öltözött hölgy sötéten néz
maga elé, amott a beteg anya könnyezve csitítja rongyokba burkolt
kisdedét, akit elhagyni készül. Ez az erős fiatal ember roskadozó apját
támogatja; amannak külsejérül a bűnnek és a nyomornak minden jele kiált,
szeméből még ki nem aludt mámor bámul bután a világba. A betegfölvezető
két hallgató rendelkező szava, a türelmetlenek rimánkodása az
elsőségért, félénk suttogás és el nem fojtható zokogás a körösztül-kasul
járkálók lármájával zavart morajba olvad; de a két öreg lelkéből
ifjúságuknak föltámadt álmait nem tudja elűzni.
»No öreg, jőjjön már,« kiáltja ki a mellékszobából az egyik
betegfölvezető úr, »mindjárt vége az előadásnak, siessen, mert nem
vezethetjük be különben, ha föl nem vesszük a jegyzékbe.«
»Hány éves? – Hol született? – Foglalkozása, állapota? – Nőtlen? Hát nem
a felesége, akivel odakünn turbékoltak? Vigyázzon bácsi, belé ne
szeressen!«
Ez aztán szellemes ötlet volt; mindenki kaczagott rajta. Igazán
nevetséges: egy összeszáradt aggszűz és egy totyogó agglegény!
»Mije fáj, mit akar?« Kérdezik tovább, ismét komolyra húzva arczukat.
»Jól van, kimehet; várjon, mig majd újból sorra kerül. – Csakhogy már a
végére jutottunk! Igaz, küldje be a szómszédnőjét!«
Azzal is végeztek gyorsan, hivatalos méltósággal. Leülhettek újra egymás
mellé.
Az öreg úr sietve hozta rendbe kibomlott nyakkendőjét és egyengette
ingét, amelynek drágán keményített hófehér elejét az elővizsgálaton
vigyázatlanul összegyűrték. Sehogyse tudta keztyüjében ujjai számára a
kellő helyet megtalálni. Igazán, nagy zavarba hozták azok a doktor urak!
Ő előtte mindig csinosan jelent meg, és most… csak valahogy meg ne
ítélné ezért, hisz nem tehet róla!
A kisasszony is bocsánatot kért, hogy kalap nélkül, összekuszált hajjal,
rosszul gombolt derékban jött ki a vizsgálószobából. De ott benn nem
engedték, hogy öltözetét rendbeszedje. Ugy, ahogy volt, sietve
kiküldték, azt mondták: kün is elvégezheti. Egy leánynak ilyet mondani!
És hogy épp ő előtte történik. A ránczos leánykaarcz mélyen elpirult;
ifja udvariasan vigasztalta, keztyüjét feszegetve, nyakkendőjét
igazgatva. Lassankint mégis megnyugodtak és vártak békén tovább.
Külömben nagyon együgyű párocska volt. Mosolyogtak egymásra bájosan,
fogatlanul; sőt a leány kaczagott is, kaczagása köhögésbe fult, szeme
azért tovább nevetett. Sovány kezét megfogta a legény az ő reszkető
kezével; de csak ritkán váltottak nehány szót. Még csak nem is
panaszkodtak egymásnak. Úgy látszék, nem sok elmondani valójuk van. És
mi is lett volna?
Nem valami költői, mélyen megható drámai ok gátolta boldogságukat annak
idejében. A rang külömbsége, zord szülők tilalma, irigykedők ármánya,
tiszta égből villámként váratlan lecsapó baj, mind nagy ok, de az
életben vajmi ritkán szerepel. Rendesen sokkal szerényebb, köznapibb
körülmények teremtik a legnagyob boldogtalanságot. A mindennapi életnek
annyi a nyomorúsága! Idegenek észre se veszik. Egyenkint nézve, mind
csekélység, de összevéve untig elég a létet megkeseríteni.
Egymáséi lehettek volna ők is egészen közönséges módon, minden
regényesség nélkül, valami külvárosi templomban, szerényen fizetett
papnak ásítva elmondott áldása után, és mégis bánatos magányban folytak
le éveik. Az okot költő talán röstelné is hőseinél szerepeltetni: nem
anyira a lélekben, mint inkább a gyomorban s a testnek efféle prózai
részeiben rejlett. Hiába! ezeknek is megvannak, még a szerelemmel
szemben is, a maguk igényei. Ki nem elégítve, bizonyos
kellemetlenségeket támasztanak: Nem olyan nagyokat és magasztosakat
persze, mint mikor valakinek a nagy jóllakottság után a lelki egyensúlya
megzavarodik, és ő öngyilkosságot forgat agyában, ha a pezsgő megrontja
az emésztését. Szerető pár és egy kis kunyhó: minő szép dolog!
Műveletlen köznapi lelkülettel nem tudták, hogy a szerelmesek egymásban
mindent megtalálnak, hogy nincs az egész világköltészetben szerelmes,
aki éhségről panaszkodnék. Ők együgyűen azt hitték, hogy az embernek
sokkal jobban esik magánosan űlni az üres asztal mellett és így
hallgatni, hideg szobában, a gyomor korgásait, mint látni, hogy oldala
mellett az is éhezik, akit szeret. Hát még ha a csöndes kis lakot, ahol
ők csak megvoltak, nemsokára valami vékony, keserves hang riasztja föl,
olyasféle, amit közönségesen gyermeksirásnak neveznek?!
De hisz a szerelmeseket az Isten mindig megsegíti. Ott a mezők lilioma!
Hát az a szép mese a madárról, aki mindig talál tápot, ruhát?
Ejh! könnyü azoknak ott künn a mezőn, az erdőn. Mindkettőjük örökre a
városhoz volt kötve.
Az ifjú úr volt, keztyüt kellett viselnie – ő legalább úgy hivé, –
rongyos kalapban sem járhatott, s a leányt kisasszonynak nevezték. Mi
lett volna az egyik s mi a másik azok közül, akik nem koldulhatnak, mert
urak, és éheznek, mert szegények, nyomorognak rangjuknál fogva. Az ifjú
napidíjas volt valahol és az is maradt egész életén át; a leány varrt
kis korától fogva és varrt még az utolsó napon is, mielőtt ide került.
Midőn elválva egymástól, még meg nem tört reménynyel előretekintének
akkor, az élet gazdagon, végtelen sok gyönyörrel tele állt előttük.
Visszanézve most, látják, hogy az élet üres volt, és elviselni mégis