Az út a révpart felé: Klinikai képek - 3

van? Mosolyogva felelte: nagyon jól. Láttam vértől ázott tépéssel ujjai
közt: bűzös rákfekélyt mosogatott. Kérdésemre mosolyogva felelt és
ugyanazt felelte. Láttam hosszú virrasztás közben, fáradt szempillákkal;
ajka mosolyogni akkor se volt fáradt. Láttam a saját betegágyán, midőn
idegeneknek áldozott évek után gyönge teste többé akaratának nem
engedett. Égő orczáiról a láz azt kiáltá: nagyon fáj! És ajka mégis
mosolyogva rebegte feleletűl: nagyon jól vagyok.
A mártir is ily mosollyal köszönte meg hóhérának a kínokat.
Igen, a Rózsa testvér ápoltjainak egy reggel egészen váratlanúl
ismeretlen kéz nyujtotta a leveses csészét. »Hol van Rózsa testvér?«
tudakozódott bánatosan a sebblázas is. »Ha ő nyújtotta, jobban enyhített
az ital, ha ő vetette az ágyat, kevésbé volt gyötrő a fekvés, ha ő
kötötte be, gyorsabban gyógyúlt a seb. Hol marad Rózsa testvér?«
Azt mondák, más osztályra ment át. Megbetegedett ő is, volt a valóság.
Kis czellájában, hol csak ritkán töltött egész éjszakát, kékcsíkos
vánkosra hajtá lankadt fejét. A kemény vásznat levették róla. Eddig
senki se látta nélküle. A vászon alatt aranyszőke haj igyekezett
megnöveszteni selyemszálait; de mindannyiszor tőben levágták
irgalmatlanúl; a földi hiúság e tárgya minek? Oly gyönyörű lehetett e
haj, és hiánya annyit ártott e kedves főnek. Rózsa testvér fiatal volt,
szép volt.
Gondosan magára húzta durva takaróját, hogy a betekintő orvosok teste
hószinéből meg ne lássanak valamit. De hiába, beteg volt, meg kellett
vizsgálni. Rá mérte isten ezt a szenvedést is, mondá; hadd haljon meg,
ha isten úgy akarja. »De mi nem akarjuk, még most mi vagyunk az urak –
mondák az orvosok – meggyógyítjuk.« Ha meg kell lenni, jól van!
A vizsgálat alatt nem vonakodott, nem szégyenkezett: ez is
megpróbáltatás. Pedig a lehulló lepel nem sejtett bájakat födött föl,
melyeknek minden nyomát oly jól el tudta rejteni a világ előtt a
télen-nyáron egyforma esetlen szőrruha. Ez is megpróbáltatás: és az
apácza mosolyogott, mig arczán a lázét felülmulta az elnyomott
szégyenérzet pírja.
Olvasóját morzsolgatva, látomásai közepett is, panasz nélkül feküdt.
Minden tisztaságot és szent békét lehelt itt. Puszta márvány-padló,
puszta falak egyetlen Mária képpel a vaságy fölött. Kis asztal hófehér
takaróval, rajta érczfeszület a kiszenvedett megváltóval. A függönytelen
ablakban nehány cserép gondosan ápolt virág. Egyéb semmi. És mégis
kápolna volt ez egyszerű szobácska, a kinccsel tömött, czifra
székesegyháznál díszeszesebb… Éjszaka van, künn téli vihar, a mécs
hamvadozóban, egy fiatal leány az asztalka előtt térdelve kulcsolja a
feszületet: ez is mise; a szomszédból halálos betegek nyögése hangzik
át: ez hozzá az orgonaszó.
De a szépségtől és az ifjúságtól a természet más áldozatot követel; az
üde ajkak másra hivatvák, mint a megszentesült kínok dicséretére.
Furcsa, szomorú kép! Hát sohasem kiván e leány a szenvedők sóhaján kívül
egyéb hangot hallani? A szerelemnek lágyan súgott szavai ne találjanak
útat szívéhez? Betöltheti-e nehány virág ott az ablakban egy ifjú élet
minden vágyait? Ki tudja?
Hisz ebben a világban nem találhat csak egy boldog pillanatot sem!
Lelkében végtelen nyomorúság lakhatik; csupán azért bírja el, mert
keserű orvosság még nagyobb ellen. Annak a szegénynek, akinek testét
minduntalan izzó késsel vágják, sorsa nem szomorúbb: tűzzel égeti ő is
lelke ráksebét, hogy ki ne újúljon.
Élete tán gyönyörrel telinek igérkezett, de hazudott: önkényt vett hát
magára minden nyomorúságot, hogy többé ne csalódhassék. Akit szeretett,
talán elhagyá, és ő a helyett, hogy bosszúból meggyűlölte volna a többi
embert is, keservében átkarolta az egész szenvedő világot, ha már
egyedűl azt a valakit nem karolhatá!
Lassankint az összeségnek minden zúga templommá vált előtte, és ő oltárt
épített mindenüvé.
Ebben a világban az évnek minden napja egyaránt a fájdalomé, nem hoz
ünnep a jajoktól megnyugovást; alig is tudnak róla. De Rózsa testvér
minden ünnepen, midőn hallgatók nem tolongtak az ágyak körűl, már
hajnalban kihozta szobájából kis asztalát és a terem közepére állítá.
Hófehéren leteríté és télen is fris virágaival körűlrakta. Rajta a
feszületre jobbról balról egy-egy szál gyertya hintett sápadt világot,
és készen volt az oltár: a karácsony nehány fenyőágat, a husvét
füzbarkákat és a pünközsd rózsákat adott hozzá. Ekkor volt a legszebb. A
térdelő apácza rokonok közé hajtá le arczát és imája rózsák illatával
együtt hatolt a trón zsámolyához és az angyalok nem tudták, melyik az
illat, melyik az ima? A fölszálló illatot sok szenvedő fohásza követte:
a betegek arra fordulának, kezük kénytelenűl imára kulcsolódott, és a
csonka elfelejté, hogy karja nincsen, a haldokló is a vigasztalás igéit
rebegte.
A kórteremben nem szentelnek többé ünnepet, Rózsa testvér eszméletlenűl
fekszik. Álomtalan éjszaka után a kimerűlt esetet reggeli szendergéséből
nem verik föl a kiváncsi vizsgálók: az ünnep a többi napnál ezentúl csak
ennyivel lesz kölömb.
Este volt, csönd mindenütt, de nem nyugalom. Oda ültem a Rózsa testvér
ágya mellé. Arczát a növekvő homályban nem láthatám, de keze forrósága,
szaggatott lélekzete és néha-néha egy-egy félig kiejtett, alig érthető
szó elárulák, hogy láza elérte a tetőfokot. Elgondoltam az időt, mikor
ez a szegény is pajzán leányka volt és gyermeki kedvvel örűlt a létnek…
Mennyi mindennek kellett azóta történni!
Nehány nap előtt még, ilyen tájban, ő ült egy halálosan beteg ifjú ágya
mellett. Akkor is hallgatott mindenki, még ő sem szólt, sőt mosolya is
eltűnt. Az ifjú megragadta kezét, az ő arczán nehány rég nem érzett
könnycsepp futott végig; nem jutott eszébe, hogy fölszárítsa. Lepörögtek
a vánkosra, utánuk hanyatlott az apácza feje is. Arczuk egymás mellett
pihent és a teremben nem szólt senki sem. Nehány pillanat mulva, mintha
erőszakkal ragadná ki magát valami kisértő ölelésből, a leány hirtelen
fölegyenesedett és betegének homlokán megújítá a borítást. Az egyik
gyöngeségtől félig álomba, félig ájulásba merült, a másik virrasztott
fölötte hűségesen és térdére hajtott fővel nesztelenül zokogott.
– Ne hagyj el… szeretlek… jőjj vissza csak egyszer még; dadogja hosszú
időközökben, erősen hánykódva fekvőhelyén. Vagy csak nékem rémlik úgy,
és a zavart hangok, amelyek kebléből elő-elő törtek, mitsem jelentenek?
– Uram, irgalmazz szegény bünös lelkének! rebegi a sarokból egy másik
apácza. Csak a fejét környező fehér vászonylebeny fénylik át a nagy
sötéten.
A beteget másnap elvitték. A rend nem engedte, hogy szentségtelen kezek
illessék. Helyét más foglalta el. Akiket ápolt és akik annyit
emlegették, vagy meghaltak, vagy eltávoztak, és velük együtt a Rózsa
testvér emléke is eltávozott.


A vizit.
Négy óra elmúlt, a hallgatóság az előadásokról a kórtermekbe gyülekezik:
mindjárt kezdődik a vizit. Délutánonkint az első tanársegéd végzi e
klinikai műveletet, amely abból áll, hogy sorra járja az első emeleten
fekvő összes betegeket, a hallgatóság tanúlmányi anyagát, amit a fél
város legszebb betegségei közűl nagy gonddal válogatnak össze. 40–50
fiatal ember kiséri magyarázgatásai közben egyik ágytól a másikhoz.
Mindenik szenvedő üdvének – gyakran a túlviláginak – előmozdításában a
fáradalmakat két-két, nem csekély hizelgéssel rendelőnek nevezett
medikus osztja meg, természetesen a kellő ellenőrzés mellett. Ők tesznek
ilyenkor jelentést a nekik jutott eset állapotáról, vagy ha ezt még nem
ismerik, ilyenkor hajtják végre magasabb segítséggel a nekik szükséges
vizsgálatokat, kollégáiknak igen sokszor, a betegnek azomban már
ritkábban épülésére.
A női osztályon fognak hozzá. Az első ágyon egy sárgabőrű, ránczos öreg
asszony gubbaszkodik, szinte zörög a csontja, ha mozdúl. Meggyógyúlt,
nincs róla semmi mondani való. Két hete még azt hitték, elpusztúl; de
tudja Isten, miért: egyszerre csak jobban lett és ma már túl van minden
veszélyen. »Amint látjuk – folytatja rövid mondókáját a tanársegéd – a
gyógyulás igen szépen halad; holnap elbocsátjuk őt, szükségünk van a
helyre.« Erre az örvendetes hírre a félelmében reszkető öreg asszony
sírva fakad.
– Nos, mi baja van? – Nem mer felelni, csak sovány ujjaival tépegeti a
takarót. Bánatának okát azomban nem nehéz kitalálni. – Ne busúljon hát,
öreg, föltesszük néhány napra a második emeletre, ott megerősödhetik és
aztán mehet a dolga után.
– Az embert kell, hogy humánus szempontok is vezéreljék – teszi hozzá
magyarázólag, a hallgatók felé fordúlva. Az anyóka köszönő szavakat
rebeg, kezet akarna csókolni, jótevője persze nem engedi; hálás
tekintettel néz hát utána. Még néhány napig nem hal éhen; azalatt meg az
ő korában, ki tudja, mi történhetik? Talán örökre megmenekül attól, hogy
– gyógyultan – elbocsássák.
Ugyancsak összekerültek! A második ágyon szintén egy öreg fekszik, túl a
hetvenen; de nem asszony, hanem leány, még pedig varróleány. Az
előbbinél sokkal érdekesebb. Négy lábnál alig magasabb, elül-hátul
púpos, egyik lába rövidebb, elsatnyult és körösztben a másik fölé
szorúl. Hogy arcza valaha csinos lehetett, némi nyomát még most is
látni, bár rajta a sovány bőr szorosan a csonthoz tapad és egykor göndör
fürtei rendetlenűl, hófehéren hullanak a szemébe. Baloldalán fekszik,
erősen összehuzódva. Lélekzete szabályos időközökben el-eláll, mellkasa
nem is mozdúl, pillái félig lecsukódnak, szemgolyói fölfelé fordúlnak.
Ilyenkor alszik lélekzet nélkűl, legfölebb néha nyöszörög egyet és keze
vagy lába meg-megrándúl. Igy tart ez egy-egy félperczig; azután mellkasa
elkezd mozogni, mindig erősebben, gyorsabban emelkedik, a szendergő
fulladozásra ébred, zihál, hörög, kapkod a levegő után, arcza végtelen
kínokat, nehéz küzdelmeket árúl el. Szólni nem bir, csak szemét
függeszti esdőleg környezőire: majd újra lassudnak, ritkúlnak a
légvételek, ismét beáll az álom. Igy tart ez napok óta szünet nélkűl.
– Mint tudjuk, az ilyen légzési alak idűlt vesebajnál gyakran előfordul,
tehát nincs rajta miért csodálkoznunk; ez esetben azomban ritka szépen
van kifejezve; előadásra is fog kerűlni!
Bizony irigylendő gyümölcse egy hetven esztendős életnek: előadásra
kerűlni. Vajjon álmodta-e szegény leány ezt a dicsőséget, midőn
magányosságban megőszült fővel, megránczosodott arcczal padlásszobája
ablakánál varrogatott, és szeme világának, tüdejének árán naponkint
harmincz krajczárt keresett? Ki tudja? talán volt egykor ő is fiatal,
talán álmodozott szerelemről, szerető ölelésről, szeretett ifjú
csókjairól, és talán ez álom volt czéltalan éltének egyetlen öröme…
No de ez nem tartozik ide, ennek semmi befolyása a jelen állapotra:
reménytelen szerelem nem okoz vesebajt. Jerünk tovább! Következik egy
tüzetesebben csak most megvizsgálandó eset. Nem tudja, mi fog vele
történni ennyi idegen ember között. Magára húzza takaróját és arczát
félénken az alacsony, kékcsikos vánkosba rejti. Az ifjúság tolongva,
kipirúlva, eleven gyürűben veszi körűl az ágyat. A tanársegéd úr is ki
van hevűlve. Nem csoda! Künn is jó idő van, és ide benn még hozzá ennyi
ember fűt, rontja a levegőt.
– No Erzsi, üljön föl!… Ne bolondozzék, csak meg kell hogy vizsgáljuk?!
A vizsgálat tárgya külömben 16 éves leányka, kit a betegség még alig
viselt meg, kinek orczáin még valódi egészséges rózsák piroslanak.
Csakhamar azomban eltűnnek a szégyentől égő arcznak egyenletes
bíborában. – Üljön egyenesen, bocsássa le két oldalt a karját!
Ingének füzőjét a rendelő úr kibontja. A leány réműlten kapja össze, nem
akarja engedni. Ennyi férfi előtt! – Micsoda dolog az, tegye le a
karját!
– Kérem szégyellem magamat, rebegi, meghalok szégyelletemben.
– Dehogy hal, ebbe még senki se halt meg; elég a tréfából, maradjon
veszteg, külömben kiküldjük, ha jól nem viseli magát, és akkor aztán
igazán meghal.
Hiába minden szabódás, belé kell nyugodnia. Hófehér válláról lehull az
ing, és ő ott ül ötven fiatal ember előtt derékig leplezetlenül. Arcza
lángol, könnyes szemét lehúnyja, keble gyorsan hullámzik. Legalább az
előtt teszi ösztönszerűleg körösztbe a karját.
– Mondtam már, tegye le a karját, üljön egyenesen, hisz így nem lehet
kopogtatni!
Azt szeretné ő legjobban, ha sohse kopogtatnák; de hiába, így kivánja a
tudomány. Ha bájait idegen tekintet elől mindeddig meg is őrzé
ártatlanúl, a tudomány kedvéért mért ne tárná föl most 50 ember előtt,
akik közűl bizonyára egynek agyába se lopódzik e pillanatban a
tudományos érdek mellé más gondolat. Ez a sok szem nem lát meg mást,
mint ami a diagnózishoz okvetetlenül szükséges. A kopogtatás megvolt,
következik a hallgatódzás. Nincs egy se, aki ne készülne fülét a leányka
szívéhez tartani, hogy ő is meghallja ama jellemző fuvózörejt. Egy…
kettő… jön a harmadik: a leányka hangos zokogásra fakad.
De ime, a másik ágyról éles sikoltás hallatszik. Egy hiszterikus nő
kapta meg a rohamát éppen jókor. Mindenki odatódul. Itt csak egyszerű
szívbaj van, amit máskor is meg lehet hallgatni, de oly szép rohamot,
mint amott, nem mindennap látni.
Egy asszony minden különösebb előjel nélkűl, néhány csuklás után
egyszerre csak elveszté eszméletét, vad kaczagásra fakadt, vonásai
eltorzúltak, ellenállhatatlan erővel lökte le magáról a takaróját,
hajította messzire vánkosait. Mindezt néhány pillanat alatt. Mire
odaérünk, görcsösen megfeszűlt izomzattal fölpattan, hanyatt
kinyujtózva, az ágy fölött ívben meghajlik, úgy, hogy csak arcza és
talpa éri a derekaljat, háta pedig mindig magasabbra emelkedik. Aztán
újra levágja magát, ismét fölpattan, nyög, zokog, ajkát harapja, fogait
csikorgatja és összeszorított állkapcsai közűl élesen sziszeg, mialatt
kezét-lábát szűntelen jobbra-balra csavarja, dobálja.
Mindenki szótlanúl nézi; a többi beteg fölül ágyában és remegve
hallgatja: Szegény asszony, mi lesz belőle!? Négy markos kolléga hiába
igyekszik lefogni, hogy valahogy fejét be ne verje és magát ki ne vesse
az ágyból. Kár volna érte, ha valami más baja is esnék: még nem volt
előadáson. Néhány percz mulva a mozgások ereje csökken, a hánykolódások
gyérűlnek, a fogcsikorgatást hangos, az egész testet megrázó csuklás
váltja föl, majd szelídebb zokogásra válik ez is, mély sóhajtások
szakítják meg, a beteg megnyugszik, álomba merűl. Utóbb csekély
érintésre fölébred, véresre karmolt arczczal, összeharapdált ajakkal,
bágyadtan néz körül és, mintegy szégyelve viselt dolgait, zavartan süti
le szemét halk rebegés közt: Nagyon fáj mindenem!
Vége! Szép volt, csakhogy rövid, még egy negyed órával tovább tarthatott
volna: ez az átalános vélemény a nézőseregben. Csak annak a szégyenlős
kis leánynak nem tetszik. Durczásan dünnyögi magában, mennyivel rosszabb
idelenn, mint fönn a második emeleten, ahol oly szelíd betegek voltak,
többnyire fiatal leányok, akikkel úgy megbarátkozott, oly jól
elbeszélgetett. Itt mindenki roppant mogorva: szóba se áll vele senki.
Hja! itt csupa érdekes tárgy van, csupa klinikus eset, a legszebben
kifejlődve, a legszebb virágzásban. Már pedig ez a virágzás nem jár
vidámsággal. Odafönn csak azok vannak, akik még, vagy már nem érdekesek;
idelenn tárgyalják, odafönn csak előkészítik és befejezik a klinikus
eseteket. De hát persze az az ostoba kis leány ezt nem tudja megérteni;
még kissé korán hozták le, úgy látszik. Hadd évődjék, majd beleún, mi
meg folytassuk a vizitet egyik ágytól a másikhoz, lelkiismeretesen.
E teremben az utolsó ágyhoz értünk. A nyitott ablaknál, nagy
karos-székben félig ül, félig fekszik egy ifjú szűz; 18 éves, amint
fejtáblája mutatja. Az alkonyat szellője halkan, észrevétlenűl lopódzik
be hozzá és magas, tiszta homlokáról elsimítja a verejtéktől oda tapadt
finom hajszálakat, majd ismét játszadozva, a gesztenyeszín fürtök közűl
másokat szabadít ki és lassan lengeti őket. Mintha a leányt magát is ez
a szellő lehelte volna ide fehér pehely alakjában a vén bőr-karszék
fekete ölébe: oly könnyű, oly légies. Karja fáradtan hanyatlott le,
keskeny, csaknem átlátszó keze takaróján nyugszik. Mozdulatlanúl,
szótlanúl bámul maga elé, mintha ez a sürgés-forgás itt körülötte őt nem
is illetné.
Angelának hívják. Hogy kicsoda, ki volt apja, anyja, nem tudom, nem is
kutattam. Csak annyit tudok, hogy soha név viselőjére jobban rá nem
illett. Ha elnézem hosszasabban, szinte látom, mint nőnek vállain
aranytollú nagy szárnyak, szinte várom, hogy a nyitott ablakon át
egyszere csak elröpítik, föl a magasba, oda, ahol épp most gyúl ki az
esti csillag. De a szárnyak hamar eltűnnek: itt zajognak körülöttem a
kollegák.
A diagnozis könnyű; ágya fölé oda is van írva a fekete táblára nagy
bötűkkel e végzetes szó: Phthisis. Szegény, mindennap olvassa saját
sorsát, és mindig elgondolkodik fölötte: vajjon miféle betegség lehet
az, vane-e belőle gyógyulás? Megkérdezte már többször az ápoló
szürke-nénét: »Testvér, tudod-e, mit jelent e szó; mondd meg nékem,
veszedelmes-e? Meggyógyulok-e még valaha?« Bizonyára meg, hisz már
jobban érzi magát, csak nagyon gyönge, mert étvágya nincs. De most adnak
be neki valamit, amitől meg fog jönni az étvágy, s az étvággyal megjön
az erő, a fölfrissült élet.
»Nos, mi újság?« kérdi a tanársegéd úr. A betegnek nincs mit felelnie.
»Kopogtatással a jobb tüdőben caverna mutatható ki, a légzési fölület
igen csekély stb.« mind régi dolog, százszor hallottuk és meg is láttuk
mindannyiszor. »A gyógyítást illetőleg már mitsem tehetünk; a kilátás
persze a lehető legrosszabb: még két-három nap!« Az utolsó mondás
halkabb a többinél, de annak, akiről szól, elég hangos. Ki van mondva az
itélet, a vizit tart tovább a másik teremben. Ezen már nincs mit
vizsgálni. Minek is? Két-három nap, vagy annyi se! Az áldozat szemét
lehunyva tartja, de azért erősen fülébe cseng a szó, lesz még ideje
néhány hosszu éjszakán át hánytorgatni magában. Mire jóformán föl tudná
fogni e jóslat jelentőségét, akkorra talán már be is teljesűl.
– Hogy van, Angela? – szólok hozzá, megfogva kezét. Fölpillant, ragyogó
fekete szemével rám néz s aztán elmosolyodik. Minő szemek, minő
mosolygás! Földi lények így nem mosolyognak, ezt a mosolyt csak a
túlvilágról lehet nyerni előre, drága áron, az élet árán.
– Köszönöm – feleli halkan – csak úgy, lassan… Igaz-e, amit mondtak, már
meghalok?
– Szó sincs róla; ki beszél itt halálról? Két-három nap mulva
meggyógyúl.
Úgy szeretné, de – látszik – úgy nem tudja hinni szavaimat. Miért is
volt ezt a kis reményt így összetörni?! Hát nem-e jól van az nagyon,
hogy a halál észrevétlenűl lepi meg áldozatát, hogy nem enged időt a
rettegésre? Minek megbontani azt kegyetlenűl, amit a könyörűletes
természet oly jól rendezett?!
– Nézze, Angela, virágot hoztam magának. Elfogadja-e tőlem? kérdem, egy
véletlenűl nálam lévő rózsát nyujtva át neki.
– Miért ne, szól, sőt nagyon köszönöm. Oly régóta vágyódom virág után!
Megigérték otthon, hogy hoznak gyakorta, ha majd megjő a tavasz. A
tavasz itt van, már-már el is múlik, de rám, úgy látszik, nem gondol
többé senki sem.
Hiába igyekszik szemhéjai alatt szétmorzsolni egy nehéz könnycseppet,
hiába mosolyog, a könnycsepp töredékei végig futnak az árnyas pillákon,
kiűlnek a hosszú, fekete selyemszálak végére és ott csillognak,
reszketnek sokáig, akkor is, mikor már a szemek rég vidámabban
fénylenek.
– Lám, mily szép idő van ott künn, mily kellemes az este! Ugy-e szeretne
már künn lenni a szabadban?
– Oh! nagyon; de azt mondták, csak a jövő szombaton mehetek el, addig
még erősödnöm kell. Mily hosszú idő!
Jövő szombatig! Mily hosszú idő! Itt hagysz te minket, szép leányka,
sokkal hamarább, de mások visznek el innét. Elvisznek, és hová?…
Halottas ágyat néked fehér rózsából meg gyöngyvirágból kellene vetni,
ibolyával ékesíteni. Puha selyem való takaróul gyöngéd tagjaidra,
rózsaszinű fátyol szemfödőnek, hogy legalább az vessen ott is orczáidra
pírt, oly szépet, mint volt az egykori, nem a mostani lázas. Fehér
rózsából halottas ágy… Nyirkos pinczében puszta bádogra dobnak, később
pedig csillogó késekkel megrakott kemény márványasztalra; kibomlott dús
hajad lesz lepedőd, takaród és szemfödeled.
Angela! Vigasztaló szavaimra mindig nyájasan válaszol és feleletét
mindig az a leírhatatlan mosoly kiséri; szeme oly csillogó, arcza oly
piros! A beszéd nagyon fárasztja, szemhéjai már néhány szó után
lankadtan lecsukódnak és azok a szegélyző hosszú fekete selyemszálak
szelíden, lágyan simúlnak egymásra. Jó éjszakát, Angela, álmodjék
szépeket!
Még egyszer fölnyitja szemét: Jó éjszakát!
Istenem, miért is kell ily szép leánynak így elpusztúlnia? Miért?!
Szégyen volna, ha nem tudnám. Azért, mivel a tüdő szövetének legnagyobb
része a tuberkulózis baczillusai által okozott lobfolyamat folytán
elpusztúlt, az egyén szervezete a hosszas lázak által teljesen kimerűlt
stb. stb. Tudom nagyon jól; egyébbel pedig mit törődöm? Mit is
álldogálok annyit itt? Még rossz néven veszik. A többiek már rég a
férfi-osztályon gyarapítják tudományukat, egyedül én időzök itt
haszontalanúl…
A másik terem is csak olyan, mint az előbbi. Itt fekszik mozdulatlanúl,
csontig lesoványodva az egyik: két hete még ifjú kedvvel csomagolgatta
másnak a gyógyító porokat, kevergette az erőt adó pillulákat, nem
sejtve, hogy majd az ő számára hiába keresnek. Fél teste elhalt már, és
a halál alattomosan terjed rajta lábtól fölfelé: csak félig él,
nyomorúltan, tétlenűl és mégis, ki tudja, mikorra halhat meg egészen,
mikorra pusztúl el végig a velő, mely gerinczében megromlott? Teljes
öntudattal a szabadúlás perczét talán már ő maga is óhajtva várja. Amott
a másik, ellenkezőleg, mit sem tud a világról. Hátra szegett fővel,
üvegesedő szemmel az üres légbe bámul és szűntelen mormogás közben
ökölre szorított kezeit melle fölött ide-oda csavarja. Hiába rakják a
jeget feje tetejére, az sem fogja elolthatni azt a gyilkos tüzet odabenn
a koponyacsontok alatt. Észvesztő kínjai elmultak eszméletével együtt,
és nem is fognak többé visszatérni sohasem.
Igen sokat lehetne mondani mindkét esetről, de tenni velük annál
kevesebbet. A dolog elég világos, a kór megállapítása nem nehéz, és ha
talán még is maradna fönn kétség, legyünk még néhány napig türelemmel:
mindenre kapunk fölvilágosítást odaát a szomszédban, abban az alacsony,
sötét házban…
Az idő telik, fogynak a még hátralevő ágyak; a látogatásból
egynek-egynek folyton kevesebb jut.
– Hogy van?
– Roszul, kérem, nagyon!
– No, majd jobban lesz!
Siessünk, siessünk! A tanársegédet már alig néhány ember környezi. Nem
is csoda! Régóta tart a vizit. Ilyenkor már nagy a hőség, aztán meg –
bár sok alakban, sok változatban, mindenütt ugyanaz a szomorú kép.
Legtöbben elszállinkóztak, mások csoportokba állnak, beszélgetnek és
únják magukat nagyon; amilyen jó volt télen a nappali fűtést itt
megtakarítani, oly nyomasztó most az ittlét még a tandíjmentesnek is,
hisz a hűvös szellőt ott künn néki is ingyen adják.
Ez betegének mai állapotát vezeti be naplójába, vagy a hőmérővel próbál
boldogúlni, az reczipéket másol tuczat számra azzal a szent
meggyőződéssel, hogy jegyzőkönyvébe száz meg száz embertársa földi üdvét
gyűjti.
Mindenki össze-vissza járkál, zajong; a szenvedők is megelégelték a
türelmet, már most kedvére nyög, jajgat, aki még elég egészséges hozzá.
A vizit véget ért, a legutolsó ágynál a hallgatóság egyetlen egy, hegyes
orrú, pápaszemes, kopaszodó emberkéből áll.
Alig hogy az ágyat föléri, mégis mindent látni akar, soha nem mulaszt el
alkalmat, hogy valamit megtudhasson és mégse tud még semmit, ő a
legszorgalmasabb és mégis ő bukik meg legtöbbször. Mikor a tanársegéd úr
beteszi maga mögött az ajtót, csak ő sajnálja, hogy már vége van, és
bámul, hogy egyedül maradt. Megcsóválja fejét: az ilyen dolgot
komolyabban kellene venni!
Igaza van, kolléga! De azért csak siessünk innét, ki a lombos fák közé,
a szabad ég alá! Higyje el, ott lehet legjobban átgondolni, amit ma itt
tanúlt. Átgondolni, sőt átérezni is. Vagy ez talán fölösleges?
Bocsánat! Ismét igaza van. A szív nem rigorozál, érzés nem kell a
tudományhoz, még kevésbbé a praxishoz: a diploma, meg a pácziens – ha
akad – úntig elég.


Az oltár.
Még a régi klinikán voltunk. Rozzant volt ott minden, a helyiségek
szűkek, alkalmatlanok. A friss levegő a szenvedőkhöz némelyik ágyon el
se juthatott. A kórtermeknek fehérre meszelt falait a gőz, a füst és a
por hamar megszürkítette; a tág hasadékú padolatból a szennyet nem
lehetett egészen eltávolítani. Nem felelt meg semmi a legújabb tudomány
követelményeinek.
Most szellős, tágas minden terem, a kényelem a pompáig megy, a tisztaság
kifogástalan. De – tudja isten – itt minden oly hideg, oly szívtelen: a
fényes falak, a fényes márványpadlók gúnyt űznek a szenvedésből. Az a
régi, rozzant ház – nem tudom miért – rám nézve sokkal meghatóbb, sőt
kedvesebb volt. Talán azért, mert az a rongyos épület a társadalom
rongyaival, melyeket magába zárt, oly jól összeillett, talán mert ott
minden zúg számos évtized keserveiről tudott regélni bánatos, de
kegyetlenűl szép dolgokat. Itt ebben a nagy palotában a szurtos viskók
lakói, az érdekes esetek még inkább idegenűl, elhagyatva érezhetik
magukat; ez a fény az ő végtelen nyomorukon oly szívtelenűl kaczag!
Hányszor ültem korán beállott téli estéken az ablakmélyedésben
csöndesen, észrevétlen, hallgatva a teremben föl-föltámadó hangokat és,
hosszú közökben, azt a százféle apró neszt, ami a fülledt mozdulatlan
levegőt népesíti és amiről nem tudni, bennünk keletkezik-e, kivűlről
jön-e?
Vagy mikor az asszistens magyarázó szavával együtt elhangzott a
hallgatók zaja, s a férfiosztály nagyterme és mellékszobája lassankint
kiürűlt, mikor már eltűnt ágytól-ágyhoz siető viaszgyertyája az utolsó
észlelőnek is, s a betegágyak fölé mindig sűrűbb homály borúlt: hányszor
jártam véges-végig a régi termen, mely már annyi kínnak volt tanúja, hol
már annyi végsóhaj szállt a magasba.
Köröskörűl, fejjel a fal felé feküdtek. Végig-végig mértem a jobb- és
baloldali ágysor közt vonuló útat; lépteim neszét a puszta falak
visszaverték. A homályon át itt-ott egy sápadt arcz, egy beesett szem
tekintett felém és kisérte mentemet, ide-oda, szűntelen. Úgy éreztem,
mintha e szemsugár egy láthatatlan, de erős fonál volna; úgy rémlett,
mintha e fonál lekötne és rajta újra meg újra előre s aztán vissza
kellene mozognom, akár csak az óra ingájának, amely ott ketyeg a falon,
de soha nem üt. Minek tudja meg a gyötrelemben virrasztó, hogy éjfél
van, s oly messze még a reggel?! Mégis róla számítják a halálos ágyon
fekvők életüknek hátralévő rövid perczeit s a lábbadozók a lassan telő
órákat, amiket még e szomorú helyen kell tölteniök.
Mély csönd van; csak néha szakítja meg egy-egy mély sóhajtás, elfojtott
nyögés, visszatartott zokogás, vagy lázbetegnek érthetetlen szakadozott
szava. A legnagyobb kínban gyötrődőnek se hallik jajja: egyik az ápolónő
durva korholását rettegi, a másik sajnálja a nyugvókat fölriasztani, és
némán ontja könnyeit. Oh! mennyi kétségbeesett gondolat fordul meg
ilyenkor, hosszú csöndes szürkületen ez agyakban, mennyi rémes eszme! Az
utczáról egy gázlámpa a nagy fehér falra veti sárga fényét, róla ijesztő
halálvázak néznek le a lábuk előtt vonaglóra. A nyomor e perczeiben
talán előtűnnek a múlt keserű emlékei, vagy rövid örömei, a jövőnek
fakó, vigasztalan képei, melyekre a remény szépítő sugarat csak ritkán
ha vet.
Végig-végig jártam e termet, és az emberi szenvedés sötét költészete
különös hangulatba ejtett. Mennyi boldogságnak volt már e hely temetője,
hányszor dobbant itt szerelem utolsót, mennyi szenvedés után jutott itt
gyakorta csöndes révpartra az élet hajója, hányszor esett már itt erény
kétségbe az örök igazság felől, mennyi bűn lelte méltó büntetését,
mialatt az óra mindig egyformán intézte ketyegését, és állt véle szemben
az oltár, a másik falhoz támasztva hátát. Az óra: reménytelen és
változatlan öröklét, az örök semmiben futó holt idő, – az oltár: örök
élet, örök remény s bizalom jelképe.
Mit keres oltár itt? Régi, buzgóbb idők jele akkorról, midőn még a
haldoklónak reményt, bizodalmat adtak útravalóúl. Most? Ahol nem használ
a pézsma, a kámfor, az aether, ott a remény fölösleges. Csak tért foglal
az oltár: helyén két ágy is elférne.
Egy öreg ápolónő könyörgött érte, hogy ne bántsák. Fiatal volt, mikor
ide jött; az oltárt itt találta: az már akkor is vén és fekete volt.