Az út a révpart felé: Klinikai képek - 4

Sokat imádkozott mellette. Az újabbak, a fiatalabbak nem imádkoznak;
azoktól bizony el is tüzelhetnék az oltárt.
Nemsokára úgyis minden oltár fája a fázó szegények tűzhelyén fog égni,
és eltünik az emberi gondolatnak utolsó kínpada. A hazug fölvilágosodás
így reménykedik. Ámde nincsen filozófia kegyetlenségében oly hatalmas,
hogy kiölhesse a költészetet az összes emberiségből; a köznapi létnek
gondja nem lesz sohasem oly epesztő, a szükség soha oly égető, hogy a
szent forrást végkép kiapassza. Az örök költészet búsan így felel: Hiába
romboltok le minden templomot, marad oltár az igaz érzelemnek, ahová
lerakja virágát!
Valamire azomban még itt is jó. A középső szekrénykében, a szentség
helyén, áll a tintatartó, a hőmérő meg a hallgató-cső, kések és ollók
fényes környezetében. Csíkos lepedő a terítő; használatra kikészített
törülközők növelik a pompát. A két vánkos még meg van; régesrég nem
látszik rajtuk hímzés. Az egyik alatt kórtörténetek pihennek, a másik a
láztáblákat védelmezi: bonczolási jegyzőkönyvek vastag kötetei a
misekönyvek. Vajjon mikor miséztek itt utoljára?
Abban a félig lepattogzott sötétségben, ami az oltárképből maradt, már
alig-alig látszott, hogy Mária alakja emelkedik a felhőkben diadalmasan
és szelíden, lábát a meghódoló földgömbre téve. Feje körűl csillagokból
koszorú. Arcza elmosódott, de a csillagok még mindig csodálatosan
világítottak, és mintha fényük az esti homályban sem aludt volna ki.
Jobbról-balról, a szöges gyertyatartók között egy-egy kis szent állott a
szűzanya szolgálatára. Arany ruhájuk egészen lerongyollott; barna
fatestükkel, meztelenűl ácsorogtak ott szomorún, szégyenkezve, hogy még
mennyei hivatalukból is letették őket és szolgai, földi munkára
alkalmazták: az egyik a tanársegéd úr finom pálczikáját szokta tartani,
a másik divatos kalapot hordott tisztességben megkopott fején.
Az ápolónő mécset tett az oltárra, nem áhitatból, nem a Szűz Mária
tiszteletére, hanem mivel onnét volt legkevésbbé bántó éjszaka a fény.
Kétfelől egy-egy vaskos bonczolási napló szolgált ellenzőül. Legtöbb
sugár a képre esett és az mosolyogva nézett szét a teremben, nem törődve
a maga ócskaságával. Méltóságukat a félhomályban a szentek is
visszanyerték; árnyékukat a tetőig fölvetették és onnét hajlongtak
lefelé.
Az ablakhoz vonúltam. Leültem egy faszékre, elrejtve a fal mélyedésében,
és kinéztem az utczának szemközti gázlángjaira. Nem volt semmi dolgom
itt, de valami mégis fogva tartott. Nagyon kellemetlen gondolatok
vonúltak át agyamon lassan, lomhán, és nem űztem el, sőt vártam,
kivántam őket.
Egész nap annyi zaj, annyi sürgés-forgás vett körűl. Egyik klinikai
épületből ki, a másikba be, sietve a város egyik végéről a másikra,
szűntelen ácsorogni, figyelni, ahogy lehet, hallgatni jajgatást vagy
vidám zsivajt, látni vért vagy megszokott, únott kolléga-arczokat,
fullasztó hőség, szennyes levegő reggeltől-estig: nagyon fáradt voltam,
a fülem zúgott. Úgy éreztem, mintha e csöndes teremben is dübörgő vasúti
kocsin ülnék. Az álomnak és az ébrenlétnek furcsa vegyüléke vett rajtam
erőt. Föl akartam kelni, hogy megnézzem, növekszik-e a huszonötös láza?
Mintha rég nem hallottam volna köhintést a tizenkilenczes ágya felől…
Minő dübörgés, hőség…
A vasút gyorsan robog tova, a tájak szűntelen változásban tekintenek át
az ablakon. Ismerem a vidéket, nem nagyon érdekel; olvasok. Örömtelen
sötét könyv van a kezemben. Nincs benne szó halálról, sem az élet
nagyobb nyomorúságairól, de sorain körösztűl nem világit az életkedvnek
csak egy sugara sem. Nem unalmas, de fárasztó, úgyszólván leverő. Ha az
embernek nincs is baja, élete szűntelen vesződség, nevetséges
haszontalanság, mely egy fáradságos mozdúlatot sem ér. Engem is mindig
feketébb gondolatok fognak el; valami végtelen unalomnak és lankadásnak
érzete. A könyv lassankint lehanyatlik kezemben, és én könyv nélkül
olvasok tovább, szürke, szürke lapokat, ahol minden oly útálatos…
Halk, de gyors beszédnek hangjai riasztottak föl. Az oltár előtt, a
mécsnek lobogó világában, két alak hosszú, fehér ingben. A magasabbik
zordonan és győzedelmesen tekintett társára, aki szégyentől vagy
bánattól lesújtva keresett valamit a padolaton és összeverődő térdein
ingadozott.
Hirtelenében azt sem tudtam, hol vagyok, a szókat nem értettem, a
beszélőket nem ismertem meg. Utóbb láttam, hogy két ágy, jobbról és
balról üres. Más nem ébredt föl: jó éjszaka volt, nyugalmat hozott. Hol
lehet az ápolónő?
Oda kellett volna mennem, hogy lefekvésre intsem őket, vagy az ápolónőt
hívnom. Nem mozdultam.
»Hát maga mit csinál itt? Mit keres maga az oltárnál? Maga istentelen!
Ilyen okos, tanúlt ember hogy tehet ilyen ostobaságot? Menjen innét!«
»»Ne, ne! Hagyjon itt, csak egyik sarkot engedje, a többi a magáé lehet
egészen.«« Görcsösen megfogódzott az oltár szögletében. Térdei
összecsuklottak, homlokát az éles párkányra támasztá. »»Azt hittem, a
Máriakép kilép a keretből és újjával megfenyeget. Hol vannak a gyertyák?
Előbb még égtek! Mindig rám nézett, és a csillagok rám ragyogtak.««
»Maga bolond«, mondja a másik. »Uram bocsá’! milyeneket beszél! Feküdjék
le és hagyja a jó keresztény embereket imádkozni. Én már meggyógyulok,
de magát megbünteti az Isten.«
»»Nem, nem bűntet meg, hiszen én is jó keresztény vagyok, az is voltam,
csakhogy máskép. Én is meg fogok gyógyúlni – jaj nekem! – a szűzanya
mondta.««
»Az ám! Most is gyötri a kórság azért a sok pogányságért. Menjen, hadd
imádkozom!«
»»Azért se, nekem is szabad!«« Letérdelt, inkább lerogyott a földre,
összekulcsolt kezét feje fölött magasan kinyujtva. A sovány, remegő
karokra ráesett egy kevés sárga fény; vékony nyakát, behorpadt vállait a
fölbomlott ing födetlen hagyta. Az ingnek egyik fele fehéren világított,
a másik sötéten maradt és a környezet homályával összeolvadt. Arcza
tőlem elfordúlt, haja kuszált és vörhenyes szőke volt; szemei – úgy
látszik – fölfelé merednek, mert fejét hátraszegte.
Társa állva nézte egy darabig. Összerázkódott, mintha fáznék.
Megcsóválta fejét és ágyába bújt, szemére is fölhúzva a takarót.
Mi az oka e jelenetnek egy lábbadozó és egy mindinkább sorvadó között?
Az ott halálra hűti magát: le kellene fektetni. Miért ülök itt és nézem
tétlenűl?… Egy párbeszéd töredéke jutott eszembe. Nem rég hallottam,
véletlenűl. Vitatkoztak. Az egyik durva napszámos volt. Úgy vettük
észre, jólelkű, mikor nem részeg. Kínzó baja akkor még javában tartott.
Volt ideje és oka megbánni minden bűneit. A másik valami középfaj volt.
Úr, de koldus. Nagyon is sokat tudott arra, hogy helyzetében boldog
lehessen, de keveset ahhoz, hogy valami magasabbra vigye. Betegségének
éppen támadását észleltük.
Reggel volt. Az úr szidta a napszámost, hogy mit mászkál éjszaka az
oltárnál? Nem tud tőle aludni. Azt hiszi, hogy az használ valamit?
Használ, mert az isten a bűnöst is megsegíti, vélte a napszámos. Van
neki itt egy könyve, amelyben meg van írva szépen.
Ostobaság mind! – tartá az úrforma beteg. És kezdte fejtegetni, hogy
nincs isten; ha van is, nem törődik az emberekkel. A napszámos
szörnyűködött. Én nem hallottam tovább beszédüket, melybe később a terem
többi lakója is beléelegyedett, egyiknek vagy a másiknak pártjára állva.
Utóbb a nagy beteg lábbadozóvá, és a gyöngélkedő nagy beteggé lett… Az
ott még mindig épp úgy térdel, mint előbb. Csak nem nézhetem, hogy
megölje magát? Előhivatom az ápolónőt, akit elnyomott volt az álom.
Betegünk nem akarta elhagyni az oltárt. Erőszakkal kellett ágyába tenni.
Őrült módra rugdalódzott, kiabált, az egész termet fölverve.
Állapota napról-napra súlyosbodott. Lázaiban folyton az oltárral
vesződött: sok álmatlan éjszakán át töprenghetett volt fölötte.
Dühöngései mindig veszedelmesebbekké váltak. Valahányszor a napszámos,
aki nemsokára már fönnjárt, elment ágya előtt, reá akart rohanni,
szűntelen ordítozva, hogy az őt megátkozta.
Mire a napszámost gyógyúltan hazabocsátották, ellenfelét a bolondok közé
kellett szállítani.
Azóta a klinika új házba költözött, de az oltárt nem vitte magával.


A napsugarak.
Most már magasan röpűlve a szemközti háztetők fölött, az ablakokon tág
útat találnak, óriási nyalábokban, tündökölve hatolnak be a nagy
kórterembe és friss erőt, jól eső meleget hoznak magukkal, egészen mást,
sokkal éltetőbbet, mint aminőt a fűtés adhatott. Szétáradnak mindenüvé,
még a legkisebb zugba is, örömet festenek mindenüvé, még a sápadt,
kiaszott arczokra is; örömsugár siet eléjük még a fényevesztett szemből
is, utolsó csilláma örömnek, reménynek. Napsugarak, tavaszi napsugarak!
Mily boldog az, akire csak egy is ráesik!
Oh, ti százszorosan boldog egészségesek, akiknek arczát enyhe szellő
minden nap meglegyinti, akik láthatjátok a virágnyílást, a pázsit
sarjadozó zöldjét, hallhatjátok az első madárdalt: ti ezt a boldogságot
nem ismeritek. Nagyon szegények kincse ez, és ti gazdagok vagytok. Ti
nem tudjátok, mit érez az, akire hosszú, kínos heteken át sugárt csak az
ápolónak virrasztó mécse vetett, mikor megpillantja újra az első
napsugarat! Ha csak vékony nyaláb is, keskeny résen beszürődve, ha csak
egy szál is, aminő a sötét börtönre itélthez lopva látogat el, csak
napsugár, tavaszi napsugár legyen!
A legsúlyosabb betegnek éppen ágya mellett éri egy pompás fényküllő a
tarkakoczkás marványpadolatot és erre ragyogó foltokat vet. A beteg
sovány, fehér kezét, melyet már alig emel, kinyujtja és gyönyörrel nézi,
mint veszi körűl ezer meg ezer sugár, mint csókolgatják hizelegve;
szinte érzi, hogy újúlt erővel lüktet ereiben ami kevés vére még
megmaradt; szinte érzi, hogy a melegség kezén át lassankint tovább
terjed, be egészen szivéig, föl egészen agyáig. Mily jó, mily boldogság!
Ennél nagyobb már nem érheti soha többé őt, az annyi lelki kinccsel
gazdag, nem rég annyi törekvéssel, annyi reménnyel erős ifjút, aki
magának jövőt, szépet, magasztosat még csak álmodott, de hogy
megalkossa, jóformán hozzá sem foghatott. Ime, most a verőfény szívébe
új érzést hozott, valami rég eltávozottat, visszhangját valami vidám
kaczajnak, mely elhangzott régen, vagy tán nem is régen, de végkép, de
örökre. Észre se veszi, hogy a többiek közt örvendő moraj kél, hogy a
többiek mind készülődnek.
A tanársegéd szavára leszáll ágyáról, aki csak tud, magára ölti kék
csíkos, hosszú köntösét, tőle telhetőleg sietve, hogy a drága idő kárba
ne vesszen. Ez nem tud elfojtani egy jajkiáltást, midőn az öltözésnél
karját emelni kénytelen; az az első lépések után reszkető térddel,
inogva fogódzik meg az ágy lábánál és fáradtan megpihen; itt egyik alig
vonszolja testét két mankóján; amott a másik bekötött szemével félénken
tapogatózik, míg egy szürke néne meg nem szánja és útba nem igazítja.
Soknak minden mozdúlat kínszenvedés, és mégis úgy vágynak, úgy
igyekeznek innét ki a szabadba!
Versenyezve – szomorú verseny! – tartanak a kijárat felé, hiszen
kimehetnek a szabadba, a kertbe. Minő kertbe! Szerte kanyargó árnyas
útak, hova hársfavirág hull, sűrű lugasok, melyeket a virágzó szőlő
illata tölt be, madárdal, méhedongás lágy zenével vesz körűl, széles
pázsit üde zödből, százféle szirommal himesen: ez az igazi kert!
Mindebből mi van meg itt? A tér szűk, a kilátást tarka téglafalak zárják
el mindenfelé, virágképen csak nehány sárga pitypang és árva
százszorszép szomorkodik, illat helyett a közeli gyárak füstje tart itt
megállót, méhe nem vetődik ide a város közepére, madárdalt a künn robogó
kocsiktól hallani sem lehetne. De mégis csak kert ez, azoknak gyönyörű
szép. Nagy, jól szellőzött a kórterem, de mégis csak keserves börtön.
Itt van legalább egy darabka ragyogón zöld pázsit, van nehány kis
orgonabokor, van egy-két fa, melynek fejledező lombja már-már kellemes
árnyat vet a kavicsos útra. Az ágakon verebek ugrálnak és vigasztaló
tanulságul csiripelik, hogy még a nyomorban is lehet örűlni.
Itt legalább egyfelé van szabad útja a tekintetnek, amerre gáttalanul
hatolhat, ahova szabadon szállhat vele a lélek: fönn az égen ott kéklik
a végtelen, ott tündöklik a nap, ott úsznak azok a hatalmas gályák, a
vándor felhők és a lélek vágyait messze, messze elviszik magukkal; ott
legelnek a hófehér bárányok, melyek közt oly jó volna ép lábbal
szökdécselni, menten minden fájdalomtól, nem félve többé annak a szigorú
nagy úrnak csillogó késétől, nem nyomva az altatószer zsibbasztó
gőzeitől, attól az ijesztő álomtól, mely maga is úgy fáj és melyből oly
kínos az ébredés!
A csönd lassankint helyreáll, a nagy teremben csak ketten maradtak. Az
egyik még mindig mozdulatlanúl fekszik a már-már egész ágyán szétömlő
napsugarak közt; a másik, egy béna kis fiú, szék hátához támaszkodva
nézi, hogy távozik el az utolsó is, egy nagy szakállú, görbe öreg ember
ember. Már ő is fölvette mankóját, hogy a többieket kövesse, de, egy
pillantás után szomszédjára, megállt, könny tolúlt szemébe és a padló
fényfoltjaira szögezett tekintettel, mélyen elgondolkozott. Gondolata
visszaszállt csaknem egy hosszú évvel, vigasztalan sötét téli napokon,
jajgatással teli, egyforma éjszakák végtelen során, rabságban töltött
őszi és tikkasztó nyári hónapokon át vissza egészen egy szebb tavaszig,
midőn még az ő számára is nyílt valami kevés öröm. Hisz ezen a világon
mindenki örömre születik, a bánatot úgy kell megtanúlni. Nagyon jó
mester az élet, de a gyermekek még rossz tanítványok: egy-egy mosoly
számára náluk a könnyeken körösztűl is mindig marad rés.
– – A nagy diófán pintyőke énekelt, az eresz alatt elsurrantak a
fecskék, a szellő virágzó cseresnyefák illatát vitte be az ablakon a
homályos szobába, néha-néha egy-egy hófehér szirmot is röpítve magával
és letéve a párnára, hová vézna kis fiú nyugtatta fejét. Tekintete
frissen kizöldűlt bokrokon pihent. Egyik ág a szűk ablakon behajolt és
rózsaszinű virágot himbált, ezen meg döngicsélő méhet vagy lepét. A
lepke körűlszálldogálta az ágyat, perczre fejtől le is ült és a fiúcska
szemébe nézett. De nem tetszett neki odabenn; szebb künn a szellőn, a
verőfényben. A beteg is sokkal jobban szeretett volna véle kisietni;
csak hogy a lepkének ép volt a szárnya, de az ő lábai nagyon betegek,
meg nem bírhaták. Legalább hát számlálgatta a beszállingózó szirmokat,
hallgatta a madarak csicsergését, a sugdosó lombokat, szívta a
cseresnyefák illatát. A nappal így is eltelt, a fájdalomból így is
lehetett valamit feledni. A lehanyatló nap az alacsony tető alá is
betekintett s az ágyra piros sugarakat szórt épp oly dúsan, mint ez a
mostani: akkor is jó volt. De mikor eljött a sötétség, a fekete
hallgatag éjjel, melynek csillagát ő sohasem láthatá, óh! akkor nagyon
lassan múltak a perczek, hosszú, hosszú idő tölt el, míg a régi, rekedt
fali óra egyet-egyet ütött; akkor a virrasztó kis fiúval virrasztott a
fájdalom is. Ám az éjszaka sem tartott örökké, előbb-utóbb eloszlott a
homály, szünetelt a szenvedés, a szép tavaszi nappal friss levegője,
illata újra szétáradt a szóbában.
Szegény fiú, így valahogy csak meg-megnyugodott sorsában, pedig beh más
volt ez, mint a mezőn játszadozó, örvendező pajtásoké! De hogyan
nyugodhatott volna meg apja, kinek egyedül ő volt mindene? Hallották,
hogy az ország első városában vannak intézetek, hol a szegény embereket
csodatévő orvosok ingyen gyógyítják, hol egyaránt jól ápolnak, tartanak
mindenkit, hol elmúlnak a legfájóbb sebek is. Ide kell hozni a beteget –
gondolá az öreg – ha minden jószága rámenne is. És a kis fiú kénytelen
volt ott hagyni a virágzó fákat, a bokrokat, a lepkét és eljönni a zajos
nagy városba, ide ebbe a pompás palotába, mely oly szép kivül-belől,
mint egy tündérkastély, de oly szomorú, annyi szenvedés lakik bene!
Azóta apját csak egyszer látta, azóta – sok mértföldnyire mindenkitől,
mindentől, amit szeretett – ily nyomorultúl ennyi idegen közt
tizszeresen árva. Nem is csoda; itt mindenkinek nagyon is elég a maga
baja, senki sem ér rá, hogy mással törődjék. Azóta nem egy szomszédja
hagyta el gyógyúltan a termet, hogy vagy küzdelmes, nyomorúságos életébe
visszamenjen, vagy a ki jobb sorsra jutott, a szegények temetőjében
találjon nyugodalmas zúgot nehány esztendőre, míg itt is másnak nem kell
átadnia örökösnek gúnyolt pihenőhelyét. Szomoruan jöttek, hogy itt kell
maradniok, szomoruan mentek, már egészségben, jól emésztő gyomorral
dobva oda az éhenhalálnak. Észre se vették talán azt a jámbor béna
fiúcskát, ki csöndesen, türelmesen feküdt egyik nagy ágyban, legföljebb
néha-néha fölült, hogy halkan sírdogáljon, félénken tekintve körűl, nem
látja-e meg valamelyik rosszkedvű doktor úr.
Az egész idő alatt csak egy társa törődött vele, az a legbetegebb, ki a
többit a kertbe most sem követheté. Sok unalmas téli szürkületen
biczegett oda hozzá, ült oda az ágya szélére; és ez a jó bácsi mesélt
néki mindenféle szépet. Hogy mit, el nem tudná mondani, csak hogy szép
volt az nagyon, hísz a mesélő is egészen kipirúlt bele, szeme
csillogott, melle erősebben emelkedett; hangja oly búsan, oly édesen
suttogott, hogy a kis fiú, térdére hajtva fejét, más, boldogabb világba
képzelte magát és álmában folytatta tovább azt, amit a mesélő már
elvégezett. Lassanként igazán megszerették egymást. A kis fiú most is
gyöngéden nézi egy darabig, aztán oda sántikál hozzá, megfogja még
mindig kitartott kezét. Fölrezzen, mély sohajtással a tovaröppent kedves
képek után, körűlhordozza tekintetét a termen és csak most látja, mily
egyedül maradtak.
– Miért nem méssz ki te is, kis fiam? Oly szép a verőfény, oly jó lehet
künn lenni a szabadban!
– Hadd maradjak veled, bácsikám, nem hagylak magadra, jobban szeretek
itt lenni. Mit is csinálnék én azok között?
Kivülről hangos beszélgetés, sőt kaczagás is hangzik be. A sír szélén
állók is kaczagnak. Oly keserűen szól, annyi gúny van e vidámságban!
– Hallod, mily vígan vannak? No menj ki te is, tán sohse lesz többé ily
gyönyörű tavaszi nap; légy vidám velük együtt. Velem ne törődj;
megleszek addig egyedűl is, elég nekem, ha ér a napsugár. Csak eredj;
mondd el majd azután, minő a világ odakünn; régesrég nem láttam. Én meg
majd estére mondok neked szép mesét.
Eleinte vonakodik a kis fiú, de utóbb mégis csak rááll, és mire az
ajtóhoz ér, örűl is, hogy távozhatik. Szeresse bár gazdáját a rabmadár,
szíve repes, ha kinyitják előtte a kalitnak ajtaját. A szabadság
vágyának nem állhat ellent, ha az rövidke óráig tart is csupán.
Délután van; az emberek naptára ünnepet mutat és most az egyszer igazat
mond, ünnepel a természet is. Künn a kertben szokatlan zaj, idebenn a
rendesnél is nagyobb, zavartalan csönd. A magányos beteget nem háborítja
semmi; élvezheti bátran a napsugarakat. Visszavilágítanak ezek a múltba,
megaranyozzák a jelent, fényt vetnek előre a jövőbe is. Pedig abban a
múltban sok a hiú küzdelem, a keserű csalódás; ez a jelen sötét, minden
inkább, mint biztató, – és ama jövő? Sohsem lesz abból jelen. Ámde ezek
a jótékony, könyörűlő napsugarak nem hagynak árnyat a múltban, kétséget
a jövőben. A betegnek gyönyört okoz a már lezajlott küzdelem, jóllehet
gyakorta éhség volt az ellen, megaláztatás a seb, s a harcz jutalma
elismerés helyett bántó keggyel nyújtott kenyér: nevelő volt. Csak
nevelő volt és mégis jutott számára sok nem mindennapi öröm: önlelkéből
merített vigasztalás, törhetetlen erőnek érzete és nehány szabad óra,
dolgozni egy nagy munkán, leendő hírnév alapkövén, az első lépcsőfokon
egy magas czél felé, ahol vezérlő csillagul két kék szem világított,
biztatást másnak büszke ajkak mosolyogtak. Itt fekszik ime most, itt az
eredmény, az igazságos jutalom. Lappangó kórnak hirtelen kitörése
mindent és végkép összezúzott; minden reménye romba dőlt, ő maga
nyomorék.
– Istenem, mily szép az élet, mily boldogság! – Igy sóhajt, hisz a
napsugarak épp oly vidáman játszadozva időznek az omlatag falon, mint az
örökre épűlt paloták magas homlokzatán. Nem engedik az álmodozónak
látnia, hogy műve összeomlott, sőt építeni, dicsőséggel befejezni
segítenek. Bámulni fog rajta az egész világ, s az emberiség majd hálával
adózik neki, aki egykor az eltaposottak között volt, aki majdan joggal
lesz büszke önereje győzelmére s aki – elfáradt már is a képzelt örömtől
és – csókolgatva millió sugártól, – lassankint elszenderűl, álmodik a
dicsőség mellé üdvözítő szerelemről, örök ifjúságról, tavaszról és
egészségről.
Az alább hanyatló nap egész arczával bepillant az ablakon és jóságos
tekintettel nézi a betegnek megvékonyúlt vonásait; az ablakpárkányra
verebek ülnek és pajkosan bekopognak a táblákon. Mindenik azt hajtja,
azt csicsergi: öröm az élet, eltűnt a bú! Feleletűl fölhangzik a kertben
mulatók zaja, az alvónak halk pihegése pedig tudtán kivűl azt mondja rá:
Miért múlik el oly hamar?!


Az első fölvonás.
Helyre, helyre! Kezdődik az első felvonás! A nézősereg dübörögve
foglalja el helyét a félkörösen magasba fölsorakozó padokban. Színlapot
nem osztottak. Közepe felé jár a félévi bérlet, játszók és nézők már
körűl-belűl ismerik egymást.
A főszereplő, aki egyedűl beszél is, cselekszik is, mindennap ugyanaz.
Bizonyos mellékszerepeket is, melyekben cselekedni kell ugyan néha, de
szólni sohsem szabad, mindig ugyanazok adnak, még jelmezük sem változik:
valami sötétkék újjas. Háromnak szerepéhez tartozik, hogy csíptető
legyen az orrán; négynek egyéb dolga is akad. Különösen egynek, aki
oldalt szokott állni és a szivacsokat nyújtogatja meghatározott
végszavakra, melyeket a főszereplő kiált rá, kicsit kevésbé hangosan és
erélyesen, mint a többiekre. Mert ezeket csak segéd uraknak hívják, azt
pedig Jánosnak. Van aztán még két, napról napra változó alak. Az egyiket
a hallgatóságból szokták előzetesen kiválasztani. Beszélnie kellene, de
rendesen nem tudja a szerepét. Egyébiránt színpadi neve »észlelő«, és
igen alkalmatos arra, hogy a nézők kinevessék. A másik változó
személynek végűl se beszélnie, se tennie nem szabad. Az a hivatása, hogy
hallgasson és ne mozdúljon. Ha szerepéből véletlenül kiesik és egy
hangosabb nyikkanásra talál vetemedni, csattanós rendreutasítás is
érheti a nézők átalános derűltsége közben. Külömben fontos, csaknem
főszemély. Nélküle a produkczió meg nem tartható.
Ami magát a darabot illeti, no ez elég változatos és mulatságos ugyan,
de valami magasabb műegységet hiába keresnénk benne. Az érdeklődés nem
központosúl eléggé egy cselekvény és egy alak körül, sőt gyakran nincs
is főszemély. Szerkezete igen egyszerü. Az első fölvonás az expositio, a
második a tulajdonképeni cselekvény, amin a tárgy, illetőleg a hős sorsa
megfordúl. Kár, hogy a harmadik fölvonás alapjában el van hibázva. A
második fölvonásban tetőpontjára jutott főcselekvény természetszerű
kifejlése már nem a színpadon, hanem a kulisszák mögött következik be,
és a nézők csak idegen elbeszélésből értesűlnek róla. E helyett a
harmadik fölvonást tulajdonkép máshová tartozó epizódalakok töltik ki,
sőt néha aránytalanúl el is nyújtják: járóbetegeknek szokták őket
nevezni. Mindazonáltal a finomabb művészet iránt kevésbé fogékony
publicum ezekkel is megelégszik, sőt rendesen ezeken mulat legjobban.
Megesik, hogy váratlanúl közbejövő körülmények a kulisszák mögé szánt
végkifejlést is a színpadon játszatják le még a második felvonásban, ami
ugyan háromfölvonásos darabban, mivel a katasztrófa utóljára kell hogy
maradjon, a szabályokkal nyilvánvalólag ellenkezik; de a nézők műérzékét
még kevésbé sérti, mint a cselekvő személyekét. Ez egyébiránt csak
ritkán történik meg, hatalmában állván a vezérszerepet játszó
igazgatónak a tetszése szerint való pillanatban szakítani végét a
második fölvonásnak.
E rövid tájékoztató bevezetés után azt hiszem, áttérhetek a mai darab
kritikai ismertetésére.
A színpad egyszerű emelt teret ábrázol, félkörben czifra vasrácscsal, az
előcsarnokra nyiló nagy szárnyajtóval hátterében. Egyik oldalán üveges
irószekrény csillogtatja a sokféle szúró, vágó, csípő műszert, a másikon
vízvezeték csapjai kínálnak meleg vagy hideg vízzel. Nagy
rézmedenczékben szivacsok áznak, s a rácshoz tiszta törűlközők simúlnak,
nemsokára piros újjnyomokat mutatók – kellemes színhatásúl. Az előtérben
nehány faszék és zöld bőrkarszék; a középtérben keskeny tolható ágy
egészíti ki a nemes egyszerüségű bútorzatot.
Legelőször lép be a néma személy, akinek – mint említém – az szokott a
teendője lenni, hogy másokat engedjen tenni. »Eset« a műneve. Belép,
azaz hogy ez épen nem lép be, mert hisz ép annak köszönheti ittlétét,
hogy nem tud a lábára lépni. Betolják a kerekes ágyon, szépen betakarják
és magára hagyják a még üres teremben. Köröskörűl tág, ásító padok,
felülről az üvegtetőn át éles világosság, és mindenütt hideg nyugalom:
érdekes hangúlat. Jó darabot elmélkedhetik, míg az első néző megérkezik.
Sebesen jön és az ajtót maga után becsapja. Szétnéz és ásít. Gondolkozva
fölmegy a legfölső sorba; nem annyira azt akarja, hogy ő lásson, mint
inkább, hogy őt ne lássák. Névsort is szoktak olvasni néha a bérlők
fölött; jó mégis itt lenni, bár otthon – átvirrasztott éj után –
kényelmesebb volna az alvás. Igy áldozza föl a könnyelmű ifjúság
ártatlan gyönyörének legszebb perczeit. – Azomban érkeznek többen és az
első padokat foglalják el. Lassankint minden hely betelik. Nagy ma a
buzgalom: a nézősereg érez valamit.
Az pedig ott a színpadon csak várakozik. A köröskörűl mindinkább
szaporodó ismeretlen, komoly arczokról valami nagyon rejtélyeset és
nagyon félelmeset olvas. – Részünkről ezt sem tartjuk – művészeti
szempontból – egészen helyesnek; mert az alak így egyrészt veszít
érdekes voltából, másrészt meg különben is nehéz szerepébe időnek előtte
belefárad, ami nem ritkán az összjáték rovására van. No de ezt csak
amúgy mellékesen jegyezzük meg; nem akarunk ily csekélységekre nagy
súlyt fektetni.
A kezdet ma egy kicsit késik. Már némi tűrelmetlenség kezd mutatkozni,
de íme jön az észlelő és papirossal kezében, elfoglalja helyét az eset
oldala mellett. Következik a szolga és végűl a nagyságos úr, segédei
kíséretében. Figyelem! kezdődik az előadás.
Az észlelő elfogúlt hangon olvas. Az előzményeket az ő szavaiból tudjuk
meg. Elcsépelt műfogás; de menthető az által, hogy az eset, akire
vonatkoznak, maga technikai okoknál fogva hallgatásra van kárhoztatva és
legfölebb hozzá képzelheti, amit itt mint lényegtelent mellőznek. A
cselekvény menetére nézve valóban lényegtelen dolgok, de az ő szivének
talán igen fontosak, csaknem fontosabbak, mint a hallgatókra nézve az,
hogy róm. kath., Piripócson született, Budapesten lakik stb. Mivel azt
hiszem, hogy olvasóim az ily részletekkel többet törődnek a rendes
nézőközönségnél, röviden a következőkben van szerencsém azokat jelezni.
Két éve – olvassa az észlelő – munka közben lezuhanó fal eltörte a
szárcsontját. Két éve – gondolja az eset – szép tavaszi reggel, szombat
reggele. Mily boldog volt akkor, midőn elbucsúzva feleségétől és kedves
kis gyermekeitől, kőmíves munkára ment, hogy este hazahozza heti
keresményét. Majd vídám vasárnapot csapnak, hús is kerűl az asztalra,
néha egy korty bort se sajnáljon az ember magától. Ebéd után ünnepi
ruhában, melyre mészpor soh’sem szállt, sétálni mennek, ki a liget felé…
Díszes új utcza, széles, fákkal szegett körút alakúl a régi, görbe
utczák szurtos helyén. Egyik ócska házat a másik után kell lebontani,
hogy ott majdan paloták emelkedjenek, nyájas hajlékot adva ezereknek, ha
már elkészűltek, becsületes munkát, kenyeret most, épülőfélben. –
Bontják már a régi falat, csattog a csákány, zuhog a vakolat, tégla hull
le tégla után, porfelhő kél nyomában a mélyből. Egyre törpül a fal és
már-már eltünik. Hirtelen, nagy robajjal egész oldalfal dől el
váratlanul. Jaj annak, akit ér, jaj annak a szegény munkásnak, akinek
szívszaggató sikoltása hasítja át a levegőt. Eszméletlenűl, vérző
fejjel, törött lábbal terül el a vakolat fölött.
Hazavitték, otthon föléledt, felesége ápolta gondosan. Megtakarított
keresménye, minden jószága ráment a gyógyításra. A tört láb
összeforradt, de rosszúl; sohsem tudott ép lábhoz jutni azóta. Munkára
többé nem mehetett. Derűlt, meleg hónapok jöttek, és ő nem tehetett
mást, kiült a küszöbre, nézte az udvaron játszó gyermekeket, míg
felesége keserves napszámban odajárt, hogy tarthassa családját,
tarthasson egy fiatal, külömben erős férjet. Megpróbálta többször, a
munka ment nagykínosan egy darabig, de hiába! – a rozzant láb nem bírta
sokáig. Folyt tovább a henye élet, a nyomorúság szégyenletes kenyéren.