Az út a révpart felé: Klinikai képek - 5

Total number of words is 4277
Total number of unique words is 2114
31.0 of words are in the 2000 most common words
43.1 of words are in the 5000 most common words
49.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Még hozzá az asszony is ágynak esett, az éhező gyermekek sírtak
körülötte, és ő ép, erős karját nem átallotta az égre emelni. Elment,
járt utczáról utczára munka után, és végűl kínjában összerogyott. Ide
hozták, ma éppen ő reá kerűlt a sor.
Az észlelő urat megkérdezik, mit tart a dolog felől. Van benne elég
szerénység, hogy semmit se tartson. Majd taglalja a nagyságos úr. Az
esetnek előre vaczog a foga, mintha fáznék. Leveszik róla a takarót.
»Mit csinál, nem szégyenli magát, hisz még nem bántják!« A kések még
mind nyugton heverésznek a tálczákon. Most még csak azt próbálják, hogy
a törési végek összecsontosodtak-e, vagy csak szállagosan függnek össze.
A dolog fölötte egyszerű. Egyik segéd térdben erősen tartja, a tanár úr
bokában fogja meg és feszíti: kimozdul-e a törési helyből az alsó darab.
Az eset megfeledkezik szerepéről és fölsziszszen. »Mi a baja?!« Szónoki
kérdés, emelt hangon, amelyre nem szabad válaszolni.
Csakugyan mozog. Következik egy remek előadás a csonttörésekről. Az első
padokban figyelnek is. Sok szép, hangzatos idegen szó; a néma személy
nem állhatja meg, hogy kiváncsi ne legyen értelmükre, noha ez nincs
szerepében. Azt hiszi, mind az ő bajára vonatkozik, pedig dehogy! Három
negyed óráig csak nem lehet ily közönséges esetről beszélni?! Ő maga
csak éppen alkalom. Az egészből őt csak annyi illeti, hogy a csontvégek
átfúrták az izmok burkoló hártyáit, ezek közéjük ékelődtek és az
összecsontosodást gátolták. Könnyű segíteni. Csak szét kell újra húzni a
tört végeket, fölmetszeni a bőrt, a fölösleges hártyákat eltávolítani, a
csontvégeket egyenesre fűrészelni vagy vésni, összeilleszteni, bekötni
és 2 hónapig várni, hogy sikerűlt-e az operáczió.
Szerfölött egyszerű. Merőben fölösleges, hogy az eset hideg verejtéket
izzadjon hallatára. Minek is hallgat oda? nem neki beszélnek. Aztán meg
mire való az a nagy fantázia egy esetnek? Kell hogy érezze előre a
feszűlő bőr húzását, a kés élének hidegét; kell, hogy már most hallja a
fűrész recsegését, a véső csattogását? Bizony kár így remegnie. Hiszen
hallhatja a pompás kórjóslatot; hallhatja, hogy lábánák elhalására a
műtét után a valószinűség csak 10%, hogy éppen nem bizonyos, le kell-e a
lábát még utólag vágni? Sőt nagyon valószinű, hogy a csontvégek szépen
összeforrnak, a láb teljesen meggyógyúl, alig fél hüvelykkel marad
rövidebb a másiknál, és esetleg még mankó nélkűl is használható.
Az eset családjára gondol, amely most tán éhezik, várva föntartója
visszatérését, s amelyet ezután sem fog eltarthatni. Mankóval keressen
kőműves munkát?! És ennyi szenvedés után! Hiába akarja leküzdeni,
könnyek törnek elő szeméből. Szomorúan néz a segédekre: minek hoztatok
hát akkor ide a kínpadra, ha nyomorék maradok!
Jó, hogy a nagyságos úr nem látja. Hallatlan, hogy a darabnak ez a
személye még holmi tekinteteket is merjen elkövetni. Kénytelenek vagyunk
e helyt sajnálkozásunkat kifejezni a fölött, hogy e fontos szerep
betanítására ily kevés gondot fordítanak. Hideg verejték, fogvaczogás,
ijedt, sőt ami több, szemrehányó tekintetek: mind olyan dolgok, melyek
az összjátékot nagy mértékben zavarják, amelyekről tehát a szereplőt jó
előre le kellene szoktatni. Ilyesminek elnézése legfölebb a következő
fölvonásban lenne indokolt, ahol a kés már csakugyan vérben ázik és
valósággal recseg a fűrész, ahol különösen szem előtt kell tartani a
humánusság követelményeit. De az expositióban?! Hová lesz a drámai
fokozás, ha az eset már az első felvonásban a fogait vaczogtatja? A
sírás pedig éppenséggel művészietlen túlzás.
Nevetséges! Mintha ezek az orvosok itt tehetnének róla, hogy neki öt
gyermeke van; mintha egy kőmívesnek ócska csontjaiból külömb lábat
lehetne faragni a tudomány által előírottnál!
Még se kezdik már? – sóhajtja. Ezóta száz műtét gyötrelmeit kiállta. De
hiába, a színpad törvényei megkívánják, hogy az első felvonás
beszélgetés közt múljék el. Most íme élethűen a táblára rajzolják a
törött lábat. Ez a vörös vonal jelenti a metszés irányát, ez a sárga a
fűrész útját stb. Ha e két csontvég összeillik, teljes a gyógyúlás; ha
az ér átszakad, vagy a heg által összeszorúl, a végtag elhal.
Legnagyobb elismeréssel adózunk ez expositiónak. A következő fölvonás
bonyodalma máris teljes világosságban áll előttünk.
No most hozzáfognak a műtéthez. Az eset letárgyaltatott rövid egy óra
alatt. Hozzák a spongyákat és a tálczákat. A kötések készen állanak, az
ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De mégse. Ma már nem
lehet. A műtét egyszerű ugyan, de kissé hosszadalmas, és az idő
előrehaladt. Majd holnap! Helyette hozzanak másikat, akivel hamarabb
lehet végezni!
Ezt újra letakarják, a szárnyajtók föltárúlnak, az ágy kigördűl, az eset
újra elfoglalja helyét a kórteremben, melyet annyi reménnyel hagyott el
2 óra előtt. Kiváncsi, kérdő arczok fogadják: Nos? Kezével int
szótlanúl. Jobb volna, sokkalta jobb, ha meghalna még a műtét alatt, –
gondolja most. Ezzel vége az első fölvonásnak.
És íme, itt ismét utalunk a komédia szerkezetének már előbb jelzett
sarkalatos hibájára. Az érdeklődés két, sőt esetleg több személy sorsa
között oszlik meg. Őszintén tanácsoljuk a szerzőknek, hogy e
hiányosságon tőlük telhetőleg segítsenek, annál is inkább, mert maga a
hely- és időegység, amit szem előtt tartanak, kétszeresen szükségessé
teszik a cselekvény egységét is.


A második fölvonás.
A szín megmarad, a szereplők közűl is csak kettő változik. Másutt van
dolga a nagyságos úrnak; kivételképen az első segéd veszi át szerepét,
ami az esetben könnyűnek igérkezik. A másik a néma szereplő, ez eset.
Most egy őszhajú, őszszakállú hosszú, szikár ember fekszik a középen.
Expositió volt már, hozzá lehet fogni a cselekvényhez minden
szószaporítás nélkűl.
Kissé több a változás a nézőtéren. Alig tette ki lábát a tanár úr az
ajtón, seregestűl tódúltak ki a padokból azok, akik várakozásukban
megcsalódtak, és most legnagyobb boszuságukra szorgalmuk minden
bizonyitása nélkűl kénytelenek a kávéházba, vagy az aszfaltra menni. Ez
azonban még nem volna baj, csakhogy most már holnap is el kell jönni:
rég készen van a katalógus. A tágas teremben sok üres hely támad, alig
ketten-hárman ülnek, inkább heverésznek egy-egy padban. Itt-ott
előbukkan a mai lap vagy valami érdekes regény, amit – utóvégre – itt is
el lehet olvasni, nem kell azért hazamenni ebéd előtt. Akinek nincs
egyebet mit tennie, akad néhány figyelő is.
Pedig nem nagyon érdemes. A mutatvány nem lesz különösen érdekfeszítő:
csak egy hasznavehetlen lábat fognak levágni. Érdekesebbek a napi
események, amelyekről nagy buzgósággal csevegnek. Ha valaki nem látja az
emelvény közepén a fehéren leterített alakot, alig hinné, hogy itt
tragédiát adnak. A nézők arczáról ugyan nem olvashatná le. Hiába,
legnagyobbrészt olyanok vannak itt, akiknek idegeit már mindenre megedzé
a megszokás vagy ennek helyén a nemtörődés. Nem ez az első darab, amit
látnak, rég kiállották már a tűzpróbát. Szemük, fülük, orruk, gyomruk
rég megbarátkozott a modern realisztikus iránynyal, szívüknek pedig
nincs a dologba beleszólása.
A boncztermek bűze, az eltorzitott holttestek, a csupasz bádogasztalokra
kirakott elszabdalt húsdarabok: mindez semmi, ez mind néma, ma olyan,
mint holnap. Sokkal hatásosabb hallani a kétségbeesett jajgatást, az
elfulladó hörgést s az iszonyú fájdalom minden hangjait. De még ennél is
külömb, csaknem megható látni, mint tűnik elő hófehér női keblen az éles
kés nyomán egy élénk piros, keskeny vonal, mint fakadnak ebből apró
vérpatakocskák, mint siet végig a csillogó rubíncsöpp a síma bőrön,
rikító vérszalagot vonva maga után, mint íródnak új meg új útak a fehér
alapon, mint tűntet el végűl a gőzölgő meleg vér minden fehéret. A
szivacs letörli az élettől elrablott csöppöket, de csak azért, hogy újra
meg újra ismétlődjék a fehérnek meg a pirosnak eme kellemes színjátéka…
Aztán a műtevőnek véres újjai behatolnak az élő, mozgó, érző testbe és
őrjítő kínokat okozva, nagy erővel kifejtenek egy szinte élő, érző
húsdarabot. – Shakespeare még nem merte ezt színpadra vinni, csak
fenyegetődzött vele. Mi már mérlegre tesszük az élő fontot, és ez éppen
a haladásunk.
De ez már gyermekjáték. Aki megtanúlta látni hófehér bőrön a piros vér
patakzását, az mindent megtanúlt.
Aztán meg ez a ránczos sárga bőr, ami most itt kés alatt van, csak holmi
vén póstatiszté, akinek élete már úgy sem sokat ér. Mennyivel különb a
mai tárczában az az ingerlő kaland az előkelő társaságból… Itt, ha
sikerűl is a műtét, nem sok haszna van már belőle az öregnek; ha nem
sikerűl – annál jobb talán.
De hogyne sikerűlne! Csekélység az egész. Ha nem volna ily vén,
asszonyosan gyönge a beteg, el se kellene altatni, hogy tűrelmi szerepét
jól eljátsza. Igy azonban még tán szégyenszemre ríva is fakadna, mikor
csontjában a fűrész kissé megakad. Egy, kettő, – mindjárt készen van.
Úgy dolgozik itt minden kéz, mint egy gép kereke.
Immár mély horkolással jelzi az eset, hogy kábulatba merűlt. Szoros
gyűrűivel a gyapotpólya visszatolja a vért a test felé, és erős
gummikötés, mélyen bevágva a sovány húsba, nyomásával elzárja az
ütőereket: a lefejtett pólya alól hidegen, halottan tűnik elő a láb. A
kis kés pengéje ügyes kört kanyarít a bőrben, nyomán alig-alig serked
egy piros csöpp. Tüstént utána a nagy kés az izmokat csontig szeli, és a
fűrész vígan recseg a csontban, mialatt a néma szereplő nyugodtan
aluszsza álmát. Még néhány húzás, – a segéd urak halkan egymás közt víg
adomát mesélnek, – és a lábat a szolga lepedőbe takarva félrelöki az
asztal alá, mint mikor a kertész száraz ágat nyiszált le a fáról. Néhány
nagyobb eret be lehet kötni így is; de a kisebbek helyét csak a
kiszökellő vér fogja mutatni. Le kell oldani a szorító gyűrűt. Egy
pillanat alatt bíborra válik az átázhatatlan lepedő fehére s az alája
tett tálba hangos csöppökben húll a vér: a nagy véredényekről is
leszakadtak a kötések.
Az eset ajaka mozdúl. Álmában néki is szabad beszélni. Él is a
szabadalommal. Lengyelül szól. Szilárd hangon nagyokat kiált, mintha
csatában győzelemre vezérelne. Ejnye de harczias álmában – ez a vén
póstatiszt!
Hamar újra a csípőt, új fonalat! Drága a vér ilyen öregnek! Alig
hurkolták meg az egyik csomót, alig vesznek új fonalat a másikhoz, az
előbbinek helyéről már is újra vastag sugár lövell, beföcskendezve a
műtevőnek kékzubbonyos mellét és mindig komolyabbra húzódó arczát. Jónak
látja magyarázólag a hallgatók felé fordítani fejét: 60 éven túl az
edények falának ilyen törékenysége nem ritkaság; a fonalat, hogy elzárja
a nyílást erősen meg kell húzni s az éles fonál elvágja az eret. Nincs
rajta semmi különös. Utóvégre mégis csak fog sikerűlni.
A fölfogó medencze pedig vérrel lassacskán szépen megtelik, s a műtét
tárgyának kábulata oszladozik. Fölnyitja szemét, mozdítja karját. A
kábító álarczot ismét orrára teszik, de ő tiltakozik. Kár volt elaltatni
előbb is, ki tudja állani szótlanúl ébren is, csak vágják bátran.
»Rajta, előre!« – suttogja félálomban. »Én lengyel vagyok, szelid ember,
nekem mindegy, ha meghalok is… _Bem_ alatt szolgáltam a hazát. Ugyan ne
tréfáljanak velem, végezzék gyorsan… Nem félek a vértől, hisz lengyel
vagyok, nem német, ne fogják el a szememet… Ne várassák a jó ebédjüket
oly soká, siessenek bátran«…
Hej! sietnének ők már. De ha ezek az átkozott erek többször is
átszakadnak, mint amennyi a szakadékonyság bemutatására elegendő lett
volna. Kár is vele vesződni tovább; az operált hangja folyton gyengül,
érverése lassúdik. Félre lehet tenni a bódítót; kábításra alaposabb mód,
ami itt váratlanúl kínálkozik. Elvégre is tenni kell valamit. Ily
csupaszon az óriási seb nem bámulhat ki az ablakon az aprófelhős
égboltozatra. Finom kóczból nagy csomókat szorítanak reá erősen és
bepólyázzák fehér göngyöleggel.
Várnak egy darabig. Az öreg magához tér, fejét kissé fölemeli és
meglátja csonka lábát. Elmosolyodik valami furcsa mosollyal; tagadólag
int a kérdésre, hogy fáj-e. Nem kell rá több czipő; pedig de sokat
elnyűtt _Bem_ alatt a Kaukazusban és utóbb vele harczolva a magyar
hazáért.
A segédek feszűlt várakozással néznek a fehér pólyára; a hátsó padokban
feszűlt várakozással lesik, mikor éri utól a papa az ügyvéd úrral
megszökött kisasszonyt. És mire a haragos papa leányát a szép ügyvédtől
visszaragadja, és mire elfogy az újságban az olvasni való: piczi piros
folt támad a fehér pólya közepén. Ott a színpadon reménykednek, hogy tán
nem lesz nagyobb. De a kis folt nőttön nő, és néhány percz alatt a
pólyán keresztül is csurog a vér, pedig már nagyon hosszúra nyúlt a
fölvonás. Nem csuda, ha tűrelmüket vesztik a szereplők. Még
szégyenszemre idő előtt befejeződik a darab! Hisz az érlökés már
alig-alig érezhető, s az ébredezőt környékezi a leghosszabb, a
legédesebb álom.
Föl-fölriad és a többi közt néhány szánó arczot is talál maga körül.
Bántja a szánalom és kezd utasítása ellenére rögtönözni olyan
beszédeket, aminőket e színpadon még aligha szavaltak s amelyek még e
nehezen kielégíthető nézőközönségre is hatást gyakorolnak. »Mit
sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a
halállal. Immár szabad földön halok meg, könnyű a halál. Ne nézzenek így
reám, nincs senkim, a kit bánjak, nem is volt soha. Szívesen megyek: a
kardnál úgyis nehezebb volt nekem az írótoll. Keserű volt az űlve
keresett kenyér… Vén vagyok, ideje úgyis. De a magyar föld szabad föld…
Lengyelország nem az… De lesz!…«
A többi szó lassanként elhal, nem érthető.
»No még egyet!« mondja a műtevő verejtékes homlokkal, elgondolkozva, nem
is figyelve a vén fecsegőre, nem hallva csak a vér szűntelen csöpögését.
– Próbáljuk meg, alkalmazzuk a czomb fölső részén az érlenyomót és újra
a gumipólyát. Az egész láb elpusztúl talán. De mindegy, legalább mára.
És csakugyan az új pólya nem vörösödik át többé, megszűnt a vérzés. De
mintha a darab ilyetén szerencsés kimenetele kicsit elkésett volna! A
megmaradt kevés vér fonálszerűen, vékonyan csörgedezik az erekben:
valamivel több kellene ilyen öregnek.
Készen vagyunk bácsi!
»Köszönöm«, mondja a bácsi, »köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám…
_Kaminszky Gusztáv_ honvédkapitány… írnok a póstán. Köszönöm… Éljen a
haza!«
És ezzel igazán vége a második fölvonásnak is, az ágyat kigördítik az
ajtón.
Úgy-e hatásos befejezés? Kissé fellengző talán. És nem valószínű, –
fogják mondani a realisztikus irány hívei. Mikor az ember elvérzik, nem
szónokol. Meglehet; nem akarom védeni a darabot, de hogy így adták elő
ott a színpadon, azt bizonyítom.
Holnap majd jelenthetik az ismert formulával: »Az operáczió sikerűlt, a
beteg meghalt.«


A harmadik fölvonás.
A hallgatók elhagyják helyüket és a színpad körűl csoportosúlnak.
Mindenki jól akarja látni a most következőket, mindenki előre tolakodik.
Soron van a járó betegek fölvezetése, a napi látnivalók utolsó szakasza,
a harmadik fölvonás idebenn. Ott künn a kórteremben kevésbé vidámat
játszik, aki az első és második hőse volt. Ez itt azomban igen
mulatságos, sőt tanúlságos dolog. Legalább ezt bizonyítja előre is az a
türelem, mellyel a jó helyen állók elszívelik, hogy a mögöttük lévők
rájuk támaszkodjanak, a rácshoz nyomják őket és lehelletükkel elfogják
előlük a levegőt. Pedig hát a bonczolótermek illatát csak el lehet
viselni, de a kollégákét: keserű föladat!
Súlyos műtét volt az előadás tárgya. Szerencsésen sikerűlt, az illető
még nem halt meg. A segédek könnyebbűlten lélekzenek föl, a tanár úrnak
is jó kedve támadt. A még mindíg mély bódulatba merűlt beteget épp most
tólták ki a magas szárnyajtókon. Egy kis szünet állott be, hogy a
díszletekben megtörténhessék a kellő változás.
A véres vizet a nagy ónozott medenczékből a szolga kiönti, a spongyákat
kifacsarja, a késeket s a fényes réztálczákat törölgeti. A kék-zubbonyos
segédek kezüket mossák, a tanár úr már ül az ablaknak háttal fordított
székén és nyugalommal tisztogatja fínom körmeit. Mögötte sűrű félkör
beszélget halkan, és az egész csoportra a tető üvegén át derűlt világ
vetődik.
Egy intés – majdnem csöngetést várnánk az első jelenethez – az ajtó
kitárúl, jön a betegfölvezető és olvassa az első beteg nevét, aki
meghunnyászkodva áll mögötte. Szabály, hogy a legszegényebbé az elsőség,
kivéve a sürgős eseteket – és az urakat.
Ime, úgy látszik itt is hirtelen segély kell. Hatalmas legény, pedig
összegörnyed. Széles melle fölött a rongyos ing sárral és vérrel
bekeverve. Bután néz maga elé, talán még részeg. Homlokáról – bocsánat,
a színdarab kissé realisztikus – egy forró csöpp siet alá arczán
szájáig. Lenyalja. Azt se tudja, hol van. Mikor szóllítják, úgy kell
előre lökni a tanár úr előtt álló székig. Leültetik. Kocsiról esett le,
a lovak megtaposták, a kerék körösztűl ment a fején, nehéz kocsi kereke.
Koponyája bizonyosan meghasadt, csoda, hogy még él. Először is meg kell
mosni. Egyik szemhéja lehasítva csak úgy lóg; arczán odaszáradt vér.
Bozontos hajához a segéd úr félve, undorodva nyúl. De a tanár úr egy
szava elfeledteti vele, hogy glacé-keztyűt szokott hordani, és a vér
néhány percz alatt letisztúl, a haj lehull: mit se tesz, ha a gyors
borotva itt-ott egy darabka bőrt is levakar. Sőt jól is esik, mert a
vendég ezalatt békésen elszundikál. Csak akkor ébred föl, mikor a
repedés mélységét kutatják. Csekélység, mélyebbnek látszott: oda se
nézzen neki! Szemhéját néhány ügyes öltés fölvarrja. Mehet! A
vízvezetékhez tuszkolják, hogy a sűrűn omló vért lemossák, a sebeket
bekötözzék.
Addig is jőjjön más. Sápadt, sovány asszony támolyog be: ez lesz a
tragikai hősnő. Az ajtónál akaratlanúl megáll, darabig nézi az oldalt
most már jajgató véres hőst: csak neki dől a szarufának szótlanúl,
meredt szemmel. Hamar ki vele! Nem tudja még jól a szerepét, van addig
más. A tapasztalatlanabb hallgatók nem átallanak kisietni, hogy
megnézzék. A tanúltabbak mosolyognak ezen a kiváncsiságon. Mit láthatnak
ott? Az asszonyt végig fektették az előcsarnok márvány padlatán, egy
csomó kész és készűlő doktor körülállja. Ez locsolja, az rázza, és
egyesűlt erővel életre gyötrik. Mire majd egészen magához tér és kérdi
ámultan: hol vagyok? a saját csepegő vére fog néki idebenn felelni.
Addig is szebbet látni. Jön egy remek nyelvrák és vele egy öreg ősz pap.
Az országnak távol részéből utazott föl gyógyúlásért, vagy legalább
vigaszért. Ez a komoly jellemszerep. A tanár úr nézi, tapogatja. Mióta
van? Fáj-e? Nagyon fáj? Hány éves a tisztelendő úr? Hetven!… No akkor
már nem baj. Kár volna bántani. Hetven éves ember belenyugodhatik a
sorsába… Egy évig még így is elélhet. – Ez utóbbi mondat a hallgatóknak
szól, de a tisztelendő úr is hallja és visz magával haza szépszavú
vigasztalást, meg egy kis theára való reczipét orvosságúl.
Következik egy czifra nyakkendős boltos segéd. Ez a darab komikusa Nagy
sopánkodással beszél. Nincs porczikája, amelyre ne jajgatna. – »No mijét
vágjuk le?« – kérdi leereszkedőleg az itélő bíró élet és halál fölött,
itt a karszékben. A komikus ijedten dadog, a hallgatók kötelességüknek
tárják, hogy nagyot nevessenek.
Átvizsgálják tetőtül talpig: nem találnak semmi baját. – Nos? itt csak
olyanokkal foglalkozunk, akiken vágni lehet. Milyen kést méltóztatik
parancsolni a sok közűl? Nézze csak ezt példáúl, milyen szép fényes. –
És a nagy beteg ferdén köti föl a czifra nyakkendőt, szalonkabátját
félregombolja és ijedtében annyira meggyógyúl, hogy hármasával szedi
lefelé a vörös lépcsőket és meg sem áll a kapuig.
Vértelen operáczió; pompásan sikerűlt. Akad itt-ott nehezebb is. De
azért egymást éri a tréfa a legzordonabb komolyságban. Akinek kezén oly
sok élet fordúl meg, nem csoda, ha már játék vele bánnia. A kés meg az
olló serényen dolgozik; gyermek és aggastyán, férfi és nő – ez a
fölvonás változatos – mindenik hágy itt valamit: ez bőrt, az húst vagy
csontot, vagy legalább egy kis vért. A nagyságos úr bámulatos kedvében
van. Híres keze ma különösen remekel. Csupa tiszta munka, jó munka. Ma
talán még csak nem is fáj a vágás, amit ejt. A várakozók sora hamar
lefogy. A hallgatóság meg van elégedve.
A végén, hogy valami a magasabb bohózatból menjen közkivánatra
befejezésűl, egy nagyon vén, sovány kis emberke mutogat a csípőjén meg a
keresztcsontján kékes foltokat, melyek száraz, sorvadó bőrén tenyérnyi
helyeket fognak el. Félig olaszúl, félig németűl beszél, nagyon gyorsan,
nagyon furcsán. Azt mondja, hogy megverték, s úgy el-elsóhajtozik,
mialatt avúlt gunyáját magára szedi. Megverték? Úgy úgy! bólogat, és
hosszú, sárgás-fehér szakálla meg-megrezdűl reszkető, kopasz feje
mozgásira. – Hol esett hát ez a nagy esemény? – Három ölnyire a
Buzalkától. No igen. Mit nevetnek? A küszöbtől annyira lökték.
– Ejnye öreg! Mit keres maga vén létére a Buzalkában? Nem szégyenli
magát?
Hej, hej, nem mulatni ment ő oda. A figuráit, mert ő gipszfigurákat
árul, eltörték; a hordozó tábláját a hátán zúzták össze. Azóta alig tud
járni. Úgy fájnak azok a golyók csípőjében, amelyeken az egész test
nyugszik!
– De tudós ember maga öreg!
Persze, persze! Hetvenhárom éves; és az ember sokat tapasztal. De nem
birja már a figuráit. A tábla nehéz, sokat kell járkálni még éjjel is –
a kávéházakban. A mulató urak néha vesznek. – A nagyságos úr ma
szokatlanúl türelmes volt, elhallgatta ezt a sok beszédet. Szeretné
magát fölvétetni ide.
Nem lehet, nincs rajta mit tanúlni. Menjen kórházba! Öltözködjék hamar,
hamar!
Nagyokat sóhajt a bolondos öreg. Oly nevetséges igazán, amint
öltözködik, de lassan, lassan, amint sopánkodik, és a szakálla rezeg. És
folyvást beszél: a hallgatóság jóizűen kaczag.
Azt hadarja, kézzel lábbal magyarázva és közbe-közbe egy hevesebb
mozdulatnál följajdúlva, hogy hiszen volt ő már a barak kórházban, de
nagyon komiszúl bántak vele. Pedig ő tanúlt ember; nagyon sokat
gondolkozott, ámbár hogy iskolába járjon, nem volt vagyona. Hetvenhárom
évig gondolkodott, mindig, mindig gondolkodott…
Most is addig-addig gondolkodik, míg a teremben egyedűl marad. A tanár
úr bevégezte, eltávozott; vele a segédek is. Aztán a hallgatók. Az öreg
még mindíg beszél, öltözik és gondolkodik, mikor már söprik is a termet.
Végre elkészűl. Megy. Kis batyuját a várószobában összeszedi, nyakába
akasztja tábláját, melyen most is van néhány figura. Oly szeretettel
nézegeti sorra, nem esett-e valami bajuk. Úgy dörmög magában, mintha
beszélgetne velük. Talán panaszkodik nekik: »Lássátok, elküldtek innét,
még ki is nevettek. Úgy-e rosszak az emberek? Jertek haza, ott senki se
bánt. Ott megvagytok ti is békességben, nem visz el senki. De legalább
enni nem kértek, hisz magamnak sincs.« Neki indúl, elér a lépcsőig, ott
leül pihenni. Hányszor ennyi van hazáig!
Nehány medikus még ott lézengett az előcsarnokban. Kiváncsian
körűlvették, kérdezősködtek, faggatták, hisz nagyon mulatságos emberke.
Örűlt a megtiszteltetésnek és figuráit kínálva a mai kenyér árának
fejében, beszédbe eredt velük.
Sohse volt senkije. De mégis: a figurák. Ők voltak barátai, velük együtt
gondolkozott csöndben, békességesen. Sorban állnak a polczon. A kis fiú
pityeregve ímádkozik, a leányka virágot árul, egy másik hangosan énekel,
az a macskával játszik, ez papircsákóban botpuskával sétál és így sorban
mindeniknek más a dolga. Híven megteszik: a fiúcska nem únja el a
pityergést, se a lányka árúlgatni virágait napról napra, évről évre. De
az csupán úgy látszik, mintha mást nem tennének. Az öreg csak a
megmondhatója, mennyi mindent tudnak, mily okosak. Esténkint, mikor az
udvarról a lámpa besüt a lépcsőalji zúgszobába, és egy régi pokrócz jó
meleget ád, a lányka virágai százféleképen illatoznak, az éneklő csak
úgy váltogatja dalait, a katona vesszőparipára, csatajátékra fölhívja a
többit is, a macska bukfenczeket hány, és úgy vigad mindenki, hogy a
pityergő fiúcska is nevetésre fakad, elfeledi az imádságot meg a mama
virgácsait.
Csak ne kéne kimenni az emberek közé. Miért nincs gipszből ő is! Sokszor
már úgy rémlett, maga is elmeszesedett és fölállt a polczra a többihez.
Hiába, azokat is le kell szedni és el-elvinni házról házra, az utczákon
föl s alá, dideregve, éhesen.
A minap is egy úr azt mondta, hogy éjjel 10 órára vigye ki a kis fiúkat
a Buzalkába, ott majd vesz belőlük néhányat. Szívesen kiment, pedig a
Ferenczvárostól messze van odáig. A tábla nehéz volt, sokat rakott reá,
azt hitte sokat ád el oly gazdag uraknak. Az eső esett, az út síkos
volt, és a földet a táblától alig láthatta. Hat órakor útnak indúlt és
már pontban féltízkor ott volt. Leült egy szögletbe és békésen nézte a
mulatozókat, akik oda-oda szóltak és mámoros fővel ingerkedtek. Ő csak
tűrt mindent, legföllebb figuráit kínálta. Ezt meg csak szabad?! Tessék
elhinni, nem garázdálkodott. Igy csak telt az idő, már éhes is volt,
szomjas is lett, pedig annyi sört hordoztak, annyi ételt vittek. No majd
fog enni-inni ő is, vegyenek tőle, akik igérték. Tizenegy órát elütötte,
nem érkezének. Elütötte a tizenkettőt is. Ekkor jött meg lármázva,
czimboráival együtt az az úr. Leültek egy asztal mellé, ettek, ittak,
majd tánczra kerekedtek, a szegény öreget ott a szögletben észre se
vették. Utoljára megsokalva a várakozást, oda ment és figyelmeztette az
urat igéretére – tessék elhinni, egész tisztességtudással. Még is dűhbe
jött, összeszidta, koldusnak, tolakodó gazembernek nevezte. Kérte még
egyszer, legalább valamit vegyen tőle, hogy étlen ne kelljen hazamennie.
Bizony nem szólt neki semmit mást, és az mégis ellökte durván, hogy majd
csaknem hátraesett.
Mit volt mit tennie, késő volt az éjszaka, összepakolódzott és kiment
szomorúan, fohászkodva, panaszkodva, de nem gorombán, ne tessék hinni.
Azok az urak mégis fölbőszűltek, azt mondták: hallatlan szemtelenség.
Utána futottak. Úgy érezte, igazán, mintha ágyúlövés érte volna
hátulról, és egyik járdától a másikig röpűlt. Nagyon, de nagyon fájt;
azok meg kiröhögték. Föl se tudott kelni sokáig, a figuráit se tudta
többé összeragasztani. A legszebb, legdrágább macskák rapittyára zúztak.
Ki lábát, ki fejét törte el, egy se maradt épen.
A fiatal orvos urak jót nevetve, vigasztalásúl a vállára veregetve
nyájasan, egyenként eltünedeztek, de figurát aki vegyen, nem akadt.
Minek _nekik?!_
Hanem a mai komédia: az nagyon jó volt.


Szenvedők karácsonya.
»Édes anyám azt ígérte, Karácsonyra hazavisz, és ma ide se jött. Pedig
úgy-e, ma karácsony van? Nem jött el édes anyám; de majd eljön holnap,
tudom, és hazavisz. Ugy-e haza mehetek holnap, hiszen már semmi bajom.
Csak szomjas vagyok és a nyelvem olyan száraz!… Néni, adjon egy kis
vizet!… A doktor urak is azt mondják, hogy meggyógyúltam. Ugy-e haza
megyek holnap?«
»Haza, kis leányom, igazi hazádba« – gondolja magában az apácza, mialatt
a betegnek, aki alig tud fölülni, egy pohár vizet tart ajkaihoz. A
száraz ajkaknak oly jól esnek a hűsítő csöppek! Sovány kezével, melyen
mint kékes vonalak látszanak az erek, ő is megfogta a poharat, de maga
nem igen tudná tartani reszkető újjai közt. Szomja nehány perczre
lecsillapúl, s ő visszahanyatlik a párnára. Ápolója szomorú mosollyal
tekint reá. Munkától érdes kezével, mely már annyi haldoklónak szemét
zárta le, végigsimítja a halvány orczácskákat és rajtuk azt a két tüzes
foltot, a láz rózsáit, végig a forró homlokot s a puha szőke hajat,
ahová már aligha menyasszonyi koszorút tesznek.
»Mennyivel szebb lett volna otthon a karácsony! Istenem, hogy köhög,
hogy zihál az a szép feketehajú néni ott túl! Ő meg fog halni – súgja
oda az apáczának félénken és összeborzadva – a fiatal doktor urak
mondták… De én nem halok meg?!…«
»Nem, nem, kicsikém; majd szépen hazamész testvérkéid közé, majd szépen
eljátszogattok, mint azelőtt!« És a jámbor nőt most egy csöppet se
bántja a lelkiismeret, hogy nem mond igazat.
»Vajjon csinálnak-e otthon az idén is karácsonyfát, mint tavaly? Oh!
milyen szép volt; én csináltam hozzá az aranyos lánczokat.«
A leányka csak beszélget tovább magában is. El-elszomorodik, kesereg egy
kissé, de megvigasztalja magát: majd máskép lesz nemsokára; mert hisz a
nehéz beteg csak a maga baját nem tartja veszélyesnek. A remény ott van
a halálos ágyon is és boldogító álomba ringat.
Az apácza mindenik ágyhoz odanéz, végig a nagy kórtermen, ahol két sorba
vannak állítva a vaságyak, fejjel a fal felé. Mindeniknek baján tud
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az út a révpart felé: Klinikai képek - 6
  • Parts
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 1
    Total number of words is 4197
    Total number of unique words is 2162
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 2
    Total number of words is 4288
    Total number of unique words is 2144
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 3
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 2127
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 4
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 2219
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 5
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 2114
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 2149
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 7
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2019
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.