Az út a révpart felé: Klinikai képek - 6

Total number of words is 4173
Total number of unique words is 2149
29.7 of words are in the 2000 most common words
42.1 of words are in the 5000 most common words
48.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
enyhíteni valamit, itt bíztató szóval, ott könnyítő csöppekkel.
Mert bíz itt most, karácsony estéjén, se szenvednek kevesebbet, mint
bármikor. Miről is tudják, hogy ma karácsony van? A mai nap is oly
lassan, oly egyhangúan múlt el, mint a többi; ma is végig kopogtatták a
betegeket az orvosok csak úgy, mint máskor, ma is őgyelgett az ágyak
körűl – a szűnnapok daczára – néhány hallgató, kiváncsian szemlélve az
érdekes eseteket. Elmúlt a nappal, a léptek kopogása a síma, fényes
márványpadlón elhangzott, beállt az est, karácsony estéje Az ágyak fölé
mindig sűrűbb árny borult, s a szürkület új kínokat hozott a
szenvedőknek. Megkezdődtek a lázas látományok, itt érthetetlen mormogás,
ott hangos jajgatás, panasz vagy átkozódás.
Elmúlt az est is; helyébe jött a hosszú, rémekkel teli éjszaka, midőn a
szenvedő kínos nyögései álom után hiába epedő szomszédjának tán még
jobban fájnak, mint néki magának. A fölügyelő orvos sietve lerobotolta
az esti látogatást, a gázlángokat eloltották, csak egy szerény mécs
maradt égve, hogy a nagy teremben némi félhomályt tartson fönn. Minden
elkészűlt a nyugalomhoz, lehet nyugodni…
Egy szép feketehajú leány, második szomszédja annak a kis szőke
gyermeknek, már jó ideje alig mozdúl, légzése se hallik. Az apáczá
óvatosan, zajtalanúl odalépdel hozzá, megfogja kezét, majd szívéhez
tapint és szinte megdöbben: az élet forrása immár oly lassan csörgedez,
hogy alig-alig érzi. A beteg kialvó tüzű szemével hálásan tekint annyiok
jótékony szellemére. Ez erős bort tölt egy kanálba és megkínálja vele.
Alig ért ajkához az első csöpp, a leány undorral taszítja el magától a
kanalat és egész testében reszketni kezd: »Borzadok ettől… úgy, mint
azon az éjszakán…« Súgja az apáczának, aki szánólag hajol fölébe. »Azon,
azon az éjszakán…!« Ajka még néhány szóra mozdúl, szeme lassanként
bezárúl.
Oh! akkor, akkor utálta meg egész lelkéből a bort s a mámor hozta hazug
kedvet, akkor utálta meg igazán először a pénzért adott hazug szerelmet,
akkor utálta meg önmagát s életének minden hazugságát. A pajzán dalolás
közt, idegen ölében magasra emelt pohár, tele pezsgő, gyöngyöző
arannyal, hirtelen kiesett kezéből, torkát valami vasmarokkal össze
szorította, és ő fölugrott, kitárta az ablakot, kihajolt a hideg
éjszakába. Oly jól esett a csipős szél, amint csapkodta égő arczát,
puszta keblét! A többiek kaczagtak rajta; hangzott a poharak kocczanása,
a csókok csattanása s a dal tovább folyt féktelenűl. És ő úgy szeretett
volna elterűlni ott lenn mélyen, az utcza kövezetén és meghalni tüstént
vagy legalább zokogni, zokogni sokáig…
Pezsgett a bor, csattant a csók, s a csillagok sugarai a tiszta, téli
égről a leány fekete hajára simúltak, majd föltekintő szemébe gyűltek –
talán lelkébe is. Óh! de későn, nagyon későn. És mégis, ez a néhány
percz oly jó volt szegénynek; szívébe lassankint némi nyugalom, a
szabadúlás előérzete szállt. Hisz még soha sem volt előtte a föld oly
gyülöletes, soha még neki a csillagok oly szépen nem ragyogtak, mint
akkor utoljára, azon az éjszakán!
Az az ezüstsugár kisérte lázálmaiban, ez vezeti át most már
lassan-lassan, észrevétlen a megváltás honába: teste életéért többé nem
kell meghalnia lelkének.
Az apácza halk imát mormol, de nehéz sohajtások a szomszéd ágyhoz, egy
öreg anyókához szólítják, akit ennek a két nagy betegnek a sorsa, tőle
jobbra és balra, még akkor se hagy nyugodni, ha saját kínjai engednék.
»Istenem, istenem, hát én, nyomorúlt öreg asszony, lássak meghalni két
ily szép fiatalt! Csak mennék már én is nem sokára, hisz jobb volna
nekem odaát.«
»»Az anyóka meggyógyúl és elél még sokáig«« suttogja az apácza
hozzáhajolva.
»Meggyógyulok, elélek még sokáig… Mi haszna? Csúnya hideg tél van;
hallod, hogy zúg odakünn a szél? Mi lenne belőlem?! Megölne a hideg,
meghalnék éhen, a fejemet se tudnám, hová hajtani. Volt egy derék fiam,
nem tudom, mivé lett, nem látam régen, régen… Fulladok, oly nehéz a
levegő… Leányom is volt, van; de nem ismer. Jobb is… Milyen csöndes most
az a szép, fekete hajú lány… az enyémnek is jobb volna még itt is… Nincs
senkim, mihaszna gyógyúlnék meg?«
Mi haszna?! – mondja magában az apácza is, némit igazítva az öszegyűrt
vánkosokon. Kár az egészség csak azért, hogy tudjon az ember fázni, hogy
érezze az éhséget!
Az egész teremben senki se szól. Itt-ott egy-egy száraz köhintés, tompa,
mint mikor az első rögöt dobják a koporsóra. Itt-ott egy mély sóhajtás,
elfojtott nyögés, vagy sűrű, halk pihegés. A négyszögű nagy óra a falon
fáradtan ketyeg, mintha únná tisztét; a halálóra valamelyik éji szekrény
fájában rá-rákopog és a kínok közt virrasztók kérdéseire felelget. A
mécs a sarokban csöndesen pislog; az ellenzővel hosszú szüntelen mozgó
árnyat vettet végig a márványpadlón. Az apácza egyik fülkében
meghúzódott és mélázva morzsolja olvasóját – szent Karácsony éjszakáján.
Elütötte a tizenkettőt, megkezdték az éjféli misét. A templom szokatlan
fényben úszik, fölharsan a hivők hálaéneke, hisz öröm van a világban,
megszületett a megváltó. A tömjén illata leng mindenfelé, az orgona
hangja komolyan, szívrehatóan rezeg végig a templom hajóján, majd
hirtelen ujjongva tör az ég felé; hisz öröm szállt a világba,
megszületett a megváltó.
Öröm szált a világba, két gyötrődő tesbe, szívbe nyugalom, megváltás a
kínoktól. A kis leány csöndesen alszik és elalszik; lelke – mert tán
sajnálja fölkölteni utoljára – lassan, szelíden hagyja el a testet, hogy
a földieknél szebb karácsonyi ünnepre siessen. Az a másik, a feketehajú
leány mereven szögezi szemét a széles, puszta falra. Csodás, fényes
képek rajzolódnak arra. Föltünik ott minden, amit valaha életében
őszintén szeretett, s elvonúl ott mindenki, akik őt szintén szerették, s
akiknek ő csak bánatot okozott, csak szégyent hozott. Most egy se mondja
megvetéssel, mint egykor: becstelen vagy, eltaszítlak! Mindenik szánón,
szeretettel mosolyog és hívja magához, könnyes szemmel sóhajtva: szegény
leány, megbocsátunk!
Ámen! szól imádkozva az apácza, és egy szem ismét legördűl olvasóján…


Kórelőzmények.
Ilyenkor, midőn a kora szürkület már beállt, de még nem gyújtották meg a
lámpákat, ágyamat a környező sötét oly jól elválasztja a többitől, és
engem senki se láthat: elfelejtem, hogy mások is vannak itt kivűlem,
elfelejtem, miért vagyok itt magam, s aztán békés otthonba szunnyadozom
át: a kandalló mellett ülök elmerengve, és – alulról, az utczáról
föl-fölcsillanik egy-egy láng – a kandalló tüze süt rám a rostélyon
körösztűl. Mennyi kéjt ád nyugton töltött néhány olyan óra, mily
kevéssel boldog lehet az ember!
Ne siessen doktor úr! Üljön ide, mellettem a székre. Azt mondá tegnap, a
kórelőzményt kell tudnia: most elmondom, ha tetszik. Ajakatlan szájból
furcsán hangzik ugyan a szó, de azért talán megért. Ön még nagyon fiatal
ember, sok ősz szálat vegyített már az én hajamba a tapasztalás
nyomorúságban, szenvedésben. Pedig lássa, öreg én se vagyok: abban a
korban, midőn az élet útját egyengető fáradozásnak már meg kellett volna
hoznia gyümölcsét, midőn az ember a lét gyönyörét már kiérdemelte és
bízvást fogna hozzá, hogy élvezze, nem az ifjú hevével, hanem a férfi
nyugalmával. Velem, oh! nem így volt. De hát ez nem érdekli önt, doktor
úr!
Az orvos miért nem pap is egyúttal?! Nem lehet így teljes sohsem a műve.
Hisz a test az ő szerének úgyis vajmi ritkán enged. És ha már föltárjuk
előtte testi bajainkat, miért ne adhassuk hozzá azt is, ami lelkünkre
nehezűl? Nagyon igaz, hogy a szenvedő lélek megbénítja a testet, oh! de
mennyivel inkább megnyomorítja a bomladozó test a hozzá fűzött, hozzá
kényszerített lelket! A nagyobb kín itt is mindíg a léleké marad. Önnek
jó szíve lehet, uram! és e hosszú, nehéz pályán még nagyon sok ilyen
szegény fog útjába akadni: legyen könyörűletes, ne kérjen akkor tőlük
puszta diagnózishoz száraz adatokat, hallgassa meg inkább türelemmel
szívük vallomásait és, ha már nem is tud segíteni a testen, adjon
legalább a léleknek nyűgeitől föloldozást biztató, résztvevő szavakkal.
Tanúlja meg szerepét a lelkiatyának. Fiatal ember! hallgassa meg az első
gyónást!
Eltöltöttem egy szép ifjúságot szakadatlan munkában, megfeszített
törekvésben és eltoltam ajakamtól a gyöngyöző borral teli pohárt,
lefejtém nyakamról a leányka ölelő karját; tavasz virága mellett
elhaladtam vagy reátapostam, s az ősznek garmadába rakott gyümölcsét
messze kikerűltem. Dolgozni, önerőmből sokra vinni akartam, és nem
pazarolni hiába a drága időt. Miért? Hogy majdan a férfi több gyönyört
találjon az ifjú nyomora árán. Oh, ha tudtam volna, hogy a férfi üdve
sohsem ér föl az ifjúéval! A gazdagoknak dúsan terített asztala
csiklandozta ínyemet, – és én a legszegényebb csemegével sem akartam
enyhíteni mindennapi kenyeren egyforma unalmát. Balgatag én! Szerelemre
őrűlt módra sovárgék, – és elűztem a kínálkozó pillanat élvezetét, hogy
majdan torkig lakhassam belőle. Nem sejtém, hogy egyetlen útszéli,
ellopott csók külömb öröm akkor, mint később az összes húrisereg.
Tomboló gőggel szerettem volna porba alázni minden parancsolót fölöttem,
s én mégis csúszva másztam, meghajoltam az előmenetelért, hogy majd
később visszafizessek. Pedig rokkant vállon sohsem áll többé egyenesen a
fő.
Csak mentem előre vakon a gyönyör után; jó lett volna már megállni a
gyönyörért. Szerényebb igénnyel immár minden enyém lehetett volna, amit
kívántam, de kapzsi voltom még többet akart. És, íme, rám csapott a
büntetés, ajkam elől elillant a pohár, melyet míg közel ért, nem
találtam elég telinek. Sokat akartam: mindentől megfosztva maradtam…
Szám szélén kis pattanás támadt. Ártatlannak látszék, semmit se fájt.
Nem törődtem vele, mentem tovább, pedig az isten újja már felém intett:
»Állj meg, nézz körűl a világban, és élvezd, amit halogattál. Késő lesz,
vigyázz!« Nem hallgattam reá, mentem tovább. – A pattanás nem gyógyúlt,
sőt mindinkább elterűlt. Körülötte ajkam megkeményedett. Újra hangzott
az intés, de hiába. Ejh, mit! majd elmúlik, jerünk tovább; még nincs
elég, még nem lehet megállni!
És a pattanásból élő, terjedő seb lett. Szélei földudorodtak rózsapiros
szegélyben, de közepéről szürke váladék nyomúlt ki. Megütődtem. És a
szózat újra hangzott: »Van még valami kevés haladék, siess megállni.«
Haboztam. De elszokva az élet élveitől, örömet csak fokozódó reményükben
találtam. Meggyógyulok mégis előbb-utóbb. Addig csak növeljük tovább az
öröm tőkéjét, hogy aztán annál szebb kamatokat hozzon. Úgy jártam, mint
az éhes farkas, aki fösvénységből magába pattantotta a nyílvesszőt.
És a sebből fekély lett, bűzös evet szűrő: látni útálat, érezni pokol.
Állom, nyakam minden mirigye mogyorónyira duzzadt. Egyszer, kis tükröm
előtt, reggel elfogott a borzadás és az ijedtség. Hallottam már az intő
szózatot, fülembe zúgott vad szidalomként. Siettem egy ismert műtevőhöz.
Hajmeresztő műtétet állottam ki éberen, iszonyú kínjaimban azt híve,
hogy tüzes agyam körösztűlégeti koponyámat és szemem rémületében kiugrik
üregéből. A gyűjtögetett tőkének ez volt első kamatozása.
Gyógyúlófélben, bekötözött arcczal és nyakkal üldögéltem a kandallóm
előtt, nézve a sziporkázó zsarátnokot, mint annyi másszor, mosolyogva
büszke álmaimban, éppen arra büszkén, hogy tudom tűrni gyomrom korgásait
és rideg magányomat, jóllehet csak rajtam áll a változtatás. Most ajkam
a hegtől síróra húzódott, és én elhatároztam, hogy ezentúl az életet én
is kaczagással töltöm. Utófájdalmaimat nyögve, beláttam, hogy itt az
ideje, fölhasználni a lét gyönyöreit: szerelmet, mámort, jóllakást,
uraskodást.
Mire sebeim begyógyúltak, a metszés helyén kiújúlt a fekély és terjedt
rohamosan, még gyorsabban, mint előbb. Világossá lőn előttem a
rettenetes való. Rákfekélyt sütött reám az Úr bélyegző átokúl éppen oda,
ajakamra, amely leginkább sovárgott a tőle megtagadott legnagyobb
gyönyör, a leányka szerelmes csókja után.
Még eleinte reméltem; hisz oly nehéz elhinni, hogy nincs menedék. Nem
bízva többé józan orvosi segélyben, gaz kuruzslók szereihez fordúlék.
Egymásután ittam a sok mindenféle teát, használtam a kenőcsöket: ez is,
az is esküdözött, hogy balzsamának nyomában jár a gyógyúlás, és eltéve a
pénzt, kikerűlt. Én meg csak vesztegettem az időt hasztalanúl, napról
napra jobban elzárva mögöttem a visszaútat e pokolból. Majd a türelemnek
végső szálaival komoly orvosi könyvekhez akaszkodám. Éjeken át
gyötrődtem, hogy készületlen eszemmel kiértsem titkaikat. S az eredmény
méginkább lesújtott. Ezek már csak nem is bíztatának. Oh, mi borzasztó
éjszakák voltak azok, midőn olvastam ítéletemet! Külömben oly meghitt,
barátságos dolgozólámpám vörösen serczegő kanócczá vált; haragos
fényében a bötűk izzón tánczolának és kínos ígézettől rájuk tapadó
szememet tűzként égeték. Itt volt már előttem tisztán, lángbötűkben
megírva az intés, de későn.
Az enyhébb ítélők azt mondák, mindjárt eleinte ki lehetett volna írtani
a bajt gyökeresen. A szigorúbbak, akiknek tán inkább igazuk van, a
teljes gyógyúlást sohse tartják lehetőnek. Örökös a bélyeg, amit így
ránk süt az Úr. Hiába hasítja ki az éles kés, újra meg újra kifejlik.
Még egyszer alávessem magam annyi kínzatásnak? Mikor úgyis tudom, hogy
nem tart a haszon, csak ideig-óráig! Éreztem előre, mint kotorász
húsomban újra az éles kanál; láttam, mint vetik kitépett mirígyeimet a
véres tálczára. Nem volna-e jobb a zaklattatásnak véget vetni önkényt,
hisz éktelen gyötrelmek után előbb-utóbb úgyis elpusztúlok. És eszembe
jutott a sok megtagadott gyönyörűség: eltaposott virág, visszautasított
csók, földhöz csapott tele pohár. Végtelen düh fogott el önmagam iránt.
– Újjam érintette a pisztoly hideg ravaszát, belenéztem a még hangtalan,
sötét csőbe, és lehűltem. »Minek hagyod itt a világot? – súgta lelkemben
egy szó – a világ oly szép, mint valaha volt.«
Kinéztem ablakomon. Tiszta téli tájról verődött vissza a napsugár. A
zuzmara csillogott és apró pelyhekben hullott le a földre. Az ágakon
verebek ugráltak, és fönn az égszínen hollósereg kóválygott. Minden
ragyogó, minden úgy marasztott. Kinyitottam a táblákat, a friss levegő
üdítőn csapódott arczomra. Jól emlékszem ma is a kéjre, ahogy szívtam.
Szomjan epedő vándornak hűvös korty sohse volt nagyobb áldás. »Ne hagyd
itt a világot, hisz még mitsem élvezél! Sietve élvezz, hátha lehet
még?!«
Miért ne várnám meg a magától jövő véget, miért ne használnám az életet
addig is élvezésre? Hogy az üdv perczei rövidek lesznek, s aztán jön a
kárhozat, ok-e arra, hogy ne üdvözűljünk? Immár megértettem a jelen
pillanat becsét, amelyet egy következőért sohsem szabad odaadni. Fiatal
ember! dobja félre könyveit, ha a tűnő percz örömre hívja. A gyönyört
határidőre megrendelni nem lehet.
Föltettem én is, hogy ezentúl elmerűlök az élvezésben: terített
asztalnál, tüzes bor mellett, tüzes ölelés közt érjen a halál.
Dúsan megrakott asztalhoz űltem. Ott volt előttem minden, ami egykor
vágyamat sarkalá, ami olvasatlan pénzért az iny gyönyörére csak
előteremthető. Éhes ifjúságom álmai valósúlásban. Ime a tőke kamatozása
– gondolám. Mohóságtól reszketőn fogtam hozzá, de a falat keserű volt,
számból az első falat is kifordúlt: az evés már gyötrelemmé vált. Ime a
tőke kamatozása – jajgatták kínjaim. – Színig töltve, pezsgő arannyal
gyöngyözött kezemben a pohár, magasra emelten. A vidámság apró démonai
kaczagtak belőle rám. Ajkamat érte az első illatos csöpp: kínomban
fölordítva vágtam földhöz a kehelyt!
Vigasztaljon meg hát puha karok hév ölelése. A szánalom nem szerelem:
hitvesnek való leány megkönnyezett legfölebb, de csókra nem hajolt
felém. – Mindegy már most, csak élettől meleg női keblet érezzek
keblemen! Kerestem ott, ahol pénzért lehet.
És aki nem retten vissza az apagyilkos csókjaitól, önkénytelen
borzadállyal húzódott félre tőlem a húsárúló leány. Érezte, inkább mint
valaha, hogy a hústól a lelket elválasztani nem lehet. De elébe tevém az
aranyat, amit első ifjúságom óta boldog családi életre gyűjtögettem
minden erőmmel. Szemét behúnyva, reszkető ajakkal, fekélyes ajkamat
csókjaival borította. Ez a csók, ez az ölelés az ő hazug, erőtetett
tüzével mindennél iszonyúbb volt.
Útálattal taszítottam el, de csakhamar mély szánalom fogott el: ez még
nálam is nyomorúltabb! Arczomat a kerevet bársonyába temettem és sírtam
keservesen ott, ahová gyönyört keresni mentem. Ez is a tőke kamatozása…
Azért is! Minden áron élvezni akartam. Elhitettem magammal, hogy
elmulasztott keserves kötelességet teljesítek. Vakon rohantam a
legőrűltebb tobzódásba. Pajtásra elégre akadtam, aki az ingyen
élvezetért velem jött és még jobban bíztatott. Nem volt már szükség reá:
csak tíz év előtt lett volna valaki! Éjet éj után undok tivornyában
tölték, azelőtt lázas munka idejét, büszke önérzet perczeit. Most a
mámoron körösztűl is marczangolt az önvád. Szerettem volna néha
szégyenletemben a föld alá sűlyedni, máskor daczosan ütöttem volna
arczúl a sorsot. Fájdalmamban fölszisszenék, valahányszor ajkamhoz ért a
pohár. Csak azért is egyre ürítém. Elhanyagolt sebeim arczomat úgy
elundokíták, hogy józan pillanatimban visszahőköltem önnön képem előtt.
Duzzadt szám széle rongyosra rágva fogamat se takarta, bal pofám a maró
fekélytől mélyre bevágva, eves váladéktól összecsapzott szakállal.
»Csókold!« Rivaltam dühösen a reszkető leányra, s az csókolá, és én
kaczagtam éktelenűl, vadúl, hisz a csók helye égett. Örűltem, hogy minél
aljasabb állat lehetek.
Hónapok múlva ocsúdtam föl e rémes álomból, akkor, midőn először
találtam üresen zsebeimet a nélkűl, hogy lett volna miből megtölteni. Az
erőszakos élvek lelkemet nem tölték be, de pénztáramat végkép
kiüresíték. Koldussá lettem, és meg kellett érnem, hogy az emberek
megvetőn tekinthessenek reám. Minden ponton utólért hát a büntetés.
Ifjúságomban azért alázkodám meg, hogy majdan büszkén nézhessek le
rájuk, és most fölrúgtak volna, ha útjukból ki nem térek, akik
vígasztaltak, dédelgettek, míg a pénzbe tartott. Még ez is a tőke
kamatozása!
Mit tegyek? Még a kierőszakolt gyönyörök forrása is elapadt. Mit adhat
még az élet a nem messze lévő halálig? Már most semmit, nem érdemes
többé várni. Borzasztó napok voltak ezek, melyekben már az éhséggel is
kellett küzdenem; mert a munka többé nem ment. Pusztúlt idegzetem a
tollat sem engedte fognom, hogy legalább itt keressek még utoljára
vigasztalást. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legnyomorúltabb. Ám
legyen mindenkinek, nékem nem érdemes élni. Újra tapintá újjam a
pisztoly hideg ravaszát, újra a sötét, hangtalan csőbe néztem…
Nem tudom, mi szállt meg hirtelen. Ismét valami homályos szózat: Méltán
sújt a büntetés; viseld! A kakas fölhúzva maradt, és én kitámolyogtam
odúmból. Künn vert az eső, tépett a szél. Nem emlékszem helyre, útra; de
valami idehozott.
Doktor úr! ha valaha, – ne adja isten! – nagy bánat érné, ne káromolja
az eget, ne mondja, hogy ön a legszerencsétlenebb. – Nincsen siralom oly
nagy, hogy nála nagyobb ne lehetne, nincsen, aki mondhatná, hogy ő a
legnyomorúltabb. Oh! köszönet, hogy ide bevettek. Ez a tanúlság nékem
egy életet ér: rongyos élet, de mégis élet, amelyet nem szabad eldobni.
Látom itt a mellettem lévő ágyon tizedszer kiújúlt rákfekéllyel ezt a
szegény öreget, akinek arczán most fog tizedszer dúlni az izzó
platinakés, serczegve, füstölögve. Tizedszer fog recsegni holnap
állkapcsának csontján a kaparó, és íme, ma reggel az ablakon kinézett,
egy verebet látott a párkányon, hallgatta csicsergését és félajkú
szájával dúdolni kezdett ő is, dúdolni valami víg dalt. Oh istenem! még
így is lehet az életnek örűlni! Az öröm csakugyan kötelesség, s a bánat
gyávaság! – És most reménytelenűl bár, de bátran nézek a műtét elé.
Köszönöm, doktor úr, hogy meghallgatott; jól esett elmondanom, ami
szívemen feküdt, s ami, mióta itt vagyok, annyiszor vonúlt el lelkem
előtt. Köszönöm! Megírhatja már most a kórelőzményeket, úgy-e?


Minek?
A hideg vasrácshoz támaszkodtam. Szemközt a lámpáknak hosszú sorai
ragyognak, föl a hegy lejtőjén egészen a tetőig; de még fölebb, a sárga
csillagokat ezüstösek nem követik. Az égből semmit sem látni. Mögöttem
az akáczoknak száraz lombmaradéka zizeg, és zörögve fut a levél a kövön,
mintha apró gyors léptekkel haladna valaki a sötétben. Itt vége a
palotáknak, nincs már lámpa se. A túloldalról mindeniktől hosszú
fényszalag fut körösztűl a vizen, áthidalva az éjszakát, egészen az
inenső lépcsőkig, melyeken az elsiető habok meg-megcsobbannak. Néha-néha
hallik kocsi robogása, és messziről, valami csapszékből, vidám vagy
inkább részeg kurjogatás.
Mindjárt itt ér az eső, máris apró csöppeket vág arczomba az északi szél
Lábamnál idomtalan tömegek feketélnek: ponyvával födött zsákrakások,
óriási hordók kifehérlő nyírabroncsokkal, kötéltekercsek és kivehetetlen
mindenféle. Ott hagytam a ragyogó utczákat az ő czifra népeikkel.
Halgatódzom, nem tudom miért?
Nincs itt semmi, nem is várok. De mégis! Mintha valami nyöszörgne?
Semmi… Ismét! Oda lenn a hordók között. Most erősebben szól: egy macska
vinnyog… Nem; sír. Talán gyermek? Nagyon kicsi lehet, oly vékony, gyönge
a hangja. Fázik, veri az eső… Hogy kerűlhetett ide? Itt elpusztul; az
éjszaka hó is lehet. Odamenjek, fölvegyem? Mit kezdjek véle? A
kapitánysághoz kellene vinni. Az anyja tehette ki, halálra szánta,
megmentem!
Oh, az elveteműlt: szegény kicsikét! Mily erősen sír most egyszerre.
Éhes, fázik. De hát nincs itt más a környékben? Nem hallja senki más?
Senki. Mi lesz belőle, ha ide nem jövök? Semmi. És így, ha megmentem?
Elpusztul előbb-utóbb. Hátha megmarad… Annál rosszabb. Az anyja csak jót
akart véle tenni: ezzel is, önmagával is. Úristen! hol lehet most?
Talán itt kullog valahol a kötelek között. Lesi, szól-e még a kicsi? És
a vékonyka hang erős fonállal köti ide szívét. Avagy – úgy lehet – már
el is szakította, és többé semmi sem köti össze, se ezzel, se mással. A
víz sötét és gyorsan csobog tova. Miért sajnálta ezt is elvinni magával?
Minek maradt ez itt? Szegény! Kinyújtja kezét a pólyából és puha, meleg
anyakebel helyett sáros, hideg követ talál. Most hallgat. Semmi nesz.
Csak nem aludt el, se meg nem halt?! Megyek. De minek? Átkozna valaha…
Hogy fájhat néki a hideg, meg az éhség! Elalélt.
Mégis nyomorúlt anya… szegény anya! Önkénytelenűl egy jelenetre, egy
leányra gondolok: a minap a gyermekkórházban.
Nagy tarka kendőbe burkolva hozott egy csecsemőt. Ő rá nem is igen
néztem. Olyan, mint annyi száz, egyik napról a másikra. Kibontotta és
letette a vizsgáló-asztalra. Nyomorúlt vézna teremtés, alig négy
hónapos; csak a csontja meg a száraz, sorvadó bőre. Keze-lába lankadtan
hevert, gyöngén, dünnyögve sírt. Szemét nem nyitotta ki, hogy kapálódzva
kiváncsian körűltekintsen; ránczos vén arczán szenvedés űlt.
– Ez a gyermek sohasem kapott anyatejet, mondá rátekintve, a vizsgáló
orvos. Mivel táplálták?
– Tehéntejjel meg kétszersülttel, vagy kenyérrel, a mi volt.
– Azért ment így tönkre. Tudja-e, hogy sorvadása van?
– Tudom, hangzék a sötét, tompa felelet.
Oly különös hangon mondta ezt! Jobban megnéztem. Beteges arczú fiatal
leány volt. Ruhája valaha csinos lehetett, de elkopott, bepiszkolódott.
Midőn kérdezték tőle, hogy kinek a gyermeke ez, égő piros foltok szöktek
arczára és ott maradtak.
– Az enyém, szólt halkan és két másik nőre pillantott, akik épen benn
valának és akik nem pirúltak gyermekükért.
Az egyik, jól táplált, piros pozsgás fiúcskával a karján, módosabb
polgár felesége lehetett. Vastag, vörös újjain széles gyűrűk csillogtak.
Ajkát megvetőn húzta félre a leány szavára. A másik napszámosnő.
Arczáról iszákosság tükröződött; de azért szorosan ölelte magához
gyermekét, mintha óvni akarná, hogy az is olyan ne legyen, mint ez itt
az asztalon.
A rendelő orvos mutatóújjával mélyen lenyúlt a kis nyomorék torkába,
hogy szuszogásának okát kutassa. Valami kezdődő kelevényt érzett. 15–20
kiváncsi hallgató, akik az asztalt környezék, mind utána próbálta. Jó
messzire lefurakodtak, nem törődve azzal, bármennyire kékűl-zöldűl és
czikákol is ez a silány kis béka. A két idegen asszony szörnyűködve
fordúlt félre. Az orvos haragvó tekintete – nem lehet szívtelen, aki
mindig kisdedekkel bánik – azt szúrta az erőszakos vizsgálókra: elég
volna már! Nem értették el, folytatták tovább. Hiába, megfizették a
tandíjat: ki akarják használni. Ez is űzlet. A legtolakodóbb azt is
mondotta a sopánkodó kövér asszonynak, hogy ez a gyermeknek jó, ezáltal
tisztúl a torka. Persze! Az ő tiszta kezüktől.
Csak az anyja nem mutatott semmi aggodalmat. Úgy állt ott, félig az
asztalhoz támaszkodva, mintha ehhez az egész világhoz néki semmi köze se
volna.
– Anyatejet kell a gyermeknek adni, különben elpusztúl.
– Én nem szoptathatom.
– Adja hát dajkaságba.
– Nem vállalta el senki, mert beteg; már régen úgy van, mindig úgy volt,
hogy meg fog halni. Mindig úgy etettem. Nem tudok vele bánni. Ki
tanított volna rá? Itt akarnám hagyni.
– Nem lehet; csak két éven fölül fogadunk el. Nálunk még hamarább
kimúlnék.
– Mégis jobb helyen volna itt… mindenkép jobb helyen…
A gonosztévőket, akiken már minden elveszett, drága pénzen tartja az
állam, a város; de a csecsemők számára, akiknek anyjuk nem lehet anya,
nincs hely sehol sem. Pedig azokból még minden lehetne; míg így,
ártatlanúl is, csak nyomornak, vagy bűnnek okozói.
– Nem lehet fölvenni. Itt a reczipe orvosságra… Ugyan micsoda
orvossággal lehetne pótolni azt, amitől az anyatejjel meg van fosztva?
de mégis, talán használ… Két óránkint egy kanállal! Jerünk tovább!
Menni kell. A lány fölveszi gyermekét, de terhe alatt egy székre roskad.
Mily nehéz lehet néki a másnak oly édes teher! Leroskad és hangos
zokogásba tör ki.
– De hisz én nevelőnő vagyok!… Hat hónap óta nincs kenyerem. Ruhám
levásik, szobám hideg és fizetni se tudom már, – mire jutottam!
A szobában csend lőn; senki se volt oly kegyetlen, hogy a zokogót
kiutasítsa, noha künn a várakozók már zajongtak. – Szegény! sugták a
gyakornokok.
– Azt mondották, szép vagyok; bár ne lettem volna! Azt mondották, okos
vagyok, oh! nem voltam az…
Beszélve, zokogva tekerte be, úgy-ahogy, szenvedéstől fáradt, már nem is
síró gyermekét és ment lassan kifelé. Az ajtónál még egyszer vissza
fordúlt.
Elértették esdő pillantását és tagadólag intettek. Nem! csak vigye haza
– további átokúl.
Mikor távozóban valánk, még ott járkált az előszobában, karján hintázva
a tarka nagykendőt. Benne a gyermek hallgatott. Itt legalább nincs
hideg, – vagy tán még mindig reménykedett. Majd leűlt; a gyermek nem
mozdúlt.
Hirtelen, valami iszonyú gondolattól megkapatva, vegyes örömmel és
rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt.
Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a
csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris
keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség
fölengedett; talán elmosolyodott a gyermek – álmában, hisz ébren csak
kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb,
lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak.
Nem láttam tovább. El kellett sietnem.
Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a
fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott
el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja
magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar
néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna,
se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt,
az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele,
csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb.
És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai
torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…
Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő
lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De
végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki?
»Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már
elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön
az éjjeli őrjárat, erre hívom.


Nincs joga szeretni.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az út a révpart felé: Klinikai képek - 7
  • Parts
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 1
    Total number of words is 4197
    Total number of unique words is 2162
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 2
    Total number of words is 4288
    Total number of unique words is 2144
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 3
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 2127
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 4
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 2219
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 5
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 2114
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 2149
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 7
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2019
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.