Az út a révpart felé: Klinikai képek - 2

Total number of words is 4288
Total number of unique words is 2144
33.1 of words are in the 2000 most common words
46.0 of words are in the 5000 most common words
54.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
roskadozó vállakba került. De volt mindeniknek lelkében egy emlék, ami
azt a görnyedt hát daczára is megtartotta ifjan, ami a megnyugovásnak
egy örökös mosolyát őrizte meg a fonnyadt ajkakon is: igaz szerelem és
néhány boldog óra képe, távol mögöttük, ott valahol a gyermekkor
határán.
A legény évről évre várt. Egyhangú életének ez volt legfőbb
foglalkozása. Várt és minden tavasszal úgy érezte, mintha valami
lehullana, valami eddig zöld levél, és segítene eltemetni a többit, a
rég megsárgultakat. A jobb sors nem érkezett, a napidíj egyformán
kijárt, és az idő elmúlt. Ha szerény tükrébe pillantott, az ősz fürtök
halántékai körül szomorún intettek feléje: vége van, elmult örökre,
késő, késő! De valami rejtegetett érzés a szívnek egy zugában félve azt
rebegte: talán mégse, talán még nem késő; ha már nem lehetett együtt
élniök az élet ifjuságát, delét, talán lehet alkonyát, talán még együtt
halhatnak meg valaha.
A leány sorsa is csak így folyt. Szorgalma árán kenyér került csupán és
az arczra ránczok…
Egyéb elmondani valójuk nem volt, ezt meg úgyis tudta mindenik. A hosszú
várakozási idő nékik mégis gyorsan lefogyott; de nem a többieknek. A
könnyebb betegek ásítoztak, zúgolódtak; ez fütyörészett elgondolkozva,
az káromkodott vagy helyén ide-oda feszengett. Ám hallgatott, aki igazán
szenvedett.
Beszólították őket sorra az előadási terembe. Egyik szomorún, aggódva
lépett be és megvigasztalódva távozott, őszinte bizalommal a markában
szorongatott rendelvény iránt. A másik ingadozó léptekkel, lesujtva jött
ki. Azt mondták neki, menjen haza; ha pedig ott éhen halna, a Rókusba. A
részeg dühösen tépte szét a neki adott papírt; egy beesett arczú, magas
ifjú töprenkedve nézte: ebédeljen-e máma, talán utoljára, vagy az
orvosságot vegye-e meg? Az anyát délután 3 órára rendelték újra be.
Leült éhező gyermekével és várt tovább: nagyon messze lakik, hogyan
jőjjön vissza újra?
Végre az öreg urat s aztán a kisasszonyt szólították. Fölvették
mindkettőt. Az eset érdekes volt, bár kissé hosszadalmas.
Elbúcsúztak egymástól. »A viszontlátásra!« mondá, reszkető fejével
bólintva a leány. ‚Itt?‘ – kérdé szorongó hangon az ősz legény,
hosszasan tartva a feléje nyujtott kezet s mintegy a távolba merengve,
túl e szűk falakon. »Talán itt«… felelt a leány, »vagy ha nem, hát
odafönn.« És az ablakot verdeső akácz lombján körösztül, onnét fölülről,
egy tiszta kék szem mosolygott le rájuk. – – –
Az agglegénynek ágya ablak mellett volt, ott, ahová a reggeli nap első
sugarait küldé; szemben vele állt a régi oltár; tetejéből a megfeketűlt
Máriakép jóságosan intett feléje.
Néha-néha még itt is vidám gondolatok keresték föl, nem nézve gyér
fürtjeinek ezüstjét, se vértelen, vézna tagjait. Életüknek hátralévő
kevés napját mért ne fűzhetné össze szorosabb kötelék? Most már a
nyomorúság sem akadály, hisz koruknak immár nincs igénye, már most az
éhenhalás se veszedelem. Meggyógyulnak, és ki tudja, mi történhetik?
Ilyenkor oly béketűréssel, oly szívesen ült föl ágyában akár húzsszor is
egymásután, ha a leendő doktor urak állapotára kiváncsiak valának. Sőt
még meg is mosolyogta erőködéseiket, midőn ez vagy az a hallgató csővel
sehogy se tudott boldogúlni.
Ki tudja, mi történhetik? gondolta heteken át minden hajnalon. A
hajnalokra hosszú nappalok, s aztán sorban jöttek az esték, és ő
bizalmából minden este többet veszített. Pedig a fiatal doktor urak
biztatták, hívja meg őket is a lakodalomra. Közbe azomban egymásra
néztek, szótlanúl is érthetően mondva: Rozoga gépezet ez, nem lehet ezt
már összetákolni!
Betegtársai is, ki meghalt, ki eltávozott; a doktorok vakácziózni
mentek, ő egyedűl maradt a nagy kórteremben a megfeketűlt Máriaképpel
egyedűli társaságúl.
Kiürült a szomszéd kórterem is. Utolsó lakójával egy árnyaiban is
tikkasztó este gördült ki a szegényes gyászkocsi a kapu alacsony
boltozata alól. A mély dördülés végigjárta az immár kevés lakóju házat,
és harangszó helyett a lovak patkócsapásait hangoztatták vissza a puszta
falak.
Az öreg úr, valami kínos sejtelemtől űzve, elhagyta ágyát, az oltárhoz
térdelt és késő éjszakáig imádkozott. Hogy megzavarja, már nem igen
törődött vele senki. Érezte, hogy az a valaki, akit szeretett, tőle most
messzebb távozik, mint amennyire egymástól éltük szétzavart útain valaha
voltak, messzebb, sem hogy még találkozhassanak, ha csak nem ott, ahol
majd újra várakozni kell – a végitéletre, az örökélet küszöbén. És
lassú, néma könnyek ivódtak föl az oltár poros takaróján…
De mit is kerestek ők itt köztünk, furcsa maradványok a régi világból,
köztünk ma már úgyis idegenek. Ők más idegekkel, néhány grammnyival
kevesebb agyvelővel születtek, mint a mai nemzedék; más érzelmekre
alkotta őket a teremtő. Ők még abból a meseszerű korból valók, mikor
voltak, akik csak egyszer szerettek, és szerelmük eltartott az egész
életen át, még akkor is, ha nem táplálta vagy pótolta hitvesi megszokás.
Talán igaz volt valaha, ami ma csak elkoptatott, üres mondás: az örök
szerelem.


A Pali betege.
»Tudod, az a kis szőke, aki minden reggel ott ment el az egyetem előtt,
aki után annyit szaladgáltunk! Nálunk fekszik; az én betegem.« Ezt Pali
önérzettel beszéli a minap egy fiatalabb kollégájának; mert ő ötödéves
és így már kissé sejtené is, mit kellene tenni betegével, ha az
asszisztens urak mindig előre meg nem mondanák.
Akik ismerték, állítják, hogy nagyon szép leány volt. Egyebet nem is
tudtak róla, csak azt, hogy nem volt senkije és hogy varrni járt, igazán
varrni, nem csupán _úgy;_ mert hisz többen, még pedig ügyes fiúk jártak
utána sokáig hiába. Mikor a klinikára került, egyszerre föltünőleg sokan
kezdtek érdeklődni a tüdővész iránt. Kevés betegnek akadt annyi és oly
szorgalmas észlelője, mint néki.
Ott feküdt egy öreg, szívbajos kulcsárné mellett, aki már majd egy éve
eszi az állam kenyerét és szolgálja a fiatalság tudományát; ott jutott
helye mindjárt a nagy fali óra alatt, mely mindig elkésik, mintha ő is
húzni, halasztani akarná a végzetes pillanatot. Ágyát folyvást egész
csoport vette körűl. Kérdezgették, hogy történt, mikor történt, hol
hűtötte meg magát, és más dolgokat, nem éppen a kór előzményéhez
tartozókat.
Alig tudott mit felelni. Neki nem volt története, legalább nem olyan,
amit elmondani, vagy még kevésbé leírni érdemes lett volna. Hiszen az
emberi életben oly ritkák a nagy, a különös események! Fölébredni, ébren
lenni, enni, inni s aztán újra meg újra aludni. Mellette a köznapi
munka, mely vagy a kezet vagy a szívet töri föl, mellette a köznapi
örömek, melyek a sok testi, lelki kincs után, amikbe kerültek, kamatot
csak elvétve ha hoznak. Minden oly egyforma, oly unalmas, oly ritkán ér
valami szép és magasztos. És az élet mégis úgy telik! Benne úgy
elkicsinyeskedünk, hozzá úgy megszenvedünk, parányi dolgok közt nagy
bánatot viselve: a boldogtalansághoz nagyon kevés kell, sokkal kevesebb,
mint a boldogsághoz. Valami napról napra rágja ezt a rossz tüdőt, s az
ember napról napra sötétebb mélységbe sűllyed. Csekélység, köznapi
dolog, de neki végtelenűl elég.
Csekélység! De a szép leány orczáiról az egészség s a fiatalság rózsái
mégis eltűntek. Helyükbe halálvirágok ültek. Hasonlók amazokhoz. Épp oly
pirosak, épp oly mosolygók és mégis mennyire mások! Reggelre
el-elhervadtak, de estére kelve, mindig csak újra kivirúltak.
Mikor én először láttam, arcza már megnyúlt, bőre oly finommá,
átlátszóvá lett, hogy homlokán és halántékain az ereknek kékes
kanyarúlatai mindenütt áttűntek. Sokat változhatott; csak a szemei
maradtak a régiek: beszédes, sötétkék, majdnem fekete szemek. Csak ezek
szépségének nem ártott a láz, sőt talán növelte. Valami mély tűz égett
bennök, valami bánatos sejtés. Eleinte a vigasztalásokra csak szomorún
mosolygott s kétkedőleg rázta a fejecskéjét; pedig akkor még nem is volt
olyan rosszúl. Nemsokára lemondtak róla, és ő ekkor kezdte hinni a
biztatásokat. Kissé vígabb lett és újúlt reménynyel tervezgetett. Keserű
volt hallgatni, tudva, hogy már most minden nap közelebb viszi a sírhoz,
de elébb – a bonczoló asztalhoz.
Külömben nagyon csöndes, jó beteg volt. Egész nap türelmesen elfeküdt
fehér ágyában. Öreg háziasszonya, akinél lakott, hozta neki a fehér
ágyneműt a kórházi tarka helyett. Csak délelőttönkint kelt föl egy-egy
fél órára, mikor a téli nap bágyadt sugarai belopództak az ablakon és a
padolatra vetődtek. Pali reggeltől estig mellette időzött; észlelte. Még
sohse láttunk ily buzgalmat nála, aki máskor mindig sokkal többet
látogatta a kávéházakat és a váczi-utczát, mint az egyetemet.
Egyszer délután oda néztem a hatoshoz. Ez volt ágyszáma. Már kezdődött a
szürkület, kínos órák e házban. A kis beteg sokat köhögött. Éppen
vánkosa alá igyekezett rejteni egy zsebkendőt, melyen kerek vörös foltok
látszottak. Kérdeztem, mint érzi magát? Mosolygón válaszolta, hogy már
sokkal jobban van. Pali ott állt az ablak előtt és fejét a keresztfához
támasztotta. Ugy tett, mintha az alant járók nagyon érdekelnék, mintha
különösen fontos volna megtudnia, hogy az a gyümölcsös kofa, aki a
szemközti kapu alól jön ki, jobbra vagy balra tér-e? A lányka feleletére
mégis visszafordult és boszús pillantást vetett felém. »Ejnye Pali,
talán félted tőlem a betegedet, hogy úgy haragszol?« Nem felelt; csak a
homlokával ütögette a keresztfát. A mi szőkénk kaczagott; de hirtelen
erős köhögés fogta el. Minden köhintésnél piros vércsöppök tapadtak
kendőjére.
Úgy takargatta azokat a szép csillogóan vörös foltocskákat, úgy nem
akarta látni! Szerette volna elhitetni magával, hogy mindez csak álom,
sötét, nyomasztó álmodás, amiből majd ragyogó, vidám valóra ébred.
Szívesen mondtam volna én is. Az egész élet csak álom, halál a valóság.
De ez néki nem vigasztalás!
Harmadnapra meghalt. Találkoztam Palival. Csak ennyit mondott: Meghalt!
És igyekezett közönyös arczot mutatni, mint ahogy orvoshoz illik. Nem
volt nehéz eltalálni, kit ért? Sohse hittük volna, hogy a végkifejlés
ily hamar bekövetkezzék.
Másnap már hidegen, hófehér tagokkal feküdt egy fekete deszkán, a
bonczoló-asztalon az a kis varróleány, a Pali betege, aki után ő annyit
epedt, bár mindig tagadta. Ide jött búcsúzni tőle, vagyis – amint állítá
– mert az eset érdekelte. A halott dús szőke haja oldalt leomolva,
csaknem a földet érinté, szemei félig nyitva maradtak, fakó ajka nem
bírta fogát eltakarni. Más még nem volt a teremben, melynek ablakai szűk
udvarra nyilnak, hová a napsugár ragyogását sohse pazarolja, üdítő
szellő soha el nem látogat. Nappal is gázlángok égnek, és lobogó
világuknál a széles, puszta falakon szűntelen változó árnyak lejtenek.
Még korán van; a bonczoló-szolga is csak most szedi elő a sokféle kést
és végig rakja őket a halott lábain. Aztán nagy ollót fog és a csillogó
aranyhajat tőben lemetszi. Mire volna ez majd abban a szűk lakásban?
Pali elkéri; ád ő annyit érte, mint a parókás. Zsebkendőjébe szépen
gondosan összehajtja és keblére teszi. Meleget fog az ott tartani –
ilyen téli időben.
Közelg az óra. A szolga megteszi az előkészűleteket, hogy a bonczolónak
kevesebb dolga legyen. A fényes pengéjű kés oly gyorsan, oly vígan suhan
tova azon a puha testen! Pali úgy szeretné megragadni és – ő maga se
tudja, mit tenni vele. Úgy gyűlöli, szeretné megfojtani ezt a torzomborz
embert, aki itt gorombán lökdösi szegénykét, az ő betegét, aki valódi
kanibáli kedvvel szabdal, fürészel, mezteleníti le a bordákat, tárja föl
a mellkast.
Szerencséje, hogy gyülekeznek. Megérkezik a nagyságos úr. Ő maga fogja
végezni a bonczolást: segédje bizonyosan megvágta az újját. Nagy
megtiszteltetés a halottra nézve! Itt vannak azok is, akik az élőt
kezelték a klinikán, a tanár úr és az ő udvara, hogy diadalmasan
bebizonyítva lássák, mily helyesen jártak el a gyógyításban. Mert hát a
beteg esetleges fölgyógyulása mit sem bizonyít; a bonczolási jegyzőkönyv
tanusága az igazi, az ő tudományuk koronája.
A nagyságos úr szakértő szemmel nézegeti a holttestet. »A hulla
középtermetű, mérsékelten táplált, bőrszine halvány…« Így diktál ékes
magyar nyelven. Hogy ez a bőr olyan, mint a bársony, hogy e formák
tökéletes voltát még a kór is alig csorbíthatta, hogy ez arcz valaha
igazán szép lehetett, azt az ő híres jó szeme nem látja meg. Ilyesmi nem
kerűl a jegyzőkönybe, ennek semmi köze a diagnozishoz. Szépség, ifjúság
nem segíti elő a pusztulást, de meg se gátolja.
‚Ejnye pajtás, de halovány vagy!‘ »Nem aludtam az éjszaka;
korhelykedtünk. Álmos, fáradt vagyok, alig állok a lábamon.« Csak annyi
igaz, hogy egész éjjel a szemét se húnyta le. Bizony nem tudna megállni,
ha egy szék hátába erősen meg nem fogódznék. A hallgatók egymás hátán
szoronganak az asztal körűl és erősen szivaroznak; szembántó a
világítás, nyomasztó a hőség. Éppen a szívet adják kézről kézre és
kiváncsian sorra vizsgálják. Egyik feléje nyújtja. Ez hát annak a vídám
leánynak a szíve, azé a kis szőke varróleányé? És ez még tegnap dobogott
volna? Pali rá bámul, de kezét nem bírja emelni utána, pedig nehány hete
mit nem adott volna érte! A most már haszontalan húsdarab bevégzi
körútját; aztán félrelökik valami tálba több hasonló közé.
Pali csak áll szótalan, mozdulatlan. Hallja, hogy a tanár úr basszusa
végig dörög kollégái feje fölött; hallja, de nem érti. Látja a sorba
rakott késeket, amint véres hegyük feléje fordúl; látja, és úgy rémlik
előtte, mintha föl s alá tánczolnának és egyik, a legnagyobb, torkára
ugranék. Érez, tudja hol van, de agyában csak vergődik a gondolat.
A jegyzőkönyv be van fejezve, a halál oka megállapítva. Vége a
bonczolásnak. A tudós gyógyítók büszke öntudattal távoznak: igazuk volt.
Hiába! itt aratják klinikusaink valódi diadalaikat. Elmehetünk mi is.
Szerteszéllyel összeszabdalt testrészek feküsznek; a tikkasztó légben
sűrű füst kavarog, a gázlángok őrülten lobognak, a nyirkos falakon sötét
szárnnyal halálmadarak csapongnak. Pali egyedűl maradt. Kimerűlten
roskadt le egy székre, arczát két kezével eltakarta és… Nehány kolléga
állítja, hogy nedves, kivörösödött szemmel tántorgott ki nagysokára a
teremből. Az a füst, meg az éjszakai tivornya. Hej! csak nagy korhely ez
a Pali; sohse lesz belőle doktor!


Az utolsó áldozat.
Nem fényes, nem is nagy a menet. Nem állja el az útat kiváncsi
nézősereg; rá se tekint, ha találkozik vele valaki. Két sovány,
roskadozó térdű ló húzza keservesen a szekeret, amely a külvárosi
kövezeten nyikorogva, döczögve halad tova. Szegény párák! erősen át
vannak hatva hivatásuk szomorú voltától. Nyakukat előre nyújtva, fülüket
lekonyítva lassan czammognak előre és minden lépésnél nagyot
gondolkoznak, ennél a hátralévő hosszú útnál nem volna-e jobb nékik is
elfeküdni itt az utcza közepén, megvárni, hadd vigye már egyszer őket is
valaki, akárki, akárhová. De a kocsis nagyokat pattint ostorával és
kegyetlenűl káromkodik. A mellette űlő koporsóvivő könnyebben veszi a
dolgot; az eget bámulva, vígan fütyörész. Semmi rojt, semmi ezüstös
paszománt, ami az ünnepi egyformaságot zavarná, minden fekete. A posztó
kopott ugyan, a fáról a fösték lepattogzott, de az egész annál
gyászosabb, az alkalomhoz annál illőbb. Drága koszorúk a kocsi terhét
nem növelik. A legszerényebb virágokból kötve csak egy koszorú simúl a
barna fakoporsóra; de ez az egy is nagyon sokba, nem egy kenyér árába
kerűlt. A koporsóhoz hátul egyszerű fejfa támaszkodik, keserű panasz
kiált róla még alig megszáradt bötűkkel: Élt húsz évet!
Csak egy lény kiséri e húsz éves pályafutás legvégső szakaszát és mégis
végtelen sokkal több bánat, mint amennyit visznek prüszkölő tüzes lovak
díszes hintókon a gazdag örökhagyó után. Az után maradt, talán egy
viruló család számára, a jólétben vigasztalás, de ez után semmi, senki,
csupán egy régóta özvegy öreg anya. Itt ballag a szekér nyomán lehajtott
fővel, reszkető, törődött tagokkal a tísztes ősz. Könnyei némán peregnek
le arczán, le az utcza sarába. De fölszállnak a sárból, föl kell hogy
törjenek az égre, megkérdeni, lesz-e számára valahol igazság, jutalom,
ha itt csak szenvedés jutott? És az ég felhőin áttörnek a napsugarak és
föl-fölcsillanó fénnyel környezik annak alakját, akinél többet senki sem
áldozott, és akinél többet senki se veszített.
Egyetlen vigasztalója, gyámola volt öreg napjaira, de azért meghalt. Az
a szerető aggodalom, amellyel rajta csüggött, az a kétségbeeső fájdalom,
amellyel végső reményének lassú megsemmisülését látta, fiának életéhez
csak egy perczet sem adott. Pedig az az élet csak most kezdte megteremni
gyümölcsét, jutalmúl annyi önfeláldozásért, amibe megtartása húsz éven
át kerűlt Ott gyógyították a klinikán olyan doktorok, akiknek a gazdagok
százakat elfizetnek és csakugy elköltöznek, ha üt az óra, mint elhagyott
kunyhója mélyén a legszegényebb. Ő legalább ingyen érte el azt, amit más
nagy összegért. Egész életén át tandíjmentes volt, illő, hogy ez útjában
se szedjenek tőle vámot.
A jó öreg asszony a látogatásra megszabott órákban mindennap föltipegett
az emeletre. Ismertük már mindnyájan ó-divatú fejkötőjével, viseltes, de
mindig tiszta ruházatával; ismertük idő előtt megránczosúlt nyájas
arczát, alázatos köszönését, amint a kórterembe csöndesen belépett és
gyöngéd, aggódó pillantással az egyik szélső ágyhoz tartott. Fájt látnia
fia szenvedését, de mégis jól esett, hogy így is mellette tölthet néhány
órát, vánkosát megigazíthatja, száraz ajkához egy pohár vizet tarthat,
kezével végig simíthatja homlokát, azt a homlokot, ahová majdani
büszkeségét látta írva. Ha ilyenkor a beteg ráfüggeszté hálát és
szeretetet sugárzó szemét, nem tudta hinni, hogy ez a jó fiú oly
szívtelen legyen és itt hagyhassa őt, a gyámoltalan öreget – és ilyenkor
megvigasztalódott.
Egy nap azomban a terem küszöbén megállították. Neki nincs többé ott
benn mit keresnie. Fiát már elvitték.
Elvitték? Hová? A szolga lenéző szánalommal tekint reá, hogy az ilyesmit
valaki még kérdheti. Hát a bonczterembe vitték, át a szomszédba; de
azért, ha tetszik, eltemettetheti. Ő tud ajánlani – persze illő
borravalóért – helyet, ahol szép és olcsó temetést lehet kapni. Ha nem
tetszik, csak menjen haza.
Temetést az ő fiának! Hát mégis itt hagyta a hálátlan? Hisz jól tudta,
hogy kívüle nincsen senkije… Menjen haza! Mit keressen már most otthon,
mitévő legyen? Két keze után próbáljon megélni? Nagyon öreg és gyönge ő
már ahhoz, semmire se lehetne használni. Kolduljon? Ruhája még nagyon
tisztességes, alamizsnát csak a rongyosaknak adnak. Minek is neki már az
élet? Arra, hogy éhen halhasson? És még azt sem engedték meg, hogy
fiának halálos ágyán magát kisírhassa! Tagjai tán ki se hűltek, már is
elvitték arra a borzasztó helyre, amelyre gondolni is félelem. Csak
legalább ne bánnának vele durván, hisz ő azt nem szokta meg!
Arczán lepergő könnyekkel ért haza, könnyeivel áztatta azt a pár
forintot, amit a fiókból összeszedett, hogy rajta illő temetést
rendeljen. Szíve repedne meg, ha nyugvó helyére ki se kísérhetné, ha nem
dobhatna hantot koporsójára.
A temetésért igen sokat kértek. Alig maradt nehány krajczárja. Valóban
nagy fényüzés és tőle nagy oktalanság a földbe dobni azt, ami kenyérre
volt szánva, amit a szükség napjaira gyüjtögetett.
Oktalanság! De hát nem a bölcseség ád vigaszt, nem bölcseség ád
boldogságot a szívnek. Előkereste fiának legszebb fehérneműit és ünneplő
ruháit. Csomóba rakta és elvitte abba a bizonyos intézetbe, hogy majd
reá adja. Hadd nyugodjék legdrágább, legjobb ruháiban; itt már úgy sincs
gazdájuk.
Földszintes ház alacsony tetővel, sárgára meszelt falakkal, amelyek,
bárhogy tatarozzák, mindig szurtosak maradnak. A pinczékből fölszivárgó
nedvesség derékig megfogja a vakolatot és zöldes penészt termel,
fullasztó szagot terjeszt; a nehéz, rossz levegő mindenütt nyomokat
hágy. Szomorú hajlék kívül, még szomorúbb belül. Pedig egy kis kertje is
van; de ebben virág sohse nyílik. A sok járó-kelő, tanulók és
halottvivők, sirató rokonok és rongyos bámészkodók, a piaczok és a
földalatti odúk lakói úgyis letaposnák. Középütt van egy kerek, gyöpnek
hagyott tér. Minden tavaszszal megkísérti, hogy pázsitot növeljen; de
nyárra mindig beleún a hasztalan fáradságba és marad kopáran, kiaszva. A
kipadlózott, sáros út fölé elvénült bokrok nyujtják kopasz ágaikat. A
házmester gondozza, amennyiben folyvást nyesi őket. Fizetése nincs,
fűteni valót se adnak az emberek, juttassanak legalább a bokrok.
Örülhetnek, ha úgy is megmaradnak e fölösleges czifraságok: nincs helye
itt pompának, hivalkodásnak.
Sűrű, füstös köd tartá a várost déltájt is félhomályban, reggel óta
csöpögött az eső. Ködön, esőn át, a város másik végéről eljött a
gyászoló anya, hóna alatt hozva a ruhákat. Nagykendőjét gondosan rájuk
terité; őt magát csapkodhatta az eső, az ő ruháját, azt az egyetlen
tisztes fekete szoknyát összeverdeshette a sár. Most már nem árt. Még
így is tovább eltart, mint ameddig szüksége lehet rá.
A tornáczon nem volt senki, benyitni nem mert. Ott ácsorgott sokáig,
dideregve. Majd nevetgélő fiatal urak siettek el mellette, de egyik se
vette észre: nem ő az első, aki itt órákat töltött kínos várakozásban.
Nagy kendőjével váltig a fia ruháit takargatá és ő maga fázott. Az
üvegajtón belül jöttek, mentek, el-eltüntek másik szobákban: talán most
metélik az ő fiát… Ijesztő képek tolongtak elébe… és ő csak ácsorgott a
fagyos ködben ott a tornáczon sokáig. Egyszerre valami durva hang
szólalt meg mögötte. Magas, bozontos fekete szakállú, marczona képű alak
lépett hozzá, szennyes, kék köténynyel, vérfoltos tarka ingújjban.
Az öreg asszony ijedtségtől akadozva kezdé beszélni, mi járatban van. A
bonczolószolga egy darabig csak nézett, csodálkozva nézett rá, és aztán
vállat vont. Furcsa! Ez a vén bolond azt hiszi, hogy itt még magyarúl is
tudnak. Még csak az kéne! Azért a kevés fizetésért talán bizony nem
elég, ha németül gorombáskodnak azokkal, akiket rossz sorsuk idevetett?
»Fiam van itt, a fiamat szeretném látni!« Vállvonogatás, fejcsóválás,
meg valami mormogás volt a felelet; az a barna marok pedig úgy nyult
előre, hogy holmi tisztességes borravaló éppen elfért volna benne.
Az anyóka összeszedte, ami nehány krajczár még rejtőzködött zsebében,
összeszedte végső erőfeszitéssel, ami pár német szó még volt elméjében.
Ez már más! Kezdik egymást megérteni. A holttest még nem látható, még
nincs fölbonczolva. Lenn van a pinczében a többi között; majd csak
holnap kerül rá a sor. A ruhák azért itt maradhatnak. Felöltöztetik ők
annak idején szépen. Idegennek úgy se szabad a halotthoz nyúlni, mert az
itt egyetemi tulajdon. Menjen csak nyugodtan haza, majd elintézik ők,
amit kell.
A ruhákat bevitte, az öreg asszonyt künn hagyta. A nagykendőjét is
elfeledte visszaadni. Elmehet így is. Hadd áztassa az eső hazáig. Bánná
is ő azt, csak szegény fiát láthatta volna, aki most egy sötét, dohos
pinczében alszik. Bizonyára nagyon rossz álmai lehetnek abban a – ki
tudja, miféle? – társaságban.
Másnap délelőtt újra eljött. A kékkötényes úr, akinek a ruhákat átadta
volt, eleinte meg se akarta ismerni. Nem csoda; annyi ilyes dolga van a
jámbornak! Utóbb azonban azt mondá, hogy a halottat már nem láthatja,
mert már föl van bonczolva, de összerakva és felöltöztetve még nincs.
Jőjjön délután. Úgy is csak akkorra van rendelve a temetés; a koporsó
már itt is van. Csak várhat délutánig?! De mit is alkalmatlankodik itt
annyit? Azt hiszi, arra való az egyetem, hogy csak neki szolgáljon? Jól
van, jól – mentegetődzék az anya – elmegy ő; de legalább szépen bánjon a
fiával. Erre az egyre kéri. És ezért az egyért a kékkötényes úr majd
hogy el nem kergette. Hiába! a látogató zsebe már nagyon üres volt, és
itt olyankor az idő fölötte drága.
A kitűzött órára a halottas kocsi megállt a kert régi léczkerítése
előtt. A koporsót a hátsó kis udvarban szabad ég alatt állították föl.
Tetejét a bonczolószolga már eleve leszegezte, csupa gondosságból, hogy
az alatta fekvőt semmi baj se érhesse, hisz az öreg asszony váltig azt
beszélte: vigyázzanak a fiára, jól bánjanak vele! Már a pap is elvégezte
nagy sietve a dolgát, el is ment már, hogy másokat is ellásson az
útravalóval és a gyászoló anya még nem jött meg. Hol lehet? Talán
összeroskadt a hosszú útban, vagy talán elbágyasztá a sok bánat, otthon
elszenderült és álmában most fiát szorítja szívére, fiát látja gazdagon,
boldogan…
No de itt szűk a hely, el kell vinni minél előbb, akinek a tudomány több
hasznát nem veheti. Éppen föl akarják venni a koporsót, midőn az egyedűl
érdekelt fél, kimerűlve a nagy sietéstől, végre megérkezik, koszorút is
hozva magával. Könyörög, hogy ne vigyék még el a koporsót, nyissák föl
néhány pillanatra, hadd nézze meg utoljára a fiát, hadd csókolja meg
hideg homlokát, hisz mióta meghalt, még nem is látta. Csak nem akarják
így bucsútlan elragadni tőle? Ez borzasztó volna!
»Nyissátok föl, a fiamat akarom látni!« A kétségbeesés daczával a
ravatalra veti magát, görcsösen átkulcsolja az érzéketlen, kemény fát,
könnyeivel, csókjaival hinti ott, ahol talán az az ónszinű arcz fölfelé
tekint és nem lát maga fölött többé soha mást, mint sötét
koporsófödelet. A durva szolgák se merik ekkor háborítani; megilletődve
huzódnak hátra ők is.
De fönn a folyosón már hallik a délutáni előadásra gyülekezők zaja, a
szolgának dolga lesz, vinni kell a koporsót. Hangosan beszélgető ifjak
csoportjain hatolnak keresztűl vele, azok észre se veszik. Sokak vidám
kaczaja és csak egynek elfojtott zokogása hangzik utána.
Nyikorogva, sűrű ostorcsapások közt megindúl a menet és lassú
méltósággal – gyorsabb nem is telik – vonúl tova a hosszú néptelen
utczán és végre kiér a sürgés-forgás közé, a nagy útra. Sokan
találkoznak vele, kevesebben látják meg, még kevesebben szánják. Se hat
ló, se fáklyakiséret, se hosszú kocsisor: nem érdemes rajta sajnálkozni.
Hogy ez az egy szál vén asszony épen oda tartozik, ki tudja? Mi ő s az ő
bánata a világnak? De hát néki a világ, az összes emberiség azon az
egyen kívül, aki már nem is ember?
Hintók robognak el közelében, a sarat arczáig csapkodják, százan jönnek,
mennek, mellette, előtte, körötte csengés-bongás, kürtölés, hangos
zűrzavar: és ő mégis kietlen pusztában halad, hol minden kihalt, hol
könnyei fátyolán keresztül csak valami gyászos árnyat lát maga előtt,
amint az egy végzetes czél felé mozog és nincs hatalom, hogy
visszatartsa.
S ott távol a czélnál egy tátongó gödör. A gödör betelik, a kopár kis
halom egyik végében a fejfa, rajta a drága koszorúval. A koszorút letépi
a téli vihar, a fejfát kimossa az eső… De megjő majd a tavasz, a hanton
fű terem, a fű közé virágot ültet és az könnyeitől szépen fog nyílani.
Virágok közé jobb lesz el-elsírni a ki nem apadó bánatot, virágok alatt
jobb lesz annak hallgatni a zokogást, a hiába hívó beszédet… Hogy holnap
és holnapután és a míg tart a tél, mi lesz? arra többé nem gondol. Hogy
az élet pénzbe kerül, hogy utolsó filléreit, annak halála után is, fiára
költé, az nem jut eszébe.
Kiértek a vámon. A kocsis elúnja a dolgot, teljes erővel megvagdossa
lovait és visszakiált: »Jó lesz sietni, mámi, sohse érünk ki!« Bizony
már sok ideje jönnek. Belátják ezt a lovak is és megkisértik, talán
tudnák egy kicsit gyorsabban is rakni lábaikat. A kisérlet pompásan
sikerűl, az asszonyt messze hátrahagyják a már beállott szürkületben.
Hallik ugyan hátulról nehány kiáltás, de nem sokáig. A kocsi befordul a
temetőbe és eltünik a fasorok közt.
Jóformán éjszaka van, mire roskadozva, lihegve az öreg is odaér. Merre
vitték, hol lesz a sír? Nincs senki, aki útba igazítsa. Megáll a szerte
ágazó ösvények előtt és egy darabig gondolat nélkül bámul a sötétbe.
Kiáltani szeretne. Nem bir, de úgy se hallanák. Nehéz kábulat fogja el.
Már-már azt se tudja, miért jött ide. Aztán eszébe jut, hogy fiát
eltemetik anélkül, hogy koporsójára egy hantot dobott volna, hogy tudná,
hol pihen? Nem is bucsúzott el tőle, nem is látta halottan és most még
azt se! Meg kell, hogy találja, kell, kell!
Nőttön nő a homály, ködrongyokat szaggatt a szél a fa ágairól; mind
egyforma az ösvény, mindeniken csak a szél jár. A halottak hallgatnak,
senki se szól, csak a szél zúgja, kaczagja: Szép temetés volt, drága
temetés, de nem maradt holnapra kenyérre való!


Rózsa testvér.
Láttam padlót súrolni, lúgtól sebesre mart kezekkel. Kérdeztem, hogy
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az út a révpart felé: Klinikai képek - 3
  • Parts
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 1
    Total number of words is 4197
    Total number of unique words is 2162
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 2
    Total number of words is 4288
    Total number of unique words is 2144
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 3
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 2127
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 4
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 2219
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 5
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 2114
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 6
    Total number of words is 4173
    Total number of unique words is 2149
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az út a révpart felé: Klinikai képek - 7
    Total number of words is 3919
    Total number of unique words is 2019
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.