Az öreg tekintetes: Regény - 4

Báránynénak tetszett ez az ötlet, de később elvetette. Télre a zöld szín
való, gondolta: zöld fal, zöld bútorzat, zöld ruha, zöld lámpások és
lehetőleg sok növény.
Doktorék mindenben követték az ő izlését. A doktorné sárgába hajló
világos zöld ruhát csináltatott magának. Bárányné meg fenyőzöldet.
(Özvegynek sötétebb szín való.)
Hanem mikor a vendégnap előtt való estén megpróbálták a zöldernyős
lámpásokat, oly beteg-színüvé vált az egész család, hogy valamennyien
lehangolódtak.
Különösen a doktor volt kétségbeejtő. Amúgy is viasz-arca olyan halotti
színt öltött, mintha a Rókus-kórház halottas kamrájából szökött volna
oda be a szalonba.
A doktorné nyulánk és szelid alakja beillett volna másvilági léleknek.
Bárányné meg olyan volt, mint ledi Mekbet lehetett a gyilkosság után
való reggelen.
– No, – mondotta keserüen a doktor, – most már csak egy tál spenót kell
az asztalra.
– Bolondság, merő bolondság! – dörmögött az öregúr.
– Mit ért a bácsi ehhez! – szólt sértődötten Bárányné. – A falusi
szalonok… No köszönöm. Láttam egy falusi szalont: köpőláda volt a
sarkában.
– Nálunk nincsenek szalonok, – felelte nyugodtan az öregúr. – Nálunk van
társalgó szoba, az a szalon.
– Hiszen mindegy az, – mondotta békitőn a doktorné.
A család kedvetlenül vacsorázott. A bajon most már nem lehet segíteni.
De mit beszélnek majd a városban holnapután?
A doktor különösen boszus volt. Szerette volna lehasogatni a zöld
kárpitokat, és kidobni minden bútort.
Azonban Bárányné nem engedett az igazából:
– Nincs izléstek, – mondotta. – Csak ami megszokott, az nektek a szép.
Meglássátok, hogy a vendégeitek másképp vélekednek!
A sajtnál tartottak. Az öregúr odaszólt a Jenő gyereknek:
– Jenőkém, hozd ide a pípámat.
Jenő nagyot pislantott az anyjára. Az anyja visszapillantott. Aztán a
gyerek átment a másik szobába.
A család hallgatva evett tovább.
A gyerek kis idő mulva visszatért:
– Nem találom, bácsi.
– Ejnye, – mondotta az öregúr, – ugyan hol is tettem le? Keresd te is
Józsi, – mondotta az inasnak.
A doktor az öreg elé tette a szivartárcáját.
– Gyújtson szivarra apám. Ezek kitűnő szivarok. Az angol konzultól
kaptam, az meg a királyától. Egy skatulyával adott neki az angol király.
– A manót! – szólt elbámulva az öreg. – No akkor megkóstolom.
A szivar közönséges regalitász volt. De az öregúr fantáziáját
megragadta, hogy az angol király szivarjából füstölhet.
Rágyújtott.
– Dehát én nem értem, mi itt a baj? – mondotta a társalgást ott
folytatva, ahol negyedóra előtt elhagyták. – Ha zöld, hát zöld. Eleinte
furcsa, de aztán megszokja az ember.
Eddig maga is boszankodott a zöld szinre, de vacsora után, amikor már az
ember rágyújt, mindennel megbékül.
– Nem érti atyuskám, – magyarázta a doktorné. – A hölgyek, akik
eljönnek, azonnal elkedvetlenednek, mihelyt látják, hogy a világítás
elsápaszt minden arcot.
– Olyanná válik itt minden ember, – magyarázta a doktor is, – mint a
zöld béka.
– Hászen azon könnyü segíteni, – mondotta az öreg. – Tegyetek piros
ernyőt a lámpásokra.
– Pompás gondolat! – kiáltotta megörvendve Bárányné.
Szinte rohanva ment a ruhás szekrényéhez és fölhányta ott a különféle
ruhákat. Végül egy régi piros szoknyáját rántotta elő, amelyben
valamikor leánykorában álarcos bálban vigadott. Abból repesztett a
lámpásokra ernyőt.
Megpróbálták. Hát a szoba zöldjét egyszerre meleg piros szín derengte
be. A szalon becsülete meg volt mentve.
– Zseniális gondolat atyuskám! – szólt a doktorné az öreget megölelve.
– A bácsinak vannak ötletei! – mondotta Bárányné, – de hogyan eltitkolta
eddig a szakértelmét!
Az öreg büszkén és megelégedéssel mosolygott.
Nagyokat szítt a szivarból, aztán letette.
– No, – mondotta a fejét csóválva, – ha ilyet szí az angol király,
szeretném megkinálni a magam dohányából.
*
Másnap aztán az öregúr naphosszat a pipáját kereste. Kerestette a Jenő
gyerekkel is, az inassal is, a szobaleánynyal is.
– Te Imre, – mondotta délben a vejének, – bizonyosan ellopták a pípámat.
– Ki lopta volna el, – felelte álmosan a doktor, – nem pipázik
Budapesten senkise.
Az öregúr ismét ráfanyalodott az angol király szivarjaira.
Ezen a napon sűrűn szakadt a hó: nem mehetett ki, hát egész délután
aludt, meg a hírlapokat olvasta. Mégis örült a napnak, hogy vendégek
jönnek a házhoz. Már régen unatkozott. Sehogyse értette meg, hogy hogyan
mulhatnak el hetek, hónapok, vendég nélkül.
Holmi asszonyfélék jártak ugyan a házhoz, de azokkal ő nem is állott
szóba. Mit tudnak beszélni az asszonyok egyebet, mint ruháról meg
színházról!
– Te, Gizám, – mondotta a leányának délben, – add elő az attilámat meg a
csizmámat. Mégis ha vendégek fognak jönni, illő tán, hogy felöltözzek.
– Dehogy, atyuskám, – felelte a leánya elmosolyodva, – így illik magának
redengotban. Oly jól áll ez a ruha, olyan méltóságos benne, mint valami
öreg főispán.
És megcsókolta az apja arcát.
Öt óra tájban aztán szállinkózni kezdtek a vendégek. Földiék már akkor
ott voltak. A tanár a maga szokott feketeségében, a szép asszony
rózsaszínü színházi öltözékben. Nem mentek ugyan színházba, de
elhatározták, hogy azt fogják mondani. (Az öreg Mayer persze nem volt
velök.)
A szamovárt meggyujtották. Melléje egy asztalkára apró zsemlyét, sonkát,
kaviárt, teasüteményt halmoztak fel. A szamovár vörös rézcsillogása is
jól bele illett a zöld szalonba.
Három hölgy jött először: egy orvosnak a felesége és két felnőtt leánya.
– Micsoda pompás szalon! – kiáltozták őszinte elámulással.
Aztán két orvos érkezett, s nyomukban egy szinész. Azok nem bámulták a
szalont, nem értettek hozzá.
A doktor bemutatta az apósát:
– Az apósom. Doktor Soproni egyetemi tanár; doktor Sánta, Csepeli
szinész.
Az öregúr amúgy magyarosan megrázta a kezöket.
– Isten hozta kedves öcsémuraim! Hát maga szinész? Bizonyisten papnak
néztem volna.
A szinész a Nemzeti Színház tagja volt. Fanyar mosolygással biztosította
az öregurat, hogy nem pap.
Aztán egy hirlapíró jött, elegáns nyulánk fiatal ember; később egy öreg
hölgy, akinek lornyet lógott a nyakában, s akit méltóságos asszonynak
szólítottak a többiek.
– Ki ez? – kérdezte az öreg halkan a vejét.
– Bányavári Grószné, – felelte a veje. – Nehogy szidja előtte a
zsidókat.
A hirlapíró szintén megdicsérte a szalont, s mingyárt a sonkás asztalhoz
telepedett.
Az öreg hozzáment:
– Valahonnan ismerem magát öcsém, – mondotta tünődve, – de nem jut
eszembe honnan.
– Lehet, – felelte a hirlapíró nagyot nyelve. – Én sok emberrel
érintkezem.
– Hopp megvan! – mondta az öregúr nagy örömmel. – Hiszen maga az órásné
lakója! Hogy van az asszony? Hát a vargával kiegyezett-e fiatal barátom!
A hirlapírónak a torkán akadt a falat.
– Csitt, – mondotta fuldokolva. – Kérem… kérem… talán másról is tudunk
beszélgetni.
És boszusan nézett az öregúrra.
Az öreg látta már, hogy nem kellemes húrokat pendített meg. Gondolta
szivarral kedveskedik a hatodik nagyhatalomnak, s körülnézett, hogy hol
a szivaros láda?
A doktorné ekkor nyujtott át az egyik orvosnak egy teás csészét.
– Hát teával itatod az urakat is? – mondotta az öregúr elbámulva. Csak
nem isznak ilyen löttyöt! Te Imre, hát mért nem hozatsz fel egy üveg
bort?
– Jól beszél urambátyám, – mondotta a szinész földerülve.
A doktor is iparkodott jónak itélni a megjegyzést. Intett a
szobaleánynak, hogy hozzon bort.
Az öreg méltóságos asszony ott ült az öregúr könyöke mellett. A
lornyetjét a szemére emelte, s felszólt hozzá:
– Csurgai úr, beleszokott-e már a fővárosi életbe? Most beszéli a kedves
leánya, hogy milyen nehezen vált meg a gazdaságától. Szép, igen szép. És
tetszik önnek ez a városi élet?
– Tetszeni tetszenék, – felelte az öregúr a vállát vonogatva, – csak
olyan nekem, mintha külföldön volnék. Ha kimegyek az utcára és a
boltosok nevét olvasom… A minap a Szerecsen-utcán mentem végig.
Itt eszébe jutott a veje figyelmeztetése: egyet szippantott a szivarból
és ezzel elleplezte egy gondolatát. De már benne volt a kerékvágásban,
folytatta:
– Hát Magyarország ez? Hiszen az utcán is Ábendblattot árulnak. Magyar
ember nem olvas Ábendblattot!
– Kérem, kérem, – szólt a méltóságos asszony, a lornyetet tagadón
mozgatva, – azért ha valaki Ábendblattot olvas, vagy hogy német neve
van, nem következik belőle, hogy német.
– Már engedelmet kérek, – felelte az öregúr a fejét csóválva, – akinek
rác bugyogó a ruhája, rác az, akinek német a neve, német az. Mert ha még
ötven krajcárt se ad egy magyar névért, akkor én még öt fillért se adok
a magyarságáért.
Az öreg méltóságos asszony nem beszélgetett vele többet.
Hunyadi úr ezalatt bőven bezsákmányolt, aztán szivarra gyujtott és
megnézte az óráját:
– A kultuszminiszternél is ma van zsúr, – mondotta. – Megigértem, hogy
elnézek.
Az öregúr ismét megfogta:
– Az asszonyt csak nem hagyta ott tisztelt barátom? – kérdezte halkan,
bizalmasan.
– De otthagytam, – felelte Hunyadi hidegen. – Semmi közöm véle. Ne is
tessék nekem emlegetni.
– Ej-ej, – mondotta az öreg elgondolkozva, – mégis kellene azon a
szegény asszonyon segíteni. Ki ápolja? Van-e pénze? Meglehet, hogy már
nem is bír fennjárni.
Azonban a hirlapiró akihez beszélt, eltünt előle. Az öregúr bámúlva
nézett körül, hogy hova lett? ekközben hozták a bort, s az öreg
egyszerre elfelejtette az egész Hunyadi-kort.
A cseléd a vörös borból talált felhozni, s az kiválóképpen ízlett az
öregnek. Kocintott az ivókkal, és csendes gyönyörüséggel szopogatta a
magáét.
– Ehez most már csak a pípám hiányzik, – mondotta a szinésznek.
– A pípája? Hát pípázik? – kérdezte a szinész.
Mert oly elegánsan fel volt öltözködve az öreg, hogy nem lehetett a
ruhájához hozzáképzelni a pípát.
– Pípáznék öcsém, – felelte az öreg, – de tegnap nagy rendezkedés volt
itt, aztán a pípám elveszett.
– Vegyen másikat.
– Az ám, csakhogy az a másik nem olyan lesz. Az apámé volt. Olyat nem
árulnak öcsém még Debrecenben se. De most már gyanakszom, hogy a
diványos ember vitte el, aki a díványt hozta.
– Meglehet, – hagyta rá a szinész.
– Biztos öcsém, biztos! Annak az embernek olyan illavai pofája volt. De
nini, a vőmnek a rendelő szobájában még nem néztem. Hátha véletlenül
odatette be a cseléd, hogy el ne lopják?
Az öreg ezzel át is gyalogolt a rendelő szobába.
Míg a pípáját kereste, új vendégcsoport érkezett a szalonba. A hirlapíró
a szomszédházba ment zsúrra egy bankárhoz, és azonnal elujságolta ottan
a zöld szalont. A hölgyek között négy ismerőse is volt doktoréknak, azok
azonnal fészkelődtek, és ott hagyták bankárékat.
A lépcsőn egy monoklis országgyülési képviselő csatlakozott hozzájok,
meg egy prémes bundáju fiatal ügyvéd. Doktorék szalonja csakhamar
megtelt azokkal az eleven csacsogó fővárosi alakokkal, akiknek a
teapárás levegő az éltető elemük.
A nők között egy igazi grófné is volt. (A férje a demokrata klub tagja,
tehát ő is le-leszáll a polgári világba.)
Mindezek a hölgyek élénken csevegve ülték körül a gázkandallót. A grófné
szanzsén a szőnyegre telepedett, és formás cipőit a meleg felé
nyujtotta:
– No ha ezt tudtam volna, – mondotta Báránynénak, – zöld ruhában jöttem
volna el. A gondolatod Giza kiállítási aranyoklevelet érdemel.
– Nem az én ötletem, – felelte szerényen a doktorné.
És Báránynéra mutatott, aki olvadozott a dicsőségben.
A grófné jelenléte az előkelőség parfönjével árasztotta el a szalont. A
férfiak letették a szivart, és a hölgyek közé elegyedtek.
A Park-klubról beszélgettek, amelynek a képviselő is tagja volt, az öreg
bányavári Grószné is. A bált emlegették, hogy milyen pompás lesz.
A grófné mosolyogva mondta a doktornénak:
– Nem óhajtotok eljönni? Küldetek meghivót.
A rendelőszobából ekkor érkezett vissza az öreg.
– A pípám! – harsogta diadalmasan. – Megtaláltam! Megtaláltam!


IX.
A pípa megjelenése egy percnyi csendet okozott. A beszélgetés megállt. A
vendégek elbámultak: doktorék megdermedtek.
De az öregúr csak a maga örömével volt elfoglalva: ragyogó szemmel állt
a társaság közepett, és elmondta, hogy két napja keresi a pípáját; hogy
erre is, arra is gyanakodott, de végre is a rendelő szobában a
cserépkályha tetején megtalálta.
– Ott volt! Ott!
Aztán elővonta a dohányzacskóját és a szinész mellé ült: pípát tömött.
Bárányné fölkelt és hozzáment:
– Remélem bácsi, – susogta fulladozva, – remélem, hogy nem véli
tömjénnek a dohányát?
– De még a tömjénnél is különb ez hugom, – felelte diadalmasan az
öregúr.
Látszott a társaságon, hogy figyel a beszélgetésre.
– Legyenek nyugodtak hölgyeim, – szólt az orvos vivóterembe illő
önuralommal, – apánk csak tréfál: a szomszédszobában szokta ő elszíni az
esti egypípa dohányát.
Az öregúr ránéz a vejére, s látja annak hidegen rámeredő tekintetét.
Csak ekkor eszelkedik. A leányára pillant: az is halványan és búsan int
neki.
– Hát persze hogy nem itt szívom el, – mondotta az öreg jólelkűen. –
Tudom én, hogy a városi orrocskák kényesek.
Azzal csakugyan bement a másik szobába, a betegek várótermébe, amely
szintén ki volt világítva és be volt pálmázva.
Nem volt ott senki. Egydarabig röstelkedett ott magában:
– Ökör vagyok, no, vén ökör vagyok, de hogy is gondolhattam arra, hogy
közéjök ülök a pípával.
Aztán, hogy egyedül ült ott, csendes pípáztában elgondolkodott. A beteg
asszonyra gondolt. Hogy a tél lerokkant, nem eresztették ki: azt
mondták, hogy sikos a kő, öreg ember könnyen megcsuszik és eltöri a
lábát. Azóta ki tudja mi történt a szegény órásnéval? Talán már a
karácsonyt ágyban töltötte!
Megnézte az óráját: hat óra mult húsz perccel. Délben említették, hogy
kilenc óra előtt aligha terítenek ezen a napon vacsorára. És hát az utca
világos Budapesten: az órásné nem messze lakik.
Az öreg letámasztotta a pípáját az ablaksarokba, ahogy otthon szokta, s
kiment az előszobába; elkérte a bundáját az inastól.
– Csak lemegyek, – mondotta, – mingyárt visszatérek.
Megtalálta a Práter-utcát. Útközben benyitott egy boltba és vett két
narancsot. El is mondta magyarázatul, hogy két kisleánynak veszi,
azokhoz megyen, mert az anyjok beteg.
A boltos biztosította, hogy szép a gondolat, mire az öreg kezet fogott
vele.
Hát az asszony csakugyan feküdt. Az ágyban feküdt, a Hunyadi ágyában. A
két kisleány fenn volt még. Az idősebbik, a Lenke, a feladatát írta
nagykomolyan a kis petróleum lámpás mellett. A kisebbik, a Zsuzsika egy
órakerékkel játszadozott a díványon.
Beeresztették az öregurat, aztán hogy az mindjárt az anyjukkal kezdett
beszédbe, mindaketten folytatták a mulatságukat.
– Vendégek vannak nálunk, – mondotta az öreg, – hát megszöktem. Mert
nappal nem eresztenek ki, nem ám. Hát hogy van?
– Tetszik látni, – felelte szomoru mosolylyal az asszony. – Fekszem már
naphosszat.
– És Hunyadi úr nem haragszik érte? Vagy igazis, hiszen nincs már itten.
– Hunyadi úr csak reggel jön haza, – felelte az asszony. – Akkor
megvetem az ágyat, s áttelepedek a díványra.
– No de ezt nem lehet engedni. El kell küldeni azt az urat. Meg kell
neki mondani, hogy…
– Tizenkét koronát fizet.
– Mindegy!
– Abból élünk, meg hogy az órákat rakom zálogba. A varga hordja el, a
jószívü varga szomszéd. Ő hozat fát is, ő rak tüzet a kályhánkba
esténkint. Mert csak este fűtünk.
Mindezt az asszony bágyadtan mondta és mosolyogva. Látszott rajta, hogy
örül az öregúr látogatásának.
– Nohát ez nem jól van, – szólt az öreg a fejét rázva.
Belekotort a mellénye zsebébe és kivett két húszkoronás bankót:
– Itt van az ágy bérlete. Én bérlem ki, csak maradjon benne. Aztán
gondoskodni kell valami cselédről. Nincs valaki rokona?
– Nincs, – felelte az asszony.
A szobába egy nagyfejü ember nyitott be kopogtatás nélkül. A varga volt.
Befedett lábosban hozott valamit, de hogy az öregurat meglátta, megállt
és nagykomolyan ránézett, mintha azt kérdezné: Ki ez?
– Az öreg tekintetes úr, – mondotta magyarázatul az asszony. – Nézze
csak Fábián úr: negyven koronát kaptam tőle.
A varga letette a lábost az asztalra, aztán lekapta a kalapját:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus.
– Mindörökké, – felelte az öregúr.
– Ime ahogy mondám: az Isten elküldi az ő angyalát a szükség órájában és
mindeneket megvigasztal. Így van ez uram. Ön nem is tudja, hogy önt az
Isten küldte ide, csak egy belső sugallatot érzett, amely azt mondotta:
Kelj fel és eredj az özvegy órásnéhoz. Ön pedig felkele és eljöve,
teljesítvén az Úrnak akaratát.
A varga szeme csillogott, míg ezeket mondotta. Rossz horpadt kalapját
alázatosan tartotta a kezében, s hogy a rajta levő téli kabát nem volt a
mellén begombolva, beszéde közben begombolni iparkodott. De persze nem
sikerült: nem volt ott gomb a kabáton, hát csak összefogta.
– Vacsorát hozott, ugye? – mondotta az öregúr. Nohát csak egyenek.
A varga erre megterítette az asztalt ujságpapirossal s letette a lábost
a két gyerek elé.
– Csak egy kis kását főztem nekik, kukorica-kását, – mondotta ekközben.
– Minden este azt főzök, mert az a legolcsóbb. Nappal kenyeret esznek.
Én is csak azt eszek. A miatyánkban nem kérünk egyebet az Istentől.
Aztán egy félliteres üveget vont elő a zsebéből, s összerázta, az
asszonyhoz vitte:
– Magának meg itt a tej.
Az asszony felült az ágyban, és apró kortyokban itta a tejet, mint ahogy
a tyúk iszik.
A varga aztán belenyult a téli kabátja zsebébe és egy összehajtogatott
papiros lapot vont elő:
– Lássa órásné, – mondotta fontos arccal, – ahol legnagyobb a
veszedelem, ott jelenik meg mindig a Láthatatlan Kéz. Ihol az ujság. Az
van benne, hogy egy bárónénak valami sugárral gyógyították meg a
gyomrát, valami mindent átjáró sugárral.
És elolvasta a közleményt.
– No ezt megpróbáljuk! – mondotta az öregúr. – Jól beszél Fábián úr,
hogy „In tempestate securitas!“ Veszedelemben a segedelem.
Az asszony szeme kigyulladt, mint két szentjánosbogár:
– Igazán? Hát volna még reménység?
Aztán elszomorodott:
– Az báróné volt.
A varga tiltakozón emelte föl az ujját és oktatón szólott:
– Az Isten színe előtt mindenki báróné.
– Úgy van, – bólintott reá az öregúr.
Ugyanekkor csiklandást érzett az orrában. Azt gondolta trüsszenteni fog,
hát a zsebkendőjéért nyult, a zsebkendő helyett azonban a narancsra
tapintott.
– Nini, – mondotta, – majd el is felejtem.
A két leányra nézett. A kisebbik már otthagyta a kását és visszatért a
díványra. Föltérdelt rá, és az órakerék árnyékával mulatott. Az öregúr
melléje ült:
– Hoztam neked valamit. Nyúlj a zsebembe.
A kisleány bátortalanul nézett reá, aztán elmosolyodott és óvatosan
belenyult a bundazsebbe. Kivette a narancsot és megnézte. A narancsról
az öregúrra nézett, olyan nézéssel, amely hálát és csodálkozást fejezett
ki.
– Örülsz neki? – kérdezte az öreg.
Válasz helyett a gyermek megölelte az öreget, s arcát a szakállára
hajtotta.
A kisgyerekek őszinte, ösztönös mozdulata ez, de az öregurat mégis
elérzékenyítette. Az az érzés ébredt föl a szívében, mint mikor a maga
kisleánya simult így hozzá. Ilyen kis gyönge madártest volt az is, ilyen
ártatlan kis lélek.
Hát magához ölelte és meghatottan kérdezte:
– Szeretsz engem? Szereted a bácsit?
– Szejetem, – felelte a gyermek.
*
Ezalatt doktoréknál tovább folyt a vidám társalgás. A vendégek bőven
megbeszélték a szinészetet, festészetet, divatot, politikát, a távollevő
ismerősök hibáit, s végül megigérték, hogy gyakran el fognak látogatni a
kedves zöld szalonba.
Mikor az utolsó vendég is kitette a lábát, Bárányné a sógorasszonyhoz
fordult, és szólt felleges arccal:
– A bácsit nem szabad beeresztenünk többé a zsúrnapon.
– No, – mondotta a doktor is, – ez már több a soknál!
Bárányné epésen nevetett:
– Jó, hogy azt nem kérdezte a hölgyektől, hogy hány esztendősek?
A doktor idegesen járkált fel és alá a szobában:
– Legközelebb a trágyázásról fog beszélni.
A doktorné félénken mentegetődzött:
– Mindenki tudja, hogy falusi ember. Ki ütköznék meg a beszédén? Dehát
bizzátok reám: majd én a napjainkon felküldöm az öreg Mayerhoz.
A doktor hevesen járt föl és alá s eközben megpillantotta az ablakhoz
támasztott pípát. Felkapta és a kályhához vágta.
A szép ezüstös tajtékpípa ketté törötten hullott a szőnyegre.
E pillanatban lépett be az öregúr. Hallhatta a koppanást is.
– No mi az? Mit bámultok rám? – mondotta jóságos hangon. – Azt hittétek
megszöktem úgye?
Megpillantotta a pípáját a szőnyegen, s látszott rajta, hogy megdöbben.
A doktorné ekkor hozzálépett és megölelte:
– Ne haragudjék: én törtem el… véletlenül!


X.
Az öregúr egy délben a fekete kávénál azt mondja:
– Adjatok valami pénzt nekem. Délelőtt, ahogy bemegyek pípát venni a
boltba, alig, hogy két krajcárom maradt.
A szemek kissé elnyillottak az asztalnál; nem a pípára, mert hiszen az
öreg már másnap panaszkodott, hogy hiányzik a pípa, – hanem a
pénz-kérésre.
A pénz említése éppen ezen a napon súlyos szó volt. A doktor az előtte
való estén kártyázta el a szanatórium utolsó tégláit, s reggel azzal
tért haza, hogy adjanak neki revolvert, vagy lőjjék agyon, mert ő nem
érdemli meg, hogy éljen!
Az asszonyok megrémültek, és sírva kérték, hogy ne cselekedje azt. A
doktor erre nagynehezen lemondott a revolverről s kijelentette
becsületszavára, hogy nem kártyázik többé. De még hatszáz forint
kártyaadósságot is csinált.
Bárányné, aki kútkőként ült eddig a pénzén, felajánlotta, hogy kifizeti
előre az ő háztartási járulékát. Száz koronával járult havonkint a
háztartás költségeihez, s még ezenkívül a házbér harmadát is fizette.
Hát elsietett a takarékpénztárba, és kivette onnan a szükséges összeget:
átadta az öccsének.
Mindezek a drámai jelenetek a hálószobában játszódtak el. Az öregúr
mégcsak nem is sejtette, hogy az ő szép birtoka, tehene, lova,
birkanyája, ráment négy hitvány disznóra, amelynek Budapest
férfi-társasága minden éjjel isteni tisztelettel adózik.
Az öreg eddig sohse szólt pénzről. Maradt neki a zsebében annyi, hogy
eddig elég volt. Gondolta, ha elfogy, majd adnak.
A szavára tehát egy percnyi csendesség volt a felelet, aztán a doktor
közömbös hangon a feleségére intett:
– Nálad van a kassza: adj.
A kasszában nem volt több pénz, csak húsz forint, amit délelőtt három
beteg tett az orvos asztalára. Az asszony fölkelt, s kinyitotta a
Wertheim-szekrényt: fatálat vett elő, és az asztalhoz vitte.
– Mennyi kell apácskám? Elég lesz tíz forint?
– Elég, elég, – felelte az öreg a bankót zsebregyürve.
Most már délutánonkint mindennap kijárt a házból. Nem kérdezték tőle
hova jár? Örültek, hogy elszórakozik.
Azonban egy hét mulva ismét kellett pénz az öregúrnak, s megint egypár
nap mulva.
Eleinte adogattak neki tíz forintot, öt forintot, aztán három forintot,
aztán két forintot. Az öregúr mindig azt mondogatta: elég – elég.
Végre egy napon a doktorné nem adott neki többet csak egy koronát:
– Elég lesz ez is apám. Minek vinne magával többet? Elcsalják, ellopják.
Az öregúr ezen a napon szokatlanul kedvetlen volt. A fejét rázta, s nem
nyúlt a pénzért.
– Ez nem elég nekem! Ma énnekem legalább is ötven korona kell. Lehet
hogy száz is. Nem tudom. Talán nehezetekre is esik, de nem gondolom,
hogy fogok még valaha kérni ilyen nagy összeget.
Ez a pénzkérés is délben történt, mert csak délután járt ki az öreg, hát
csak délben szólt a pénzért.
A család megütődve nézett reá. Ezuttal az orvos faarcát türelmetlenség
vonaglotta át:
– Dehát édesapám, mire van magának költsége? Hiszen a háznál mindent
megtalál ami kell.
A Bárányné orra is idegesen mozgott. Látszott rajta, hogy alig állja
megjegyzés nélkül.
Az öregúr zavarodottan vakarta a haját a füle mögött:
– Hát… meghalt az a szegény asszony… tudod az órásné…
– Melyik órásné? Micsoda órásné?
– A kiről te is lemondtál. Az a gyomorbajos.
A család régen elfelejtette az órásnét. Arról hogy az öregúr odajár, nem
tudtak semmit. Hát csak elhülve néztek reá.
– Dehát bácsi, – szólalt meg végre Bárányné, – temetkezési vállalat-e a
mi házunk?
Az öregúr felfortyant:
– Magamra vállaltam, hát magamra vállaltam!
A doktorné sietett az apja csillapítására:
– Nem azért apácskám… Tudjuk, hogy irgalmasszívü. Csak szokatlan ez a
fővárosban.
– Mi szokatlan? Az irgalmasság? Nem bánom én, ha szokatlan is! Ha a
fővárosnak szokatlan, én nem vagyok főváros! Én csak Csurgó Károly
vagyok. Az asszony az én betegem volt, hát én temetem el!
Kiszorították az öregnek a pénzt. El is ment vele. De ahogy elment,
megtanácskozták az ügyet:
– A bácsi sok pénzt költ, – mondotta Bárányné. – Minden gazember a
zsebébe nyulkál.
– Az öreg a második gyermekkorát éli, – jegyezte meg ridegen az orvos. –
Kötelességünk vigyázni reá.
A doktorné homlokára aggodalom borult:
– Csak ne haragítsátok. Elvégre meg kell gondolnunk, hogy ha
takarékpénztárba tette volna be a vagyonát…
Bárányné hevesen vágott közbe:
– Hát mért apa? Kötelessége volt nektek adni!
A doktorné félénken felelte:
– Addig míg él, nem kötelezi rá a törvény.
A doktor már ekkor fölkelt és föl-alá járt a szobában:
– De így nem tarthat tovább, – mondotta hevesen. – Adj neki valami kerek
havi pénzt, tíz-húsz forintot, azontúl aztán: „Nincs!“
Már február vége felé járt az idő, de ezen a napon mintha utolsó erejét
fujná ki a tél, havas zivatar dühöngött.
Az öregúr soká elmaradt, és a doktorné már aggódott, hogy baja esik.
– Nem kellett volna elbocsátanunk magában, – mondotta. – Ki tudja hova
ment? Legalább az inas elkisérhette volna.
Már a vacsoránál ültek, amikor végre hallatszott az ő rövid csengetése
az előszobában.
A doktorné ki szokott lépni az apja elé, de most éppen a gyermek volt az
ölében.
Az ebédlőbe behallatszott apró morgásszerü beszélgetése az inassal, aki
lesegítette a bundáját.
Aztán az ebédlő ajtaja kinyillott, s az öregúr megjelent. De most egy
kis hatéves forma sápadt leánykát vezetett be. A leánykán barna téli
kendő volt. A kendő havas, a cipőcskéje is havas.
– Egy kis árvát hoztam, – mondotta az öregúr rezgő hangon, – nézzétek
milyen kedves. A másikat egy varga fogadta örökbe.
A családot le lehetett volna festeni ilyen cimmel: „A kővé vált család.“


XI.
Zsuzsika az éjet a házmesteri zugban töltötte. Másnap aztán a doktor a
méltóságos Grószné pártolásával betette egy árvaházba, ahova az
elhagyott gyermekeket szokták felvenni.
Az öregúr morgott, boszankodott, de végre is megmagyarázták neki, hogy
ilyen szedett-vedett népet nem lehet befogadni úri családba. Elvégre a
házbér olyan nagy Budapesten, hogy mindenki szorosan lakik, és hát a
doktornak magának is van gyermeke, meg ki tudja hány lehet is még.
Az öregúr belékábult a sok magyarázatba, s végre is letette a fegyvert.
De hogy a kisleánykát nagyon szerette, mindennap eljárogatott hozzá.
Az öregúr már ekkor fokozatosan szorult hátrább és hátrább. A zsúroktól
elkedvetlenítették, pípázni nem lehetett az új zöld szalonban (az volt
az ebédlő is egyuttal), azt mondták, hogy minden zöld megfakul a
füsttől, hát csak a cselédszobában szivogatta a pípáját. Azt meg a
leánya nem nézhette.
– Apánk el fog kedvetlenedni nálunk, mondotta aggodalmasan.
Végre is a doktor kibérelt neki egy egyszobás kis lakást a harmadik
emeleten. Valamikor a vice lakott ottan, de aztán hogy a háziúr a
kiszolgált katonát fogadta meg, a vice fölöslegessé vált.
– No apám, – mondotta a doktor délben, – hát most egy jó