Az öreg tekintetes: Regény - 6

– A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha
tetszik, megmondom a háziúrnak, de az se fogja megengedni.
– Dehát nem tudom, miről van szó?
– Az öreg tekintetes úr méheiről.
– Micsoda méhekről?
– Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.
– Méheket? – kérdezte elámulva a doktor.
És szólította a cselédet:
– Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit?
Ezt nem türik el seholse.
A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott. A
lakók előjöttek és a folyósokon csoportosultak. Még az agg Mayer is
kibujt az odujából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt?
– El kell hajtani a méheket, – mondották minden felől. – No de ilyet! Ki
hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!
És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották és a
lakók betolongtak rajta.
– Söprüt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!
Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszunyelü partvissal.
– Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! be kell őket küldeni!
Azonban a gyermekek ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a
méhet mindenki.
Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott.
Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla.
A méhek egyszerre kizúdultak. A levegő megtelt velök. Síró zúgással
cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek
dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással boszulták meg a
sérelmüket.
Mindenki menekült. Hanyat homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik
lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak
káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak
mindenfelé. Egy perc alatt eltünt minden ember. Még a rolettákat is
leeresztették.
Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, pedig az orrán és
pofáján négy-öt méh is csimpeszkedett, s legott olyanná vált az orra,
mint a galóca. Az öntöző gummicsövet rácsavarta egy harmadik emeleti
vízcsapra és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.
Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi
ló-spongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik.
Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette
ki őket? Miért zavarták ki őket?
És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.
A harmadik emelet egy zúgából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei.
Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt
borítva robogott az öregúr szobájába:
– Ide azt a csövet, István! – harsogta a kalapjával hadonászva.
A cselédek is söprüvel hadonáztak, hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik
ismét sikított.
Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.
Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.
A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette
vérben forgó szemét az apósára, és a szeme közé ordított:
– Vén marha!
S elrohant.
Az öregúr elsápadt… Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a
doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és
megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment ment gépiesen
sétáló lépésekkel, maga elé meredő nedves szemmel.
Ment az Üllői-úton, a Vámház-köruton. A spongyát is azon mód szorította
még a markában.
A Körut sarkán a Duna-parton szembe találkozott Fábián vargával, aki egy
csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta.
Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.
A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány
lépést ment utána:
– Tekintetes úr! Tekintetes úr? – szólott aggodalmasan.
Az öreg nem hallotta.
– Tekintetes úr! – kiáltott ismét a varga.
A járókelők megálltak és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra
is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.
Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment
tovább, mint valami gépember.
A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a
rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását
se.
Ment lassan, csendesen, egyforma sétáló lépésekkel.
A Ferenc József hid közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.
A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája
előtt és krumplit hámozott.
– Keres valakit? – kérdezte nyugodtan. – Halat itt nem adunk el.
Az öregúr a bárka széléhez ért, s a balkezében levő spongyát fölemelte,
megbámulta.
Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is
beleborult.
*
Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:
=Életunt öreg.= Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-hid közelében
egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak
keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepelszigeten. Fábián István
Práter-utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost.
Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.
VÉGE.