Az öreg tekintetes: Regény - 5

különszobácskához jut. Itt fölöttünk kibéreltem az emeleten egy pompás
kis különálló szobát.
Az öregúr már ekkor érezte, hogy ötödik kerék ő, gyanakvón nézett a
vejére.
A leánya segített:
– Hogy ne járjon apácskám senki a feje fölött, se az utcai robogás ne
zavarja. Csak aludni jár fel apácskám, máskor mindig közöttünk lesz,
csakúgy mint eddig.
Az öregúr mindjárt ebédután megnézte a szobát. Hát egy különálló
sarokszobácska volt az. Ablaka a szomszédos telekre nyílott, egy üres
telekre; az ősszel bontották ott le a házat.
Amint az öregúr az ablakon át megpillantotta az eget, megörvendett.
Régen hiányzott neki, hogy az eget lássa. A falusi ember megszokta, hogy
a felhőket vizsgálja, s hogy szüntelen nyitva legyen feje fölött az ég.
A szoba már be volt butorozva a doktor ócska butoraival; a falon friss
meszelés fehérsége; a padlón új sárga festés. A szoba mégis nyomorúságos
zúg volt, de az öregúr arra gondolt, hogy itt nem köhögnek a pípájától
és hogy a szoba csendes: mindjárt ott is maradt!
– Hozzátok fel a dohányomat meg a pípámat, – mondotta.
S odaült a karosszékbe az ablak elé. Nézte az eget.
Aztán hogy a pípáját felvitték, először is arra gondolt, hogy egy
nagyüveg konyakot vesz. Még a télen, mikor meghült, rendelt neki a veje
konyakot. A patikából hozták, persze az orvosnak nem patikai áron. A
konyak fölmelegítette az öreget, és most már kivánta, megszokta,
mindennap kérte. De csak vacsora után adtak neki egy-egy pohárkával.
Hát a rendes délutáni sétájában vett egy nagyüveg konyakot, meg egy
pohárkát, meg dugóhuzót. Fölvitte este a bundája zsebébe rejtve a
szobájába; beletette a ruhás szekrényébe, s a szekrényről levette a
kulcsot.
A konyakból ivott aztán lefekvés előtt jó két pohárkával, de nem ízlett
úgy, mint az, amelyet a veje adott.
Ez bizonyosan a hómár miatt van, – gondolta. Ördög vigye el azt a
tengeri férget, elrontotta a szám ízét.
Megkóstolta aztán a konyakot reggel, éhgyomorra, de akkor se ízlett.
– No, – mondotta, – most már látom, hogy a konyak rossz, nem az ízlésem.
Délután megint bement a boltoshoz:
– Hallja-e barátom, hát micsoda konyakot adott maga nekem?
– Mér, nagyságos uram?
– Nem vagyok én nagyságos, csak tekintetes.
– Hát talán nem ízlik a konyak, tekintetes uram?
– Bizony nem, vigye el a manó, pedig azt mondta maga, hogy a legjobb,
ami a bótba van.
– Tessék kérem, van nekem jobb is.
És leemelt a palack-erdőből egy aranyos kupaku hosszu üveget.
Ennek az ára három forint. Van drágább is, ha tetszik: egy üveg öt
forint.
– Az nem kell.
Kezébe vette a háromforintosat s körülnézegette.
– Szeretném mégis megkóstolni, mielőtt elvinném.
Öntöttek neki egy hasonló üvegből. Az öregúr megízlelte.
– No, pakolja be.
Otthon aztán a kis külön magányában megint megízlelte, de már akkor nem
ízlett annyira.
– Mégis az ötforintosat kellett volna megvennem, – dörmögött. – De
hiába, fösvény vagyok, zsugori vagyok, Mayer vagyok én is. Az ötforintos
az igazi.
Megvette aztán az ötforintosat is. Bezárta mind a hármat a szekrénybe, s
hol az egyikből ivogatott, hol a másikból. Olykor összekeverte a két
jobbikat, olykor a rosszabbikat keverte össze a legjobbal, olykor mind a
hármat.
A csöndes különszobában megvolt az öreg. Naphosszat pípázott, ujságot
olvasott, vagy a pípáját tisztogatta, mint azelőtt otthon, vagy az ablak
elé állott és nézegette az eget.
Már a márciusi felhők szállongtak az égen. A levegőt az első tavaszi
sugarak langyalták át. A nap reggelenkint besütött az ablakon.
– Vajjon milyen az őszi vetés? – tünődött az öreg. – A Pogány-dűlőt
bizonyosan felszántották már.
Aztán a két fiatal tulokra gondolt, amelyet ő nevelt legutóbb: gyönyörü
két fehér állat volt. Bizonyára most fogták először ekébe őket, talán
épp ma.
S képzeletében látta a Pogány-dűlő nagy barna tábláját, amint a két
fehér tulok lassan ballagva halad rajta.


XII.
Egy reggel az öregúr korábban ment le, mint szokott. Azon éjjel a
feleségéről álmodott. A felesége új ingeket varrt neki, szép fehéreket,
valami újfajta gyolcsból. Ezt akarta elmondani a leányának mielőbb.
S tartogatta össze a fejében az álom részleteit.
Az asztal már meg volt terítve, de az edények és szalvéták érintetlenül
állottak.
– Mi a manó, – mormogta az öreg, – de későn kelnek fel máma!
S az ablakhoz ment, hogy a kárpitot felereszsze.
A reggeli nap besütött a szalonba. Az ezüstnemüek csillogtak az
asztalon.
Eközben kegyetlen veszekedést hall a szomszédszobában. Bárányné
csattogott, a doktor nénje.
Az öregúr megdöbbent. Azt gondolta, hogy az asszony a leányával pöröl.
Figyelt:
– Az én nevem ugyan nem kerül a váltódra! – hangzott az éles hang, mint
a fürészreszelés. – Nekem fiam van! Nekem a vagyonom a fiam vagyona! A
te becsületszód? A te becsületszód énelőttem rongy, elavult bankó!
Az öregúron hideg borzongás futott át. Állott megdermedten a félig nyilt
ajtóra bámulva.
A doktor tompa esdeklő hangja hallatszott válaszul. A szavait nem
lehetett érteni.
Ismét a Bárányné hangja az epés kacagással:
– Igen? Az kellene? Soha többé egy fillért se!
És a hangja vijjogva emelkedett:
– A feleséged hozományát elkártyáztad! a szanatóriumot elkártyáztad! az
én apai örökségemet elkártyáztad! az apósod birtokát is elkártyáztad!
Mindent elkártyáztál! Pfuj! Semmirekellő!
Az öregúr szívére ólom-zuhatagként hullottak a szavak; körüle elsötétült
a világ! Most értette meg, hogy a veje miért olyan sápadt és kivörösült
szemü reggelenkint, hogy az ő leánya miért oly bús és hallgatag,
Bárányné miért oly rendelkező. És hogy az ő birtokát elkártyázta! a sok
száz éves családi birtokot, amelyet az apák szorgalma fenntartott, az ő
szorgalma gyarapított!
Be akart rohanni, hogy pofonüsse, összegázolja azt a gazembert, de a
tagjai nem mozdultak, – a lába kővé változott.
Ekkor hirtelen megnyillott az ajtó. A doktor jelent meg a küszöbön.
Sápadt volt mint mindig; a szemei vörösek mint mindig; fakó arca azonban
még fakóbb volt mint máskor.
Az öregúr a szoba közepén állt. Szeme, mint a megfojtott ember szeme,
reá meredt a doktorra.
Az ember megrezzent. Egy döbbenéssel megértette, hogy az öregúr mindent
hallott.
Máskor jóreggelt szokott mondani, most belefagyott a szó. Leült a
kártyások flegmájával némán az asztalhoz.
És egy percnyi kínos csend következett.
Az öregúr mégegyszer végignézte egy hosszu megvető pillantással, aztán
belépett a szomszéd szobába.
A szobában égett a villamos lámpás. A leánya ott ült a bölcső mellett,
reggeli rózsaszínü pongyolában. Fejét a bölcső szögletére hajtva, sírt.
Az öregúr megállt a szoba közepén és mélyből szakadó fájdalmas
sóhajtással szólott:
– Szegény leányom!
E naptól fogva nem szólt többé a vejéhez. Mikor terítettek, leült a
többivel, s evett szótlanul; mikor elvégezte, elment szótlanul. Ha a nők
kérdést intéztek hozzá, röviden felelt, vagy egyáltalán nem felelt. Ezen
a napon megrokkant, mint a régi ház, s ettől fogva mindennap egy évet
öregedett. Egy fel-alá bolygó sötét néma panasz lett az alakja, egy néma
bús szemrehányás, amely mindennap megjelenik kétszer az asztalnál s azt
mondja:
– Az én életem eredményét te semmizted el!
A házbeliek nem mertek vele szólni. Úgy néztek reá, mint a begyöpösödött
régi vulkánra, amelynek földje remeg, s csak idő kérdése mikor fog újra
kirontani.
Dehát a vulkánok is nehezen törnek ki, ha egyszer megöregszenek. Az
öregúr önmagába sülyedve hallgatott.
Az első napon az hánytorgott tengerként háborgó lelkében, hogy visszatér
a kuriájába. Hiszen azt nem adta el. Azon mód áll, amint ott hagyta: a
bútorok, a képek, régi hétköznapi ruhái a szekrényben. Csak vissza kell
utaznia, csak be kell lépnie.
Úgy ám, de mit mondanak otthon? Akivel csak találkozik a faluban,
mindenki azt fogja kérdezni, hogy miért tért vissza?
Aztán hát miből él? A birtok már Rosenbergé, a falu kocsmárosáé, csak
épp a házat tartotta fenn, meg a kiskertet. A gyümölcsös kert már nem
neki terem, az istállókban már nem az ő marhái állanak, a baromfiudvaron
nem az ő csirkéi szaladgálnak.
Ki tartja el?
Ha csak három ezer forintot is fentartott volna magának, a kamataiból
szegényesen eltengődne, de egy fillére sincs, annyia sincs, mint
esténkint a falu koldusának.
Hát csak maradt az öreg, könytelen szemmel, de nem könytelen szívvel.
A fejében villámokkal terhes nehéz felhő sötétlett. Maga is félt attól,
hogy ebből a felhőből egyszer csak kidördül a vihar!
Ez az esemény azonban a doktort is megváltoztatta: kedves hizelgő modort
öltött mind a két asszony iránt. Éjszakánkint mindig otthon maradt. A
szeme vörössége is elmult. Látszott rajta, hogy dolgozik, hogy más ember
akar lenni.
De az öregúr nem nézte, nem látta. Semmit nem látott már benne, csak a
vagyona megsemmisítőjét.
*
Egy napon, március vége felé azt mondja a cseléd:
– Az öreg tekintetes úr tegnap nem ment el hazulról, úgylátszik ma se
megy ki.
Mert akkor szokott takarítani a cseléd, mikor az öreg odajárt.
A doktorné megdöbbent:
– Csak nem beteg talán?
Bárányné orrán megjelent a ránc: elmosolyodott:
– Mikor adtál neki pénzt?
– Már régen nem kért.
A doktorné azonnal besietett és kivett egy huszkoronás bankót. Föl akart
vele sietni az apjához az emeletre, de megállt a szoba közepén
határozatlanul.
– Nem, én nem viszem fel.
Megrémült attól a gondolattól, hogy négyszemközt áll az apjával.
– Majd lejön este úgyis, – mondotta Bárányné.
Az öregúrnak csakugyan a pénze fogyott el, azért nem ment ki.
Amíg a pénze tartott, eljárt az árvaházba: vitt a Zsuzsikának cukrot,
süteményt, kandirozott gyümölcsöket. Aznap, mikor az a lesujtó
leleplezés történt, aznap is elment, de elfelejtett venni ajándékot,
csak ott jutott eszébe az ajtóban.
De nem is eresztették be. Azt mondták, hogy Zsuzsika a beteg-szobában
van: az orvos tilalma, hogy nem szabad hozzá bemenni senkinek.
Az öreg meghökkent:
– Dehát mi a baja?
A portás feltelefonozott az emeletre, hogy mondják meg, mi a baja Polgár
Zsuzsinak? Azt felelték vissza: Torokbaj.
– Torokbaj? Csak nem difteritisz talán?
A portás megint feltelefonozott. Azt felelték vissza, hogy aligha
difteritisz. Nem lehet bizonyosat tudni.
No akkor csakugyan nem szabad hozzá bemennie.
Hát csak az ajándékot vitte el másnap: egy szép kis bábut.
Harmadnap aztán, mikor a pénzét kereste, nem talált csak egy
tízfillérest a zsebében.
És ekkor kezdte gyötörni a pénztelenség.
Hol szerezzen? A leányától kérjen? Nem, százszor nem! Hátha éppen kártya
után áll a kassza? Nem, onnan nem kér ő többet.
Otthon ült. Hirlapot sem olvasott már. Olykor fel-alá járt a szobában.
Olykor nézéstelen nézéssel bámult ki órákig.
Délutánonkint megszólalt egy zongora valamelyik szomszédban. De különös
zongorázás volt az: csak egy hang szólt mindig. A hang vastagon kezdte,
aztán mintha egy végtelen grádicson menne fölfelé, egyre vékonyodott,
mindig följebb és följebb emelkedett csörgedezve, mígnem vékony
pilingeléssé gyengült; mikor aztán már kavicszörgésszerü éktelenségig
jutott, megint megindult a magasból lefelé és vastagodott, szállott,
hanyatlott egyre lejebb és lejebb, mígnem annyira elsülyedt, hogy
otromba dörgéssé semmisült és egybeomlott a kocsik dübörgésével.
Az öregurat meglepte először ez a különösség. Szinte érdeklődéssel
hallgatta, ahogy megint előkerült a hang a mélységből és hágott,
emelkedett, vékonyodott, mintha egy bánya mélységéből jönne s fölmászna
létrán a felhőkig, de még azon is felül, aztán megint visszaereszkedett
éppen úgy mint előbb.
Vagy ötször elhallgatta érdeklődéssel. Aztán megunta, aztán meg
boszankodott, s bezárta az ablakát. De még akkor is hallani vélte, vagy
hogy hallotta is. Az érchúrok átrezgették az ablakot, s most már olyan
volt neki, mintha a padló is emelkedne a hangokkal, aztán meg lefelé
sülyedne.
Ha az alsó lakásban történik ez, bizonyára azonnal átküldi a cselédet,
hogy tegye be az ablakát az a zongora-sintér! – most azonban csak
nyugtalanul mozgott föl és alá a szobájában, aztán meg bedugta a fülét
vattával.
Szerencsére csak a délutáni órákra volt kiszabva ez a zongora-gyötrelem.
Délelőtt nyitva tarthatta az ablakát, s nézhette az eget, a háztetőket,
vagy az üres telket, amelynek kövei között kizöldült a gaz.
Egyszer ahogy így az ablakon lefelé méláz, látja, hogy az agg Mayer
baktat nagylassan az utcán. Mért ment ki? Nem szokott kijárni!
S ekkor az a gondolata támadt, hogy az öreg Mayertól kér. Nem kér tőle
sokat, csak tíz koronát. Elvégre ismerősek, bizalmasak. Alig volt nap,
hogy délutánonkint fel ne ment volna hozzá. Az agg beszéde érthetetlen
volt, de legalább ő is beszélhetett. A pipáját is felvitte mindig s
beszélt igen sokat. Az agg Mayer pislogva hallgatta, s megjegyzéseket
vetett közbe, amelyek tele voltak izével, s a láthatatlan csibuk
szívásával, de azért elmulattak.
Hát tíz koronát fog kérni, nem többet, csak tíz koronát. Az elég lesz
egy hétig is a villamosra is, ajándékra is Zsuzsikának.
Hát lesietett. Utólérte Mayert.
– Jónapot bátyámuram! Hova, hova?
– Pah, pah, a takarékpénztárba. Ilyenkor váltom be az izéket,
szelvényeket. Hát öcsémuram?
– Én csak sétálok.
– Ma szép az idő.
– Szép napos.
Hallgatva mentek tovább. Az öregúr azon gondolkodott, hogy hogyan
kezdje. Irtózott a pénzkéréstől, de kínzó valami az, ha üres a zsebe az
olyan embernek, aki hetvenhét éves koráig mindig talált pénzt a
zsebében.
És hátha Mayer arca kedvetlenséget fejez ki? Vagy éppen megijedést! Nem,
nem. – Tíz korona sok: csak egy ötkoronást kér. Egy ötkoronás az ilyen
gazdag embernek nem pénz. Talán még örül is, hogy szolgálhat vele.
Hallgatva bandúkolt mellette, aztán újból köhintett és megszólalt.
– Közel van az a takarékpénztár?
– Pah, pah, dehogy!
– Hát üljünk villamosra.
– Villamosra? Pah, pah.
– Elkísérem odáig urambátyám.
Az agg Mayer tiltakozóan emelte fel a kezét:
– Fölösleges kiadás pah, pah. Ahova gyalog mehet az ember, ne menjen
villamoson.
Az öreg Csurgó elvörösödött. Az volt a szándéka, hogy amikor majd a
villamos állomáshoz érkeznek, a zsebére tapint, s azt fogja mondani,
hogy otthon felejtette a pénzét.
A szíve erősen dobogott. Hogyan kell pénzt kérni? – ezt az egyet nem
gyakorolta soha. És vajjon kérhet-e az ilyen embertől valamit, aki a
villamosra is sajnálja a pénzét? Dehát ő elvégre is megadja. De nem is
fog többet kérni két koronánál.
Megint mentek szótlanul. Zsuzsikára gondolt. Ezen a szép tavaszi napon
bizonyosan lent játszanak a kertben. Egy zacskó cukrot fog neki vinni,
és a kislány kitárt karral röpül majd eléje, mint ahogy szokott. Angyali
kedvesség van abban a kis árvában!
– Urambátyám, – szólalt meg végre olyan lelki elhatározással, amilyennel
csak Zrinyi Miklós törhetett ki a várkapun.
– Tessék?
– Urambátyám, otthon felejtettem a tárcámat.
Mayer megállt. Szaporán pislogott.
– Pah, pah, az baj.
– Már restellek érte visszamenni.
Mayer még szaporábban pislogott. Szemöldökei föl és leszállottak.
– Pah, pah, legalább nem költ.
És ismét folytatta apró-lépéses menését.
Az öreg Csurgó most már sápadt volt. Ha ez nem ad most pénzt, ki tudja
meddig nem látja Zsuzsikát! A dohánya is fogytán van! Hirlapot se
olvasott napok óta! Csak egy koronát fog tőle kérni. Azt nem tagadhatja
meg.
– Urambátyám, – szólott ismét.
– Tessék uramöcsém.
– Nem segítene ki a zavaromból?
– Nem, – felelte az agg határozottan.
És tovább ment, anélkül hogy felpillantana.
Az öreg Csurgó roskadozva tért vissza. Majdnem sírt dühében. Ime ennyire
jutott. Koldul már. Orcáját a szégyen pörköli egy nyomorult koronáért, s
el kell szenvednie, hogy azt mondják: nem!
Arra gondolt, hogy felakasztja magát, vagy hogy leugrik az emeletről, de
a leányát sajnálta: az ismerősök susogni fognak. Nem, a leányát nem
keveri szégyenbe!
Elővette a konyakos üvegeket, és ivott, nagyokat ivott.
Most már éjszakánkint arra gondolt, hogy eladja az ősi házat is, eladja;
de ilyenkor mindig látta az apját, amint ott ül a tornácon egy fakó
széles bőrszékben, és nagy tajtékpipából pípázgatva szemléli az udvart,
az eget, a gyümölcsös kert békés lombjait. S látta az anyját, egy kis
kövér eleven asszonyt, aki folyton jön-megy, tesz-vesz valamit a folyosó
tulsó végén a konyha előtt. A folyosó téglái ki vannak ott kopva, ahol
az apja ülni szokott, s anyja kezének melege mintha rajta volna még a
kilincseken.
A földet, az ősi földet el tudta adni nagynehezen Rósenbergnek, de az a
gondolat, hogy Rósenberg oda fog ülni a karosszékbe az ő apja helyébe,
hogy a lompos Rósenbergné ott fog ki-bejárni a konyhán, ahol az ő anyja,
hogy a Rósenberg családja ott fog nyüzsögni a folyosón, az udvaron, a
kiskertben, az a gondolat gyötrelmes volt neki. Nem! Inkább élni fog
pénztelenül.
Doktorék ezen a napon megtanácskozták, hogy az öregnek havi díjat fognak
adni. Először harminc koronát állapítottak meg, aztán leszállították
húszra. Minek több az ilyen öreg embernek? Elvégre ha valami rendkivüli
kiadása lesz, úgyis szól. De jobb ha hozzá szokik, hogy minden hónap
elején kap húsz koronát.
A doktorné este nyájasan megölelte, megcsókolta:
– Nem beteg atyuskám? Talán pénze sincs már? Hát mért nem szól? No
ezentúl már magam fogom a zsebébe tenni, ha nem szól is.
És a kabátja zsebébe dugta a húszkoronást. Az öregúr nem felelt. A
húszkoronást sem utasította el. Amint a kanalat letette, búcsúzó
pillantást vetett a lányára s Báránynéra. Azzal fölcsoszogott szótlanul
az emeletre.
Másnap még délelőtt elment a házból. Bement a boltba és egy nagycsomó
cukrot vásárolt össze, mindenfélét, a legszebbeket, a legjobbakat.
– No hol a Zsuzsika? – mondotta szinte vidáman a portásnak. A kertben
van ugye?
A portás a fejét rázta:
– Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt. Meghalt még azon az éjjelen,
mikor utoljára itt tetszett járni. El is temették már.
Az öreg kezéből lehullott a csomag. A szemében két nagy könycsepp jelent
meg. Szótlanul megfordult s elballagott.


XIII.
Az öregúr megszokta a szobáját is, elszokott a beszélgetéstől. Most már
a házban nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment be többé.
A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszönést
váltott, s ment tovább.
A tanár egyszer megszólította:
– Valami baja van bácsi?
– Nincs semmi, – felelte az öreg.
– Mégis mintha kedvetlen volna.
Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.
Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:
– Nem. Csak tudja most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek
a fák; a barackfa már virágzik is; a mezőn szól a pacsirta, a kertben a
rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamos csengetés, fiakker
dübörgés? zongora-skálázás?
Azzal tovább ment.
Kikisétált a Dunapartra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a
villamosra: kiment Ujpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról és gyalog
ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a
földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.
– Homokos sovány talaj, – mormogta. – Kár bele a búza!
A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi buza milyennek mutatkozik? A
tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket,
hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn
is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában; fizetett ebédet annak
is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.
Ilyenkor csak este került haza.
Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:
– A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.
Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte.
Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:
– Mért nem keféled te ki az apám ruháit?
– Hogy keféljem? – felelte a cseléd. – Már hetek óta zárva tartja a
sifonérját; nem férek hozzá.
A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a
kulcsát.
– Nesze, nyisd föl és kefélj meg mindent.
A cseléd néhány perc mulva sunyi nevetéssel tért vissza:
– Tudom már mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van
pálinkás üveggel!
Délben aztán Bárányné elujságolta a pálinkát a doktornak:
– Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik
üveg már csaknem fenékig üres.
A doktor elképedt:
– Ezt nem szabad engedni. Szívelzsirosodás lesz a következménye. Meg
aztán rászokik. Tántorogni fog a házban.
– Sok pénzt adtok neki, – vélte Bárányné. – Minek adtok neki annyit? Nem
tudja mire költse.
Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit
dugott a doktorné az apja zsebébe.
No annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége“.
Az öregúr nem ebédelt otthon, mert örült, ha nem kellett odaülnie az
asztalhoz.
Bement a Lippert-féle vendéglőbe a körúton, s vele egyszerre telepedett
az asztalhoz egy hosszulábu fiatal barna ember is.
– Megengedi ugye kérem?
– Szívesen, – felelte az öreg, – csak magam vagyok.
A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás
szerint.
Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró,
Szilvássy.
– Szilvássy? Sohse hallottam ezt a nevet.
– Pedig a történelemben is meg van örökítve, – mondotta a báró. – Nagy
Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.
– Nono, – felelte az öregúr, – hiszen nem azért mondom.
És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba és hogy a
leányánál lakik.
Most már nem a vejénél lakott, hanem a lányánál.
És szidta a fővárost. Micsoda lárma! micsoda por! micsoda szenny!
micsoda kőhalmaz! mennyi gazember! mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun
is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is
van gazember, de azt becsukják; falun is van erkölcstelenség, de nem az
utcán!
A télen csak megvolt az öreg, de tavaszszal már nem tetszett neki a
város.
– Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen: – kérdezte a fiatalember.
S hogy az öreg bólintott, csengetett.
Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot
tett a szájába, – az öregúrnak kellett szólnia:
– Egy üveg Palugyait.
És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.
A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett ivott, aztán sietve
elment.
Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úr
ebédjét is.
– Mit beszél itt? – dördült rá az öregúr. – Mi közöm nekem a más
ebédjével!
– Dehisz kérem együtt méltóztattak idejönni.
Az összeg kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt
annyija, hogy haza térhetett a villamoson.
De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak
estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.
Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e
véletlenül benne pénz?
Bizony nem maradt abban. Mindössze egynehány szem kukorica perdült ki
belőle.
Az öreg szomoruan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt és ránézett
a kukoricaszemekre.
Ez a pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemü
csövet. Szétosztotta az ismerőseinek.
Az öregúr fölszedte a szemeket és az asztalra rakta.
Délután átment az üres telekre, s szedett onnan egy zsebkendő földet. A
földet beleöntötte egy üres szivarládikába, amelyben a dohánya szokott
állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.
A kukorica néhány nap mulva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek
jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek. Az öreg
az ablaktáblák közé tette a ládikát és minden órában megnézte, hogy a
kukorica mekkorát nőtt.
Már ekkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr
nyitva tartotta az ablakát.
Egy ebédután ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a
magasból egy méhraj és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermek-sapkányi
csomó képződik az ablak keresztfáján, s a csomó egyre hosszabb és
hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s a szárnyukat boldogan
rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.
Az öregúr fölriadt a zúgásra és örvendező szemmel nézte, miként
telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!
No ez kedves és váratlan valami!
Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba,
más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ő vele, s ő
napról-napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves
zümmögésükben alszik ebédutánonkint, s azt álmodja, hogy otthon alszik a
méhesben.
Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol
fognak a méhek kijárni?
Ej, ezen is könnyü segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó
üvegtábla sarkáról, s ott egy kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a
penicilusával gyorsan, ügyesen.
Az ablak átalakult kaptárrá.
Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a
fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alól a
nyilást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán
mindig nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.
Egy óra mulva már megjelentek az első hordók; lassu szárnyalással hozták
a lábukon fehér virágpor terhöket, s lázas szorgalommal kezdték meg az
ablak felső részén a munkát.
Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.
Node ezt el kell valakinek mondani!
Kiment a folyosóra és lenézett. A második emeleti folyosón Veres Istvánt
pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.
– Ügyelő! – szólott le halkan.
Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az
utca zaja is behallatszott:
Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltünt a cselédlépcső
felé.
Az öregúr lement hozzá és elfogta a lépcsőfokán:
– Győjjön már! Nézze micsoda vendégeim érkeztek!
Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő
megindult vele s követte.
– Győjjön csak, győjjön.
Kitárta az ajtaját s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a
váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan
csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.
Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr,
s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:
– Nézze csak, hogyan hordanak!
A felügyelő ámult-bámult és nevetett.
Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy
otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak
a méhek vizet hordani.
– Hol lehetne olyan követ szerezni?
– Itt az üres telken, – felelte az ügyelő, – mindenféle kő hever.
Az öregúr mindjárt kapta a kalapját, és elindult követ keresni. Az
ajtaját nem is zárta be, csak éppen a kulcsot fordította reá.
Azonban a telken nem talált darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe
jutott, hogy a Kisfaludy-utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést
csináltak ott, s a talajból olyanféle köveket forgattak elő.
Hát odament el.
Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot és hümmögött.
És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe
bámult.
Egyszercsak letette a rongyot s határozott lépésekkel neki indult a
doktor lakásának.
Az ajtó előtt a pípát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.
– A doktor úrral kell beszélnem, – mondotta szigoru hangon az inasnak.
A doktor kilépett:
– Mi kell István?
– Hát kérem ami nem járja, nem járja.
– Mi nem járja?