Az öreg tekintetes: Regény - 2

Total number of words is 3963
Total number of unique words is 1699
32.8 of words are in the 2000 most common words
46.0 of words are in the 5000 most common words
52.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Kati! – szólalt meg a szoba sarka felé fordulva.
Senkise felelt. Az öreg akkor eszmélkedett, hogy hol van.
Érezte, hogy eleget aludt, de még sötét volt. Egydarabig hallgatódzott:
se kutyaugatás, se kakas-kukorikolás. Hány óra lehet? Kitapogatta a
villamos lámpást és meggyujtotta, ahogy tegnap megtanítottak rá. Aztán
megnézte az óráját: öt óra.
Fölhúzta a nadrágját. A csizmáját is föl akarta húzni, de a csizma nem
volt az ágy mellett. Csengetett hát a szobaleánynak.
A szobaleány borzasan és álmos szemmel nyitott be.
– Baj van, nagyságos úr?
– Én nem vagyok nagyságos, – felelt az öreg. – A csizmámat!
S ahogy a csizma megérkezett, rádörmögött a szobaleányra:
– Micsoda lustaság! Már öt óra elmult és még hevertek?
Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, milyen az idő. Az udvar sötét
volt. Az eget nem lehetett látni.
– Mit gondolsz, – mondta bizalmas házihangon a szobaleánynak, – nem
lopják el az én ládámat?
– Micsoda ládát? – kérdezte nagyszemet nyitva a leány.
– A ládámat, az utazó ládámat.
És elmondta neki, hogy mi történt a ládával.
A szobaleány háttal az ajtófélfának támaszkodva, érdeklődéssel
hallgatta.
– Ne tessék búsulni, biztosan megérkezik.
– No akkor jól van, – mondotta megnyugodva az öregúr.
Felöltötte a budáját és kiment a folyosóra, hogy ott tájékozódjék a
felhők állása felől. A csizma nyikorgása persze mindenkit fölébresztett.
– Apám, – kérdezte az orvos is fölriadva, – kell valami?
– Kell ördög, – felelte vígan az öreg. – Csak fölkeltem, mert reggel
van. Itt nem szoktak reggel fölkelni?
– Hát ilyen korán nem, – felelte kedvetlenül az orvos. – Feküdjön vissza
apám, pihenjen. Hiszen nem alhatott eleget!
Azzal visszahúzódott.
Az öreg egydarabig csak állott, és nézte az asztal sarkát: bizonyosan
azon tünődött, hogy vissza feküdjön-e? Végre is nem feküdt vissza. A
fejére nyomta a kalapját és kibotorkált.
– Itt nem harangoznak hajnalt? – kérdezte a szobaleányt.
– Nem tudom, tekintetes úr, – felelte az.
És utána nézett a fejét rázva, mosolyogva.
Már ekkor szürkült. A kaput éppen nyitották. A házmester nagyot köszönt.
Az öregúr kilépett, s végignézett a József-köruton. A körút persze
néptelen volt, de az utcai lámpások megvilágították. Tetszett ez az öreg
úrnak.
A járón egy rendőr sétált. A vállát fekete viaszkosvászon gallér fedte.
Megállt, hogy az öregúr fölfelé forgatta a fejét.
– Úgylátszik, jó időnk lesz, – mondotta az öregúr elégedetten.
A rendőr hidegen pillantott reá, s tovább sétált.
Az utcára közel hozzájok egy kávéház ablakai világítottak ki. A
Valéria-kávéház volt az, a Körút és az Üllői-út sarkán. A világosság
felköltötte az öregúr figyelmét. Megállt az ajtóban és benézett.
A pincér hozzáment, hogy megtudja, miért áll ott? Az öregúr
megszólította:
– Mi van itt?
– Semmi, – felelte a pincér.
– Azt kérdem, hogy vendégfogadó-e ez?
– Nem, uram, kávéház.
– Kávéház? No hát akkor adjon nekem kávét.
Bement és megkávézott. Ekközben megkérdezte, hogy kik szoktak ott
kávézni? és hogy pipás bolt van-e a közelben? Egyúttal elmondta a
pincérnek, hogy hogyan járt a pipájával.
A pincérnek volt valami cigánybőgőstől zálogban maradt tajtékpipája. Azt
mindjárt rátolta az öregúrra tíz forintért. A dohány ott volt a
buda-zsebben. Az öregúr nagyboldogan rágyújtott. A villamos kocsik akkor
kezdték meg a járásukat. Az öregúr érdeklődését fölkeltette a csengetés.
– Nini, – mondotta, – ezek tán azok a villamos kocsik, amikről annyiszor
hallottam!
Fizetett és kiment. A lámpásokat akkor oltogatták az utcán.
Az öregúr folyton a villamosokat bámúlva ballagott az Üllői-úton.
Valahány villamos elhaladt mellette, mindannyiszor megállt, s bámulta.
Persze azt hitte, hogy a körúton megyen. Csak a Kálvin-téren
eszmélkedett.
– Nini, micsoda nagy piac ez!
Figyelme ekkor a villamosokról a szökőkútra fordult. Körüljárta.
Megcsodálta.
– Kissé messzebb jöttem, mint kellett volna! – mormogta aztán. – Ideje,
hogy visszatérjek.
S hogy akkor épp a Baross-utcából jött a villamos, arra indult.
Most már a házakat is nézegette. Csakhamar meglátta, hogy ez az utca
szűkebb, mint amelyiken jött. Újra visszatért a szökőkúthoz, s
tájékozódott. Megállapította, hogy jobbra kell haladnia s a Múzeum felé
indult.
Hogy ott a kertet megpillantotta, azonnal tudta, hogy ismét tévedett, de
az Arany János szobra bevonzotta. Kalapot emelt az ércköltő előtt, és
körülbámulta azt is.
A Körúton már ekkor mozgott a városi nép: gyárakba, boltokba siető
emberek, kofák, hordárok, kisdiák, nagydiák. A házak előtüntek a
homályból, s az öregúr minden harmadik háznál megállt és megszólított
valakit:
– Ugyan kérem, kinek a háza ez a gyönyörü szép?
Végre is látta, hogy senkise tud válaszolni; – ha pedig válaszolnak, ő
nem ismeri a megnevezett háziurat. Hát aztán csak kérdezgetés nélkül
ballagdált tovább a Deák Ferenc tere felé. A nagy zúgás: a villamosok.
csengése, kocsik dübörgése kábította kissé, de tetszett neki.
– Micsoda nyüzsgés! Micsoda élet! – mondotta, meg-megállva.
Egyszer, hogy a gőzmalomban járt, ott érzett ilyen dübörgést,
zakatolást.
Eközben kinyiltak a boltok is. Az öregúr minden kirakatnál megállt, és
apróra nézegette a tárgyakat. Még a könyvkereskedés kirakatát is
megbámulta:
– Hát itt árulják a könyveket!
De a kirakatok csak nem fogytak. Az öregúr már feljutott a Váci-körúton
át a Lipót-körútra s megpillantotta a Vígszínházat. Azt körül kellett
járnia, meg kellett kérdeznie, hogy kinek a palotája? Majd a hidhoz
jutott, s elbűvölten állott meg az új országház temérdek pompáján.
Körül járta, körül bámulgatta: be is ment volna, de éppen nem üléseztek.
Visszafordult hát, s azon gondolkodott, hogy átsétáljon-e Budára is?
Talán át is sétált volna, de ekkor egy bolti kirakatban gyönyörü
nagyszemü szőlőt pillantott meg.
– No, – mondotta, – ezt megveszem az unokámnak.
Odabent aztán eszébe jutott, hogy még egy gyerek van a háznál, a vidám
kis Jenő, hát annak is vett egy fürtöt.
Papirosba köttette, s lógázta a kezében.
Már ekkor délfelé járt az idő, s neki csak most jutott eszébe, hogy ő
voltaképpen hazafelé megyen most a kávéházból, és hogy otthon bizonyára
várják ebédre.
De hogy jusson haza?
Megszólított egy szivarra gyujtó köpönyeges urat:
– Ugyan öcsém, – mondotta, – merre lakik az én vőm, a doktor?
A köpönyeges úr ránézett és felelt hidegen:
– Öcscse az úrnak a sziámi elefánt!
S tovább sietett.
Az öregúr elhülten bámult utána. Percekig tartott míg lecsillapodott a
felháborodása. Micsoda goromba fráter! – duhogott meg-megállva. De
eközben egy remekül festett sörös kancsón ragadt meg a tekintete. A sör
magasra habzott s alól átlátszó sárga volt. Melléje a festő pirosra sült
sóskifliket rakott.
Az öregúr megkivánta a képről a sört. Bement és elhelyezkedett az egyik
asztalnál. A szőlőt letette maga elé s elővonta a pipáját: rágyujtott.
Jólesett neki a pihenés is, a sör is, a pipa is. De nem volt kivel
beszélgetnie, hát csak a Gambrinus apródját szólította meg:
– Hát fiacskám, ilyen korán kijöttetek ma az iskolából?
– Én nem járok már iskolába, – felelte unalommal a gyerek.
– Nem? Mér nem jársz? Hát mi akarsz lenni?
– Vendéglős.
– Vendéglős? Mér akarsz te vendéglős lenni? Van annál szebb pálya is. És
itt Pesten könnyü az iskolázás.
– Én nem vagyok pesti.
– Hát nem a vendéglős fia vagy?
– Nem.
– Hát?
– Az én apám vasuti őr Nógrádban.
– Vasuti őr? Hiszen akkor te kelner vagy!
– Az.
– És ilyen fiatalon!
A gyerek vállat vont. Más vendég érkezett. Két fiatal iparos féle.
Leültek a szoba másik sarkába és németül beszélgettek. Az öregúr nézte
őket egydarabig. – Aztán két kisleány jött ki a belső szobából, kékruhás
szöszke leányok. – Az egyik négyéves forma, a másik hároméves. Mind a
kettőnél bábu volt, a nagyobbiknál ágyacska is, amely a babához
tartozott.
S játszottak a szomszédasztalnál.
Az öregurat elbájolta a két kis fehérarcu gyermek:
– Hogyan hívnak? – kérdezte a nagyobbikat.
– Irénkének, – felelte az föl se pillantva.
– Hát a hugodat?
– Mariskának.
– Hát kell-e szőlő?
Nekik adta a szőlőt. Gondolta majd vesz útközben másikat.
A gyermekek befutottak a szőlővel.
Az öregúr ismét magára maradt.
Unalmában a falon levő avult Rudolf-képet nézegette. A kép szeplős volt
a legyek látogatásától és barna a dohányfüsttől. Az öregúr mindazonáltal
megismerte, s így gondolkodott:
– Ez is olyan szeplős, mint a vőm.
És erről ismét eszébe jutott, hogy őt bizonyára várják már az ebéddel.
De hogyan jut haza?
S tűnődve nézett maga elé.
– Vissza fogok menni azon az úton, – mondotta végre, – amelyiken jöttem.
A szökőkúttól nem lehet messze a kávéház. A kávéházban majd eligazít a
legény.
A pipája már kiégett. Letette az asztalra és fizetett. A pénzt egy kövér
asszony vette át. Az öregúr azzal is beszélgetést kezdett volna, de az
asszony sietve tért vissza a belső szobába. Az öregúr hát fölkelt és
kiballagott. Csak úgy találomra Ujpest felé indult, s ki tudja hova nem
kódorog, ha meg nem pillant egy helyen három bérkocsit.
No ennek megörvendett:
– Ihol a kocsi, hazavisz ez gyöngyen!
A kocsisok kalapot emeltek, s kézmozdulattal kínálták.
Megszólította az egyiket:
– Ösmeri-e maga a vőmet, a doktort?
Már nem merte öcsémnek szólítani a kocsist se.
– A doktor urat? – kérdezte nagyot nézve a kocsis.
– Igen, Tardy doktor urat, a vőmet?
– Nem ösmerem kérem, de ha meg tetszik mondani hol lakik, odaviszem a
nagyságos urat.
Az öreg gondolkozott, hogy hogyan is kellett címeznie a levelet? A
levél-cím, a doktor névjegye, ott volt mindig az íróasztala fiókjában:
ahányszor írt, mindig maga elé tette. De eszébe jutott:
– Budapest, nyolcadik kerület, József-körút hatvankettő. De mennyiért
visz el?
– Egy forintér, nagyságos uram.
Az öregúr a fejét rázta:
– Az sok. És én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
Lealkudott a díjból két hatost, aztán beült a kocsiba.
Azonban alig haladtak a Király-utcáig, az öregúr megdörgette a kocsi
ablakát:
– Megálljunk csak! Baj van!
A kocsis megállott.
– Vissza kell mennünk a sörházba, – mondotta az öregúr, – ott
felejtettem a pípámat!
– Melyik sörházba kéremalásan.
– Amelyiknek olyan új cégtáblája van: egy nagy kancsó sör és mellette
nagy sóskiflik.
– Melyik utcában van?
– A jó fene tudja! Magának ösmernie kell a várost!
– Mégis merre felé?
– A Duna felé valahol. Egy kövér asszony a gazda, egy kisfiu meg a
kelner.
– Hát, – mondotta a kocsis, – én nem tudom melyik az, de majd a Duna
felé megyek, oszt tessék megzörgetni az ablakot, ahol meg kell állnom.
– Jó, – mondotta az öreg, – hát csak lassan hajtson.


IV.
Az öregúr csak estefelé került haza. A pipát persze nem találta meg. A
kocsissal is veszekedett, mert öt forintot kivánt a négyórai
kóborlásért. Végre is kifizette és boszankodva lépkedett föl a lépcsőn.
Otthon már aggodalommal várták. A leves dél óta a tűzön respedt. A
doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.
Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.
– Hol járt? hol maradt?
Az öregúr csak legyintett:
– Ne is kérdezzetek. Minden fiákerost föl kellene akasztani!
Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös
ládát, amely valószinűleg már a vasut föltalálása előtt szolgálta a
nemes csurgai Csurgó családot. Ott állt a láda az ebédlő sarkában.
– Lássátok, – mondotta az öreg, – eljött a láda utánam. Hiába, össze van
szokva velem.
Elővette a ládakulcsot az erszényéből; háromszor is melléje dugta a
zárnak, míg beletalált.
Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyult, és elővett onnan egy nagy,
vörösre fakúlt bugyellárist.
Az asszony ijedten kapott a kezéhez:
– Gyerünk a másik szobába, – mondotta.
Mert a cseléd már terített. Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az
ilyesmit a gyereknek látni.
Bárányné se követte őket.
Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.
– Harminc darab ezres, – mondotta a vejének. – Nesztek, olvassátok meg,
nincs-e híja?
A vő kezet csókolt és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:
– Öt év múlva ebből százezer forint lesz! Hány percent kamatot kiván
édesapánk?
Az öregúr mosolyogva vont vállat:
– Micsoda kamatról beszélsz? A tietek ez kamatostúl.
Erre megint kezet csókoltak az öregnek és megölelgették, az arcát is
megcsókolták.
– De most már ebédeljen atyuska!
Eznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál. Az öregúr névestéjét
ünnepelték. Károly volt a neve.
Hogy délután aludt egyet a nagy fáradságra, este szinte megfiatalodva
ült az asztalhoz. Pecsenye és fölköszöntő ma sem hiányzott. Az első
köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették. Ő aztán elmondta
töviről-hegyire, hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város
zúgásától, népnyüzsgéstől. Mindezt mosolyogva hallgatták.
Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját. Régi szép
tajték-pipa volt, báránytérdü, ezüstkupakos. Volt neki otthon vagy tíz
ilyen pipája, de szétajándékozta. A pap kapta a legszebbet, meg a
komája, egy vén siket ember. Magának csak ezt az egyet hagyta meg: nem
igen pipázott már, csak ebéd után, vacsora után.
A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést. Ha maga Boszkó tömte
volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.
Mert a pipa ismeretlen valami a fővárosban. A pipázásra idő kell, s a
fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen. A fővárosi ember
mindig siet. Lótás-futás az élete. A pipa csak annak való, aki ráér
tömögetni, piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.
Dehát miért mosolyogták meg!
Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ
képviselője; egy ó-magyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé
pipázni.
Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az
apja ruháit. Egy gerle-szinü nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s
megmosolyogta.
– Édes apácskám csak nem fog ezekben járni?
– Hát miért? – felelte az öreg. – Magam is régi vagyok: illenek
énhozzám.
Bárányné hegyes orrán megjelent az a bizonyos ráncocska, amely mindig
egy gondolata elhallgatását jelezte. Csak a második gondolatát szokta
kimondani:
– Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz, – mondotta az öcscsének, – és végy
neki fővárosi ruhát.
Az öreg nyugtalankodott:
– Kell a manónak!
– De apácskám, – könyörgött a doktorné, – lássa az öreg Mayer is mai
viseletü ruhában jár, pedig az is magyar ember.
A doktor segített a rábeszélésben:
– Ilyen ruhát senkin se látni itt. Veszünk apám szép téli kabátot,
prémeset.
Az öregúr azonban még mindig vonakodott:
– Ez az atilla új, – mondotta a rajta levő fekete atillára. – Ezt akkor
csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.
– Négy esztendeje, – szólt Bárányné.
– De édesapám, – fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor, –
ki jár ma atillában! Igazán nem lát senkit.
– Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban, – toldotta a
szót Bárányné.
Az öregúr kedvetlenül szipákolt.
– Bezony hiba, – mondotta. – Ma az atillát teszik be a múzeumba, holnap
meg az utolsó magyart. No szerbusztok, jojcakát.
Megcsókolta a lánya homlokát s bement a szobájába.
A doktor is a felöltőjéért nyult.
– Elmégy? – kérdezte szeliden az asszony.
– Beteghez. A kaszinóba is fölnézek, – szólt a doktor közömbös hangon. –
Adj valamelyes pénzt.
És cigarettára gyujtott.
Az asszony esdeklőn nézett az urára.
– Kérlek ne vidd el mind.
– Adj amennyit akarsz. Elvégre mindegy. Ha játszani akarok, játszhatok
pénz nélkül is. A különbség csak az, hogyha pénzem van, meg tudom várni
a játék fordulatát.
Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.
– Különös vagy te Imre, – mondotta a szemöldökét fölemelve. – Most itt
van újra a kezedben az életed szerencséje, de te nem tartod meg:
elviszed a kártyaasztalhoz.
A doktor kifakadt:
– Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön.
Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy
kissé szórakozzak is.
A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc darab ezrest.
– Itt van mind, Imre. És ha mind elveszted is? A tudományod nem veszhet
el.
De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.
– Lásd, – mondotta diadalmasan a doktor a nénjének, – ez aztán az igazi
feleség!
És megölelte a feleségét.
– Nem viszem el mind, – szólott aztán nagylelküen. – Csak egy ezrest.
Nesze kérlek a Wertheim-kulcs. Tedd be a többit. Holnap beviszem a
Hazaiba. És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.
Még egyszer megcsókolta a feleségét és elsietett.
Másnap az öreg ismét hajnalban kelt. Most már a kávéház ajtajából
visszafordult és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.
A kávé jólesett neki. A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más
pipát látott nála, fölvette a márványasztalról és megnézegette.
– A magam pípáját elvesztettem, – mondotta az öregúr.
És elbeszélte neki, hogyan megsétálta tegnap a várost.
Aztán nagyelégülten rágyujtott és visszatért a házhoz.
Már ekkor kivilágosodott. A novemberi köd nyirkossága barnította az
aszfaltot. A cselédek a szemetet hordták. Ahogy ott állottak álmosan,
borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt
előttük.
– Hát te ki lánya vagy? – kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.
– Harsányi Pálé, – felelte az elpirulva.
– De nem idevaló vagy?
– Nem.
A cselédek körbe vették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire. Ő is
elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött és hogy
tegnap eltévedt. Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a
Budapest. A sok bolt! Ki jár abba a sok boltba?
Az orvos cselédjei azonnal meghirelték odafenn, hogy az öreg nagyságos
úr a kapuban pipázik és a cselédekkel társalog.
Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét. Az orvos a feleségére
nézett. Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:
– Falusi ember: nem tudja a szokást. Majd én megmondom neki. Erigy Jenő:
hívd a bácsit reggelizni.
Mindnyájan kedvetlenül ültek az asztalhoz. Az eset voltaképpen ártatlan
semmiség volt, de hogy a hegyesorru hölgy megbotránkozott benne, a
doktorné megrestelkedett. A levegőben szemrevetés volt az ő falusi
származása iránt.
Hát az öregúr megjelent. A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy
Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajték-pipára A doktorné érezte a
sógorasszonyban fintorgó gondolatokat és nyilamlást érzett a szívében.
– Én már reggeliztem, – mondotta az öregúr, – de azért leülök hozzátok.
S leült a karosszékbe. Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.
Végre a doktorné megszólalt:
– Atyuska, – mondotta kérlelő szelid hangon, – hallottam, hogy a
cselédekkel beszélgetett a kapuban. Nem szokás ám az Budapesten.
– Mi nem szokás? – szólt megütődve az öregúr.
– A cselédekkel összeállani…
– A cselédekkel? Miért? Hát azok nem emberek?
A doktorné engesztelő, könyörgő hangon szólott:
– Nem szokás, édesapám.
Bárányné kifakadt:
– Azok a hibásak! Hogy mernek a bácsival szóba állani! Szemtelen nép!
Az öregúr elhülve nézett maga elé. Nem értette, hogy mi rosszat
cselekedett, de látta, hogy a család rosszalja a tettét. Hát csak
hümmögött s belenézett a pipájába.
– Te Jenő, – mondotta a gyereknek, – piszkáld ki ezt a bagót.
Bárányné hirtelen fölkelt és átment a másik szobába. A gyerek a kezébe
vette a pipát meg a dohányzacskót, s tünődve nézett reá.
A doktorné csengetett a szobaleánynak.
– Manci, – mondotta, – vigye ki ezt a pipát és tisztítsa ki.
Utána halotti csend egy percig.
Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.
A doktorné színtelen arccal nézett maga elé, végre az urához fordult,
aki álmos vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:
– Erigy el apánkkal a szabóhoz. Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe,
ahol kész ruhát árulnak.
– Nem kell nekem, – mondotta kedvetlenül az öreg.
– De így nem járhat atyácskám, fakadt ki a doktorné. – Ezek a cselédek
is azért oly szemtelenek, mert a falusi ruha nevetséges nekik.
A _nevetséges_ szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.
– Az én állásomra való tekintetből, – szólalt meg komolyan az orvos is.
– Ez a buda különben is kopott már. És éppen ilyet veszünk, alig lesz
különbség.
Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött. De az orvos rá se nézett
többé, csak fölvette a felső kabátját, föltette a kalapját.
– Gyerünk!
Mintha csak egy gyermeknek szólott volna.
És az öregúr ment vele. Egykicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de
mégis csak ment, ment mint a kötélen húzott tehén.
Egy óra mulva elegáns burkolatban tért vissza. Csak éppen a nagy
nyiretlen fehér szakálla maradt meg falusi emlékül.
Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behuzódott a szobájába.
Fel és alá csoszogott ottan. Mormogott. Olykor röstelkedve nézett a
nadrágjára; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát. A bunda
tetszett neki, mert hasonlított a budájához: prémes gallérja volt és
elől zsinórfonatok.
Délfelé aztán mégis megunta magát: felöltötte a bundát és kiment a
levegőre.
Először csak a folyosón járkált. Bepillantott minden konyhába és minden
ablakon; megtapogatta a csengetyünyomót; fölbámészkodott a magasba,
aztán meg le a keskeny kis udvarra. Az udvar közepén hosszukás
négyszögletü zöld folt volt. Nem lehetett tisztán látni, hogy kert-e
vagy billiárdasztal?
Az öregúr leballagott: megnézte.
– Micsoda kert ez, – mormogta. – Érdemes ide kertet csinálni! Hiszen ide
a nap se süt be.
Az udvaron egy kék-zakós lompos ember söprögetett. Megszólította.
– Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?
– Én nem vagyok szolga, – felelte az a söprést abbahagyva, – én
házmester vagyok, vagyis ügyelő.
És sértődötten nézett az öregúrra.
Az is meghökkent kissé és csendesebben folytatta:
– Ügyelő? Csak nem tanfelügyelő tán?
– Nem.
– Hát mire ügyel?
– A házra.
– A házra? Erre az egy házra? vagy minden házra?
– Csak erre az egyre.
– Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?
Az ügyelő vállat vont:
– Azér mer kell.
– Nem jó a kapu talán? Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?
– Hát van itt tolvaj elég, – felelte nevetve az ügyelő.
Fésületlen haju, szőke ember volt. A bajusza mintha sárgára festett
drótszálakból készült volna. Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen
állottak.
Ő is elővont egy kurtaszáru kis pipát. Bizonyosan megkivánta az
öregúrtól.
Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját:
– Tömjön ebből.
Az ügyelő hálás mosolylyal nyúlt a zacskóért; belekandított,
beleszagolt:
– Úgy nézem, nem trafik.
– De nem ám.
Az ügyelő rágyújtott. Hümmögött a pipából előbodorgó kék füstre.
– Nagyságos úr, mindig ilyet szí?
– Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
– Bocsánat, nem tudtam.
– Nem baj. Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja. Hanem ez
az udvar nagyon szűk. Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?
– Nem tudom. Pesten mind ilyenek a házak.
– Kár. Pedig lássa… hogy is híjják magát?
– Veress István, szolgálatára.
– Hát lássa, István, ez nem jól van így. Mert nagy háznak nagy udvar
kellene. Pedig amúgy szép ez a város. Nem győztem tegnap bámulni. Mert
tegnap bejártam. Most már itt maradok örökre, hát meg akarom ösmerni.
– Fájin dohány, – mondotta az ügyelő a szippantásokat az orrából
eregetve. – Pesten nem lehet ilyet kapni.
Aztán fölkiáltott az emeletre:
– Ki aprít odafenn fát! Nem szabad fát aprítani. A házi szabályzat
tiltja aztat!
A faaprítás megszünt. Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.
– Ezek a cselédek, – magyarázta az öregúrnak, – nem tudnak rendet. De
majd megtanítom őket! Nem hiába voltam én katona! Tudom én mi a rend!
Azzal újra söprésbe fogott.
E beszélgetést ismét látták az emeletről, s megvitatták, hogy
szóljanak-e érte?
– Mégis föl kell világosítani a bácsit, – mondotta Bárányné, – hogy ne
társalogjon ilyen szemét-néppel.
– Majd elszokik, – védte az apját a doktorné. – Faluhelyen kevés az
ember és ott így szokás.
– Ne szóljunk neki, – vélte a doktor is. – Majd megismeri a városi
szokást, aztán abba hagyja a falusit.
A doktorné hálásan pillantott az urára.
*
Délután az öregúr meglátogatta Mayert. Tanárék a második emeleten egy
háromszobás lakásban éltek. A legnagyobb az utcai szoba volt. Azt maga
az após foglalta el. A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala
állott. Az volt egyuttal a vendéglátó szobája is. A legbelső szoba volt
a hálószobájuk.
A doktor felkisérte az apósát s becsöngetett.
Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be
őket:
– Apó még talán alszik. Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de
az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik mikor fölébred.
– Hát talán máskor jövünk, – mondotta az öregúr.
Most már a tanárné is belebbent:
– Dehogyis, azt nem engedjük.
S a belső ajtóhoz hajlott.
– Dehiszen fent van.
Erre aztán erősen kopogtatott, s hogy belőlről hang hallatszott reá,
kitárta az ajtót.
Ódon butorokkal megtömött tágas szobába léptek: nagy vedlett bőrszékek,
széjjelhuzható ódon kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta
múlt-századbeli alabastromlábu óra. A falon elhalványult Daguerrotyp
fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatu
ágy a sarokban.
Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket. A saját karos
székét kinálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki
a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját és remegő
kézzel négy szivart tett az asztalra. Azzal megint bezárta a szekrényt,
s eltette a kulcsot.
– Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? – kérdezte a doktor
halkan a tanártól.
– Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak, – felelte az nevetve.
És az apósához fordult:
– Nincs itt hideg, papa?
Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg-e? Aztán egy lapát szenet
vetett a kályhába.
A szobába felhallatszott a villamos kocsik pokoli csengetése és a
teherhordó szekerek dübörgése.
– Nem zavarja bátyám uram ez az utcai lárma? – kérdezte az öreg Csurgó.
– Pah pah, nem, öcsém uram, – felelte nevetve az agg. – Szeretem. Mindig
az ablaknál ülök. Pah, pah, – nézem. Nem szelel az izé? Tessék ez jobb.
Ma már drágább a szivar is és rosszabb, mint a mi időnkben volt.
– Minden drágább, – hagyta helyben Csurgó.
– A pénz is kevesebb. Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?
Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:
– Pah, pah, hát levetette a magyar izét?
– Le, – felelte röstelkedve Csurgó, – lehuzták rólam.
– Kár. Pah, pah, örültem, hogy láttam. Én az enyimet régen elizéltem,
elnyűttem.
A szopókájából kiesett a szivar. A veje udvariasan fölvette.
A doktor halkan megjegyezte:
– Már nagyon remeg az öreg keze.
– Hinnéd-e, – felelt a tanár hasonló halkan, – hogy az öreg még most is
maga beretválkozik!
– Lehetetlen!
– Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsemhogy három hatost adjon a
borbélynak, inkább félnapig is elborotválkozik.
– Ráér, – felelte a doktor.
Azzal magukra hagyták a két öreget.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az öreg tekintetes: Regény - 3
  • Parts
  • Az öreg tekintetes: Regény - 1
    Total number of words is 3979
    Total number of unique words is 1727
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az öreg tekintetes: Regény - 2
    Total number of words is 3963
    Total number of unique words is 1699
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az öreg tekintetes: Regény - 3
    Total number of words is 4028
    Total number of unique words is 1787
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az öreg tekintetes: Regény - 4
    Total number of words is 3998
    Total number of unique words is 1744
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az öreg tekintetes: Regény - 5
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1783
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az öreg tekintetes: Regény - 6
    Total number of words is 737
    Total number of unique words is 435
    42.5 of words are in the 2000 most common words
    53.1 of words are in the 5000 most common words
    58.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.