Az öreg tekintetes: Regény - 3

– Pah, pah, – szólt Mayer a vendégének, – hát itt marad öcsém uram?
– Itt, – felelte az öreg Csurgó, – a birtokomat pénzzé tettem, aztán
most már nincs gondom.
Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.
– Vigyázzon rá! Vigyázzon!
– Mire?
– Pah, pah, a pénzére.
– Átadtam a vőmnek, az jobban tud rá vigyázni.
Az agg Mayer rosszalón csóválta a fejét:
– Pah, pah, az hiba volt. Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se. Majd
ha meghalok, pah, pah.
És mélyen bentülő szemei megnedvesültek.
Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeiről, a mai politikáról,
mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.
Itt azonban eltért a nézetük. Az öreg Csurgó azt állította, hogy
Magyarország épp úgy lehet független állam, mint Svájc, az agg Mayer
azonban a Habsburg-házat vélte föntartó erőnknek.
– Ők védik az erszényt pah, pah, tehát védik a földet is, amely az
erszénynek terem.
– Kifosztják az országot! – mondotta fölhevülten az öreg Csurgó.
Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsuzott.
– Hát hogy mulattak? miről beszélgettek? – kérdezték doktorék
kiváncsian.
Az öregúr kedvetlenül legyintett:
– Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.


V.
Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos azonnal
megállapította, hogy baloldali tüdőhülés a baja. Napokig nem eresztették
ki a szobából. Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba.
Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.
– Adjatok másik szobát, – mondotta, – itt a fejemen járnak az emberek.
Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok és hogy a padlásomon jár valaki.
Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott
meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától, meg a villamos
kocsik csengetésétől.
– Adjatok másik szobát.
Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig
csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.
Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt
és felizentetett az emeletre, hogy „tiszteli őket, lent is laknak“.
Persze az izenet sohse jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint
hallatszott a dobogás és az öregúr boszankodott.
Azt kérdezi az egyik napon az inastól:
– Te Józsi, hogy van az az asszony?
Az inas elértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:
– Tudom is én!
Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:
– Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!
A doktor erre a szóra toppan a szobába.
– Nézzed már, – mondja az öregúr boszúsan duhogva, – azt kérdezem ettől
a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony, hát csak vonogatja a vállát.
Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.
A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.
Az öregúr ráduplázott:
– Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy, hogy és miképpen
vagyon az állapotja!
A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.
– Édesapám, – mondotta nyugodtan, – azt mink nem tehetjük, hogy minden
betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene
tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul
van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos
többé.
Azzal újra kiment a szobából.
Az öregúr egydarabig magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.
– Nesze, – mondotta megenyhült hangon.
S egy koronát nyomott az inas markába.
– A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.
– Hászen, – felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan, ha éppen
kivánni tetszik… nem messzi lakik az az asszony, csak itt a
Práter-utcán. A 77-ik szám.
– Ösmered?
– Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.
– Hát nem járt itt azóta?
– Járt biz az instálom.
– Járt? Hát nem engem keresett?
– De a tekintetes urat kereste.
– Hát mér nem eresztetted be?
Az inas vállat vont:
– Elküldtük.
Az öregúr ezen megint megbotránkozott:
– Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?
Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az
öregúr megint felfortyant:
– Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy
te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön!
– De nem én küldtem el, tekintetes uram! – mentegetődzött az inas. –
Bizony Isten nem én küldtem el. Én nem is láttam. Lehet különben, hogy
nem is ő volt itt, csak én gondoltam.
– Hát persze, hogy nem ő volt, – szólt lecsillapodva az öregúr. –
Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.
Egy napszámos-féle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A
kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a
veje, meg holmi jótékony intézeteket.
De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is
említette, hogy jó lenne utána nézni, használt-e neki a sülttök?
Ezekben a napokban valami nyomottság ült a családon. Az öregúr a veje
nagy elfoglaltságának tulajdonította a nyomottságot. Hát szinte jólesett
látnia, hogy a kérdésen földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de
jobb, ha annak értik.
Hát nevetett ő is.
– A lidérc vigye el, – mondotta, – nem megy ki az eszemből az az
asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen
senkije se?
– Mindenkinek van valakije, – szólt megnyugtatóan az orvos. – És ha
nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.
– Hát nem mindig, – felelte rá az öreg. – Lássátok én is azért jöttem
hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.
És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott és
ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének s kérdi tőle, hogy
fagyott-e az éjjel?
– Dehogy fagyott, tekintetes uram, – feleli álmélkodva a cseléd. – Ki
hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?
– Csak a ködrül gondoltam, Kati.
– Micsoda ködrül, tekintetes uram?
– Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!
És az ablakra mutatok.
Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is,
hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.
– Hát ezen boszankodtam én meg, – fejezte be az öregúr. – Rögvest
hivattam is a zsidót: aláírtam neki az eladási szerződést. Vesződjék
tovább a menydörgős menykő a cselédekkel!
Itt a pipáját kivánta az öreg. A Jenő gyerek kereste, de nem találta.
Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek és rá is talált a sifonér
tetején.
Akkor nagy örömmel rágyujtott. És amíg szivogatta a pipáját, hasonlított
az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a
csendben elnyujtózva magában dorombol.
*
Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a
kabátját és megkereste a botját is.
A leánya útját állta:
– Hová, atyuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?
Mert borongós novembervégi nap volt, nem sétálásra való.
– De kimegyek, – felelte az öreg.
Egy pillanatig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e hová indult?
De annyiszor kimosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.
– Csak kimegyek, – ismételte szeliden. – Járok egyet.
Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől
is, merre menjen. Odatalált.


VI.
Azok az alacsony földszintes házak a József-városban még a múlt
századokból maradtak fenn. A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két
cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar
közepén szivattyus kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.
Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt. Csakhogy a kapu
mellett bolt is állt, s a kapun varga-címer: fekete papirosból kivágott
cipő. Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap. Az már bádogra volt
festve, s név is állott alatta: Polgár Balázs órás mester. De avas volt
már mind a két címer. Beleillettek az utca régiségébe.
Az udvarból egy nyekergő olasz-verkli hangja hallatszott. Fulladozva
fujt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy híd-akkordban.
Az öregúr belépett. Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott
ruházatút, gajmós kezűt. Egy asszony épp akkor nyujtott a verklisnek
adományt, – s kifele tuszkolta. Ezért szakadt meg a nóta a befejezés
előtt.
– Édes hugom, – mondotta az öregúr, – melyik szoba itt a beteg órásnéé?
Az asszony kissé elnyitotta a szemét a hugom szóra, de aztán mégis
megmutatta a szobát.
– Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.
Korhadt vén barna ajtó volt az. Fölötte egy gyermekarc-nagyságu
óraszámlap, amelynek a közepét szöggel verték által. Varga is lakott az
órás mellett. Most künn dolgozott télikabátban az ajtaja előtt,
bizonyára azért, mert künn több volt a világosság.
Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett
ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma kékruhás
leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.
A leányka kinyitotta az ajtót.
– Hát hogy van anyád? – szólította meg az öregúr.
A gyermek csodálkozva nézett a fehérszakállu úrra.
– Bent van, – mondotta. – Dolgozik.
És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.
A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült. Papiros-katulyával
játszott. Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogtatott a
jobbra nyilló üvegajtón.
De egyúttal be is lépett. Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az
asszonyt az ablaknál. Asztalka mellett ült, s jókora faliórának a
belsején babrált. Az asztalka tele volt órás szerszámmal.
– Agyisten, – mondotta az öregúr.
Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.
– Kérem, csendesen, – mondotta bágyadt hangon. – A bérlő úr alszik.
Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.
– Hát hogy vagyunk? Használt-e a sülttök? – kérdezte vidáman s halkabban
az öregúr. – Látom, hogy fenn van, hálistennek.
Az asszony arca ekkor kiderült. Fölállott: kezet akart csókolni, aztán
támolyogva nyult székért, és az öregúr elé tette.
– Köszönöm, – mondotta, – az állapotom nem sokat javult, de talán a jó
Isten megsegít.
– Hát az ura hol van?
– Az uram? A kerepesi temetőben. Magam dolgozgatok mióta meghalt.
– És érti maga ezt a mesterséget?
– Értem valamennyire. Nem tanultam, csak amit látásból tudok. Az óra
megmutatja maga-magát. Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.
Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és
azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás
után éri. De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna
meg. Úgy érzi, mintha a halál a küszöbön ülne.
Itt az asszony kétszer-háromszor lehunyta a szemét, s fonnyadt arcán két
könycsepp futott végig.
– Mi lesz evvel a két szegény kis leánynyal? – mondotta kifelé
pillantva.
S behívta a két kisleányt. Odaállította őket az öregúr elé:
– Ime ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet. Az
idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.
A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra. Nem tudták mért
árvázza őket annyira az anyjok, de bizonyára érezték már sorsuknak előre
lengő fekete fátyolát. Álltak némán és néztek ártatlanul.
Mind a kettőn kökényszín-kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán
vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek
haloványságát méginkább feltünteti a szemnek feketesége. A kis Zsuzsi
egy fejjel kisebb volt s valamivel teltebb arcu mint a nénécskéje;
máskülönben hasonlítottak egymáshoz.
Az öregúr megsimogatta a kisebbik leány arcát.:
– Te vagy a Zsuzsika? Nekem is volt egy Zsuzsika nevü leányom.
Olyanforma volt, mint te vagy. De az én leányom… elment…
A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.
– És hol van a bácsi leánykája? – kérdezte Zsuzsika.
– Nem tudom. Valahol a csillagok fölött, – felelte ellágyult hangon az
öregúr.
És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára s megsimogatta az arcát.
– Milyen kedves vagy te Zsuzsika!
Aztán az asszonyhoz fordult:
– Az orvosok sokszor csalódnak. Lám az én leánykámról azt mondták,
életben marad, s másnap meghalt. Én rám meg már kétszer rámadták az
utolsó kenetet, s itt vagyok.
Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.
– Három orvosnál voltam, – mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely
a visszafojtott sírás hangja, – egyik se biztatott.
Az asszony arca valóban máris halottarc volt: sárga és csontig
lesorvadt. A szemét ólomszinü árnyék környékezte.
– És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a
sorsom. Anyám is ebben a bajban halt meg. Félesztendeig huzta. Az utolsó
két hónapban feküdt már és fogyott-fogyott.
– Dehiszen maga fenn jár.
– Fennjárok, de mi haszna: csak aludttejjel élek, aztán majd egyszer azt
se lehet…
– Hát tököt nem eszik?
Az asszony a fejét rázta:
– Már késő. Korábban talán még használt volna.
Egy fali óra erős csöngéssel verte a négyet. A másik óra nyomban
követte.
A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:
– Polgárné gyertyát ide vagy gyujtót!
Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd
gyujtóra.
Azonban a hang egyszerre békésre változott.
– Nem pók.
E nyilatkozat után csend következett. Az asszony mintha könnyebben
lélegzett volna. Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda
emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól? Falun bizony
közönséges valami az.
Az asszony susogva szólott:
– A bérlőm. Hirlapíró. Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.
Az ágyból ugyanekkor egy fakóarcu szakállas ember emelkedett föl, s
lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:
– Polgárné.
– Tessék Hunyadi úr.
– A cipőmet nem adta oda a suszternak? Hát nem megkértem magát, hogy
igazíttassa meg!
Ez szemrehányó hangon volt mondva. A hirlapíró a cipőjét a kezében
tartva, boszusan nézett az asszonyra.
– De Hunyadi úr kérem, – mentegetődzött élénken az asszony, – én
odaadtam a suszternak a cipőjét.
– Hát akkor mért nincs megcsinálva?
Az asszony vállat vont:
– Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.
– Micsoda? – szólott elképedve Hunyadi.
– Hogy száz forintért se dolgozik önnek.
A hirlapíró lecsapta a cipőjét:
– No ez hallatlan! Majd beszélek én vele mindjárt!
Sebesen megmosdott és megtörülközött. Hogy így törülközve előbbre
lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemü, fekete
fiatal ember, és hogy dühös.
– Kérem, – szólott az ember Polgárnénak, – készítse el a teámat.
És míg a szakállát dörzsölte, így folytatta a beszédet:
– Beteg kegyed, vagy mi a fene? Ha beteg, akkor felmondok!
– Csak múló baj, – felelte látható megijedéssel az asszony. – Higyje el
Hunyadi úr, hogy csak múló baj. Aztán visszatér az én egészségem. Ilyen
csendes lakást különben se találna sehol. A verkliseket innen kiküldik
és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.
Eközben az órás-asztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt. Oda volt
az készítve előre.
Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és
hazugsága megdöbbentette.
A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de
egyszerre mintha megmerevedett volna:
– Hallja Polgárné! Hol a fenébe alszik maga? Hiszen itt csak egy ágy
van!
És a szakálas férfiu a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a
szobában.
Az asszony meginkább megzavarodott.
– A díványon, Hunyady úr. Hát nem látja, hogy dívány is van?
Az öreg úr csak ekkor pillantott körül a szobában. Valóban nem lehetett
látni több ágyat, csak egyet, meg egy vörös szövetü, ócska diványt. Egy
sárga körtefa almárium és egy polituros öreg kredenc foglalta el a szoba
többi részét. A falon egy régi olajnyomatu Magdolna-kép és néhány
bádogfotografia függött. Az órásmesterséget csupán az ablaknál lévő
asztalka jelezte, meg két régifajta falióra.
E közben a haragos bérlő felöltözött. Hamvas téliruhát öltött magára,
amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.
– Maga hazudik, Polgárné, – szólt nyersen. – Bocsánatot kérek, de
hazudik. Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza;
maga pedig benne hál az én ágyamban. Bocsánat, nem mondom határozottan,
hogy maga, lehet hogy más. De nekem mindegy. Én kibéreltem az ágyat, s
ha valakit benne találok, kidobom belőle.
– Nono, – szólalt meg ekkor megbotránkozással az öregúr.
Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a
durva hang felindította.
– Micsoda nono? – szólt Hunyadi úr.
Előbbre lépett és szembe nézte az öreget.
– Kicsoda ön? és mért mondja: Nono? Talán bagatel-bíró ön? Vagy ön hál
az én ágyamban éjjelenkint?
– Hál ám a menydörgős menykő! – felelte feltruccanva az öregúr.
– Hát akkor mit akar? Mit avatkozik ez én ügyembe?
– Én nem avatkozok semmibe, felelte keményen az öregúr, – de az mégis
pogányság, hogy… Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony,
ki lehet az ilyet dobni az ágyból? Mégis csak az ő ágya, nem az úré.
Az asszony elfordulva állott és zsebkendőt emelt a szeméhez.
Hunyadi úr egy percig hallgatva és dühösen nézett az öregúrra aztán,
hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult és hátrafele
beszélve felelte:
– Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém. Ha pedig más hál benne,
bitorolja az én jogomat. Felmondok, ezennel felmondok.
Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a
kalapját és jóéjszakát kivánt.
Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodón nézett az öregúrra, hogy
látszott rajta: valamit akar mondani.
Az öregúr megállt és megsimogatta az arcát:
– Jól tanuljatok! Jók legyetek!
– Bácsi, – szólalt meg a gyermek, – hogyan ment oda a maga kis leánya!
– Hová galambocskám?
– A csillagok fölé.
– Angyal vitte oda, – felelt elérzékenyülve az öregúr. – Angyal vitte
oda.
– Milyen angyal?
– Nem tudom.
– Olyan, aki karácsonykor jár?
– Olyan.
A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:
– Hallja maga! Igaz, hogy maga elutasította az én cipőmet?!
– Igaz, – felelt a varga nyugodtan, félvállról.
Az öregúr figyelme rájok fordult.
– És hogy – folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr, – maga azt mondta,
hogy száz forintért se?!
– Igaz, – felelt a varga nyugodtan.
Őszfejü kis ember volt, kissé nagyarcu, borostás szakállu és szurtos,
rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munka-asztalnál.
A hirlapíró éles hangon folytatta a vallatást:
– És mért, ha szabad tudnom?
– Azért, – felelte a varga a fonál végét megnyálazva, – hát azért, mert
maga ahhoz a népfajhoz tartozik, a melyik az én uramat megkínozta,
megölte.
– Ki az ördög a maga ura?
A varga felállott és erősen a szemébe nézett a hirlapirónak:
– Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az
úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.
A hirlapíró meghátrált egy lépést a vastagnyaku kis lompos ember előtt,
aztán meg a szeme közé nevetett:
– Bolond maga Fábián!
– Bolond aki mondja! – csattant vissza a varga.
S visszaült a székére. Varrta tovább a cipőt, mintha mi sem történt
volna.
A hirlapiró visszatért a szobába.
Az öregúr még egy pillanatig ott állt s bámulta a vargát, aki nyugodtan
dolgozott tovább. Aztán megsimította a kisleány állát:
– Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.
S kilépett a kapun.
Az utcát ekkor kezdte ellepni a sötétség. Egy lámpagyujtogató sebes
iramodással járt keresztül-kasul a Práter-utcán a gyujtogató póznával;
világosságot lobbantott a gázlámpásokba.
Az öregúr tünődve ballagott hazafelé: Miféle ember lehet az a dühös? Hát
az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer
esztendős bűntettet?
De azért tetszett neki.
Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját! Mért hazudta el?
Az öregúr nem szerette a hazugságot.
Kiért a Körutra. Ott a világosság már erősebb volt s a forgalom
élénkebb. Az esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén,
és éles hangon kiáltották:
– Esti Ujság! Ábendblatt!
Az öregúr megállott.
– Ábendblatt? Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!
Haragudott Hunyadi Jánosra. Voltaképpen nem volt rá oka, hogy
haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a
vargával civódott.
Egy kéz ismét esti lapot nyujtott eléje:
– Esti Ujság!
A hang öreg volt és szomoru. Az öregúr rápillantott. Egy félkaru
negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos
atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.
– Ejnye, – mondotta az öregúr a fejét csóválva. – Hát mért nem megy be
maga a honvédmenházba?
– Nem vesznek be uram. Tele van.
– Dehát segítséget csak kap valamit?
Az öreg-honvéd vállat vont:
– Lehet hogy kapnék, de nem kérek. Én nem koldulok, annál büszkébb
vagyok.
– Nem úgy értem. Az ország megszavaz minden évben valami összeget. A
haza ad a hőseinek…
– Szivarvéget, – felelte búsan az öreg honvéd. A jólelkü mai nemzet
szivarvéggel tartja a szabadságháboru hőseit. Lehet olvasni az ujságban
mindennap. Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget. Dicső
nemzet ez uram. Érdemes volt érte a félkaromat Isaszegen hagynom.
És egy arra haladó úrnak nyujtotta az ujságját:
– Tessék venni Esti Ujságot.


VII.
Míg az öregúr odajárt, doktorék azon tanácskoztak, hogy az idén
megnyitják a szalonjukat: vendégnapot jelölnek ki ők is minden hétre.
A napban hamar megállapodtak: keddre tették. A teás csészék megvételét
Bárányné vállalta el. Nagyobb gond volt a meghívók összeállítása. A
doktor szeretett volna néhány előkelő családot meghívni, akiktől azonban
az asszonyok fáztak.
Mert a szalonjuk nem volt valami tágas és pompa tekintetében bizony
harmadrangu. De a doktornak ismeretség kellett, előkelő ismeretség, hogy
a nevét emlegessék s a tavaszszal építendő szanatórium legalább is egy
bárót kapjon az első vendégek közé.
Végre is úgy oldották meg a nehéz kérdést, hogy az összeállított
névsornak felét kitörülték s néhány ismeretlen hirlapírót jegyeztek be.
Az ilyen zsúrokon minden hirlapíró felér egy báróval.
Azt is elhatározták, hogy a szalont újra bútorozzák. A régi bútorokat
eladják valami ócskásnak. Aztán a betegváró szalont is átalakítják
azokra az estékre.
Báránynénak még egy aggodalma támadt:
– Hát a pipa? – mondotta a doktornéhoz fordulva, – a pipa? Mit
csinálunk, ha a papának eszébe jut rágyujtani, s bejönni a szalonba?
Erre a kérdésre mind a hárman elmosolyodtak, de aztán komolyan
tárgyalták.
– Egyszerüen megmondjuk neki, – szólt a doktor, – hogy ezeken az estéken
ne pipázzon.
– Majd én megkérem, – mondotta a doktorné.
– De necsak este, – vélte Bárányné, – nappal se; legalább a szalonban
aznap ne forduljon meg. Hiszen mind kipergeti a hamut a szőnyegre.
Úgy beszéltek az öregről, mint valami gyerekről.
– Én azt gondolom, – mondotta a doktor, – legjobb lenne a pipáját
betömni valamivel, hogy ne szeleljen.
Ezen ismét nevettek.
Mert csak egy pipája volt az öregúrnak. Szárat tartott hozzá hatot is,
de pipa nem kellett neki több.
– Rá kell szoktatnod szivarra, – szólott Bárányné a doktornak. – Hiszen
elvégre tűrhetetlen is már az a borzasztó pipafüst. Az ablakkárpitok már
is sárgák tőle.
– Ugyan kérlek, – szólt rá a doktorné, – semmivel sem erősebb füst a
szivarnál. Igaz-e Imre?
A doktor maga is szivarozott. Most is ott égett a szivar a szájában.
– Hát persze, hogy nem erősebb, – bizonyított a felesége mellett.
– De mégis több füst, – erősködött az özvegy. – Aztán a bácsi folyton
járkál a szobákban a pipájával, mint valami füstölővel.
Ez a beszélgetés már a rendelő óra után történt. A doktor a szekrénybe
nyult s felöltött egy vadgalambszinü havlokot.
– Gizuskám, – mondotta a köpenyege alját veregetve, – adj pénzt.
Az asszonyka elkomolyodott.
– Amit künn hagytunk, abból már nincs, – mondotta aggodalmasan nézve az
urára, – a takarékból hozni meg már késő.
– De Imre, – szólalt meg ércesen Bárányné. – Hát az ötezer forint már
mind oda van?
– Nem türöm, hogy ilyen hangon beszélj velem, – felelte a doktor. – Ha a
feleségemnek nincsenek megjegyzései, neked nem lehetnek.
– A feleséged akkor volna okos, ha nem adna egy fillért se, – vágott
vissza hevesen az özvegy. – El fogod kártyázni a szanatóriumot.
Az orvos méltóságos nyugalmat erőltetett az arcára, de amúgyis szintelen
arcát méginkább elhagyta a vér.
– Nekem a kártyán elvesztett pénz ugyanaz, ami a gazdának a vetőmag.
Elvesz, – megtérül. Az orvosnak az ismeretség a fő. Pénzen is meg kell
vennie.
Azzal nyájasan fordult a feleségéhez. A kezét a kezébe vette és
megsimogatta:
– Mégis mennyi van a háznál?
– Négyszáznegyven korona.
– Adsz belőle?
Az asszony szótlanul nyult a kebelébe. Az ott levő zsebecskéből kivett
egy kis kulcsot és felnyitotta a Wertheim-szekrényt.
– Vidd el mind, ha akarod.
A doktor kivette a négy százast és hanyagon zsebregyürte.
– Visszahozom, légy nyugodt, csak tudod, jó, ha az embernél van egy kis
szerencseváró pénz is.
Azzal megcsókolta feleségét és elsietett.
A két asszony szótlanul hallgatta az eltávozó lépéseket, azután az
özvegy kifakadt:
– Elsülyeszted az uradat! Te magad sülyeszted a sárba!
– Én! – szólt elhülve az asszony.
– Te. Ha én a te helyedben volnék, egy garast se adnék neki.
– Nincs jogom megtagadni tőle. A pénzt ő keresi, ő rendelkezik vele. Ha
akarná, a kasszakulcsot is magánál tarthatná. Más háznál kiadja a férj a
havi költséget az asszonynak.
– De ez a pénz, amit most adtál, nem az ő keresete.
– Ami az enyém, az az uramé is.
– Az a pénz a családé együttvéve. És te bünös vagy, ha ki nem szabadítod
az uradat a kártyások körme közül!
A hegyes orru asszonyka szinte tüzet fujt. A másik nyugodt iparkodott
lenni, de a szíve hevesen verrt már: türelme elszakadóban volt.
A folyóson ekkor az öregúr csoszogó lépései hallatszottak.
A doktorné kiment eléje.
– Mit hozott apám?
Egy nyaláb ujság volt az öregúr hóna alatt:
– Nesztek, – mondotta, – Esti Ujság meg Ábendblatt!


VIII.
Az első januáriusi kedden új pálmát vittek a doktor szalonjába. A
butorok már ki voltak cserélve. A meggyszinek eltüntek, s a helyöket
különféle zöld színek foglalták el. A fal sötétzöld burkolatot kapott. A
képkeretek ugyanolyan szinüekké váltak. A diványok és székek pompás
saláta-színt öltöttek. A villamos lámpásokra áttetsző zöld selyem
került.
Mindez a Bárányné ötlete volt. Ő a férje életében mindig a festők közt
mozgott. A férje ugyan mérnök volt, építő mérnök, de a festői pályához
vonzódott, s mind halálig azt gondolta, hogy a szülei eltérítették az
igazi hivatásától. Hát ha már nem festhetett, legalább festők között
élt; buzgón érdekelte minden műterem és minden képtárlat. A barátai is
többnyire festők voltak.
Egy téli vacsorán a festők vendéglőjében fantaziált egyszer valamelyik
Rafael:
– Ha valaha megszedelőzködök, két szalont fogok berendezni a házamban. A
téli szalonban minden piros lesz: mályvaszínü fal, karminnal festett
képkeretek, krapplakkal fényezett kőrisfa butorok; rózsaszínű a lámpás
is, a szőnyeg is, a fal is. A nyári szalonban meg minden fehér lesz,
kékbe játszó fehér; a képek északsarki tájakat fognak ábrázolni; a
csillárokat külön öntetem jégcsapok alakjára; a szőnyegeim is hófehérek
lesznek, de még gyémántport is hintetek rájok. Csillogni fognak, mint a
hó.