Az emberiség jövője - 2

  hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban
  lényegileg érzéki természetű volt.
  A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen
  tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen.
  Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása
  egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy
  testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és
  emésztőszerveknek s a többinek.
  Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már
  meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először
  is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és
  vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul
  érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki
  meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden
  piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem
  képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit
  kelleténél kevesebbre becsülnek.
  Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az
  a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is
  helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a
  nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De
  természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a
  hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.
  Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz
  olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell
  találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy
  az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény
  élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy
  valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt,
  akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb
  idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha
  egyáltalában volt valaha paradicsom.
  És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert
  minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s
  amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat
  juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem
  mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak
  addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg
  egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe
  esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések
  ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra;
  megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére
  esik.
  A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már
  sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása
  módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen
  táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet
  eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a
  gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken
  felül van, hamarosan kiadja.
  De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a
  legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg
  nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt
  lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból,
  mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull
  a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet
  nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire
  életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell
  halnia.
  A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti
  életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt
  mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi
  mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok
  hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.
  Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal
  nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi
  állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés
  következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott
  fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi
  körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még
  alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért
  még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a
  születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban,
  hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a
  mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési
  mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak,
  hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen
  úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az
  ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha
  éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.
  A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az
  emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében.
  Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy
  a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.
  Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly
  világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk
  van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló,
  hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb
  állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége
  idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De
  akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a
  paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem
  örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek
  ujabb foka elé haladunk.
  
  Az új tökéletesség.
  Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi
  alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi
  előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk
  ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.
  Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja
  helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj.
  Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az
  antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a
  többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét,
  nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.
  Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben.
  Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi
  magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná
  meg nélkülünk.
  Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai
  paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy
  micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész
  Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De
  mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül
  belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a
  mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a
  messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.
  Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit
  természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert
  közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.
  Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok
  tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat
  visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a
  némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van
  példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely
  a középszerűt messze felülhaladja.
  Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy
  véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem
  sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az
  érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az
  emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű
  dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal
  tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.
  Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye
  mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott
  sokáig elrejtve.
  Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni,
  azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati
  alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább
  törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.
  Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő,
  egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak
  agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az
  anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és
  élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási
  formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.
  Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély,
  de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy
  átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.
  Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben
  érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi.
  De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek
  van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és
  minden eszközön rajta van a szellem élete.
  Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről
  tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az
  anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel
  hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény
  és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben
  rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó,
  jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.
  Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden
  mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az
  anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett,
  legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami
  önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy
  hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy
  végbe, mióta az ember fellépett.
  A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az
  érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe
  esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és
  legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve
  természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta
  megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett,
  sötétségben volt.
  Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt
  fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a
  fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és
  legmagasabb tökéletességet elérje.
  
  Az első lépés.
  Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az
  emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka,
  amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami
  érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen
  válhatott rájuk figyelmessé?
  A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján
  történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell –
  fejlődnünk?
  Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz
  álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom,
  hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és
  mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet
  megértett volna.
  Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára
  sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy
  milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a
  tökéletes földgöröngy.
  Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez
  a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi
  fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig
  anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly
  igazán szembeszökő, mint a rossz.
  A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség,
  ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz
  mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy
  világban, a szellem világában.
  Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni,
  mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne
  tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak
  azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».
  A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A
  «rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz»
  valósággá lett, a «jó» fogalommá.
  Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a
  földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról.
  Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó
  volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség
  öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan
  természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára
  jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan
  fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.
  Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és
  helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez
  tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor
  belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert
  látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára
  került.
  Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a
  legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés.
  A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy
  egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt
  érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy
  öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.
  Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden
  megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad
  tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.
  A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény
  volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a
  láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben
  egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel
  megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá.
  Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az
  első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem
  az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.
  Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e
  az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb
  szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a
  végső czélt el nem érte.
  Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A
  győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet
  látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és
  mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.
  Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a
  paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem
  értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények
  ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is
  érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan
  tökéletesség csirája, mely
  Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a
  nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez
  tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények
  vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.
  Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk
  boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös
  lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem
  valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember.
  Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és
  sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet
  képzelni!
  
  A jó és a rossz.
  Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét,
  melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak.
  Hatalmak.
  Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő.
  Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is,
  mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy
  gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és
  érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok
  mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk
  változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk
  ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a
  magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben
  hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag
  a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai
  irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag
  épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett
  örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.
  Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről
  ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi
  egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a
  rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ
  elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.
  Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak,
  de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget
  ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy
  szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még
  ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed
  a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is
  várják.
  Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a
  gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és
  alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel
  érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők
  működnek tehát a szellem birodalmában?
  Ezt a magunk élete történetéből is láthatjuk. Ha az ember jót gondol, a
  jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik.
  A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás
  hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember
  alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely
  képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a
  hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De
  felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az
  élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és
  töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek
  nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.
  Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban
  áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan
  harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való
  szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában
  olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a
  testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi
  forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek
  előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.
  Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó
  és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát
  nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.
  Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába
  sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos
  erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember
  kesereg, hogy nem értik meg.
  És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a
  tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki
  egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és
  tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy,
  ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben –
  félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint
  többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a
  rossz vagy a jó.
  Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány
  tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk
  előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség
  tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul
  beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek
  helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek
  mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy
  pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó»
  emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be,
  mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.
  Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van
  évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy
  az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a
  «rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz»
  közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál
  közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.
  Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az
  érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól
  és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem _jó_
  embereket kell tenyészteni, hanem _valódi_ embereket kell létrehozni.
  A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó
  ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté
  avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van
  nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen
  vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki,
  szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a
  halál minden árnyéka.
  Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést
  az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember
  is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.
  Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke
  szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött
  és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet.
  Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan
  megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak
  azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban
  korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást
  akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül
  bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének,
  mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.
  Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja
  fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg
  ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a
  kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.
  Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami
  jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni
  fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és
  rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a
  szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük,
  folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.
  
  Szellem és hit.
  Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság
  végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van _szellem_. Nagyon ártatlan
  és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a
  szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt
  mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs.
  Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma:
  nincsen szellem.
  Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs.
  Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk
  ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők
  barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert
  vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves
  alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.
  A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki:
  Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer
  elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi,
  hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a _szellem_
  létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket,
  mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a
  hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a
  szellem, mint haragvó ellenében.
  Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett
  materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos
  irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem
  tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet
  jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott
  bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és
  hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át
  hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal
  gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a
  megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk
  köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.
  Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a
  törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan
  boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi
  hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a
  szine más, lényege egyforma.
  Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a
  folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen
  vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött
  leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.
  Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek,
  mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal
  bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az
  életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is
  magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak