Az emberiség jövője - 2

hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban
lényegileg érzéki természetű volt.
A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen
tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen.
Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása
egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy
testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és
emésztőszerveknek s a többinek.
Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már
meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először
is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és
vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul
érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki
meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden
piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem
képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit
kelleténél kevesebbre becsülnek.
Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az
a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is
helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a
nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De
természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a
hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.
Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz
olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell
találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy
az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény
élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy
valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt,
akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb
idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha
egyáltalában volt valaha paradicsom.
És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert
minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s
amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat
juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem
mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak
addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg
egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe
esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések
ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra;
megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére
esik.
A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már
sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása
módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen
táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet
eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a
gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken
felül van, hamarosan kiadja.
De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a
legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg
nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt
lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból,
mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull
a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet
nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire
életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell
halnia.
A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti
életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt
mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi
mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok
hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.
Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal
nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi
állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés
következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott
fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi
körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még
alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért
még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a
születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban,
hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a
mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési
mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak,
hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen
úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az
ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha
éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.
A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az
emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében.
Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy
a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.
Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly
világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk
van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló,
hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb
állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége
idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De
akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a
paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem
örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek
ujabb foka elé haladunk.

Az új tökéletesség.
Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi
alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi
előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk
ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.
Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja
helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj.
Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az
antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a
többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét,
nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.
Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben.
Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi
magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná
meg nélkülünk.
Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai
paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy
micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész
Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De
mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül
belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a
mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a
messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.
Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit
természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert
közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.
Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok
tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat
visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a
némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van
példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely
a középszerűt messze felülhaladja.
Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy
véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem
sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az
érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az
emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű
dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal
tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.
Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye
mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott
sokáig elrejtve.
Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni,
azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati
alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább
törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.
Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő,
egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak
agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az
anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és
élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási
formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.
Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély,
de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy
átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.
Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben
érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi.
De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek
van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és
minden eszközön rajta van a szellem élete.
Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről
tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az
anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel
hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény
és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben
rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó,
jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.
Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden
mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az
anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett,
legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami
önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy
hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy
végbe, mióta az ember fellépett.
A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az
érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe
esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és
legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve
természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta
megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett,
sötétségben volt.
Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt
fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a
fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és
legmagasabb tökéletességet elérje.

Az első lépés.
Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az
emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka,
amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami
érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen
válhatott rájuk figyelmessé?
A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján
történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell –
fejlődnünk?
Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz
álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom,
hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és
mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet
megértett volna.
Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára
sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy
milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a
tökéletes földgöröngy.
Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez
a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi
fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig
anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly
igazán szembeszökő, mint a rossz.
A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség,
ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz
mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy
világban, a szellem világában.
Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni,
mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne
tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak
azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».
A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A
«rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz»
valósággá lett, a «jó» fogalommá.
Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a
földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról.
Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó
volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség
öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan
természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára
jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan
fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.
Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és
helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez
tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor
belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert
látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára
került.
Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a
legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés.
A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy
egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt
érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy
öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.
Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden
megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad
tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.
A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény
volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a
láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben
egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel
megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá.
Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az
első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem
az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.
Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e
az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb
szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a
végső czélt el nem érte.
Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A
győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet
látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és
mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.
Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a
paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem
értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények
ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is
érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan
tökéletesség csirája, mely
Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a
nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez
tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények
vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.
Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk
boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös
lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem
valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember.
Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és
sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet
képzelni!

A jó és a rossz.
Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét,
melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak.
Hatalmak.
Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő.
Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is,
mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy
gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és
érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok
mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk
változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk
ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a
magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben
hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag
a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai
irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag
épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett
örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.
Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről
ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi
egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a
rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ
elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.
Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak,
de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget
ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy
szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még
ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed
a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is
várják.
Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a
gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és
alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel
érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők
működnek tehát a szellem birodalmában?
Ezt a magunk élete történetéből is láthatjuk. Ha az ember jót gondol, a
jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik.
A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás
hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember
alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely
képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a
hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De
felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az
élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és
töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek
nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.
Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban
áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan
harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való
szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában
olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a
testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi
forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek
előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.
Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó
és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát
nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.
Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába
sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos
erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember
kesereg, hogy nem értik meg.
És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a
tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki
egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és
tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy,
ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben –
félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint
többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a
rossz vagy a jó.
Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány
tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk
előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség
tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul
beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek
helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek
mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy
pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó»
emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be,
mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.
Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van
évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy
az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a
«rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz»
közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál
közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.
Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az
érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól
és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem _jó_
embereket kell tenyészteni, hanem _valódi_ embereket kell létrehozni.
A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó
ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté
avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van
nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen
vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki,
szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a
halál minden árnyéka.
Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést
az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember
is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.
Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke
szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött
és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet.
Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan
megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak
azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban
korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást
akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül
bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének,
mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.
Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja
fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg
ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a
kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.
Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami
jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni
fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és
rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a
szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük,
folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.

Szellem és hit.
Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság
végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van _szellem_. Nagyon ártatlan
és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a
szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt
mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs.
Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma:
nincsen szellem.
Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs.
Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk
ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők
barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert
vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves
alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.
A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki:
Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer
elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi,
hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a _szellem_
létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket,
mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a
hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a
szellem, mint haragvó ellenében.
Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett
materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos
irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem
tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet
jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott
bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és
hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át
hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal
gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a
megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk
köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.
Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a
törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan
boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi
hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a
szine más, lényege egyforma.
Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a
folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen
vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött
leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.
Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek,
mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal
bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az
életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is
magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak