Az emberiség jövője - 3

megjelenésük formáit irjuk le.
Az ember tudvalevőleg csak a tapasztalati tényeket ismerheti meg, csak
ezekbe találja bele egy kissé magát. Hogyan volnánk képesek mi, kik
félig anyag, félig szellem vagyunk s nagyon messze valódi
tökéletességünktől, mely tisztán szellemi, – hogy volnánk képesek ma
megállapítani azt, van-e szellem és mi a szellem!
Egy egysejtü lény nem állapíthatja meg, mi az élő és mi a holt anyag.
Nagyon is kezdetén van az életnek. Az ember is nagyon a kezdetén van még
a szellemnek. De azt nagyon jól meg tudjuk különböztetni, mi az élő,
mert magunk mutatjuk az élet legmagasabb formáját.
Ennyi bizonyos. Ha a fejlődés egyáltalában a megkezdett uton megy
tovább, egyre jobban kell érvényre juttatnia a szellemet. Épp úgy, ahogy
az élet az anyagban megjelenni törekedett és egyre magasabb formákat
vett fel és máskép nem is cselekedhetett, mert egy magasabb törvénynek
engedelmeskedett, – épp úgy cselekszik majd a szellem is. Csak ily módon
és igy a legjobban lesz észrevehetővé és nyilvánvalóvá.
Ugy látszik, hogy a szellemben, mint a lángban, megvan az az eleven
törekvés, hogy tanuságot tegyen magáról az anyagban. Egyre
észrevehetőbben fog szemünk elé nyomulni. Minden emberi gondolat,
szerszám, egész történelmünk bizonysága a szellemi erő gyarapodásának,
mely nekünk talán lassú, de állandó és biztos.
Igen, veti ellene ellenfelünk. Ezt mi is tudjuk. De mi egy olyan szellem
létét tagadjuk, mely független az anyagtól. Mi tagadjuk az önálló
életet, az önálló szellemet, azt a gondolaterőt, mely el van oldva az
anyagi kapcsolattól.
De mi volna, ha mindaz, amit anyagnak nevezünk és annak minden
nyilvánulása csak a szellem formája volna? Lehetetlen, hogy két
homlokegyenest különböző ősanyag legyen, szellem és anyag, minden
létezőnek alapjában egy nagy egységnek kell lennie, mert egységesen
nyilatkozik meg. Szellem és anyag egykor majd úgy nyilvánul meg, mint
egy világlét két eleme, akárcsak a pozitiv és negativ elektromosság, a
jó és rossz és minden páros erő. A két sark-erőnek, a szellemnek és
anyagnak együttműködését feltételezi a jelenségek látható világa
alakulásában és fejlődésének soraiban és magában véve egység.
Ez egyre világosabbá lesz. Ha pedig valahol nem világos, az sem baj.
Minden bizonynyal világosabbá lesz. Hiszen alakulási folyamban vagyunk,
mely mindig újat, egyre nagyszerűbbet sodor szemünk elé és amely nem
nyugszik addig, mig az ember megint tökéletes nem lesz.
Mért van jogunk ezt hinni? Mert tagadhatatlanul világos az emberiség,
egész bolygónk történelméből, hogy mindig nagyobb és tökéletesebb áll
elő a kisebből és tökéletlenebből. Mert az emberben felragyogott a
szellem az első gondolatban, melyet sikerült elgondolnia és mert
magunkban hordjuk az emberi tökéletességnek elpusztíthatatlan képét,
mely nem nyugszik addig, mig valósággá nem lesz.
De sokkal fontosabb a kérdés: Mit tegyünk hát mi, emberek? Vitessük
magunkat a keletkezési folyammal előre, a szellem felé és igtassuk
bensőnkben a szellemet jogába az anyaggal szemben, tartsuk erősen a
tökéletest gondolatainkban és tagadjuk meg, vessük el a tökéletlent.
Semmiféle munka nem hiába való ezen a területen és minden ember hivatott
munkatárs és értékes segítő. Előbb csak a természet működése volt ez,
mely teremtett, ma az emberben a szellem is munkába állt, mely minden
egyes embert méltányol és megbecsül, mint munkatársat.
Nagy a jelene az embernek, ennek a lénynek, mely keresi valódi
tökéletességét. Sokkal nagyobb a jövője az emberiségnek. Egy szóval
lehet meghatározni: a szellem uralma az anyag felett, az igazságé a
hazugság felett, a tökéletességé a tökéletlen felett. Egyedül jogosult
és jutalmazó tartalma minden egyes ember életének, hogy magát és minden
erejét ennek a czélnak szentelje. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek,
akiken keresztül halad minden erő az emberiség jövendője felé. Mi
vagyunk ma minden tökéletességünk mellett pótolhatatlan szeme az
alakulás hosszú lánczának, mely nélkül egyáltalában nincsen czél. A
minden időkben élő nemzedéktől függ az ember jövője.


A VALLÁS KÉRDÉSE VAGY A MODERN ÉS VALLÁSOS GONDOLKODÁS MEGBÉKÜLÉSE.

Vallás és fejlődés.
A természetrajz félreérthetetlenül tanítja azt, hogy az emberiség jövője
a szellemben rejlik. A teremtés nagy szándéka nem az, hogy tökéletes
érzéki lényeket hozzon létre, hanem, hogy tökéletes lelki lényeket.
Annyira már megvalósítottuk ezt a tervet, hogy tartalmáról világosan
tudunk magunknak számot adni. Azonban éppen oly világos előttünk az is,
hogy a czélt még nem értük el. Már látjuk magunk előtt körvonalaiban,
minden erőnket meg tudjuk feszíteni, hogy közeledjünk hozzá, de
részleteit még nem látjuk teljes valósággal és éppen oly valószinü, mint
természetes, hogy utunkban sokszor félrelépünk és sok nagy balsiker ér
még minket. Tökéletesekké kell lennünk, de nem vagyunk tökéletesek. Még
nem.
Amint az emberiségben megvillant a fenségesebbnek sejtelme,
bekövetkezett a természeti törvény bizonyosságával a törekvés, hogy ezt
a fenségesebbet el is érje. Ezeket a törekvéseket érzékelteti az emberek
vallása.
A vallás nem viszonya az embernek az Istenhez. Ez a viszony örökkévaló
és változhatatlan. A vallások azonban, tudjuk, változók és időlegesek.
Csak azt jelölik meg, hogyan fejezte ki az ember sejtelmét Istenről és
hogyan törekedett Isten felé, szóval a vallások az embernek Istennel
való viselkedését jelölik meg.
A vallások is csak abban az időben keletkeztek, még pedig abban a
pillanatban, mikor az ember megszünt tökéletes érzéki lény lenni és
megvirradt benne a sejtelme a szellem világának, mint tulajdonképpeni
hazájának és hivatásának. Vallásosan beszélve azt kell mondanunk: A
bűnnel együtt jött a vallás, vagy Pál szerint: A bűn miatt jött a
törvény. Igy nevezi a nagy apostol a vallást. Aki őt ma meg akarja
érteni, irásaiban mindenütt beleigtathatja a «vallás» szót a «törvény»
szó helyébe. Ugy tünik fel majd, mintha modern irást olvasna.
A különböző vallások alakulásának története a lelki fejlődés területén
teljesen megfelel a fajok alakulása történetének a test fejlődésében.
Legtöbb olvasóm valószínűleg meg van győződve arról, hogy a
kereszténység a vallás legmagasabbrendű formája. Azt is gondolhatja
esetleg, hogy a kereszténység az ember a vallások között. A valóságban
lehet is a legemberibb vallás, legalább legfejlettebb fajaiban.
Ha már most a vallások együtt jöttek létre az ember uj tökéletességével,
melynek a szellem elérése a czélja, akkor világos, hogy el is kell
tünniük, mihelyt az ember a tökéletességet elérte. Mennél tökéletesebbé
lesz az ember, annál inkább játszszák a vallások az elkorcsosult tagok
és csökevények szerepét.
Jelenleg azonban hatalmas eredményt jelölnek meg a fejlődésben és az
alakulás folyamában egyre fejlettebb alakokat vesznek fel, mig a lelki
meggyarapodás őket is túl nem szárnyalja és el nem hagyja. Mert nem
lényegek, hanem csak árnyékok és formák. Nyoma az előrehaladásnak, de
nem maguk az előrehaladások; mozdulata, erkölcse, szokása és tana az
igazi szellemi életnek, de nem ők az élet a szellemben.
Felette vigasztaló az emberiségre, hogy minden része kivétel nélkül
átlépte már a vallás alsó határát. Tudomásunk szerint egyetlenegy nép
sincs, mely vallás nélkül él. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy
az emberiség egy része sem áll már a tökéletes érzéki lény fokán, hanem,
hogy mindenki, többé vagy kevésbbé tudatosan, magában hordja már a
szellem csiráját és hogy a «jó» és a «rossz» vonzva és taszítva
mindenkiben működésbe hozta hajtó erejét.
Ez kimondhatatlanul nagy eredmény, mely minden másnál jobban bizonyítja
az emberiség egységességét és benső összetartozandóságát. Hogy az
emberek kialakulása egységes volt-e, azt természettudományilag nem lehet
bebizonyítani. Sőt nyomatékosan kétségbe is vonták. Az emberiség léte
minden bizonynyal egységes. Ezt bizonyítja a vallás. Azért látszik a
lelki szem előtt az alakulás egységesnek. Hanem bizonyára azt sohasem
lehet majd tudományosan bebizonyítani vagy megczáfolni.
De más oldalról meg kell engednünk, hogy az emberiség egyik része sem
lépte még át a vallás felső határát. Még egy nép sem jutott a lélek
vallásnélküli tökéletességének állapotába. Nem is tételezhető fel, hogy
a fejlődés valamikor is megengedje, hogy egyesek ennyire előre jussanak.
Abban a pillanatban, amidőn bizonyos számu ember, még ha kis nyáj volna
is, – valaki azt mondta, ha tizenketten volnánk is – belépne a lélek
tökéletességébe, ezek nem nyugodhatnának addig, mig ez a szabadság
mindenkinek közjavává nem válik.
És erre volna is hatalmuk, mert a lélek ragályosabban működik minden
bajnál és betegségnél és minden embert beleragadna az életbe. Ez is az
emberiség egységességét mutatja.
De bárhogy áll is a dolog, a fejlődés fokmérőjének tekinthetjük a
vallást. Sok vallás eltünt ugyan, éppen úgy, mint sok faj is, de
általánosságban megvan a természetnek az a törekvése, hogy a lelki fajok
itt is szép csendesen megmaradjanak egymás mellett, úgy, hogy a föld
vándorló vallásmuzeumot is mutat, mint ahogy élő növény- és állatmuzeum
van rajta. Mai vallásaink együtt keresztmetszetei a vallási fejlődés
lánczolatának az ősi kezdetektől fogva.
Ha pedig a vallás alakulási nyoma a szellemnek, akkor egyuttal tanuja és
kifejezésformája tökéletességünknek és alakulási kisérleteinknek. Ha
nagyon alacsony fokon áll, akkor Istenről és a szellemről alkotott
fogalmai is alacsonyfokuak, akkor súlypontja a mozdulatokban és
külsőségekben van, külső fényre és csillogásra törekszik s lehetőleg
nagy zajt csap. A műveletlen ember örömének nyilvánulása lármával jár,
mozsárdurrogással, kiabálással, dobpergéssel stbivel. Igy hát az
alacsony fokon álló vallás sem lehet meg érczczel vagy faeszközökkel
előidézett erős hanghullámok nélkül.
Ha a vallás fokozatosan feljebb kerül, emelkedik Istenről alkotott
fogalma is, súlypontja pedig a tanításokra és a belső életre esik, külső
fellépése egyszerűbb lesz, lemond a csillogó díszruhákról, a zaj, lárma,
ünnepi méltóságos és bensőséges énekké szelidül. A művelt ember lárma és
mozsárdurrogás nélkül is tud örülni s örömét csak felragyogó szeme
árulja el. Lelke is lárma és mozdulatok nélkül emelkedik a magasba.
Minden vallás két szükségletével tesz tanuságot tökéletlenségéről,
melyek nélkül meg nem lehet, melyek azonban nagyon távol állanak
bensőleg a tiszta szellemi élettől. Első szükséglete az ismétlés. A
religio szóról-szóra azt jelenti: ismétlés. Szertartásos olvasás, mindig
újra meg újra ugyanannak olvasása, – ezt jelenti a religio, a vallás.
Ez nagyon jellemző. A vallásban különböző alakulási kisérletek vannak a
szellemi életre. Ezt az életet az emberiségnek előbbre haladt tagjaitól
kell megtanulnia, kik a vallást maguknak kigondolták s aztán be kell
vésnie elméjébe, megszoknia a végtelen ismétléssel. Az embereket
egyformán idomítják a szellemre. Ahol azonban idomítás van, ott
rendszerint nyoma sincs a szellemnek, mondta egyszer valaki.
Mindazonáltal nagy érdemük van a vallásoknak fejlődésünk körül. Állandó
nagy hatóerők voltak, melyek a szellemi életet ápolták. De az egészen
világos: ha nem a közvetlen lélekből jön valami, ami kiemel a tompa
tömegszokásokból, akkor sohasem jutnánk ki a vallás utain egy holt
pontból. Szellem és vallás úgy cseng egymás mellett, mintha az ember
lassú hirtelenségről beszélne. A vallás alakulási kisérlet s ezért van
is létjogosultsága s kifejezésre juttathatja szertartásait, de azért a
vallás még nem alakulás és növekedés.
A másik szükséglet, melynek szintén nincs köze a szellemhez, és amelyről
egy vallás sem mondhat le, a pénz. Minden vallás koldul. Ebben a
tekintetben az anyag uralma alatt állanak. A szellem meg ellenkezőleg
uralom az anyag felett, tehát függetlenség a pénztől. De ez is jellemző.
A pénz hatalom, világi hatalom. Aki pénz nélkül nem állhat meg, arról
tesz bizonyságot, hogy anyagi erőszakoskodás alkalmazása nélkül ügyét
nem viheti keresztül.
A vallások tehát – közöttük ebben kivétel nincsen – nem igazi területei
a léleknek, hanem az anyagon belül állanak, de természetesen, nyomok
azon az uton, mely az anyag fölé vezet. Aki átszellemült tekintettel
bolyong ebben a nagy vallásmuzeumban és tanulmányozza azt, az nem
nézheti megindult mosoly nélkül mindazt a csodálatos alakulási
kisérletet, melyek azonban mégsem alakulások. Mintha az ember
gyermekeinek játékos polczát nézné, mely mindenféle haszontalan
lim-lommal van megrakva. Igen, igen, a játék is alakulási kisérlet s
alapja nagyon komoly. De mégis csak játék.
A gyermeket sohasem szabad megzavarni játékában. Ez gondolattalan
durvaság. Az embert nem szabad bántani vallásában. Ennek sem czélja, sem
értelme nincs. Aki az emberen segíteni akar, annak életben kell
részesítenie őt, tiszta lelki életben. Akkor aztán magától hull le róla
a vallás.
Minden vallás egyuttal keresztmetszete a fejlődésnek. Sokáig lesznek még
olyan emberek, kik e határvonal alatt maradnak. Ezek számára a vallási
gyakorlat a lehetséges haladás az élet felé. Azért hálával tartozunk a
vallásos gyakorlat _mestereinek_, hogy oly sok silány értéket a magasba
emelnek. Azoknak a szellemeknek számára azonban, kik a határvonal fölött
állnak, a vallás hanyatlást jelentene. Ezeknek azon kell lenniök, hogy
minél magasabbra nőjenek a vallás fölé. Ez még nem megvetése a
vallásnak. Egy ember sem veti meg gyermekkorát. Ellenkezőleg szivesen és
örömmel gondol rá vissza. De többre kell vinnie.
A vallásellenes irányok és törekvések rendszerint nem jelentenek
haladást s nagyon hamar megbénulnak valami kimondhatatlan unalomban. Az
előretörtető emberiség magától, minden durva keménység és erőszakos
átmenet nélkül nő ki a vallásos formák világa fölé. Lélekre, isteni
közvetlenségre van szüksége és végül magától is messze maga mögött
hagyja a vallást. Ez csak játéka a fejlődésnek.

A vallási összeférhetetlenség.
Az is sajátsága minden vallásnak, hogy kölcsönösen nem szenvedhetik el
egymást. Természetes. Hiszen a vallások ismertető jelei
tökéletlenségünknek. Ha a vallások tökéletesek volnának, akkor minden
vita épp oly tárgytalan volna előbbrevalóságukról, mint róluk magukról
is.
Tulajdonképpen annyi vallásnak kellene lennie, ahány ember van, azaz
helyesebben, egynek sem. Ez volna a tökéletesség állapota. Mivel azonban
még nagyon messze vagyunk ettől – mi mindnyájan, ma élő nemzedék – nem
dobhatjuk sutba a vallást, ráadásul azonban el kell fogadnunk a vele
járó tökéletlenséget, féltékenységet és czivakodást is. Mindez már hozzá
tartozik lényegéhez.
Tudvalevőleg két erőkifejtés között mozog az egész természet. Az egyiket
létért való küzdelemnek nevezzük, ez a tagadó folyam; a másik a létben
való segítség, az együttérzés, amelyben a természet úgy munkálkodik,
hogy társas helyzetbe hozza az élőket, hogy egymás segítségére legyenek,
mint pl. a virág és a méh. Ez az igenlő folyam. E két áramlat hozza
létre azt, amit mi fejlődésnek nevezünk.
Természetesen ez a két áramlat is benne van a lelki fejlődésben. Mert a
természet egység. A létért való küzdelmet a vallások vivják. Az
együttérzés a szeretet érzése, mely igazán akar segíteni és maga is
munkába áll a keletkezés érdekében. Mindkét áramlat létre hozza az
emberiség erejének nyilvánulását és szellemi haladását.
A mi feladatunk az volna, hogy mai jelenünkben megtaláljuk az igennek,
az együttérzésnek folyamát; mert a tagadás folyama úgyis elég
szembeszökő. Haladás csak azzal jön létre, ha mindkét folyam hat.
Igazán nincsen-e eszköz a vallási czivódások elnémítására, anélkül, hogy
ezzel felbomlásra ne kényszerítenők a vallásokat, melyek görcsösen
ragaszkodnak fenmaradásukhoz és bizonyos fokig meg is kell maradniok?
Vagy ha ez a béke lehetetlenség – nincs egy út sem, mely legalább
odavezetne, ahol a vallások elviselhető viszonyba jutnak egymással?
Ha mindnyájan nyugodtan gondolkodnánk a vallás lényegén és jelentőségén
és tudnók, hogy a vallás nem önczél, legfeljebb csak eszköze az igazi
szellemi élethez vezető haladásnak, akkor hamar megértenők egymást. A
nagy alakulás egyedül uralkodnék rajtunk és mi elég erősek volnánk
ahhoz, hogy egymás utjait és módjait megtürjük és elviseljük.
Ámde ehhez a nyugodt szemlélődéshez nem egyhamar jut el a többség s a
vallás maga is akadályozza ebben. Mindegyik vallásban van valami
megkötöttség és nehezen tűrik el, hogy az ember bensőleg függetlenítse
magát tőlük. A vakbuzgóság következtében, melyet könnyen hoznak létre,
sokakra nézve betegségekké válnak, melyekből nehéz felépülni. Sokakat
nem előbbrevisznek, hanem akadályoznak a lelki életre irányuló
fejlődésük útján. Igy éppen az, aminek egyesítenie és előbbrevinnie
kellene, választ el minket sokszorosan egymástól és tart vissza a
magasabb czéloktól.
Ha nézzük a mai vallási áramlatokat, különösen két nagy irány tünik
szemünkbe, melyek a lelkeket egymástól elválasztják. Már nem hitvallások
szerint, hanem elvileg válnak el egymástól az emberek. Egyik részök
vallásosan vagy egyháziasan van hangolva és többé-kevésbbé a régi
hagyományoktól függ, másik részük mindezek alól kivonta magát és
tudatosan modern. Ezek azt kérdezik: Melyik világnézet méltó a mai
emberhez? És ezt akarják követni. Hitnek és hitetlenségnek, egyházi és
modern gondolkodásnak lehetne ezt a két irányt nevezni.
Mindegyik irányban van valami jó. A régi egyházi irány az, mely ápolta a
tömegben az erkölcsösséget s segítségre készen és tevékenyen törekedett
behatolni a népesség minden rétegébe. Nem annyira megismerésben, mint
tevékeny gondoskodásában van értékének súlypontja. Gonddal ápolja és
mint ma is egyedül szükségeset, dicséri az apák hitét és gondolkodását,
mely a régebbi időknek elegendő volt.
Ellentétes ezzel sok komoly léleknek modern iránya, mely a tömegekhez is
megtalálta az utat és minden értéket a megismerésbe vet. A tudomány mai
eredményeinek megfelelő helyes gondolkodást követel vallási dolgokban is
és éppen ezért idegenedett el sokféleképpen a vallástól. Értéke a
szellemben való haladás becsületes akarásában van, gyengesége, hogy
túlnyomóan a gondolkodásnak, nem az életnek utján akar haladni. Pedig
lélekben lenni, – az egészen más valami, mint gondolatsorokat befogadni.
Pedig éppen új életre van szükségünk. Az életnek magának kell még
sohasem sejtett módon fellendülnie, nem az életről szóló tanításoknak.
Az uj, igazi ember, akinek keletkeznie kell, ugy különbözzék a régi
embertől, mint az élő sejt az ásványtól. Határozott irányu
előrehaladásnak, uj létnek kell rajta láthatónak lennie.
És ebben segítenie kellene minden valamirevaló embernek. Kétségtelen,
úgy a hívők, mint a hitetlenek, ugy az egyháziak, mint a modernek között
egész sora van a rendkivül értékes szellemeknek, kik sajnos, ma csak
értetlenül állnak egymással szemben, sőt sokszor még küzdenek is
egymással. Szükségünk volna az ő együttműködésükre. Ellentétességük
megakasztja haladásunkat és kártékonyan hat rá.
Lehetséges itt egyáltalában megbékülés és hol találjuk meg?

Békülési kisérletek.
Vallási ellentét mindig volt az emberek között. Régebben a vallások
tüzzel és vassal akarták kiegyenlíteni ellentéteiket. Mást gondolni vagy
hinni, mint amit az állam megengedett, főbenjáró bűn volt. A vallások
történetének véres ösvénye van az emberiség történetében. Nem is lehet
másképpen. Világi hatalom és hitelv két legfőbb szükséglete minden
vallásnak. De a szellem a hitelv ellen tör, a hitelv a szellem ellen.
Tehát a hitelvnek a hatalom jött segítségére a szellem ellen.
A kiegyenlítődésnek ez a neme ma már meghaladott álláspont, bár a
mohamedanizmusban és a különböző keresztény vallásokban még csak
szendereg. De annyira már megérett az idő, hogy úgy érzi: a durva
erőszak a szellem területén lehetetlen.
Emellett évszázadok óta, tulajdonképpen a kereszténység egész idején
keresztül, van a békülésnek egy másik eszköze. Az ember arra törekszik,
hogy másképpen gondolkodó ellenfelét bizonyítékokkal győzze meg
gondolkodásának helytelenségéről és igy térítse meg. Hitviták és
összejövetelek, kiformált és jól meglatolt hitvallási tételek a
jelenségei az efajta kiegyenlítődési kisérleteknek.
Különösen a reformáczió kora gazdag az ilyen törekvésekben. Akkor is uj
idő lett. Nem egy területen nagy vivmányokat értek el és nagy
felfedezéseket tettek és minden oldalról föllép a régi egyházzal szemben
a követelés, hogy meg kell reformálni az egyházat fejében és tagjaiban.
A potestantizmus is felállította ezt a követelést. A protestantizmus
tudniillik valamikor modern irány volt.
Tehát be akarták bizonyítani az igazságot, mint ahogy a mathematikai
tételeket bizonyítják. És pedig bibliai tételekkel kellett mindent
bizonyítani. Föltették, hogy a biblia első szavától az utolsóig
csalhatatlan, és tételeit azután úgy és ott, ahogy és ahol alkalmazhatók
voltak, bizonyítékoknak használták fel, az igazságok, hitvallások és a
hitelvek szövevényeit eszelték ki a gyülekezetek számára.
Sajátságos vallási alakulatok köszönik létüket ennek a vajudásnak.
Valamennyi protestáns szekta és felekezet – számuk légió – így
keletkezett és sok ember és közösség áll még ma is e felfogás
kötelékében.
Ez természetesen már velejében hamis. Mathematikai tételeket be lehet
bizonyítani, mert a mathematika már megalkotta a bizonyítási eszközöket.
A mathematika megteremtette a vonal, a szög, a pont, a szám fogalmát.
Azután dolgozhatott velük. A természet nem ismer egyenest, sem
négyzetet, sem kört.
Az igazság területén azonban, még pedig sem a természettudományi, sem a
szellemi igazság területén nincs mathematikai bizonyíték, mert nincsenek
meg a mathematika elemei. Csak egy bizonyíték van: az élmény. Csak az
lesz bennünk tudatossá, amin mint tényen jutottunk keresztül és nem is
vagyunk képesek megérteni azt, amit magunkon meg nem éltünk vagy
tapasztaltunk.
A vallás területén az az igaz, ami az embert nem gondolkodásba, hanem
magasabb létbe emeli. Minden hitelv és hitvallás azonban a gondolkodás
és megértés körébe esik, nem az élet és lét körébe. Tehát az ember
igazságával éppoly kevéssé ütköznek össze, mint a gőzhajó a mozdonynyal.
Manapság izlése szerint választhatja meg az ember vallását. Ugyan melyik
a legkitünőbb? – Mind kifogástalan, mert mindegyiknek igaza van.
Melyiknek van a legkitünőbb állapota? Melyiknek vannak legnemesebb
tagjai? Mindegyiknek. Mindenütt találunk kiváló embereket. A vallásokon
belül és kivül minden táborban találunk a csőcselék mellett rendkivül
értékes embereket.
Sajnos, sehol sem találjuk meg – az igazságot. Nyilvánvaló, hogy így nem
is lehet megtalálni, mert rossz az út.
Ma is ezen az úton haladjunk? Felvessük talán a kérdést: Kinek van
tulajdonképpen igaza, a régi iránynak, vagy az újnak, a hitnek, vagy a
hitetlenségnek, a vallásnak, vagy a tudománynak?
Hát talán üljünk össze alkudozni, nyesegessük egymást és iparkodjunk egy
egyesítő vallást alapítani, olyan alakulatot, mely az egész világnak
szája ize szerint való?
Van ma ilyen kisérletünk, mely úgy fest, mint a bunda májusban és még
beszéltet is magáról. Ez a monizmus, egy vallásféle kotyvalék
tudományból és filozófiából. Nemsokára el is fog szenderülni az
unalomnak szende halálával.
Nem, az út rossz. Itt egyáltalában nem lehet az igazságot megtalálni. De
nekünk nagy érdekünk, hogy az elválasztott emberi lelkek egyekké
legyenek, hogy fejlődésünk nagy czélját elérni segítsenek. Az emberiség
szerencsétlensége és tökéletlenségének jele már magában az is, hogy
egység nélkül való. Minél mélyebben merült el az anyagi létben, annál
többször látogatja meg a háboru és vérontás csapása. A szellem utján
felváltja a durva verekedést a vallási és tudományos vitatkozás. Igy az
egymással vivott haszontalan küzdelemben sok, felette értékes erő megy
veszendőbe, melyek nagyon hasznossá válnának, ha nagy feladatok
megoldására szentelnék magukat együttesen.
«Békesség a földön!» ez a jelszava a szellemben való haladásnak.
Általános közeledésre és közös munkára van szükségünk, mely a
tökéletesség felé visz. A közeledéshez egészen más területen kell utat
törni, nem a gondolkodás, hanem az élet területén.

A megbékülés alapja.
Legmélyebb alapja az emberek közti békességnek, mely nélkül egyáltalában
lehetetlen az egymás megértése, a gondolatszabadság.
De ezt nem szabad félreérteni. Nem az államtól engedélyezett és
rendőrvédte gondolatszabadságot értem én. Hiszen erre is szükségünk van
és örülünk, hogy legalább ennek birtokában vagyunk. Azt is tudjuk, hogy
milyen nehéz volt kivivni s micsoda munkába került, mig a föld
hatalmasságai nagy kegyesen megengedték a közönséges halandónak, hogy
saját gondolata legyen és azt ki is mondhassa. Mindnyájan tudjuk, hogy
még ennek a sovány kis gondolatszabadságnak is mennyi fogyatékossága
van. De hogy ma – ha csak ennyire is – megvan és hogy egyáltalában van
iránta érzék, már az is nagy szellemi haladás.
A gondolatszabadságnak, melyről itt szó van, egészen más az alapja. Egy
pompás kölcsönösségen nyugszik. Emberekké kell lennünk, kik megadjuk
egymásnak a teljes szabadságot.
Először is a társadalomban nem szabad odajutnia a dolognak, hogy
valakinek gondolkodása miatt bármilyen kára is legyen. Az életben
elfoglalt helyzetére nézve teljesen közömbösnek kell lenni annak, hogy
keresztény-e vagy ateista, hogy konzervativ vagy liberális, klerikális
vagy szocziáldemokrata lapokat járat-e. Munkakörében csak képességei és
munkabirása szerint legyen szabad őt értékelni.
Ha a társadalom azt az álláspontot akarja elfoglalni, csak úgy teheti
meg, ha ez a felfogás az egyes emberből indul ki. A nagy igazságok csak
akkor lépnek be az életbe, ha az egyes ember tárja ki nekik az élet
kapuját. Uj gondolatszabadságunk életkör, melyet az egyes ember teremt
meg egész létével.
Korlátlan igazságként kell kiragyogni belőlünk a következőknek:
Környezetünkben ne befolyásoljon bennünket a mások értékelésében, hogy
milyen gondolatsorok között mozog az illető. Gondolkodjék úgy, ahogy
akar, mondja ki azt, ahogy tudja – ez csöppet se befolyásolja iránta
való viselkedésünket.
Különösen a gyermekeknek kell ezt megérniök szüleikben, a
hitvestársaknak és barátoknak egymásban – tudja meg mindenki, aki
körünkbe jut: mindenki viselkedik annyi tisztelettel mások iránt, még
nyilvánvaló tévedéseik iránt is, hogy sohasem kényszeríti őket egy olyan
gondolatsor elfogadására, melyen az a másik nem tud áthaladni egész
létével, vagy amelyet önként elfogadni nem hajlandó.
Hiszen nagyon egyszerű a dolog. Igazság csak egy van. Talán én vagyok
birtokában és más, aki másként gondolkodik, téved. De ez csak úgy
lehetséges, hogy az a más még nincs az igazság birtokában. Ha ez az
igazság, akkor előbb vagy utóbb bele fog hatolni annak a másiknak az
életébe is, mert az igazság nem maradhat rejtve. De ha én embertársamat
ma belekényszeríteném az én igazságomba, akkor a türelmetlenség
sarkalatos hibáját követném el, mert elvágnám őt egy fejlődéstől, mely
felette fontos és szükséges. Ha ráerőszakolom az igazságot, úgy, hogy
azt bensőleg nem ő maga találta meg és élte át, azzal csak ártok neki.
Csak egyre van jogom, hogy ő is tanusítsa velem szemben azt a türelmet,
melyet én tanusítok vele szemben.
De a dolog sokkal mélyebben rejlik. A gondolatsoroknak alapjában véve
semmi közük sincs az ember lényegéhez.
A gondolat a lélek ruhája és úgy különbözik a mások énjétől, mint az
emberek öltözete. A ruha teszi az embert, – igen, de csak külszinre. Az
teszi az embert, de nem teremti emberré. Vannak emberek, kik buzgó
keresztények és szigorúan konzervativok, mindig a lehető legjobbat
cselekszik és mondják, mégis gazemberek és képmutatók. Másfelől meg
vannak tiszteletreméltó ateisták és szocziálisták. Az ember lénye a
fontos, nem esetleges elveink köpönyege. Mi haszna, ha másokéval egyező
gondolatsorokat nyilatkoztatunk ki, ha lényünkben különbözünk tőlük és
egészen más megitélés alá esünk.
Valósággal mulatságos tévedése volt az előbbi századoknak, ami némely
körben még ma is kisért, mikor az emberek abban a hitben voltak, hogy ha
valaki nevét bizonyos hitvallási formulák alá irta, még ha jóhiszemüen
tette is, – ezzel «lélekben való közösséget teremtett». Nem a hasonló
máz, hanem a hasonló lény az alapja a közösségnek. A formulák egysége