Az emberiség jövője - 5

  hogy Jézus valamikor is megkisérelte volna, hogy valami uj nézetet vagy
  tant erőszakoljon az emberre. Környezetében olyan gondolatszabadság
  uralkodott, amilyenben embernek még sohasem volt része. Egy példátlanul
  materialisztikus kor ateizmusa és egy megbokrosodott vakbuzgóság
  vallásos filisztersége, mindez zavartalanul szétterpeszkedhetett előtte,
  de szét is bomlott egész belső tarthatatlansága következtében. Éppen
  azért, mert szétterpeszkedhetett. Ilyen dolgok éppen azért töredeznek
  szét, mert a napvilágra jutottak, mint ahogy a szivós és látszólag
  áthatolhatatlan agyagréteg is szétomlik a levegőn.
  Az igazi és őszinte gondolatszabadság nem erősíti, hanem szétrombolja,
  már puszta jelenlétével, a filozofiai és teológiai ábrándképeket. Az
  igazság erejében való rendíthetlen hiten alapul, melyet semmiféle
  gondolatkép meg nem téveszt, ha még oly erős és mély gyökere volna is.
  Mindezzel azt az erős bizalmat állítja szembe: Mindez meg nem téveszthet
  engem a ti nagy lelki czélotok felől, mely abban áll: legyetek és
  lesztek is tökéletesek, miként a minden lelkek atyja – a ti mennyei
  atyátok tökéletes.
  Az ember Jézus által oly mértékben jutott érvényre, mint még senki más
  által. A koldus, a képmutató megint emberré lett általa, a nő
  hozzájutott szentséges emberi jogához és még ha ringyóvá aljasodott és
  lábbal tapostatott volna, még akkor is: Lélek vagy te és a lélek
  tökéletességére vagy hivatva és kiszemelve öröktől örökké. Jelened
  időleges és esetleges, talán valóban nagyon tökéletlen. Fejlődésed nem
  áll nyugton, mégha ma látszólag mocsárba süppedt is. Végső czélod miatt
  mellettem állhatsz és hitem erejével ma magam mellé állítlak, mint ahogy
  magamat temelléd állítottam, mikor az emberi fejlődésbe beléptem.
  Azért Jézus környezetében nem is vitáztak. A lelkek kiengesztelődtek
  abban a nagy békében, mely belőle áradt. Még az se tévesszen meg senkit
  e nagy béke felől, hogy egyik-másik lélek éppen ő rajta töltötte ki
  egész dühét. Hiszen a düh nyilvánvaló vallomása az erőtlenségnek.
  Ez volt az uj evangelium, amelyre a világ föllélegzett. Jézus volt az
  igéret és a világ jövőjének megélése. A tükör, melyben mindenki ott
  látta alakulási képét és ujjongva örülhetett neki. Az ut ehhez
  megdöbbentően egyszerü volt, oly egyszerü, hogy maig kevesen mertek
  rálépni: Nincs szükségetek formákra, sem vallásra; magatok álljatok oda,
  ugy, amint vagytok és mondjátok: Jó atyám a mennyben!
  Ezt minden ember megérti. Egy ember sincs a földön, aki ne tudná, mit
  jelent ez a szó: atya. Az «atya» magasabb életegység. A
  legműveletlenebbnek, a legifjabbnak is elég képzete van erről. Ha valami
  hija van esetleg, azt bőven pótolja a fejlődés.
  Jézus tehát kortársainak, az utána következő nemzedéknek rémületére a
  legegyháziatlanabb és legvallástalanabb ember volt, aki valaha ezen a
  planétán élt. A templomról azt mondta: Ezt a templomot tőlem
  lerombolhatjátok. Nálam minden gyökerestül megujul. Többet nem igen
  beszélt vallásról. De nem dobta félre; nem, csak teljessé tette. Hiszen
  a dolog nem is olyan nehéz. Kinőtt belőle, messzire fölébe nőtt.
  Nehéz megérteni, mért hivatkozott a kereszténység uj vallási formáiban
  és sekély tanokért folyó végnélküli vitáiban Jézusra. Különben hát
  melyik kereszténység? A keresztény vallások száma – éppen ugy, mint a
  rossz lelkeké – légió. Mindezek a keresztény felekezetek uj vallások,
  éppen ugy, mint azok, melyek néhány jézusi gondolattal és tanítással
  vannak felcziczomázva, de ennek a léleknek igazi lényegét nem fogták
  fel.
  Innen van, hogy a tömegben megvan a hajlandóság, hogy elforduljon a
  keresztény vallásoktól, mert nem akarja, hogy gondolatokkal és
  tanításokkal félrevezessék. Valójában Jézus-éhség ez, mely tudatosan
  vagy meg nem értve elüzi az embereket a kereszténységtől és egyéb
  vallásoktól.
  A Jézus-éhség azonban éhség az igazi emberre, uj erkölcsére és nagy
  czéljaira. Jézus ezer meg ezer évvel megelőzte a fejlődést. Másként nem
  is lehet előre jutni, csak ugy, hogy az igazi fénynek sugarai egyes
  gyujtópontokon futnak össze, hogy láthatókká váljanak. Jézus az egész
  emberiség gyujtópontja volt, azért az embernek valódi haladása és minden
  természetes fejlődés, talán nem keresztény módon, de Jézusnak
  megfelelően fog végbemenni.
  Azért maradt erkölcse mindig uj, habár gondolatai már évezredekkel
  ezelőtt, sőt már Jézus, már Mózes előtt is ki voltak fejezve. Hiszen nem
  gondolatok között mozog, hanem csak a történelemben és a cselekvésben.
  Jézus gondolatai régiek. De hogy működése és lénye az emberiségben tért
  nyer, ez valami végtelen boldogító ujság. Ennek meg kell történni és meg
  is fog történni, azért a lelkek minden megbékülése, minden rejtélynek
  megoldása benne van. Ő azonban az ember fia. Az emberiség lelki jövője
  az ő igazságának megvalósulása.
  
  
  A SZABADSÁG KÉRDÉSE AZ EMBERISÉGBEN.
  
  A társadalmi nehézségek.
  A vallási bajok, melyekre fejlődésünknek az igazi lelki lényhez vezető
  utján akadtunk, nagyok ugyan, de nem legyőzhetetlenek. Van egy
  megbékülés, mely minden vallási ellentétet kiegyenlít. Ott tanyázik az
  ember énjében, valósága meg abban van, hogy mindenki másban tiszteljük
  és becsüljük az embert és ugy bánunk vele, mint aki belsőleg egyenrangu
  velünk.
  Még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez az igazság diadalmaskodjék az
  emberek között, de mégis már kezdjük megérteni, és sohasem szabad
  megriadnunk az időleges «soká»-tól. Idő végtelenül sok van, de nincsen
  sem hosszu, sem rövid idő, ha az isteni gondolatot természetrajzilag
  kell keresztülvinni. A fődolog, hogy ezt az igazságot elérjük és minden
  bizonynyal el fogjuk érni, ha egyáltalában megvan ez az igazság. Hogy
  kezdjük megérteni, az megvalósulásának kezdete bennünk.
  Minden isteni és természetrajzi dolog ugy van berendezve, hogy csak a
  tények és a fejlődés nyelvén, tehát egy óriási szemléltető oktatás utján
  lesz érthetővé. Amint világossá lesz, abban a pillanatban felszabadul az
  emberiségben az erő, mely nem nyugszik addig, mig a czélt el nem érjük.
  Az irányok, melyekben az ember ereje működik, változnak, idővel megbénul
  a buzgóság, de nyugvás sohasem áll be.
  Mennél homályosabb a czél, annál változatosabbak a kisérletek, melyek el
  akarják érni és mivel mindegyikben megvan a hajlam, hogy magát tartsa
  jogosultnak, könnyen támadnak ellentétek. Találkoztunk velük a vallás
  területén és láttuk, hogy minden vallás kisérlet, mely az emberiség
  lelki czéljaihoz akar közelebb jutni, de, sajnos, kivétel nélkül
  tökéletlen kisérlet valamennyi.
  De nem a vallási nehézség az igazi nehézség. Egészen más rejtélyek
  mozgatják korunkat, nem a vallásiak. Bajaink lényegükben társadalmi
  természetüek.
  Még a fajok és nemzetek ellentétei is elhalványulnak a társadalmi
  rétegek ellentétei mellett. Mintha ma minden embert hirtelen lázongás
  kapott volna el, mely minden eddigi társadalmi rendet és felfogást romba
  akar dönteni.
  Aki azonban erősen szegezi szemét a fejlődésre, az az életnek egy
  mozdulatától sem retten meg, bármilyen legyen is. Minden mozgás életről
  tesz tanuságot. Csak a mozdulatlanság elrettentő.
  Sőt semmi sem örvendetesebb, mint ha az emberek előtt világossá lesz,
  hogy a vallás a maga ellentéteivel még korántsem meríti ki a
  szükségletet és törekvést, hogy előbbre jussunk. A mozgás sokkal
  szélesebb körü, mint ahogy a vallások sejtik. Minden állást, minden kort
  és nemet, sőt minden egyest megragad, még az élet legjelentéktelenebb
  kicsiségeit is.
  A vallás alól több-kevesebb szerencsével az emberiség nagy tömegei
  vonták ki már magukat. A társadalmi mozzanatokat senki sem kerüli ki.
  Hullámai belecsapnak minden egyes ember életébe. Hogy megkezdte
  mozgását, azt nagy eredménynek kell tartanunk.
  Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a haladásnak mindenki tetszését el
  kell nyernie. Éppen azért, mert kicsiből és tökéletlenből ered, a
  legtöbb ember aligha ismeri el haladásnak. És ha el is ismeri, nem
  mindig telik benne kedve.
  Sok kényelmet rombol szét, ledönti a fennálló viszonyokat és az
  általános felbomlásnak és megrendülésnek benyomását teszi. Nem látszik a
  régi kapcsolatok folytatásának, hanem fölforgató, veszedelmes és romboló
  rohanásnak. Ezért rémülnek meg sokan. Pedig csak látszik ilyennek.
  Korunkban két nagy ellentét követeli fenyegetőleg a társadalom
  ujjászervezését. Ezekkel a szavakkal jelölhetjük meg: megkötöttség és
  szabadság. Az ember lelki lénynek érzi magát, tehát nincs inyére a
  megkötöttség. Mert a lélek lényegéhez hozzátartozik a szabadság.
  A szabadságra való törekvés ma oly erővel ébredt fel, hogy minden más
  csekélységnek látszik mellette. Jelszóvá lett tehát: A vallás magánügy.
  Aki ezt a szót szállóigévé tette, aligha fogta fel értelmét teljes
  mélységében.
  Eddigelé a vallás követelte magának az első helyet, mert azt állította,
  hogy ő az emberiség legfontosabb ügye. Ez tévedés. Nem az emberiség
  ügye. Ami jó benne, az az egyes emberek belső életére tartozik, ám adják
  meg neki ők azokat a külső következtetéseket, amiket helyeseknek
  tartanak.
  Az emberiség főfontosságu ügyei a társadalmi rétegek sorsa és
  életkörülményei, a lélekben való előrehaladás minden viszonylatban és
  nem csoda, hogy korunkban mindenünnen felhangzik a kiáltás: szabadság
  vagy megkötöttség. Nyilvánvaló, hogy az éhség a szabadságra felébredt és
  ez jó. Nem is nyugszik addig, mig ki nem elégül.
  Kétségtelen, hogy az emberiség tökéletességben való jövője a létnek csak
  egy formáját ölti fel: a teljes szabadságot minden ember részére. Hogy
  kell megvalósítani a czélt, azt majd a jövő mondja meg, de hogy
  megvalósul, az bizonyos. Az ember tökéletességét el sem képzelhetjük
  másként.
  
  Az emberiség álma.
  A szabadság régi ábrándja az emberiségnek. Először a Tigris partján
  álmodták meg és aki megálmodta, az előtt oly rettenetesnek tetszett,
  hogy másnap reggel egy szót sem mert szólni róla.
  Összehivta tehát jövendőmondóit és varázslóit, hogy velük mondassa el és
  hitelesíttesse a szörnyüséget, mit nem akart felséges nyelvére venni.
  Egyetlenegy alattvalója volt csak képes és elég bátor arra, hogy
  leleplezze előtte a nagy igazságot. Oly kiméletesen tette ezt meg, hogy
  még nagyon sokáig nem értették meg szavainak mélységes értelmét. Maga a
  király is aligha fogta fel azon a napon a jóslat teljes jelentőségét.
  Egyike volt a legnagyobb uralkodóknak, kik valaha a trónon ültek, hős a
  háboruban és járatos a béke művészetében. Nehéz megmondani, hogy mint
  hadvezér, vagy mint építő volt-e nagyobb. Az építőművészetben
  mindenesetre nagyobbat alkotott.
  Ilyenekre van szüksége az emberiségnek, ha boldogulni akar. Ilyen
  uralkodó nélkül nem megy a dolog. Ez volt az ő erős meggyőződése. Ha
  mindig lesz ilyen ember, mint ő, akkor előbbre jut a világ; ha nem,
  akkor minden tönkre megy.
  Vajjon oly fényes lesz a folytatás, mint ő alatta? Ez a kérdés izgatta
  őt népe és népének jövendője szempontjából. Büszke volt alkotásaira és
  sikereire, de azt is akarta, hogy ez a fény megmaradjon.
  Ilyen gondolatok közben elaludt és akkor álmodta azt a rettenetes álmot,
  hogy az idő hovatovább az uralomnak rosszabbodását hozza magával és hogy
  az emberiség utja éppen nem az, amit ő gondolt és amire törekedett. Amit
  legszilárdabb meggyőződésével alkotott, azt a fejlődés mind halomra
  döntötte. Az fáj legjobban az embernek, ha látnia kell, hogy minden
  egészen mássá lesz, mint amit ő jónak tartott, vagy amire törekedett. Ez
  mindenkivel megesik, aki nem érti meg a fejlődés lelkét.
  Pedig nagyon egyszerü. Nabukadonozor a szabadságról álmodott. Mennél
  jobban nő a szabadság, annál kisebb lesz a királyság. Nabukadonozor
  alatt senki más számára nem volt szabadság, csak az ő számára. Még csak
  az kellett volna, hogy egy halandó az övéhez mérje felemelt fejét.
  Szétmorzsolta volna őt pusztán e gondolatért. Azért volt ő koronás feje
  minden királyoknak. Ily korlátlanul soha többé nem uralkodott senki.
  De már ő utána megsápadt az uralom fénye, már csak ezüstnek látszott. A
  perzsa nemesség tudniillik ráeszmélt arra, hogy benne is van valamelyes
  emberi méltóság, mely nagyon jól megfér az uralkodónak magányos fensége
  mellett. Követelt tehát bizonyos osztályképviseletet és részesedést az
  uralomban és szabadnak érezte magát az uralkodó mellett. Tehát a
  kormányzás korlátoltabb és nehezebb lett, mert voltak emberek, kik
  megizlelték a szabadságot.
  És ez éppen sajátsága a szabadságnak. Aki egyszer megizlelte, az mindig
  megkivánja. Igazában meg sem lehet magyarázni a szabadságot, mint ahogy
  semmit sem magyarázhatunk, amiben a világon érték és erő van. De mihelyt
  az ember megéli, megragadja őt a szabadság és többé el sem ereszti.
  Ennek következtében egyre alább szállott a királyi uralom nagyszerüsége
  és végtére is már nem volt sem arany, sem ezüst, hanem silány agyag. Az
  emberiségnek egyre több rétege fedezte fel emberi méltóságát és
  követelte a szabadságot.
  Korunkban a szabadságmozgalom az egész emberiséget megragadta. A munkás
  a legutóbbi évszázadban felfedezte emberi méltóságát és szabad akar
  lenni. Már a nő is teljes szabadságot követel magának, korlátlant. Nem
  akar az az édes madárka lenni, kit aranyos kalitkában tartanak, hanem
  szabad, a maga teljes értékében értékelt ember. Hiszen vannak még
  felcziczomázott babuskák, kiket a férfi tart magának. A természetben
  sehol sem találunk durva átmeneteket. Ezek is hamar lehetetlenné válnak
  a komoly nők körében. A nő is szabad akar lenni – legyen is.
  Természetes ilyen körülmények között egyre terhesebbé lett az uralkodás
  és kevésbbé irigylésre méltó az uralkodók helyzete. Aki ma uralkodni
  akar, az számtalan alattvalójának felelős cselekedeteiért és
  mulasztásaiért s e felelősség alól fel nem oldja őt semmiféle
  felségsértési paragrafus.
  Nem csoda, hogy ilyen körülmények között összeomlott Nabukadonozor szeme
  előtt az uralkodási história. Végtére is, ami ily gyenge agyaglábakon
  áll, az nem is állhat fenn.
  És emellett megtörtént az a csoda, hogy az emberiség nem ment tönkre. Az
  a régi király becsületes meggyőződéssel hitte, ha a népek, a tömegek nem
  éreznek nyakukon egy erős kezet, nem állhatnak fenn. Ma is még sokan
  hiszik ezt. Az egész emberi történetet ez a hit kormányozza.
  Mindenki, aki valami tekintetben fölébe van helyezve másoknak, aggódva
  törekszik arra, hogy alattvalóitól a szabadságot amennyire lehet elvonja
  vagy legalább is teljes erővel korlátozza. Károsnak tartja és azt hiszi,
  hogy a teljes, korlátlan szabadságban tönkre megy az ember. Apai
  uralomnak hivják ezt a jóakaró hatalmaskodást.
  De ime! Jött az emberiségre valami egészen uj dolog és fölébe nőtt
  királyságoknak, birodalmaknak, fölébe minden erőszaknak s kihevert
  minden bukást, ugy, hogy az ember már nem is gondolt a régire. Nem a
  régi világnak megjavulása, hanem valami egészen vadonatúj dolog, egy uj
  világ váltotta fel növekedésében a régit.
  Ez az emberiség álma, melyet az a régi király megálmodott, a szabadság
  álma. És mióta ezt megálmodta, harmadfélezer év folyt le és ha
  visszatekintünk erre az időre, azt kell mondanunk: Az álom ugyan nem
  vált valóra, de közelebb jutott a megvalósuláshoz.
  Sok szabadság támadt az emberek között. És tárgya már az általános
  elmélkedésnek és leplezetlen törekvéseknek. Még korántsem értük el, de
  mivel már sok embert ragadott meg és nem ereszti őket, a maga
  teljességében meg fog valósulni. Nyilvánvaló, hogy a szabadság lényeges
  alkotóeleme a fejlődésnek. Tehát nem mehet veszendőbe, hanem egyre
  dicsőségesebben kell kibontakoznia.
  
  A gondolat, mint a szabadság hordozója.
  A szabadság sokkal több, mint az emberiség álma. Okvetetlenül szükséges
  gyarapodó fejlődéséhez. Már a gondolatszabadságon, a nehezen kivivotton
  is látjuk, milyen fontos maga a szabadság. Láttuk, hogy a lelki irányok
  megbékülésének egyedüli, valódi alapja.
  Hogy milyen fontos a szabadság, arról nem is kell beszélni. Nem arról
  van szó, hogy megállapítsuk, vajjon vér és származás szerint egység-e az
  emberiség, hanem arról, hogy lélekben való egységét szem előtt tartsuk
  és mindenkinek megadjuk a lelki szabadságnak azt a mennyiségét, amely
  mellett szabadon és önállóan kibontakozhatik. Semmi esetre sem kellene
  engedni azt, hogy bárki is kárt szenvedjen társadalmunkban gondolkodása
  miatt.
  Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy senki se törekedjék arra,
  hogy gondolatait másokra ráerőszakolja és azok szabad önmeghatározását
  megkösse. Nagy erre a kisértés. Mert számtalan lélek van, ki nagyon
  szereti, ha valamiféle gondolatalakulatba öltöztetik. A tömeg mindig
  hajlandó tudomásul venni azt, «hogyan kell gondolkodni», a műveltek meg
  készek a legujabb és legszebb nézetmennyiséget ellenállás nélkül
  elfogadni.
  Hogy az erősebb lelkekre nézve nehéz kisértés, hogy mint felettes lelki
  hatalmak lépjenek fel és uralkodjanak a védtelen tömegen, az magától
  értetődik. Ennek a kisértésnek a vallások kivétel nélkül alá vannak
  vetve és a lelkiekben olyan hatalmi körökké lettek, melyekben a
  szabadság alig mozdulhatott meg. Ha valóban az emberiség jóltevői lettek
  volna, felhasználták volna előnyös helyzetüket arra, hogy a hatalmi
  körükbe eső embereket gondolkodó, önálló emberekké neveljék. De éppen a
  gondolkodástól rettegnek mindnyájan.
  Ebből is láthatjuk, hogy a keresztény vallásalakulatoknak semmi közük
  sincs Jézushoz. Mert ő egészen más volt. Ő gondolkodni tanított.
  Különös, hogy Jézus sohasem mondott ki meghatározott tanokat. Mily
  szivesen fogadták volna el ezeket az emberek! Ha katekizmust, vagy
  ilyesvalamit irt volna, micsoda műve volna ez az emberiségnek!
  Megaranyozták és imádták volna kéziratát, ha birtokukban lett volna. És
  birtokukban is lett volna. Egy Rómában, egy Konstantinápolyban, egy
  Moszkvában és mindegyik az egyedül valódi lett volna. Ismerjük ezt. De
  hát nem hagyott hátra ilyesfélét.
  Mikor a törvény elé hurczolták, először tanai felől kérdezték ki a
  teológusok. Előzőleg mindig leskelődő kérdezőket fogadtak, hogy hálóba
  kerítsék. De hiába! Nem voltak tanai. Ha valami meghatározott
  gondolatsort fejtett volna ki, egyedül ezért akasztottak volna pört a
  nyakába a korabeli teológusok. De neki nem volt. Minden keresztény
  vallásnak van szilárd tana, melyet hivőikre ráerőszakolnak, Krisztusnak
  magának azonban nem volt.
  És mégis hatalmasan tanított. Elmélkedésre birta az embereket. Nem a
  művelteket. Hiszen azok nem gondolkodnak. Annyi tudásanyagot gyürtek
  bele fejükbe, hogy a legtöbben gondolkodni is elfelejtettek. Jézus
  először a műveletlen tömegeket tanította meg gondolkodni, nagyon
  egyszerü, czélravezető módon. Történeteket beszélt el nekik az ő
  életükből, mindennapi eseményeket és helyzeteket. Aztán hozzátette:
  Éppen így van az a mennyországban is. És ezzel gondolatot váltott ki.
  Azt kérdezgették magukban: Hát a mennyország olyan mint a mi
  mindennapiságunk? És senki sem kapott rá kész feleletet, hanem a kérdés
  ott maradt gondolkodásában és leste a feleletet. A mindennapiság
  egyuttal beletolódott a szokás fásultságából a gondolkodásba. Igy hát
  Jézus nem gondolatalakulatokat tanított, hanem gondolkodást. A
  gondolkodás pedig ut az élethez és szabadsághoz.
  Jézus még ahol határozott utmutatásokat adott, ott is kényszerítette az
  embereket gondolkodni. A hegyi beszéd nemcsak uj erkölcstan, de
  mindenkitől, aki belemélyed, elmélkedést követel. Innen van, hogy minden
  lehetséges és lehetetlen próféta hivatva érzi magát, hogy éppen a hegyi
  beszédre vonatkozólag nagyképü tudálékossággal álljon elő. Fel szeretnék
  menteni az embereket a gondolkodás alól. Nem sejtik, mily kegyetlenül
  gunyolják ki önmagukat. Hogy segítségükre sietnek a Jézus gondolatainak,
  ezzel azt bizonyítják, hogy éppen a fődologban értették őt félre.
  Még most is azt követeli, hogy minden egyes ember elmélkedjék. Senki sem
  élhet s lehet szabaddá más helyett, tehát senki sem veheti el mástól a
  saját gondolkodást. Van például Jézusnak egy parancsolata: Ha valaki
  megüti jobb orczádat, nyujtsd neki a balt. Ezt gondolat nélkül betű
  szerint nem lehet követni. Először is ezt maga Jézus sem tette meg,
  hanem nagyon komolyan felelősségre vonta azt, aki őt megverette. Tehát
  csak különleges körülmények között érvényes e parancs. De, hogy melyek
  ezek a körülmények, azt mindenkinek magának kell megállapítani. Ezt
  általánosságban nem lehet megszabni. Tehát kénytelen mindenki
  gondolkodni és magáért helyt állni.
  Ezért nem parancsolta meg Jézus soha tanítványainak, hogy meghatározott
  tanokat vigyenek be a világba. Nem tanokat, hanem erőt. Gyógyítsátok meg
  a világ betegeit. Hirdessétek az Isten jóságát minden embereknek. Erre
  majd felfigyelnek az emberek, megtanulnak gondolkodni és kérdezősködni,
  hogy maguk lábán, az Atyának közvetetlenségében járjanak utjukon.
  Egyáltalában az egyetlen ut, mely az emberekhez visz: hogy jót hozzunk
  nekik. A tanokat meg sem értik. Az ember csak a tapasztalati tényeket
  érti meg és ha valaki mégis tanítani akarja őt, csak arra készteti, hogy
  gondolat nélkül, értetlen dolgokat mondjon utána. Még a legszebb tanok
  sem használnak a tömegnek.
  De ha jót hozunk elébe, ingyen és szerető őszinteséggel, azt megérti.
  Azért értették meg Jézust, mindenki megértette. Egyetlenegy tant sem
  adott, de adott életet, erőt, az Atyának közvetetlenségét. Hogy mindenki
  számára, kivétel nélkül, ut nyilt egy szivhez, mely örökké szeret s
  teszi ezt minden közbenjárás és vallásos körülményesség nélkül, a lélek
  szabad önállóságával, – ez volt az ő sajátossága.
  A viták a tanok felett csak akkor törtek ki, mikor az igazság lelke
  elmenekült, mikor Krisztus elment s helyébe a kereszténység lépett. Mert
  az igazság nem tan, amelyhez szabhatjuk magunkat, hanem az élet összege.
  Ezzel pedig eljutottunk a szabadság lényegéhez. A szabadság sem
  gondolat. A gondolkodással támad, de az életnek egy formája, egy
  állapot, amelybe az ember belenő s amelyből hosszu időre soha többé ki
  nem eshetik.
  Az megtörténhetik, hogy egy nehezen kivivott szabadság valami módon egy
  időre megint elvész. A történelem számtalan példát ad rá. De sohasem
  vész el véglegesen. Az uj szolgaságban erő gyülemlik meg, mig annyira
  fel nem szaporodik, hogy minden bilincset széttör.
  Azért a krisztusi szabadság sohasem megy veszendőbe az ember számára, ha
  még annyi keresztény vallás akarja is megkötözni. Kitör, mint a folyó,
  mely elé gátat vetnek; és nem is lehet gátat vetni eléje. Ugy látszik,
  közel van az az idő, mikor megint előlép és ledönt minden korlátot.
  
  A szabadság lényege.
  Sokat beszéltek és vitatkoztak a világon a szabadság lényegéről. Végtére
  mindenki meg fog egyezni abban, hogy a szabadság lényege szerint az
  ember szabad elhatározó képessége, «szabadakaratuság». Az embernek, mint
  léleknek olyannak kell lennie, hogy törvényét önmagában hordja s nem
  kell azt kivülről kapnia. Hű maga iránt, független kifelé, ez a
  szabadság igenje és nemje.
  Alapjában a szabadságnak tiszta természettudományi jelenségnek kell
  lennie, mely a keletkezés magasabb fokain következetes
  szükségszerüséggel lép fel, mint ahogy a létnek alacsonyabb fokain az
  élet lépett a megjelenés valóságába.
  Ezért tehát éppen ugy nem lehet megmagyarázni a szabadság lényegét, mint
  az élet lényegét. De megjelenésének formáját le lehet irni. Uj formája
  az életnek, mely a létnek csak magasabb fokain ébredhet fel, ott azonban
  okvetetlenül felébred. Tehát semmi rendszabály vagy akadály nem használ
  a természeti erővel, a szabadsággal szemben. Ha az ember igazán a lélek
  felé halad előre, támadnia kell a szabadság egy állapotának, mert
  enélkül a létnek csak alacsonyabb formája lehetséges.
  A szabadság, mint önrendelkezés és önkéntesség a legnagyobb mozgási
  képességet feltételezi. A legnagyobb mozgási képesség azonban a lélek
  nyilvánulása. Ez egy tisztán természettudományi megfigyelésből
  következik.
  A szilárd anyag mozdulatlan és csak olyan változásoknak van alávetve,
  melyeknek oka kivülről jön. Amint az anyag cseppfolyóssá lesz, már
  mozgási képességet nyer, folyékonyságának foka szerint. A cseppfolyós
  anyag már bölcsője az életnek, ennek a mozgó és mozgást teremtő
  állapotnak. Ha pedig az anyag még finomabb formát vesz fel és gázzá
  lesz, növekszik mozgékonysága, mert minden gáz arra törekszik, hogy az
  egész elérhető tért betöltse. De ha még megmérhetetlenebbül finomabbá
  lesz és esetleg, mint lélek vagy szellem lép fel, akkor mozgási
  képességének is fokozódnia kell. A szellem mozgási képességét nevezzük
  szabadságnak.
  Bizonyára nincs meg az anyag és szellem kettőssége, mint lényegében
  elütő alkotórészei a létnek, hanem az anyagi világ csak megjelenési
  formája a szellemnek. Az anyagot a szellem sűrített állapotának
  foghatjuk fel. Sűrűségének foka szerint csökken mozgási képessége.
  Tehát az élettel még, magában véve, nem jár együtt a szabadság. Első
  kezdetei még anyagilag tulontul megkötöttek. Az életnek, a psychenek
  magasabb lelki fokain sincs még teljes szabadság. Önkényes
  helyváltoztatás van, másban azonban megkötik hatalmas természeti
  kényszerek, melyek minden szabadságtörekvéssel szemben megkövetelik
  jogukat.
  De ott, ahol felébred a szellem, gyarapszik a mozgási képesség és
  lázadás támad minden uralkodó hatalommal szemben, legyen az belső
  kényszer vagy külső erőszak. A pusztán psychikus embereknek tehát még
  sejtelmük sem volt a szabadságról. Az első fogalmak erről a
  gondolatoknak, a szellemnek ébredésekor alakultak bennük.
  Hosszu ut volt ez, fáradságos és sokszor vereséggel járó harcz, melyen
  az emberiség haladt. Még korántsem vivta meg ezt a harczot, tehát a
  szabadságot sem küzdötte ki, de megnyeri a győzelmet és a valódi, igazi
  szabadság a tiszta szellemnek éltető levegője, lesz győzelmi bére.
  Megéri, hogy évezredeken át verejtékesen küzdjön érte az ember.
  Mindenütt hát, ahol szabadság támad, ha még oly csekély is, ez annak a
  jele, hogy a szelleméletben valami haladás van. A fejlődés mértéke
  szerint természetesen sok foka van szellemi mozgási képességnek. A
  szabadság azonban nem magában vett, hanem a czélnak megfelelő mozgási
  képesség. Az előre való fejlődés egy állapota az életnek, az ember igazi
  létének pályáján.
  Mennél kevésbbé szabad és mozgó az emberiség, annál távolabbra van
  czéljától. Mennél közelebb jut czéljához, annál nagyobb a mozgási
  képessége, szabadsága, tökéletessége.
  Azon nem kell csodálkozni, hogy ennek az előre való mozgásnak
  évezredekre van szüksége, hogy világosan felismerhető haladást mutasson;
  hogy az emberek szabadsága először kietlen álma volt egy, a maga korát
  messzire megelőző nagy szellemnek és csak nagyon lassan-lassan virradt
  fel a tömegek előtt és még akkor is hosszu időre van szüksége, hogy
  valósággá legyen.
  Az már emberi sajátság, hogy történetünkről csak nagyon keveset tudunk.
  A multat történetileg megitélni csak érettebb éveinkben vagyunk képesek.
  A magunk élményeiből kell megszereznünk az alapot az összehasonlításra.
  Csak élményeinkből ismerhetünk meg valamit, ami volt vagy ami lesz.
  Tehát történeti tudatunk ifju éveinkben, amikor történetre akartak
  minket tanítani, nem volt más, mint csatáknak és a királyok neveinek
  puszta felsorolása, meg nagyon sivár évszámok. A küzdelemnek igazi belső
  kapcsolatát meg sem birtuk érteni, mert politikai tekintetben túlon-túl
  éretlenek voltunk. Mestereink nem is voltak azon, hogy megérjük. Tanuló
  koromban a XIX. század elvileg volt kizárva a történeti tanításból.
  Miért? Mert ebben a században fejlődött a szabadság a népek széles
  rétegeiben.
  Ha az ember maga is viaskodott a szabadságért, csak akkor ért meg
  valamit az előbbi nemzedékek keletkezéséről. Azt tehát a történeti
  tanítás nem közölheti a tanulókkal, csak a saját, érettebb
  élettapasztalat, mely a multat nem a tanító, hanem az élet szemével
  nézi. Azért csak nagy későn és hiányosan látunk valamit a nagy király
  álmának beteljesedéséből.
  Valamit azonban mégis látunk, amit az elmult idők nem láttak. És ez elég
  jelentős. Látjuk, hogyan ragadta meg száz év óta a szabadság gondolata a
  nagy tömegeket. Ennek következtében előbb nem is sejtett mozgási
  képességre tettek szert a tömegek és oly fékezhetetlen szabadságtörekvés
  fogta el őket, hogy sokan visszarettentek tőle.
  Igazán olyan félelmes? Látszólag talán, sok nyilvánulásában bizonyára,
  de egyetlen orvossága: Nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni a
  szabadság utján. Akkor aztán minden a czélnak megfelelően alakul.