Az emberiség jövője - 4

még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor
majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon,
szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges
emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő
majd mosolyog rajtuk.
Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért
sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes
nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is
megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében
ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint
ugyanazok a bajaink és gyengéink.
«Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák
sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre.
Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen
bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom,
addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy
pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen,
az valóban teljességgel közömbös.
Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a
gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember
gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége
akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember
csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva,
ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási
kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen
kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.
Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó
a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen
szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez
méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk
megtalálja.
És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen
azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki
maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő
birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De
bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.
Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha
csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor
nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.

A gondolatszabadság eredete.
A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától
értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van
még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.
Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint
nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen
nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket
ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.
Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös,
hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi
nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az
eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt
szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és
nagyon műveletlenül viselkednék.
Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen,
mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem
alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy
városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz
tehát hóbort, melyben sok a komikum.
Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen
keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell
megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy
valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá.
Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont.
Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában
szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint
én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem
magamat és a fajtámat.
Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki
már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben!
– az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel,
hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és
mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út,
mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre,
nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az
egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.
Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha
egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent
átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai
szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.
Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az
igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban
keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz
Isten tetszése.
Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben
ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés
következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való
hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és
az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden
esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése
nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem
volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet
hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán
mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.
De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással
viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája
következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi
ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető!
Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más
ilyenfajta a hitvallása.
Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt
becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre
a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy
úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása
közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem
örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes
alkotórésze lesz fejlődésének.
Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb
tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot.
A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és
téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben
lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen
nyilatkozik meg.
De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis
ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló
énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek
ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban
nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.
Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal
pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta
egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az
örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek,
míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek
igazsága megérint benneteket.
Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az
Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik
közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik
ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este
jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos,
hogy ma ezt még nem értettük meg!
Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra
és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van
rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez
napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való,
hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat,
úgy az igenlő, mint a tagadó.
Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig
az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó
gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden
nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind
vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik,
kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak
számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az
egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért
győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb
bizonyossággal az igazság országának.

Az új erkölcsiség.
A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul.
A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi
megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.
Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még
mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a
pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az
alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a
nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot,
kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat
alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből
kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen
az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni
küzdelemben.
Nincsen olyan erkölcsünk, mely utat nyitna az ember megbéküléséhez és
mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy
czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt,
mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért
használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.
Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak
lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi
lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az
emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha
közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.
A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és
rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket,
dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon
alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője
volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb
fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk
mögött kell hagyni.
Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus
és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek
megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még
egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén
felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el
kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.
A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész
bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég
érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell
teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden
vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd
nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és
rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek
alakulnia kell és mely ki fog alakulni.
Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a
valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a
valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen,
mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.
Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek
között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez
azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az
ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező
embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü,
hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen
nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk
bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.
Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet,
nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.
Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény
csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent
átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely
minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.
Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné.
Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési
formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság,
mint életerő lépett elénk s töltött el minket.
Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más
valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem
enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.
Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem
tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és
a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint
emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei
vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni
fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.
Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az
isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé
külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége
előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.
Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól
való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut
bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent
együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról
fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép
az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek
egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő
nem lépett volna az összesség elé.
Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat,
hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk
keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és
hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint
élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja
rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz
idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és
felismert állapota.
Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak
egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és
fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos
lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén
egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a
becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és
külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi
felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.
Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és
ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy
magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással,
hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni
egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az
emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az
embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra,
hogy történetünkben hatalommá legyen.

Természet és erkölcs.
E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes,
egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi
természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és
viszont.
Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az
ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a
lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.
Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék
másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem
zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely
időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb,
mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és
rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez
való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott
pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen
nagyon kell óvakodnunk.
Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle
összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az
érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel.
Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért.
Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti
észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint
tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és
rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember
türelmesen várja ezt a jót.
Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és
diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez
nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem
szabad betörnünk.
A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy
akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül
szülei vagy testvérei vagyunk is.
Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem
érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden
körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem
szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még
nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna –
semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már
benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz,
ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.
Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az
uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem
lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint
amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.
Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs
bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra
már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a
magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.
Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés
és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már
senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát,
mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy
lépést tesz az igazi természet felé előre.
A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem
juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet
hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha
viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes
ember sem juthat előre.
Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó
az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden
lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden
körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan
mindnyájukért felelősek.
Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz
világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely
végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az
emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a
lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az
emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg.
Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek
ki.
Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem
eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő
maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül,
még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban
valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába
kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik
ki belőle, mely szétárad egész környezetére.
Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi
természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő
kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben
közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden
gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik.
Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati,
fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak,
mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre
gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.
Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk.
Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő
előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.
Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki
tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még
hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen
viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor
az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az
igazi természet.
Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek
oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság
nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb
körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára,
zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden
terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres
szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a
féltékenységet izgatja.
Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem
pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy
emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk,
csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben,
legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.
Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz
uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe
esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk
és lelki egészségünk jelei.
Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy
valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki
köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki
életről.
A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások
gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek,
hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy
tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj
«nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: _Tiszteld és
becsüld mindenki másban_ _az embert és bánj vele végső czélod közössége
szerint_.
Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü
természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy»
igazság.
Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy
utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes
kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.
Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami
természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag
igaz, az rendszerint megmásul.
A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető
legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be
kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már
évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer
emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog
rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton,
mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet,
sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a
rémlátást.
De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban
benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan
és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a
nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne
folyik át.
Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és
állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna
ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek
ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak
tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.
Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy
igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is
felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még
gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.
Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé
erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a
gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz
alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz,
aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege
egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem
azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az
emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban,
az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az
emberiség történetében és alakulásában.

Jézus és az új erkölcs.
Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan
veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az
ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez
már mind megvan a kereszténységben.
Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek
egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a
kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint
Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.
Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet
követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében.
Nélküle nem is tudnánk róluk.
A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak,