Az emberiség jövője - 4

  még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor
  majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon,
  szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges
  emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő
  majd mosolyog rajtuk.
  Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért
  sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes
  nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is
  megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében
  ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint
  ugyanazok a bajaink és gyengéink.
  «Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák
  sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre.
  Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen
  bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom,
  addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy
  pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen,
  az valóban teljességgel közömbös.
  Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a
  gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember
  gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége
  akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember
  csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva,
  ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási
  kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen
  kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.
  Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó
  a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen
  szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez
  méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk
  megtalálja.
  És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen
  azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki
  maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő
  birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De
  bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.
  Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha
  csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor
  nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.
  
  A gondolatszabadság eredete.
  A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától
  értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van
  még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.
  Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint
  nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen
  nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket
  ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.
  Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös,
  hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi
  nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az
  eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt
  szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és
  nagyon műveletlenül viselkednék.
  Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen,
  mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem
  alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy
  városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz
  tehát hóbort, melyben sok a komikum.
  Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen
  keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell
  megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy
  valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá.
  Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont.
  Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában
  szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint
  én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem
  magamat és a fajtámat.
  Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki
  már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben!
  – az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel,
  hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és
  mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út,
  mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre,
  nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az
  egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.
  Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha
  egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent
  átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai
  szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.
  Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az
  igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban
  keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz
  Isten tetszése.
  Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben
  ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés
  következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való
  hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és
  az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden
  esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése
  nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem
  volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet
  hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán
  mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.
  De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással
  viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája
  következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi
  ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető!
  Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más
  ilyenfajta a hitvallása.
  Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt
  becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre
  a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy
  úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása
  közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem
  örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes
  alkotórésze lesz fejlődésének.
  Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb
  tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot.
  A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és
  téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben
  lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen
  nyilatkozik meg.
  De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis
  ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló
  énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek
  ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban
  nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.
  Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal
  pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta
  egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az
  örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek,
  míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek
  igazsága megérint benneteket.
  Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az
  Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik
  közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik
  ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este
  jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos,
  hogy ma ezt még nem értettük meg!
  Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra
  és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van
  rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez
  napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való,
  hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat,
  úgy az igenlő, mint a tagadó.
  Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig
  az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó
  gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden
  nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind
  vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik,
  kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak
  számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az
  egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért
  győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb
  bizonyossággal az igazság országának.
  
  Az új erkölcsiség.
  A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul.
  A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi
  megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.
  Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még
  mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a
  pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az
  alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a
  nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot,
  kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat
  alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből
  kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen
  az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni
  küzdelemben.
  Nincsen olyan erkölcsünk, mely utat nyitna az ember megbéküléséhez és
  mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy
  czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt,
  mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért
  használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.
  Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak
  lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi
  lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az
  emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha
  közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.
  A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és
  rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket,
  dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon
  alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője
  volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb
  fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk
  mögött kell hagyni.
  Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus
  és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek
  megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még
  egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén
  felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el
  kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.
  A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész
  bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég
  érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell
  teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden
  vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd
  nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és
  rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek
  alakulnia kell és mely ki fog alakulni.
  Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a
  valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a
  valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen,
  mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.
  Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek
  között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez
  azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az
  ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező
  embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü,
  hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen
  nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk
  bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.
  Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet,
  nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.
  Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény
  csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent
  átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely
  minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.
  Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné.
  Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési
  formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság,
  mint életerő lépett elénk s töltött el minket.
  Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más
  valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem
  enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.
  Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem
  tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és
  a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint
  emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei
  vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni
  fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.
  Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az
  isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé
  külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége
  előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.
  Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól
  való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut
  bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent
  együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról
  fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép
  az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek
  egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő
  nem lépett volna az összesség elé.
  Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat,
  hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk
  keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és
  hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint
  élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja
  rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz
  idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és
  felismert állapota.
  Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak
  egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és
  fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos
  lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén
  egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a
  becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és
  külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi
  felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.
  Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és
  ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy
  magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással,
  hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni
  egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az
  emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az
  embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra,
  hogy történetünkben hatalommá legyen.
  
  Természet és erkölcs.
  E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes,
  egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi
  természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és
  viszont.
  Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az
  ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a
  lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.
  Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék
  másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem
  zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely
  időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb,
  mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és
  rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez
  való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott
  pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen
  nagyon kell óvakodnunk.
  Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle
  összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az
  érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel.
  Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért.
  Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti
  észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint
  tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és
  rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember
  türelmesen várja ezt a jót.
  Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és
  diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez
  nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem
  szabad betörnünk.
  A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy
  akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül
  szülei vagy testvérei vagyunk is.
  Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem
  érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden
  körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem
  szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még
  nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna –
  semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már
  benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz,
  ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.
  Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az
  uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem
  lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint
  amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.
  Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs
  bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra
  már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a
  magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.
  Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés
  és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már
  senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát,
  mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy
  lépést tesz az igazi természet felé előre.
  A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem
  juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet
  hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha
  viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes
  ember sem juthat előre.
  Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó
  az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden
  lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden
  körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan
  mindnyájukért felelősek.
  Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz
  világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely
  végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az
  emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a
  lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az
  emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg.
  Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek
  ki.
  Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem
  eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő
  maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül,
  még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban
  valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába
  kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik
  ki belőle, mely szétárad egész környezetére.
  Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi
  természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő
  kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben
  közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden
  gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik.
  Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati,
  fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak,
  mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre
  gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.
  Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk.
  Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő
  előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.
  Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki
  tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még
  hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen
  viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor
  az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az
  igazi természet.
  Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek
  oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság
  nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb
  körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára,
  zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden
  terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres
  szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a
  féltékenységet izgatja.
  Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem
  pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy
  emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk,
  csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben,
  legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.
  Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz
  uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe
  esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk
  és lelki egészségünk jelei.
  Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy
  valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki
  köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki
  életről.
  A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások
  gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek,
  hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy
  tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj
  «nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: _Tiszteld és
  becsüld mindenki másban_ _az embert és bánj vele végső czélod közössége
  szerint_.
  Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü
  természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy»
  igazság.
  Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy
  utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes
  kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.
  Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami
  természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag
  igaz, az rendszerint megmásul.
  A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető
  legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be
  kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már
  évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer
  emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog
  rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton,
  mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet,
  sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a
  rémlátást.
  De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban
  benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan
  és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a
  nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne
  folyik át.
  Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és
  állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna
  ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek
  ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak
  tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.
  Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy
  igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is
  felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még
  gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.
  Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé
  erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a
  gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz
  alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz,
  aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege
  egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem
  azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az
  emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban,
  az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az
  emberiség történetében és alakulásában.
  
  Jézus és az új erkölcs.
  Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan
  veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az
  ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez
  már mind megvan a kereszténységben.
  Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek
  egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a
  kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint
  Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.
  Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet
  követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében.
  Nélküle nem is tudnánk róluk.
  A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak,