A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 11

Igen gyorsan közeledünk tehát azon magas szám felé, amelyet az indus
filozófusok vettek föl a földi élet fejlődése számára.
A legutolsó kérdéshez értünk, ahhoz t. i. hogyan alkalmazhatjuk az
örökkévalóság fogalmát az élet létezésének kérdésére. A természettudósok
általában azon felfogás felé hajlanak, hogy az élet még ma is működő
kémiai és fizikai erők hatására a földön jött létre. A többség felfogása
e tekintetben nem különbözik lényegesen a primitiv népekétől. Mások azt
tanítják, hogy a földi élet a világűrből származik. E felfogással
találkozunk az északi legendákban is, amelyek több isten és egy emberpár
földrevándorlásáról regélnek, akik a Mime kútja melletti ligetből (amely
megfelel a világűrnek) jöttek ide. E felfogás számos követőre talált,
közöttük megemlítendők a kiváló botanikus Ferdinánd Cohn és lord Kelvin,
korunknak talán legnagyobb fizikusa. Az e felfogással eddig együttjáró
nehézségeket oly módon igyekeztem elhárítani, hogy fölvettem a sugárzási
nyomást, mint azon hajtó erőt, amely a csirákat a világűrön át tovább
viszi. Hogy e felfogás a nagy nehézségek dacára, amelyekkel küzdenie
kellett, mégis több követőre talált, annak az az oka, hogy végül is
belefáradtak a minden évben újra felbukkanó téves hír cáfolásába, amely
szerint sikerült volna a holt anyagot csira nélkül életre kelteni. E
kérdés körülbelül ugyanazon stádiumban van, mint aminőben fél évszázad
előtt volt a «perpetuum mobile» problémája. Igen valószínű, hogy az
«ősnemzés» problémája jelen alakjában, mint előbb a «perpetuum mobile»
lekerül a tudományos kutatás mezejéről. Egyéb alig marad hátra, minthogy
föltegyük, hogy az élet a világűrből, azaz előbb lakott világokból
került a földre, és hogy az élet az anyaghoz és energiához hasonlóan
örök. Jelenleg azonban igen lényeges különbség van közöttük, amely
megnehezíti az élet örökkévalóságának bizonyítását; nem tudjuk ugyanis
az életet különböző megjelenési alakjaiban mennyiségére nézve megmérni,
mint az anyagot és az energiát. Azonkívül világos, hogy az élet hirtelen
megsemmisíthető anélkül, hogy kimutathatóan más élet keletkezne belőle.
Buffonnak sajátságos, különálló felfogása volt az «élet-atomok»
megmaradásáról.
Az élet-mennyiség mérési módjának felfedezése forradalmi felfedezés
lenne, ami tán sohasem lesz meg, de az élet örök tartamát mégis könnyen
megérthetjük. A természet örök körforgásában mindig lesznek oly
égitestek, amelyeknek viszonyai az életre nézve kedvezőek, és azért
bizonyos, hogy élőlények népesítik be azokat. Ha a «pánszpermia»
elmélete győzedelmeskedni fog, igen fontos hatással lesz a biológiai
tudományokra, épúgy, mint a hogyan az anyag megmaradásának elve az
utóbbi években rendkívül termékenyítőleg hatott az exakt tudományok
fejlődésére.
Egy fontos következtetést már előre levonhatunk, hogy a világegyetemben
lévő összes élőlények szervezetileg rokonok, és ha az égitestek egyikén
megindúl az élet, annak a legalsóbbrendűbb ismert formákból kell
kiindulnia, hogy aztán lassú fejlődés folyamán mind magasabb fokig
emelkedjék. A fehérje minden körülmények között kell, hogy anyagi
alapját képezze az életnek, és olyan eszmét, aminő pl. az, hogy a napban
élőlények lehetnek, a képzelődés birodalmába kell számüznünk.
A filozófusok legtöbbje az örökélet elméletének volt híve és ellenzője
az ősnemzés tanának. Elegendő, ha arra vonatkozólag Herbert Spencer
szavait idézzük, akinek talán többel tartozunk, mint bárki másnak az
evolució filozófiájának összefüggő kidolgozásáért. Egy megjegyzése így
hangzik: «Azok, akik azt állítják, hogy élőlények élettelen testekből
vagy semmiből keletkezhetnek, kéretnek, írják le, hogy és mint
keletkezhet egy új szervezet, de világosan, és akkor azt fogják találni,
hogy sohasem gondoltak ki olyasmit és nem is fognak tudni kigondolni.»
Cuvier a teremtési elméletet a végletekig vitte. D’Orbigny-vel együtt
fölvette, hogy a természet bizonyos nagy forradalmainál, amelyeket
vulkánikus kitöréseknek képzelt, minden élet elpusztul és az
elpusztultak helyébe más fajok teremtettek. E felfogás most teljesen
elavult, de miként Frech nemrég megmutatta, egészséges magvat is
tartalmazott. Csak a vulkanikus kitöréseket pótolnunk kell a nagy
éghajlati változásokkal, amelyeket jégkorszak név alatt ismernek. A
jégkorszakok idején sok növény és állatfaj elpusztult, ezeket a hideg
elmultával új fajok váltották fel, amelyek közbe kifejlődtek vagy
életben maradtak.
Jacques Loeb, a kiváló amerikai fiziológus ráterelte a figyelmet a
tengervíz alkalikus hatására a kereszteződésből származó fajok
létrejötténél. Közönséges tengervízben a strongylocentrotus purpuratus
nevű tengeri sün petéit nem termékenyíti meg az asterias ochracea
tengeri csillag magja. De ha 3–4 cm3 négyszázalékos nátronlug oldatot
adunk a tengervíz literjébe, akkor a kereszteződés kitünően sikerül. De
mivel a tengervíz alkalinitása oly időszakban növekedik, amikor a levegő
kevés szénsavat tartalmaz, nem valószinütlen, hogy a jégkorszakok
idején, amely az életre egyébként kedvezőtlen volt, új fajok
keletkeztek. Ily módon midőn visszatért a meleg, verseny támadt az új
fajok között a jégkorszak utáni szabad területen, és világos, hogy ez az
életrevalóbb fajok erős fejlődésének kedvezett.
Mielőtt elhagynók a pánszpermia kérdését, néhány azzal összefüggő dolgot
érintünk, melyeket a legutóbbi idők kisérletei világítottak meg.
Az a lehetőség, hogy az élet a sugárzási nyomás segítségével egyik
bolygóról egy másik, távoli naprendszer bolygójára juthat, azon alapul,
hogy a világűrben, a naprendszerek határain túl alacsony hőmérséklet
uralkodik, aminek következtében az életfolyamatok ott oly erősen
csökkennek, hogy az élet ezáltal millió éveken át megmaradhat. Madsen és
Nymann, valamint Paul és Prall több nevezetes kisérletet tettek abban az
irányban, hogy minő befolyással van a hőmérséklet az élet megmaradására.
Az előbbiek a lépfene-spórák szívósságát vizsgálták különböző
hőmérsékletnél. Alacsony hőfokon (pl. jégveremben) hónapokig el lehet
tartani azokat, anélkül, hogy csiraképességükből észrevehetőleg
veszítenének, míg 100°-nál néhány óra alatt elpusztulnak. Az az érdekes,
hogy a hőmérséklet itt körülbelül ugyanoly befolyást gyakorol, mint más
életfolyamatnál, úgy hogy ha a hőmérséklet tíz fokkal emelkedik, a
reakciók mintegy két és félszer gyorsabban állanak be. Ezen arányt
vettem alapul azon számításaimban, amelyek a csiraképességnek alacsony
hőmérséklet melletti tartamára vonatkoznak.
Amíg ezen kisérletek a víz fagypontja feletti hőmérsékleten történtek,
addig Paul és Prall kisérletei a folyékony levegő forrpontján (−195°)
folytak le. Emellett a sztafilokokkusz vegetativ formáit használták (nem
spórákat), a baktériumok egy faját szárított állapotban. Amíg ezek fele
a rendes szobai hőmérsékletnél három nap alatt elpusztult, addig a
folyékony levegő hőmérsékletén életképességük négy hónap alatt sem
csökkent észrevehetőleg. Ez igen szép bizonyíték a csiraképesség
konzerválására a rendkívüli hideg által. Föltesszük, hogy a világűrben a
legnagyobb fokú hideg uralkodik.
Egyébként a perpetuum mobile és az ősnemzés problémáinak
összehasonlítását még egy irányban folytathatjuk. A tapasztalat azon
meggyőződésre késztet, hogy a földön és általában a naprendszerben
uralkodó viszonyok között lehetetlen munkakifejtés mellett örök mozgás.
De meg kell azt is engednünk, hogy a Maxwell által fölvett kivételes
eset nagy szerepet játszik a ködfoltokon, azon égitesteken amelyek
bizonyos tekintetben ellentétei a napnak. Hasonlóan elképzelhető, hogy
amennyire ma meg tudjuk itélni a dolgot, ősnemzés nem fordulhat elő a
földön; és valószinüleg előbb, a meglehetősen hasonló viszonyok között
szintén nem fordulhatott elő; de a világegyetem más részében, ahol
lényegesen eltérők a fizikai és kémiai viszonyok, aminők kétségkívül
vannak és voltak a mérhetetlen űrben, fölléphetett e jelenség.
Azon pontról vagy pontokról, ahol ősnemzés lehetséges volt,
elterjedhetett az élet aztán a többi lakható égitestre. Ha az ősnemzés
eszméjét ebben az értelemben vesszük, sokkal valószínűbb, mintha azt
tételeznők fel, hogy az élet minden egyes, végtelen számú égitesten,
ahol csak előfordúl, csira nélkül keletkezett.
Viszont világos, hogy miután a világegyetem egészében véve végtelen idő
óta áll fenn a maihoz hasonló viszonyok között, tehát életnek is kellett
mindig lennie, bármily távoli multra is gondolunk.
Ezen utolsó fejezetben igyekeztünk bebizonyítani, hogy még mielőtt a
természettudományok alapvető törvényeiket (az energia- és
anyagmegmaradásának törvényeit) formulázhatták volna, ezen törvények
többé-kevésbé tudatosan alapul szolgáltak a filozófusok
világmagyarázatainak. Tán azt lehetne mondani, hogy sokkal észszerűbb
lett volna minden további nélkül elfogadni a filozófusok felfogását és
nem várni a természetkutatók megokolására. Ez tán meg is történt volna,
ha e filozófusok tanaival egyidejüleg nem hirdettek volna más
gondolkodók határozottan ellentmondó nézeteket. A természettudományi
vizsgálat tehát nélkülözhetetlen volt.
Továbbá nagy különbség van azon filozófiai elmélkedések és az
utóbbiakból levezetett természettudományi törvények között. Ha például
Empedoklesz és Demokritosz azt tanították kortársaik általános
felfogásával ellentétben, hogy az anyag megmarad, az teljesen más, mint
Lavoisier bizonyítása, hogy ha a fém oxigént vesz a levegőből és azáltal
nehezebbé lesz, a súlynövekedés teljesen megfelel a fém által lekötött
oxigén súlyának. E kisérlet csak egyike ama bizonyításoknak, amelyeket a
kémikusok minden nap adnak és amelyek azt mutatják, hogy az anyag
megmaradásának elvéből levont következtetések sohasem vezetnek félre
bennünket.
Hasonlókép áll a dolog Descartes, Leibnitz és Kant filozófiai
elmélkedéseinél a nap fokozatos kiégéséről, amelyekben már homályosan
benne rejlik az az eszme, hogy az energia nem keletkezhet semmiből.
Azonban csak Mayer és Joule kisérleti bizonyításai után, amelyek
megmutatták, hogy amint egy bizonyos energiamennyiség (pl. munka
alakjában) eltünt, a megfelelő mennyiség mindig föllép más alakban (pl.
hő alakjában) – csak ezek után lehetett teljes bizonyossággal állítani,
hogy a nap felhalmozott energiamennyisége a kisugárzás következtében
mindinkább csökken, míg végül egészen el kell fogynia, ha csak
egyik-másik módon nem pótolja valami. Azelőtt a legkiválóbb férfiak,
mint Laplace és Herschel is, nem találtak ellentmondást azon
föltevésben, hogy a nap sugárzása csökkenés nélkül örökké tart, ez a
mindennapi tapasztalaton alapuló általános felfogás ma is fennáll. Kant
felfogása a világfolyamat mindig visszatérő megújhodásáról – bár csak
általánosságokat említ – igen nevezetes, de ellentmondásba jut a
kivitelben az energia megmaradásának elvével. Ugyanaz áll Du Prel
kisérletére is.
Kantnál a világfolyamat megismétlődésének eszméje etikai elven alapul.
«Jóleső érzéssel» fogadja azon gondolatot, hogy a világon továbbra is
lesz szerves élet. Azonkívül szerinte ellentmond az isteni
tökéletességnek, hogy a napok örökre kialudjanak. Spencer tárgyilagosabb
szempontból indul ki, amikor azt mondja, hogy a világegyetem
fejlődésében bizonyos törvényszerűség érvényesül. Ő azon modern
állásponton van, hogy a világ végtelen idő óta áll fenn és nem is lesz
vége, míg Kant azt hitte, hogy a világ teremtés által jött létre.
Spencer szerint az anyag összehúzódásának és szétszóródásának korszakai
váltakoznak, ami az indus nyugalmi és fejlődési periódusokra emlékeztet.
A naprendszer, mondja Spencer, mozgó egyensúlyi helyzetben lévő
rendszer, amely végül úgy oszlik el, hogy megint megritkult anyaggá
válik, mint aminőből keletkezett. De hogyan történjék az ily
szétszóródás, amikor csak vonzó erő ismeretes, aminő Newton
gravitációja, az érthetetlen. Jóllehet Spencer megemlékezik az égitestek
közötti összeütközés lehetőségéről, azonban a szétszóródás folyamatában
nem tulajdonít annak szerepet. De ha taszító erők nem volnának, akkor
minden koncentrálódnék a világegyetemben.
A világegyetem örök ciklikus fejlődésének eszméjét – amelyről az indus
filozófusok a mult szürkületében álmodoztak – csak úgy dolgozhatjuk ki,
ha megalkotjuk a sugárzási nyomás fogalmát és bebizonyítjuk, hogy az
entropia bizonyos körülmények között csökkenhet is.
Az eszmékkel úgy vagyunk, mint az élő szervezettel. Sok magvat hintenek
el, de csak kis mennyiség indul csirázásnak; és a belőlük kifejlett
élőlények közül a legtöbben a létért való küzdelemben elpusztulnak, úgy
hogy csak kevés marad életben. Hasonló kiválasztásnak vannak alávetve a
természettudomány tanai, a természetnek leginkább megfelelőket szemelik
ki közülök. Gyakran halljuk, hogy hasztalan foglalkozunk elméletekkel,
mert azokat mindig megdöntik. Aki azonban így beszél, az nem látja
tisztán a fejlődést. A ma uralkodó elméletek, amint az eddigiekből
láthattuk, a legrégibb kor felfogására vezethetők vissza. Homályos
sejtésekből kiindulva mind nagyobb világosságra és érvényességre tettek
szert. Például Descartes örvényelméletét elhagyták, amint Newton
meggyőzően kimutatta, hogy a világűrben nem lehet jelentős mennyiségben
anyag; de Descartesnak több eszméje életképes maradt, ilyen például
nézete a ködfolt forgásáról, amiből a naprendszer fejlődött ki. Épúgy
felismerjük nézetét a bolygóknak az űrből a naprendszerbe való
bevándorlásáról Laplace azon tanában, hogy bevándorolt üstökösök részt
vettek a bolygók képződésében és befolyásolták mozgásukat, valamint a
fentemlített észrevételben, hogy a vonzási középpontok, amelyek körül a
napködfoltban a bolygók képződtek, kivülről jöttek.
Mi sem tévesebb tehát, mint azon felfogás, hogy az elméleti munka
kozmogóniai kérdésekben hasztalan, vagy hogy nem juthatunk tovább, mint
az ókor filozófusai, mert néhány általuk hirdetett felfogás igen közel
járt az igazsághoz és azért föltaláljuk azokat modern kozmogóniáinkban
is. E téren a fejlődés a legutóbbi idő folyamán gyorsabban haladt előre,
mint bármely előbbi időben, ami a természettudományok jelen virágzó
korának köszönhető, amellyel még megközelítőleg sem versenyezhet egy
megelőző korszak sem.
Örvendetes tény az is, hogy az évszázadok folyamán mindjobban haladt az
emberszeretet, amire fentebb nem kevés példát soroltunk föl. Nagyjában
véve tagadhatatlan, hogy a mindent átölelő természet, a szabadság és az
emberi érték fogalmai mindig egyidejüleg fejlődtek, avagy megállottak,
aminek kétségkívül az az alapja, hogy ha az emberiség előre halad, a
különböző művelődési területek mind kibővülnek. Mi azt találjuk, hogy a
természettudósok minden korban szót emeltek az emberszeretet érdekében.
Aki éber szemmel kiséri a természet fejlődésének lehetőségeit, és annak
végtelen változatosságát, irtózik a csalárdságtól és megveti a más
rovására való boldogulást.