A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 02

égboltozat, amelyet Marduk kemény fémből alkotott, amely nappal úgy
ragyog, mint a nap, éjjel pedig csillagokkal telehintett sötétkék
haranghoz hasonlít. A boltozat északi oldalán félkör alakú, kétnyílású
cső van, az egyik nyílás keletre néz, a másik nyugat felé. Reggel kilép
a nap a keleti nyíláson, lassacskán fölemelkedik az ég déli részére,
végül leszáll a nyugati nyílásnál, ahova az éj beálltával bevonul. A nap
átsiklik éjjel a csövön, hogy másnap újra kezdje pályáját. Marduk az
évet a nap járása szerint 12 hónapra, a hónapot három dekádra osztotta.
Az év tehát 360 napos volt. Minden hatodik évhez 13-ik hónapot
csatoltak, tehát az év átlagosan mégis 365 napos volt.
A kaldeusok kulturáját leginkább az évszakok változása befolyásolta, ép
azért nagy súlyt fektettek az időszámításra. Eleinte, úgy látszik, a
hold mozgását vették időszámításuk alapjául, mint a legtöbb nép. Azonban
csakhamar észrevették, hogy a nap hatása fontosabb és a nap-évet vették
föl, amelynek beosztása a monda szerint Marduk érdeme. Korán fedezték
fel azt is, hogy az évszakok meghatározására nézve igen fontos, ha a
csillagok helyzetét megfigyelik. Mivel az évszakok változása teljesen
uralkodik a szerves világ felett, amelytől az emberiség sorsa függ,
végül is az emberekben a csillagok hatalmának káros és túlzott hite
fejlődött ki. Ez a balhit húsz századon keresztül, az újkor elejéig
bénítóan hatott a természettudományi kutatásra. Diodorusz Szikulusz,
Cézár kortársa következő módon fejezi ki véleményét: «A kaldeusok
azáltal, hogy hosszú időn át figyelték a csillagok mozgását és
gondosabban tanulmányozták a csillagok járását és törvényeit, mint más
nép, sokat tudnak jósolni az embereknek. A kaldeusok szerint a jóslásra
és a jövőre való hatásra nézve öt csillag volt a legfontosabb, amelyeket
mi bolygóknak nevezünk. (Merkur, Vénusz, Marsz, Jupiter és Szaturnusz.)
Ők ezeket «tolmácsok» kifejezéssel foglalták össze. Szerintük ezen
csillagok pályájában azonban még harminc más csillag áll, amelyeket
«tanácsadó isteneknek» neveznek. A legfelsőbb istenek száma 12,
mindegyikhez hozzátartozik egy hónap és az állatkör egy-egy csillagképe.
Ezen csillagképeken halad át szerintük a nap, a hold és az öt bolygó.»
A kaldeus papok teljesen kidolgozták az asztrológiát. Gondosan
feljegyezték a csillagok napi helyzetét és azt előre is ki tudták
számítani a közeljövőre nézve. Az egyes csillagok isteneket képviseltek,
vagy pedig egyenesen azonosították azokat az istenekkel. Ha tehát valaki
tudni akarta, mely istenek határoznak fölötte, akkor a papokhoz fordult,
akik ismerték a csillagokat. A papok dús jutalom ellenében megmondták,
hogy az illető születése napján minő helyzete volt a csillagoknak és
ilyen módon megtudhatta sorsának főbb mozzanatait. Ha valaki
meghatározott napon fogott valamely vállalatba, akkor előre lehetett
tudni, hogy szerencsés lesz-e a dolog. Ha jóindulattal ítéljük meg a
kaldeus papokat, akkor azt mondhatjuk, hogy felfogásuk alapja ugyanaz a
meggyőződés volt, ami napjainkban, t. i. hogy minden esemény bizonyos
külső körülmények szükségképi következménye. Ezt azonban azzal a hibás
véleménnyel kapcsolták össze, mely a legegyszerübb vizsgálat után is
tarthatatlan, hogy a hold és a bolygók helyzetének lényeges hatása van
az emberre. Azon felfogásból, hogy az égitestek istenek, az következett,
hogy a csillagászattan részévé lett az istenek tanának, illetve a
vallásnak. A csillagászatot ezen okból az uralkodó papi osztály a saját
maga részére foglalta le. Aki a papok hitében kételkedni mert, azt azon
hatalmi osztály, amelynek a papokkal közös érdekei voltak, kiméletlenül
üldözte. Ezt a kegyetlen keleti vonást a klasszikus ókor népei
örökölték, a középkor félbarbár népeinél pedig igen nagy mérvet öltött.
A kaldeusok világalkotási mondája már azért is fontos reánk nézve, mivel
ezt, ámbár kissé megváltoztatva, átvették a zsidók, tőlük pedig a
keresztények. Hogy a modern tudományos kutatás mily elterjedést
tulajdonít a teremtési mondáknak, azt igen jól mutatja Delitsch műve:
«Babel und Bibel», amelyre itt is felhívjuk a figyelmet. A zsidók is a
kaoszt tartották a kezdetnek, a föld alaktalan volt és üres, a
mélységeket (ősvizet) sötétség borította. Berozusz babiloni pap szerint:
«kezdetben minden csak víz és sötétség volt.» A zsidók a mélységet
személynek vették és Tehom-nak nevezték, ez pedig etimologiailag egyenlő
Tiamat-tal. Isten (Elohim) a már meglévő anyagból teremtette (azaz
inkább kialakította) a földet.
Elohim elosztotta a vizet. A víz felső részeit az ég foglalta magába, az
alsó részbe helyezte a földet, amelyről azt hitték, hogy lapos, vagy
félgömb alakú és úszik a vízben. A víz fölött volt a mozdulatlan égbolt,
melyre rá voltak erősítve a csillagok. Az égbolt azonban épen nem
emelkedett nagyon magasra, a madarak fölemelkednek odáig és ott végig
röpülnek. Enoch elmondja, hogyan pusztította el a gyehenna tüze azokat a
csillagokat, amelyek Elohim parancsa dacára sem kezdtek ragyogni.
Szerinte a csillagok «rossz angyalok», kiket isten megfosztott isteni
mivoltuktól.
A kaldeusi és a zsidó teremtési monda főleg abban különbözik egymástól,
hogy az utóbbi monoteisztikus, az előbbi nem. Azonban a kaldeusi
mondában is van bizonyos egyistenhívő vonás, t. i. Marduk mindennek ura,
sőt az istenek fölé is kiterjed hatalma.
A zsidó kozmogóniában a főniciai felfogás nyomát találhatjuk, t. i. a
világot alkotó tojásra céloz e kijelentés: «Elohim szelleme költött
(rendesen úgy fordítják, hogy lebegett) a víz fölött.» Marduk és Tiamat
küzdelmére is találunk utalást a Leviatan nevű tengeri szörnyetegnek
Jahve általi legyőzetése mondájában. A zsidó világkeletkezési monda,
tehát a keresztény is, kozmogóniai szempontból nem mondható eredetinek.
Az egyiptomi teremtési elbeszélések igen régiek, ámbár később
keletkeztek, mint a megfelelő kaldeusi mondák; az ezen szempontból
legfontosabbakat Maspéro összeállítása szerint közöljük. A semmi
fogalmát még nem alkották meg. Az anyag rendezetlen alakban benn volt a
«sötét vizekben», ahol különböző vidékeken más-más főisten állította elő
az élő lényeket és az élettelen tárgyakat. Az illető főisten saját
megszokott módszere szerint pl. szövéssel, vagy fazekas koronggal
alakította ki ezeket. A teremtési monda leginkább a Nilus keleti
deltájánál fejlődött ki. Az ég és föld kezdetben szorosan összefonódva
pihent az ősvízben. A teremtés napján Shu nevű új isten lépett ki az
ősvízből, megragadta Nuit istennőt és úgy emelte föl, hogy az kezeire és
lábaira támaszkodva – az égbolt négy oszlopa – képezte a csillagos eget.
Sibu, a föld, ezután növényzettel vonta be magát; emberek és állatok
keletkeztek. Ra napisten is az ősvízben feküdt egy lótuszvirág
bimbójában; a teremtés napján kinyíltak a levelek, Ra kilépett, hogy
elfoglalja helyét az égen. Ra-t gyakran azonosították Shuval. Midőn nap
világította be Nuit-et, az eget és Sibu-t, a földet, számos isten
született, köztük Ozirisz, a Nilus istene. A meleg napsugár hatása
folytán mindenféle élő lény fejlődött ki: növények, állatok és emberek.
Több legenda szerint ez a Nilus iszapjának erjedése útján történt, oly
ősnemzés útján, amelyben történeti időben is hittek. Voltak, akik azt
hitték, hogy az első emberek, a nap gyermekei tökéletes boldogak voltak,
a későbbi utódok már visszafejlődtek és elvesztették boldogságukat.
Viszont mások azt hitték, hogy a legrégibb emberek természete állatias
volt, csakis tagolatlan hangokkal értették meg magukat; végül Thot isten
tanította meg őket a beszédre és az írásra. Láthatjuk tehát, hogy még a
darwinizmusnak is volt előfutárja a kultura gyermekkorában.
A klasszikus kornak igen hiányos fogalmai voltak a világ keletkezéséről.
Heziodusz (körülbelül 700-ban Kr. e.) Theogoniájában és «Munkák és
napok» című művében elmondja a görög teremtési mondát.
A kaoszszal kezdődött minden. Azután jött Gea, a föld istennője, minden
dolog anyja; saját fiát, Uranoszt, atyjának tartották. Primitiv népfajok
gyakran hitték azt, hogy az istenek ősei ég és föld. Ha kritikailag
vizsgáljuk a következő naiv, gyermekes, néhol barbár költeményt, úgy
csekély az értéke. Voss metrikus fordítása a következő:[2] (Theogonia,
104–130. és 364–375. vers.)
Heil Euch, Kinder des Zeus, gebt lieblichen Ton des Gesanges!
Rühmt nun den heiligen Stamm der unsterblichen ewigen Götter;
Welche die Erde gezeugt und der sternumleuchtete Himmel,
Auch die düstere Nacht, und wieviel aufnährte die Salzflut:
Sagt mir denn, wie Götter zuerst und Erde geworden,
Auch die Ström’ und des Meers endlos aufstürmender Abgrund,
Auch die leuchtenden Stern’, und der weitumwölbende Himmel:
Und, die aus jenen entsprosst, die seligen Geber des Guten,
Wie sie das Reich sich geteilt, und göttliche Ehren gesondert,
Und wie zuerst sie behauptet den vielgewundnen Olympos.
Dies nun meldet mir Musen, olympische Häuser bewohnend,
Seit dem Beginn, und saget, wie eins von jenen zuerst ward.
Siehe, vor allem zuerst war Chaos; aber nach diesem
Ward die gebreitete Erd’, ein dauernder Sitz der gesamten
Ewigen, welche bewohnen die Höhn des beschneiten Olympos,
Tartaros Graun auch im Schosse des weitumwanderten Erdreichs,
Eros zugleich, der, geschmückt vor den Ewigen allein mit Schönheit,
Sanft auflösend, den Menschen gesamt und den ewigen Göttern
Bändiget tief im Busen den Geist und bedachtsamen Ratschluss.
Erebos ward aus dem Chaos, es war die dunkele Nacht auch.
Dann aus der Nacht ward Äther und Hemera, Göttin des Lichtes,
Welche sie beide gebar von des Erebos trauter Empfängnis.
Aber die Erde zuerst erzeugete, ähnlich ihr selber,
Ihn, den sternigen Himmel, dass ganz er umher sie bedeckte,
Stets unerschütterte Veste zu sein, den seligen Göttern.
Ezután szülte Gea a «forró, puszta tengert» a Pontoszt. Uranosztól hat
fiút és hat leányt szült, az ú. n. titánokat: Okeanoszt, Koioszt,
(valószínűleg a világosság egyik istene, csak Heziodusz említi),
Kreioszt (félisten, felesége Euribia, Pontosz leánya), Japetoszt
(Prometeusz atyja, aki ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek
adta), Hiperiont (a neve azt jelenti, hogy «magasan vándorló»), Teiát (a
pompásat), Reiát (isten anyja, t. i. Zeusz volt a fia), Mnemoszinét (az
emlékezés istennője), Themiszt (a törvény és rend istennője), Thétiszt,
Főbét és Kronoszt (utóbbi istenséget fia, Zeusz megfosztotta uralmától);
azonkívül a ciklopokat (egyszemű óriások, kiket Apolló megölt) és
másokat. Kevésbbé érdekes elősorolni Heziodusz verses katalógusát,
amelyben a neveket részben ő maga találta ki. Nevek kitalálását, a
poézis ezen egyszerű faját nagyban űzték az északi bárdok is. Még csak e
néhány sor a csillagok és szelek keletkezéséről Heziodusznál:
Theia gebar voll Glanzes den Helios, und die Selene,
Eos auch, die allen den Erdbewohnern leuchtet,
Und den Unsterblichen rings im weitumwölbenden Himmel:
Diese gebar einst Theia der liebenden Macht Hyperions.
Aber dem Krios gebar Eurybia mächtige Söhne,
Pallas samt Asträos, die hoch vorragende Göttin,
Perses auch, der vor allem an kundigem Geiste sich ausnahm.
Eos gebar dem Asträos die Wind’ unbändigen Mutes,
Zefyros, blassumschauert, und Boreas stürmisch im Anlauf.
Notos, da in Liebe zum Gott sich die Göttin gelagert.
Auch den Fosforos jetzo gebar die heilige Frühe,
Samt den leuchtenden Sternen, womit sich kränzet der Himmel.
Heziodusz «Munkák és napok» című művében leírja, hogyan teremtették az
istenek az embereket. Az emberek eleinte jók voltak, tökéletesek és
boldogak és gondtalanul éltek abból, amit a föld nyujtott. Azután
visszafejlődtek.
A rómaiak átvették a görög kozmogóniát, de nem fejlesztették tovább.
Ovidiusz «Metamorfozis» című művében azt mondja, hogy kezdetben csak a
rendezetlen, egyöntetű kaosz volt, «rudis indigestaque moles», a
földnek, víznek és levegőnek rendezetlen keveréke. A természet
elválasztotta egymástól az elemeket, a földet az égtől (a levegőtől) és
a víztől, a finomabb levegőt (az étert) a durvább (közönséges)
levegőtől. A «súlytalan» tűz pedig fölszállott az ég legmagasabb
részéig. A nehéz föld csakhamar leülepedett és körülvette a víz. Ezután
a természet megalkotta a tavak fenekét, a folyók medreit, a hegyeket,
mezőket és völgyeket. A csillagok, amelyeket addig a kaosz sötétített
el, ragyogni kezdtek és az istenek tanyáivá lettek. Növényzet
keletkezett és állatok, végül emberi lények léptek föl. Az emberek akkor
az ideális állapot aranykorát élték. Örökös tavasz uralkodott és dús
termés volt, anélkül, hogy vetettek volna. («Fruges tellus inarata
ferebat.») A folyókban tej és nektár folyt, és a tölgyfából méz
csöpögött. Midőn Jupiter (Zeusz) Szaturnuszt (Kronoszt) megfosztotta
trónjától és a Tartaruszba zárta, a kevésbbé boldog ezüst-kor
következett. E korszakban már tél, tavasz, nyár és ősz következett
egymásután és az embereknek a zord idő elől menedék után kellett
nézniök. A bronzkorban minden rosszabbodott. Végül a borzasztó
vas-korszak állott be, amidőn a szerénység, hűség és igazság elhagyták a
földet, átadták helyüket a csalásnak, erőszakosságnak és árulásnak,
továbbá a telhetetlen pénzsóvárgásnak és a legdurvább bűntényeknek.
Ovidiusz kozmogóniája csak kevéssé különbözik Hezioduszétól. Az
őseredeti naivitás nagyobbrészt tova tünt; Ovidiusznál már józan
rendszeresség van, amely megfelel a praktikus rómaiak gondolkodásának.
A következő pompás leírások Ovidiusz Metamorfozisából valók. (A fordítás
Kovách Imrétől való.)
A tenger, a föld s mely mindent föd, az ég azelőtt
Egyöntésü volt s az egész természet alakja.
Ős-zűrnek nevezék, mely idom és rendnélküli zagyva
Volt és lomha teher, hova egybe valának az össze
Nem vágó tárgyak más-más faju magva hordva.
Titán még nem lövelé szét sugarát a világra;
Sem növekedtével nem nyitá Phoebe szaruit,
A föld sem függött a körülte folyó levegőben
Terhével lebegve, még Amphitrite se fogta
Hullámkarjaival földünk partjait ekkor,
S hol föld, ottan volt a lég s a tengerek árja.
Járhatatlan vala így a föld, úszhatlan a hullám,
Fénytelen a levegő; önalakkal nem bírt még semmi.
Egymással küzdött minden. – Ugyanabban a testben
Forróval harcolt a hideg, szárazzal a nedves,
Lágy a durvával, könnyüvel vívott a súlyos.
Ezt a viszályt isten vagy jobb természet elosztá,
Földet mennytől s földtől vizet elkülönítvén
És elválasztván a híg levegőt a sűrűtől.
Amiket ő miután szétfejte s kivont a vak űrből,
Megszerkesztve örök békével, fűze rokonná.
A szomorú égnek könnyü, fényes tűzereje
Fölszállt s legfentebb választa helyet ki magának.
Legközelebb van ehhez a lég, súlyosabb s helye
Lent; de a föld tömörebb s sok súlyos elem tapadott rá.
Önsúlya nyomta alább. Az övező tenger a szélső
Téren ülepedett meg s a szilárd földet bekeríté.
E rendszerbe szedett tömeget, miután egyik isten
Így elválasztá s elzárván földarabolta:
Első ízben a földre hogy minden részről egyenlő
Légyen, nagy tányér idomát öltötte reája.
Aztán szétteríté a tengert; gyors szelek által
Duzzasztá s a körülvett földet parttal övezte,
Alkota forrást is, mély posványt és tavakat még
S kígyózó parttal keríté a lejti folyókat,
Melyek más-más helyt részint földtől felitatnak,
Részint tengerhez jutnak s ottan bevegyülnek,
Részint széles tóba ömölve a partjait nyalják.
Általa síkul a rét; a völgy süpped, miglen az erdőt
Lomb fedi s a köves bércek kitolulnak a földből.
S mint jobbról is két, s balról is két övre felosztá
Az eget és középütt hagya égő ötödik részt,
Ily számú övvel hasítá a gondviselés az
Éggel zárt földet is, most már ennyi öv osztja.
Forrósága miatt lakhatlan, mely közepén van.
Nagy hó föd kettőt; ugyanennyit helyeze közéjük
Mérsékeltséggel, fagyot és hőt összegyüjtvén.
Legfelül a lég leng, mely a tűznél annyival terhesb
Mennyivel a víznek súlyát túlhágja a földé.
Mind a ködöt, mind a felhőt itt állapítá meg,
Mind a mennydörgést, mely rendít emberi szíveket,
Mind a fuvalmat, mely villámmal jeget alkot.
A szeleket se hagyá a világ művésze a légben
Lakni szabálytalanul; más tájon fú noha most mind,
Alig volt lehető fékezni, ezt a világot
Hogy ne szakítsák szét; olyan a testvéri viszály itt.
Erre következik a szelek leírása, majd így folytatja:
Mind e fölé teríté a folyó s súlynélküli aethert,
Amely ment minden legkisebb földi salaktól.
Im alig szabályzá szét ezeket végvonalakkal
Már is föl kezdtek mindenhol tünni az égen
Csillagok, eddig ama zűr alatt elrejtve hevervén.
Hogy pedig egy tájék se legyen lény nélkül, az égbolt
Csillaggal s istenképekkel telt meg egészen.
S a fénylő halak a vizeket nyerték ki lakásul.
A föld állatokat, a mozgó lég szárnyasokat nyert.
Mindeddig nemesebb s magasabb elmére fogékony
Állat nem vala, mely a többi felett uralgjon.
Ember lett hát, kit vagy a minden rendszerezője
S az ifjú világ művésze teremtett isteni magból,
Vagy úgy lőn, hogy az ég magvát őrzé meg ölében
A magas aethertől nem rég zárt és megujult föld,
Mit Prometheus összevegyítvén tiszta folyammal,
Mindent kormányzó isten képét lehelé rá;
S míg lehajoltan néz minden más állat a földre,
Ő magas állást nyert, az eget kell mérni szemével
S a csillag felé hordozni emelt, nemes arcát.
Első ízben arany-kor lett, mely bírátlanul, önkényt
S törvények nélkül tartott hitet és jogokat meg.
Távol volt fenyítés és függés, ki se olvasott ércbe
Róva fenyítő szót, bírát nem féle könyörgő
Népsereg és bizton voltak, noha nem vala bíró.
Még a fenyő nem szállt le folyóvizekre, levágva
A honi bércekről, hogy más földrészre evezzen,
S ön tengerpartján kül mást nem ismere ember.
Városokat meredek, mély sáncok nem körítének
Sem zord harcriadó nem volt még, se a csavargós
Harsona, sem kard, sem sisak; és harc és háború nélkül
Csendes béke ölelte a gond és bútól szabad embert.
Sőt a kapálatlan, nem művelt és ekevastól
Szűz szántóföld is mindent megterme magától.
Azután megszünt az örök tavasz kora, az aranykor. Jupiter négy évszakot
teremtett. A nyár heve és a tél szigora ellen oltalmat kellett keresni.
Már nem elégedtek meg a föld önkéntes adományával, művelni kezdték a
földet.
Harmadszor rézkor követé az arany s az ezüstkort,
Mely érzésre vadabb s iszonyú fegyverre serényebb,
Mégsem egész romlott. Az utolsó a durva, kemény vas.
Befészkelte magát tüstént minden bűn e feslett
Korba: szemérem, jog, hűség, erény elenyésztek,
Fészket volt helyükön fortély építe, csalárdság,
Csel, vétkes kincsszomj, birtokvágy s durva erőszak.
Szélnek ereszti a hajós vásznát, a szelet noha jól nem
Ismeri: s mely fennállt hegyeken, magasan, sok időig,
Nem látott vizeken himbált föl és le a csónak.
A földet, mely előbb, mint szél és nap fénye, közös volt,
Hosszú határokkal gondos mérnök jelölé ki.
A dús földtől már nemcsak gabnát követeltek
S más kellő tápszert; gyomrába hatolt be az ember
S mik rejtetten, nem messze rakattak le a Styxhez,
A gonosz útra vivő kincsek kikerülnek alulról.
A bűntermő vas, meg az annál kárhozatosabb fém:
Sárga arany feljött; föl a harc, mely harcol ezekkel.
Ez véres kézzel veri csörgő fegyvereit össze.
Étket rablás hoz, vendégtől társa se biztos.
Vő se ipától, nincs testvérek közt sem egyesség,
A férj nejének vermet váj, néki viszont ez,
Sápadtszín mérget kever undok mostohaasszony,
A fiú időnap előtt kérdi, hány éves az apja.
Halva a szeretet; a szűz Asträa – az utolsó
Mennyei társai közt – a véres földrül odább szállt.
Jupiter árvízzel pusztította el e fajt; az árvizet csak Deukalion és
Pyrrha élték túl. Ők Prometeusz (Deukalion atyja) tanácsára csónakot
vájtak; kilenc napig hányattak a tengeren, míg végül a Parnasszusz
hegyen szárazföldre jutottak. Köveket dobtak maguk mögé és ezekből
emberek lettek. A többi lény a naptól fölmelegített iszapból támadt
ősnemzés segítségével. Igen emlékeztet e monda a vízözön ékirásos
feljegyzésére, a bibliának Noahra vonatkozó elbeszélésére, továbbá az
egyiptomiak felfogására az élőlények keletkezéséről.
A sok isten később csaknem teljesen háttérbe szorul. Az egyedüli
uralkodó az istennek nevezett természet, a melior natura.


III. A LEGSZEBB ÉS LEGMÉLYEBB TEREMTÉSI MONDÁK.
Általában véve sok művelt nép megmaradt az előbbiekben vázolt
állásponton. Dacára annak, hogy Róma Krisztus előtt a műveltség magas
fokát érte el, Ovidiusz a világ keletkezéséről mégis csaknem úgy írt
akkor, mint Heziodusz 700 év előtt. Szinte azt hihetnők, hogy e hosszú
időn át mit sem haladt a természetkutatás. Mindamellett ez időben sok
gondolkodónak és kutatónak a világproblemát illető felfogása a fejlődés
oly fokát érte el, hogy ma is bámuljuk. Úgy látszik azonban, hogy ezen
munka gyümölcse csak a beavatottak számára volt fenntartva. Ha valaki
nyilvánosság előtt beszélt, akkor kötelességének tartotta, hogy azon
eszméket hirdesse, amelyek évszázadokra nyultak vissza; ezeket az
szentesítette, hogy a vallásba voltak bekebelezve. Lehet, hogy a
legtöbben, Lukréciusz kivételével, a természetkutatás eredményeit nem
tartották elég alkalmasnak költői alakításra. Valószínű, hogy a barbárok
azért pusztíthatták el oly hamar az antik kulturát, mert a tudomány nem
hatotta át a néptömegeket.
Igen valószínű az is, hogy az egyiptomi papok között voltak gondolkozók,
akik túl voltak már azon a primitiv állásponton, amely az egyiptomi
teremtési mondában nyilvánul. Tudásukat azonban saját osztályuk számára
tartották fenn, amely az által nagy hatalmat gyakorolt a szolgalelkű nép
felett.
Azonban Kr. e. 1400 körül egy felvilágosodott uralkodó, IV. Amenhotep
reformálni akarta az egyiptomi vallást, még pedig oly módon, hogy jobban
alkalmazkodjék az előrehaladt kulturához. Igen erélyesen fogott hozzá.
Kijelentette, hogy a nagyszámú istenek letüntek és csak egy istent ismer
el, Atent, a napot. Lerombolta a régi templomokat és elköltözött
Tébéből, amely tömve volt gyűlölt bálványokkal. Azonban az uralomvágyó
papság ellene zúdult és a tömeg vakon követte szellemi vezetőit. Így
történhetett az, hogy a bölcs király halála után az igazság ezen erélyes
kitörése nyomtalanul eltünt, úgy hogy veje és utódja Ai azt mondta:
«Kénytelen vagyok térdet hajtani oly istenek előtt, akiket megvetek.»
Amenhotep vallását az tette nagyszerűvé, hogy ő a napot helyezte minden
fölé, mint ami legkiválóbb a természetben. Ez csaknem megegyezik a mi
felfogásunkkal. A nap adja az energiát minden mozgásnak a földön, csak a
jelentéktelen árapály képez ez alól kivételt. Laplace feltevése
értelmében a föld anyaga is a napból ered, kivéve azon aránylag kis
tömegeket, amelyek mint meteorok hullnak le rá. Mondhatjuk tehát, hogy
«a nap minden dolog eredete», akár a földi dolgokat gondoljuk, mint a
primitiv népek, akár pedig a naprendszert értjük. Két szép himnusz
maradt ránk a napistenhez, akiket Re-nek és Atum-nak neveztek.
Imádat néked Re, napkeltekor, Atum napnyugtakor!
Te támadsz, te támadsz, te tündökölsz, te tündökölsz
Fénykoronáddal, te istenek királya.
Az ég és föld ura te vagy.
Te vagy, ki alkottad a csillagokat fönn, az embert itt alant.
Egyedüli isten vagy, ki kezdettől fogva volt.
Te teremtéd a földeket, te alkottad a népeket.
Te adtad nékünk a vizet, a szilárd földet, a Nilust,
Minden folyam a te ajándékod, te adtál éltet annak, ami bennük van.
Te kapcsoltad egybe a hegyek láncait; embert s földet te hívtál elő.
A Laplace-féle hipotézis alapján is a nap tekinthető az egyiptomiak
szerint legfontosabb csillagok, a bolygók alkotójául. Mivel a bolygókat
isteni lényeknek hitték, joggal mondhatták, hogy csak a nap volt
kezdettől fogva isten.
Amenhotep felfogására emlékeztet Zaratusztráé egy-két századdal később.
Szerinte végtelen idő óta áll fönn, a kaosznak megfelelő végtelen űr,
valamint a világosság és sötétség hatalma. Ormuzd, a világosság istene a
meglévő anyagból alakította ki a dolgokat. A teremtés sorrendje a
következő; összehasonlítás céljából közöljük a babiloni és zsidó
felfogást is:
_Ormuzd teremtette:_

1. A főisteneket,
2. az eget,
3. a napot, holdat, csillagokat,
4. a tüzet,
5. a vizet.
6. a földet és az élőlényeket.
_Marduk teremtette:_

1. Az eget,
2. az égitesteket,
3. a földet,
4. a növényeket,
5. az állatokat,
6. az embert.
_Elohim teremtette:_

1. Az eget,
2. a földet,
3. a növényeket,
4. az égitesteket,
5. az állatokat,
6. az embert.
Zaratusztra hívei is a napot tisztelték, mint a legfőbb világosságot, ép
úgy, mint a babiloniak Marduk napistent. Sok nép ösztönszerűen tért át a
sok isten imádásáról a napimádásra, így például a japánok is.
Idők folyamán mindjobban megváltozott Perzsiában Zaratusztra tana és
számos szekta támadt. Leghatalmasabb volt ezek között a zervaniták
felekezete, ezeknek legfőbb tétele az idő végtelenségének elve volt,
ebből támadt a jó principiuma (Ormuzd) és a rosszé is (Arimán).
Zaratusztra tanaitól, mohamedán és gnosztikus elemek segítségével
keletkezett a filozófiai, misztikus árnyalatú izmaelita vallás.
A világ mögött eszerint egy megfoghatatlan, megnevezhetlen lény van: a
végtelenség megszemélyesítése. Semmit sem lehet róla mondani és azért
nem is lehet imádni. Ebből a lényből szükségképen az emanációk egész
sora indul ki: 1. az összértelem, 2. az összlélek, 3. az alárendelt
ősanyag, 4. a tér, 5. az idő és 6. a rendezett anyagi világ, amelyben az
ember a legfőbb lény. Ez a vallás az anyagot, a tért és az időt magasabb
fokra helyezi, mint a tapasztalati világot. Ez megfelel a modern
felfogásnak, amely szerint az anyag, a tér és az idő végtelen. Az
összlelket szintén magasabbra tartja; ennek az élet örökkévalósága
felelhetne meg.
Zaratusztra tana szerint Astvad-ereta föl fogja támasztani a holtakat és
újra boldog idő köszönt be. Az izmaeliták azt vallották, hogy a
zoroasztrikus eredetű, a föltámadásra és utolsó itéletre vonatkozó tanok
csak képek, amelyek a világrendszer periodikus változásait ábrázolják.
Lehetséges, hogy az indus filozófia befolyása alatt magyarázták ezt így.
A régi indus papi osztály idők folyamán kifejlesztette az örökkévalóság
elméletét. Ennek mély filozófiai értelme van, mert benne van az anyag és
energia megmaradása tanának csírája. A végtelenség fogalma lényeges
alkateleme a mai világmagyarázatnak. Mivel a világegyetemben
szemmellátható a fejlődés, az örökkévalóságot csak úgy érthetjük meg, ha
fölvesszük, hogy a fejlődés mindig visszatérő periodusokban történik. A
következő elbeszélés mutatja, hogyan magyarázták az indiai bölcselkedők
ezt a folyamatot: Manu elgondolkozva ült. (A Védák himnuszaiban Manu
Noah-hoz hasonlóan az emberek ősatyja.) Ekkor a maharisik közeledtek
feléje, tiszteletteljesen köszöntötték, azt mondván: Urunk, kegyeskedj
rendben és gondosan megmagyarázni mindazon törvényeket, amelyek a dolgok
őseredetére és a keveredés által létrejött valóságokra vonatkoznak. Csak
te ismered, Mester, ezen egyetemes törvények eredetét, jelentőségét és
következményét. Ezen törvények alapvetők és megfoghatatlanok és
közönséges halandó számára érthetetlenek, mert ezek a Veda.»
(Bölcseség.) Erre a mindenható bölcsen így válaszolt: «Figyeljetek; e
világ sötét volt, megfoghatlan és határozott tulajdonságok híján való.
Ész nem foghatta fel, se nem nyilvánulhatott előtte, mély álomba
merültnek látszott. Midőn a feloldás teljessé vált (a világot teljesen
homogén oldatnak képzelték), akkor az úr (Brahma), aki számunkra
megfoghatlan és önmagának alkotója, az öt elemmel és más ősanyagokkal
észrevehetővé tette a világot. Elosztotta a sötétséget, a legszebb
fénnyel világította meg a világot és megindította a természet
fejlődését. Vágya támadt, hogy önmagából alkosson dolgokat, e célból
vizet teremtett és magot hintett beléje. Ezen magból ragyogó arany tojás
fejlődött ki, viszont e tojásból származott a férfialakú Brahma, aki
minden dolog eredete. Miután egy istenéven át (amely kevéssel több 3
billió emberi évnél) nyugodott a tojásban, a dicső isten a tojást
gondolatával kettévágta és kialakította belőle az eget és a földet. A