A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 04

Total number of words is 3777
Total number of unique words is 1869
25.3 of words are in the 2000 most common words
35.0 of words are in the 5000 most common words
41.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ismerték. Ha Pitagorasz követői a tüzet a nappal helyettesítették volna,
akkor tűrhetően ismerték volna a naprendszert. Az állócsillagok egét
üres gömbnek tartották, amely a tűz körül forog. Mivel tudták, hogy a
föld naponta megfordul tengelye körül, a fenti vélemény nemcsak hogy
fölösleges, hanem következetlen is.
Pitagorasz tanai mind világosabbá váltak. Alaposabban foglalkoztak a
jelenségek természetes okaival. Az efezuszi Herakleitosz azt vallotta,
hogy minden változik. (Élt Kr. e. 500 körül.) Empedoklesz sziciliai
születésű, (élt Kr. e. 450 körül) arra a modern felfogásra emelkedett,
hogy semmiből nem lehetett megteremteni a világot és hogy az anyagot
viszont nem is lehet megsemmisíteni. Minden dolog négy elemből áll, még
pedig a föld-, levegő-, tűz és vízből. A test látszólagos megsemmisülése
csak azt jelenti, hogy az alkotó elemek összetétele megváltozott.
Anaxagorasz, Periklesz tanítója, aki Kr. e. 500 körül született
Kis-Ázsiában, és a perzsa háború után Athénbe költözött, tanát az egész
világegyetemre vonatkoztatja, amelynek örök fennmaradását hirdette. Az
eredeti kaosz szerinte mind határozottabb alakot öltött; a nap óriási
izzó vastömeg volt, a csillagok is izzók voltak a világéterrel való
súrlódás folytán.
Mivel az athéniek is istenekként tisztelték a csillagokat, amint ezt
Plátónál és Arisztotelesznél olvassuk, Anaxagoraszt, Kleantesz nevű
tanítványa följelentése folytán istentagadás vádjával börtönbe zárták.
Csak a hatalmas Periklesz menthette ki, ennek köszönhette, hogy
elkerülte Szokratesz sorsát. Erre igen okosan önként számüzetésbe ment
Lampszakoszba, ahol köztisztelet vette körül; 72 éves korában halt meg.
Furcsa fogalmat alkothatunk magunknak a sokat dicsért athéni
műveltségről, amikor azt olvassuk, hogy legkiválóbb fiaik egymásután
számüzetésbe mentek, hogy elkerüljék a kegyetlen büntetést (gyakran a
halálbüntetést) filozófiai meggyőződésükért. Szokratesznek miután nem
akart megszökni, ki kellett ürítenie a méregpoharat. Plátó 12 évig élt
külföldön, mert nem akart tanítója sorsában osztozni, közben
Alsó-Itáliában megismerkedett Pitagorasz tanaival. Arisztoteleszt, Plátó
tanítványát egy Demeter-pap istenkáromlással vádolta, az areopag halálra
ítélte; azonban sikerült Euboea szigetére, Kalkiszba menekülnie, ahol 63
éves korában (Kr. e. 322-ben) meghalt. Diagoraszt, aki szintén tagadta a
görög isteneket, halálra ítélték; számüzetésben halt meg. Protagoraszt
száműzték, könyveit nyilvánosan elégették és Prodikoszt, aki azt
állította, hogy az istenek csak a természeti erők megszemélyesítői,
kivégezték. Ez mind Athénben történt, amit mi oly gyakran a szabadság
honának tartunk. A rabszolgaság igen elterjedt az athénieknél. Igen
sajnálatos, hogy a legtöbb ránkmaradt írást rabszolgák másolták le, akik
igen keveset értettek abból, amit följegyeztek. Valószínű, hogy a
filozófusok célzatosan rejtőztek homályos szavak mögé, hogy kikerüljék a
vakbuzgó nép üldözését.
Empedoklesz és Anaxagorasz után Demokritosz következett, aki a modern
természettudomány atomisztikus elméletének megalapítója. Abderában
született, Trákiában Kr. e. 460 vagy 470 körül, igen magas kort ért el;
szülővárosában halt meg. Nagy vagyont örökölt és ez lehetővé tette, hogy
sokat utazzék. Ő maga mondja, hogy egy kortársa sem látott annyit, mint
ő, nem élt annyiféle éghajlat alatt, se nem hallgatott annyi filozófust.
Még az egyiptomi matematikusok sem multák felül geometriai szerkesztés-
és levezetésben, akik között öt évet töltött. Ő volt a klasszikus kor
legnagyobb gondolkodója; azonban csak kevés irata maradt meg. Szerinte
az atómok állandóan mozognak, örökkétartók és elpusztíthatlanok; minden
test atómokból áll, illetve azok kombinációjából és minden a változatlan
természeti törvények szerint történik. Demokritosz szerint a nap óriási
nagy és a tejút a naphoz hasonló csillagokból áll. Végtelen sok világ
van; lassú változásnak van mind alávetve, keletkeznek és elpusztulnak a
világok.
Amit ezekről a filozófusokról tudunk, azt nagyobbrészt athéni és más
filozófusok közvetítésével tudjuk, akik mint Arisztotelesz is (Kr. e.
385–322 között) megtámadták ezeket a tanokat. Szokratesz azt mondja,
hogy a csillagászat érthetetlen, oktalanság azzal foglalkozni. Plátó
(Kr. e. 428–347 között) azt kivánta, hogy Demokritosz 72 könyvét égessék
el. Plátó a természettudományt teleológiai szempontból tárgyalta, ami
nézetünk szerint egészen helytelen.
A filozófia abban a korban érthetetlen metafizikává lett. Arisztotelesz,
akinek leginkább köszönhetjük az antik tudomány ismeretét, azt mondja,
hogy az ég alakja gömbalakú; a csillagok pályái körök, mert «az ég
isteni alak és kell, hogy isteni tulajdonságai legyenek. A bolygók saját
maguktól nem mozoghatnak, mert nincsenek mozgási szerveik.» Hitt a föld
gömbalakjában (főleg mert fogyatkozásoknál látták, hogy az árnyék
gömbölyű); a földet tartotta a világegyetem központjának, de tagadta
azt, hogy a föld mozog. Szerinte a föld a legrégibb isteni lény az ég
alatt. Arisztotelesz a legmélyebb és a legsokoldalúbb tudós volt. Igen
sajnálatos, hogy nem közeledett elfogulatlanul Demokritosz
természetfilozófiájához. Ezen időben az athéniekre nagy befolyást
gyakorolt a szofista iskola. A szofisták mindent bebizonyítottak
anélkül, hogy azt előbb tanulmányozták volna. Az ily munkák voltak azok,
amelyek az egész középkoron át uralkodtak. Arisztoteleszt a középkoron
át csalhatatlannak tartották. Az ő bizonyítási módszere a
természetfilozófiában rányomta bélyegét a középkor gondolkodására,
emlékezzünk csak vissza a skolasztikusok különös okoskodásaira, amelyek
befolyása csak néhány század előtt is óriási volt.
Egészségesebben fejlődött ki a természettudomány Szirakuzában és
Alexandriában. A szirakuzai Hiketasz, Cicero elbeszélése szerint, azt
tartotta, hogy az ég áll, míg a föld tengelye körül forog. Többet nem
tudunk róla, annál többet azonban Archimedeszről (Kr. e. 287–212
között), aki kíváló feltaláló volt és mérnök; fölfedezte a mechanikában
az egyensúly elméletét. Azt tanította, hogy az egyensúlyban lévő
folyadék gömbalakot vesz fel és ép úgy van súlypontja, mint a földnek.
Ezen oknál fogva nem sík a tenger felszine.
Az alexandriai természettudósok végül a föld alakjának és világegyetemi
helyzetének helyes megismerésére jutottak. Knidoszi Eudoxiusz (Kr. e.
409–356 közt), aki Athénben iskolát alapított, tanított Egyiptomban is.
Következetes rendszert alkotott a bolygók mozgásáról. Eratoszthenesz
(Kr. e. 275–194 között) megfigyelte Alexandriában a nap téli és nyári
délmagasságát. Ebből kiszámította a két térítő távolságát, amely
szerinte a föld kerületének 11/83 része (ez az érték körülbelül egy
százalékkal nagyobb a ténylegesnél). Alexandria és Sziene
napmagasságaiból kiszámította a két hely földrajzi szélességének
különbségét és azt a föld kerülete 1/50 részének tartotta. (Ez az érték
körülbelül 15 százalékkal kisebb a valódinál). A két hely távolságát
azon idő szerint becsülte, amennyire egy tevekaravánnak szüksége volt,
hogy ezen utat megtegye; ebből kiszámította, hogy a föld kerülete
250,000 sztadion (42,000 km), ami meglehetősen helyes. (Arisztotelesz
400,000 sztadionra becsülte, Archimedesz 300,000-re; hogy minő oknál
fogva, azt nem tudjuk). Pozeidoniusz (sz. Sziriában 135-ben, meghalt
Rómában 51-ben Kr. e.) megmérte a Kanopusz-csillag legnagyobb magasságát
Alexandria fölött, ez 7·5° volt, míg Rodosznál csak a látókörig ért,
mikor legmagasabban állott. Rodosz és Alexandria távolsága 5000 és 3750
sztadion között volt; ezen adatokból a föld kerületének értékét 240,000
és 180,000 sztadion közt fekvőnek gondolta (40,000-től 30,000
kilométerig).
Arisztarchosz (született Kr. e. 270 körül) meghatározta a nap és a hold
nagyságát a fogyatkozásokból és a félig megvilágított hold
megfigyeléséből. Számításai szerint a hold átmérője 0·33 része a föld
átmérőjének (a pontos adat 0·27, tehát nem volt attól távol), a napé
pedig szerinte 19·1 (a helyes 108) földi átmérő (itt tehát Arisztarchosz
becslése túlalacsony volt).
Archimedesz, aki közeli érintkezésben állott az alexandriai iskolával,
azt mondja Arisztarchoszról: «Ő azt hiszi, hogy az állócsillagok és a
nap egy helyen állanak, míg a föld közben mozog a nap körül, amely a
földpálya közepén áll.» Egy iratban, amelyet tévesen Plutarchosz művének
tartottak, azt olvassuk, hogy a görögöknek Arisztarchoszt
istenkáromlással kellene vádolniok, mert azt tanította, hogy az ég
mozdulatlan, míg a föld tengelye körül forog, egyúttal pedig a nap körül
az állatövön keresztül. Az állócsillagok óriási távolságra vannak a
naptól. E könyv szerint a hold távolsága 780,000 sztadion (130,000 km),
vagy 20 földsugár, tehát egész téves; a nap távolsága ellenben,
sajátságos, meglehetősen helyes, 804 millió sztadion, vagyis 134.666,000
km, 149.500,000 km helyett. Alexandriai Hipparchosz (Kr. e. 190–125
között), a legkiválóbb ókori csillagász majdnem helyesen adja meg a
holdtávolságot, amely szerinte 59 földsugárral egyenlő.[4] A
naptávolságot túlságosan nagyrabecsülte, t. i. 1200 földsugárra.
Pozeidoniosz a nap átmérőjét a vízóra segítségével mérte meg és azt
találta, hogy az 28 perc; ebből kiszámította, hogy a nap átmérője 70
földátmérő, ami közelítőleg helyes. Az árapály okául a holdat vette föl.
Az alexandriai görögök csillagászati tudása igazán csodálatot kelt
bennünk. Fizikai és kémiai ismereteik azonban ehhez képest jóval
alacsonyabb fokon állottak. Arisztarchosz tanaival 2000 évvel előzte meg
Kopernikusz elméletét; kortársai azonban nem ismerték fel eszméinek
igazságát. Ptolemeusz is elsőrendű tekintély volt a csillagászat terén;
kíváló optikus is volt. «Almageszt»-jében (amelyet Kr. u. 130 körül írt)
a naprendszer középpontjául a földet vette fel, a nap és a hold
úgynevezett epiciklikus pályákon mozognak körülötte.
Azután a római uralom következett, amely káros hatással volt a
tudományra. A rómaiaknak nem volt igazi tudományos érzékük. Csak a
hasznot keresték belőle. «Vallásuk», mondja F. A. Lange «A materializmus
története» című munkájában, «mélyen a babonában gyökerezett, egész
államéletüket babonás szabályok korlátozták». Az öröklött szokásokat
makacsul megtartották. Művészet és tudomány kevéssé érdekelte őket, a
természet annál kevésbbé. Az élet gyakorlati érdekei mindenek fölött
állottak. Nagyon különböztek a görögöktől és az irántuk táplált
ellenszenvük a görögökkel való érintkezés kezdetétől fogva évszázadokon
át megmaradt. A legyőzött Görögország irodalmi és műemlékeit azonban
Rómába vitték, ezekkel a legyőzött nemzet számos művelt tagja is
odaköltözött. A rómaiak finomabb része meghódolt a magasabb műveltség
előtt, a régi görög mestereket utánozni igyekeztek. Igy támadt
Lukréciusz (Kr. e. 99–55 között) csodálatos költeménye «De natura
rerum», amiben dicsőíti az epikureus életbölcseletet, továbbá
Empedoklesz és Demokritosz természet- és világfelfogását. Lukréciusz
munkájában a mágnes tulajdonságait is tárgyalja; ezt valószínűleg
Demokritosztól vette át. A görög filozófia hívei között, akik főleg
Demokritoszt tanulták és számunkra sok görög természetbölcseleti
töredéket megőriztek, volt Cicero is (Kr. e. 106–43 között), aki
Pozeidoniusz tanítványa. Közéjük tartozott az idősb Pliniusz (Kr. u.
23–79 közt) és Szeneka is (Kr. u. 12–66 között).
A rómaiak azonban csak utánozták mestereiket; eredetit e téren nem
hoztak létre. Természettudományi műveltségük csak máz volt. A nemzet
vezérférfiai a legnagyobb barbárságot követték el a kultura ellen. Cézár
például, miután bevette Alexandriát, elégette könyvtárát. Utódai, a
császárok mind mélyebbre sülyedtek az élvhajhászásban. A
természettudósok lassan kihaltak. A kereszténység még kevésbbé becsülte
a természettudományt. Cézár halála után 300 évvel a keresztények Teofil
püspökkel élükön elpusztították az ujonnan berendezett alexandriai
könyvtárt és újabb 300 év után Omár kalifa égette el a még megmaradt
könyveket. Igaz ugyan, hogy az arab nép a műveltség magas fokát érte el,
foglalkoztak természettudománnyal is. Gyűjtötték később a még meglévő
alexandriai iratokat, jobban mondva azok törmelékeit; azonban a
türelmetlen papságtól vezetett nép hangulata nem kedvezett a
tudománynak; a Korán szerintük csalhatatlan volt. Különben a mohamedán
vallás nem ellensége a tudománynak. Elbeszélik, hogy a próféta azt
mondta egy ízben tanítványainak: «Az utolsó ítélet akkor fog
bekövetkezni, ha a tudomány teljesen megsemmisül.» Harun al Rasid a
görög uralkodóktól filozófiai műveket kért ajándékul. Kivánságát
szívesen teljesítették; a bölcs kalifa lefordíttatta e műveket és
tanulmányoztatta. Nem kevesebbet, mint 300 tudóst küldött tanulmányútra.
Fia, Abdalla al Mamun klasszikus kéziratokat gyüjtött, könyvtárakat
alapított és iskolákat állított a nép nevelésére. Fokmérést is
eszközöltetett az Arab-öbölnél a Zingár sivatagban 827-ben; az eredmény
az volt, hogy 56·7 arab mértföld egy fok. Sajnálatos, hogy nem tudjuk,
mennyi volt egy arab mértföld, amelyet 4000 ismeretlen hosszúságú rőfre
osztottak. Valószínű azonban, hogy ez a fokmérés fölötte állott a
fentebb említetteknek. Abdalla al Mamun meghatároztatta a földpálya
hajlását is az egyenlítőhöz, az eredmény 28° 35′ volt.[5]
Azon idő legkíválóbb csillagásza Albatani (850–929 között) volt, Szíria
helytartója. Az év hossza szerinte 365 nap, 5 óra, 46 perc és 22
másodperc (ténylegesen 365 nap, 5 óra, 48′ és 48″). Kitünő táblázatokat
készített a bolygók pályájáról. Fél évszázaddal később élt Abd al Roman
al Szufi (903–986 között) Perzsiában, aki 1022 csillagot katalogizált,
följegyzését sokkal többre becsülik, mint Ptolemeuszét, sőt a régi
időből származók közül a legjobbnak tartják. A precessziót 1 fokra
becsüli 66 év alatt (tényleg pedig csak 71 és fél év alatt annyi).
Dsafar al Szofi (702–756 között) Mezopotámiában már ezelőtt igen magas
fokra emelte a kémiát. Tanulmányait Szevillában végezte, ahol tanár is
lett az ottani főiskolán.
Körülbelül 100 évvel Al Mamun halála után a bagdadi kalifák hatalma
letünt és a spanyol Kordova lett az arab műveltség gócpontja. II. Hakem
(961 körül) állítólag 600,000 kötetes könyvtárat gyüjtött össze, amely
szám azonban túlzás lehet. Ebben az időben élt Ibn Junisz, a kíváló
csillagász is, aki az időt ingamozgás segítségével mérte, 600 évvel
előzve meg ebben Galileit; kíváló csillagászati táblázatokat készített.
Kortársa Alhacen nagy munkát írt az optikáról; azt mondják, hogy e
tudományban messze fölülmúlta elődeit.
Kordovát 1236-ban visszahódították a spanyolok, a könyvtár és a főiskola
pedig ezután hanyatlásnak indult. A művelődés e központja, ahol
keresztények is tanultak, megsemmisült.
Ha a legrégibb műveltség forrásait keressük, Khína felé fordulunk.
Azonban ez ország nagy gondolkodói nem foglalkoztak világmagyarázattal.
Konfuciusz, aki Kr. e. 551–478 között élt, saját maga állítja, hogy csak
a régiek bölcseségét gyüjtötte össze. Csak erkölcstani dolgokkal
foglalkozik, és kerüli az olyan kérdéseket, amelyek nem gyakorlatiak,
aminő például a világkeletkezés problémája. Valamivel többet találunk
Laotsze (sz. Kr. e. 604-ben) filozófusnál, aki a tao-vallást alapította.
Nehéz megmondani, hogy mi volt a tao tulajdonképen. Szuzuki, aki
legújabban áttekintést írt a régi khínai filozófiáról, azt mondja, hogy
a tao nemcsak az alakot adó principium a mindenségben, hanem az ősanyag
is; bizonyos kaotikus összetételű anyag, amely ég és föld előtt is
létezett. E meghatározás Laotsze «Tao a király» című művének 25.
fejezetéből van véve. Tao azt is jelenti, hogy «út», de azt is, hogy
«vándor». Tao a végtelen út, amelyen minden élő és élettelen vándorol. Ő
maga semmi másból nem keletkezett, örökké létező, minden és mégis semmi,
minden dolog oka és eredete, így tehát a földé és az égé is. Laotsze
mondja: «Milyen mély és titokzatos a Tao, mindennek az eredete, minő
csendes és világos és örökkévaló. Nem tudom, kinek a fia; úgy látszik,
hogy Isten előtt létezett. Ég és föld elpusztíthatlanok, mert nem saját
magukból erednek és nem saját magukért léteznek.» Taot néha a titkok
titkának nevezik. Az ég és föld elpusztíthatlanságának oka sajátságos;
abból, hogy nem önmagukból keletkeztek, inkább arra lehetne
következtetni, hogy elpusztíthatók.
Liehce, aki taoista, a Kr. előtti ötödik században azt írja: «Kezdetben
kaosz volt, rendezetlen tömeg. Ez oly keverék volt, amelynek megvolt az
a sajátsága, hogy formává, szellemmé és anyaggá fejlődhessék.» Ugyanaz a
filozófus a következő elbeszélést mondja el: «Egy Chi-országbeli ember
annyira búsult annak a lehetőségén, hogy ég és föld széteshetnek, ő maga
pedig ezáltal elpusztulhat, hogy sem aludni, sem enni nem tudott. Egy
barátja fölkereste és a következő szavakkal vigasztalta: «Ég és föld
semmi más, mint összesűrített lég; a nap, a hold és a csillagok csak
világító tömegek ebben a légben. Még ha a földre esnének is, akkor sem
okozhatnának kárt.» Ezzel mind a ketten meg voltak elégedve. E felfogás
ellen egy Chang-Tuce nevű ember tiltakozott; azt mondta, hogy az ég és
föld egykor darabokra fognak törni. Midőn ezt Liehcének elmondták,
nevetve mondta: Egyformán téves az az állítás, hogy ég és föld egykor
összeomlik, valamint az ellenkező állítás is; mi nem vagyunk képesek e
kérdésben dönteni.» Amint Szuzuki mondja: «A khínaiak nem spekulativ
szelleműek, mint a görögök vagy a hinduk. Sohasem tévesztették szem elől
a dolgok gyakorlati értékét és az etikai szempontot. Kinevetnék a
csillagászokat, akiknek lábai nagyon is a földön állanak.» Egészben véve
a létről alkotott felfogásuk hasonlít a rómaiakéhoz. Konfuciuszban e
jellemvonások kikristályosodtak.
Elhagyhatjuk e filozófiai ködképeket. Ezek csak azt bizonyítják, hogy
nem oldhatjuk meg a kozmikus problémákat elvont spekulációval.
A khínai templomoknak is voltak csillagászaik. Ezek megfigyelték a
csillagokat és megjövendölték a fogyatkozásokat. Magasabb
csillagászattal nem foglalkoztak, valószínű, hogy nem vitték többre,
mint a régi kaldeusok.
A mostani khínaiak, továbbá a mohamedán fajok bizonyos közönnyel
fogadnak mindent, ami saját maguknak, vagy a köznek közvetlenül nem
használ; ez nem kedvez a tudományos haladásnak. Jellemző e szempontból
az a válasz, amit a török Imaum Ali Zadé egy nyugati csillagásznak
adott. Proktor szerint e válasz a következő: «Ne törődj oly dolgokkal,
amelyek nem tartoznak rád. Hozzánk jöttél, szívesen fogadtunk, most
eredj békében. Sokat mondtál valóban és semmi baj sincs, mert más az,
aki beszél és más, aki hallgatja. Néped szokása szerint helyről-helyre
vándoroltál, míg végül sehol sem lehetsz boldog. Figyelj rám fiam!
Semmiféle bölcseség sem hasonlítható az istenbe vetett hithez. Ő
teremtette a világot. Merjük-e magunkat hozzá hasonlítani és beavatkozni
teremtése titkaiba? Mondhatjuk-e azt, hogy: nézd e csillagot, hogyan
forog egy másik csillag körül és a másik csillag ennyi és ennyi év mulva
visszatér? Hagyj fel vele! Ő, akinek kezéből jött a csillag, vezetni és
irányítani is fogja. Hálát adok istennek, hogy nem törekszem olyan
dolgokra, amire nincsen szükségen. Bölcs vagy oly dolgokban, amikkel nem
terhelem fejemet.»
Ez sajátságosan jellemző keleti alapelv. Nekünk nyugatiaknak szerencsére
egész más a véleményünk. A középkori arabok tudományos szellemének
köszönhetjük, hogy sok régi tudományos kincs megmaradt számunkra; Ibn al
Haitam, más néven Alhacen a legnagyobb arab fizikus (Kr. u. 1000 körül)
igen jól fejezi ezt ki a következőkben: «Kora ifjuságomtól kezdve
tanulmányoztam az emberek véleményét az igazságról. Minden szekta
ragaszkodik a véleményéhez, amelyet mások elítélnek. Mindegyikben
kételkedem, mert csak egy igazság van. Kerestem az igazság forrásait,
csak egy dologra törekedtem: vágytam, hogy megtaláljam a dolgok
lényegét. Azt tapasztaltam, amit Galenusz írt le orvostudományi műve 7.
könyvében. Letekintettem a műveletlen népre és megvetettem azt; nem
törődtem véleményével, hanem szünetlenül az igazságra és a tudásra
törekedtem és az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ember számára
nincs jobb osztályrész e világon.» Ha a tömeg szerencsétlen megvetésétől
eltekintünk, amely jellemző az akkori időre, érezzük, hogy az arab és a
modern tudós e törekvésében teljesen megegyezik. De Ali Zadé és Alhacen
felfogása különbségéből megérthetjük, hogy a mohamedán műveltség, mely
Alhacen korában oly nagyszerűen fejlődött, mért nem képes ma már
életerős hajtásokat létrehozni.


V. AZ ÚJKOR KEZDETE: A LAKOTT VILÁGOK SOKASÁGÁNAK TANA.
A rómaiak kevéssé érdeklődtek a tudomány iránt, különösen pedig a
tisztán elméleti kérdések nem érdekelték őket. Megelégedtek görög
kéziratok tanulmányozásával és magyarázásával. A római nép gyors
hanyatlása a császárság alatt ezt a már csekély érdeklődést is majnem
teljesen kioltotta. Nem kell tehát csodálni, hogy a római birodalom
bukása után csak kevés tudományos érdeklődés származott át a hódító
germánokra. Megjegyezzük azonban, hogy I. Teodorik király (475–526
között) igen nagyrabecsülte a tudományt és Boéciusszal, a filozófussal
baráti érintkezésben állott. Nagy Károly is amennyire csak tehette,
igyekezett előmozdítani az irodalmi tevékenységet. Az ő idejében élt a
híres fuldai kolostorban Rhabanusz Maurusz, tudós szerzetes. Egy
enciklopédia-féle művet írt, amely fogalmat nyujt az akkori
nyugateurópai műveltség mértékéről. Eszerint minden test atómokból áll.
A föld a világ középpontjában nyugszik, mint korong, amelyet a tenger
hullámai mosnak. Ezen középpont körül forog az ég.
A középkor kevés tudósa közül Roger Bákon (1212–1294 között) ferencrendi
szerzetes említendő, aki korát messze fölülmulta. Kiváló optikai
ismeretei voltak és előre látta a távcső szerkezetét. Szokatlan módon
ment volt az előítéletektől és korát messze megelőzte a német Kuzanusz
is, született 1401-ben Kueszben, Trier mellett, meghalt 1464-ben
Todiban, Olaszországban, mint biboros. Azt tanította, hogy a föld
majdnem gömbalakú, saját tengelye körül forgó csillag, kölcsönzött a
fénye, nagyobb a holdnál, de kisebb mint a nap és mozog a térben. Más
csillagok is lakottak. A testek el nem pusztíthatók, csak formájuk
változik.
Hasonló felfogása volt a lángeszű Leonardo da Vincinek (1452–1519
között). Szerinte a föld a holdról tekintve körülbelül olyannak látszik,
mint a hold a földről nézve. A föld sem a nappálya, sem a világegyetem
középpontjában nem áll és saját tengelye körül forog. Azt vallotta
Kuzanuszszal megegyezően, hogy a föld anyaga olyanféle, mint a többi
bolygóé, nem pedig durvább, amint azt Arisztotelesz és később Ticho de
Brahe tanította. Leonardo da Vincinek tiszta fogalma volt a nehézségi
erőről. Ha a föld – mondotta – több darabra törne, ezen darabok a közös
középponthoz hullanának vissza és a körül ide-oda lengenének, míg több
összeütközés után ismét egyensúlyi állapotba jutnának. Legfontosabb
magyarázatai közé tartozik az égés elmélete, amelynek értelmében az égés
folyamata levegőt fogyaszt; az állatok nem élhetnek oly levegőben, amely
nem táplálja az égést. Kiváló mérnök volt, különösen kitünt a
vízépítészet terén. Az általa épített csatornák most is megvannak és ma
is csodáljuk azokat.
Bámulatos elméleti kutatásokat köszönhetünk neki a hidrosztatikában és
az aerodinamikában, a távlattanban, továbbá a rezgés- és színelméletben.
Közismert mint minden idők egyik legnagyobb szobrásza és festője,
azonkívül kivált mint erőd-építész és mint a szépirodalom művelője is.
Ezen hatalmas egyéniség teljesen más tipus volt, mint a középkori
szerzetes. Új idők állottak be. Leonardo születése idején föltalálták a
könyvnyomtatást. Kolumbusz felfedezte Amerikát. A reneszánsz kitörő
erővel lépett föl. A vallási reformáció ellen még nem tört ki a
gondolatszabadságot akadályozó reakció. Kuzanusz és da Vinci szabadon és
függetlenül fejthették ki véleményüket, amelyek az
Arisztotelesz-Kopernikusz-féle tanokkal megegyeztek, kivéve, hogy nem
vették föl a föld napkörüli forgását. Az egyik bíboros lett, a másik
pedig a leghatalmasabb fejedelmek kegyének örvendett. Leonardo a
franciaországi Amboise-ban halt meg, ahova a műpártoló I. Ferenc hívta
meg. A pompakedvelő pápák vetekedtek a milánói, ferrarai, mántuai,
nápolyi és mindenek felett a flórenci fejedelmekkel a művészet és a
tudomány pártolásában. V. Szixtusz felépítette és berendeztette a fényes
vatikáni könyvtárt. A kor megérett a haladásra, amit a kezdődő reakció,
élén a borzasztó inkvizicióval, hasztalan igyekezett megakadályozni.
Alexandriai Ptolemeusz nagy szintaxisának tanulmányozásából, amely
magába foglalta az akkori (Kr. u. II. század) csillagászati ismereteket,
valamint saját megfigyeléseiből vezette le a német származású, thorni
születésű Kopernikusz, frauenburgi kanonok (1473–1543) a rendszerét.
Értekezése, amelyben kifejti hipotézisét, csak halála évében jelent meg.
Ezáltal kerülhette el buzgó hívének, a dominikánus Giordano Brunónak
mártir sorsát. Giordano Bruno Nolában (Olaszország) született,
dominikánus szerzetes volt, akit meggyőződése miatt kiutasítottak az
országból; beutazta Európa főbb országait; Kopernikusz tanait védte,
egyúttal azon véleményét hirdette, hogy az állócsillagok mind megannyi
napok, amelyek a földhöz hasonló lakott bolygókkal vannak körülvéve.
Hevesen támadta a tudományos haladást gátló asztrológiai babonát, amely
szerint nemcsak a nap, hanem a csillagok is nagy befolyást gyakorolnak a
természetre és az emberekre. Bruno véleménye szerint az égitestek a
végtelen, folyós és átlátszó étertengerben lebegnek. Ezen tanai miatt,
valamint mert azt állította, hogy Mózes a csodáit természetes módon
hozta létre, Velencében elfogták és máglyára ítélték. Az ítéletet
1600-ban február 17-én hajtották végre Rómában, mikor Bruno 52 éves
volt. Ugyanazon szellem uralkodott ez időben, mint amely valamikor
Athénben követelte áldozatait; csakhogy a nép még kegyetlenebb és még
inkább barbár volt. Bruno főtörekvése az volt, hogy Arisztotelesz
filozófiájának a tudományos eszmékre gyakorolt káros hatását megtörje.
Mondhatjuk, hogy az inkvizició aranykora, ezen utolsó diadallal, vége
felé közeledett; mert Kepler és különösen Galilei felfedezései messze
előbbre vitték ismereteinket.
Kopernikusz rendszerét gyakran úgy magyarázták, mintha az a régiek
tanaitól teljesen független volna. Mily kevéssé helyes ez, azt saját
szavaiból tudhatjuk meg: «Miután a szferák körmozgására vonatkozó
matematikai számítások bizonytalanságán elmélkedtem, elkedvetlenedtem,
hogy azon filozófusoknak, akik ezen mozgások legjelentéktelenebb
körülményeit is gondosan tanulmányozták, nem volt szilárd alapjuk az
egyetemes gépezet mozgásainak megértésére, amelyet a mi javunkra a
mesterek legtörvénytudóbbja és legjobbja épített.» «Ez okból újra
elolvastam mindazon filozófusok munkáit, amelyeket megszerezhettem, hogy
megtudjam, nem-e adott valamelyik kifejezést azon eszmének, hogy az égi
testeknek más mozgásaik is lehetnek, mint amiket tudományos iskolákban
tanítottak. Ciceroban találtam először, hogy Hiketasz határozottan
állította, hogy a föld mozog. Azután Plutarchoszban láttam, hogy
másoknak is volt ily véleményük. Idézem szavait, hogy megismertessem:
«Mások ellenben azt hiszik, hogy a föld mozog. Így Filolaosz a
pitagoreista azt hiszi, hogy a föld a tűz körül ferdén álló körben
mozog, mint a nap és a hold. A pontuszi Heraklid és a pitagoreus
Ekfantusz nem hittek a föld haladó mozgásában, hanem szerintük a föld
kelet és nyugat között, kerékhez hasonlóan, középpontja körül forog.»
Ezekután gondolkozni kezdtem a föld mozgásán és bár tapasztalatunknak
ellentmondónak látszott, állhatatosan megmaradtam amellett, mivel
tudtam, hogy már előttem mások is a csillagok jelenségeinek
magyarázatára tetszőleges körmozgásokat tételeztek föl.» Miként
Arisztarchosz, Kopernikusz is igen kicsinek tartotta a föld pályáját az
állócsillagok pályájához képest.
Kopernikusz halála után néhány évvel született Tycho Brahe Schonenben
1546-ban. Egy teljes napfogyatkozás megfigyelése megkettőzte a kora
ifjúságában mutatkozó buzgalmát a csillagászati tanulmányok iránt. Igen
sok pontos mérést eszközölt, főleg az uranienburgi obszervatóriumban
Hven szigetén, Dániában, amely megfigyelések később alapul szolgáltak a
vele együttműködő Keplernek a művéhez és amelyek arra indították
Besselt, hogy Tycho Brahet «a csillagászok királyának» nevezze. Tycho a
földet megint bolygórendszerünk középpontjába helyezte. Szerinte a föld
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 05