A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 05

körül kering a nap és a hold és az összes bolygók. Az állócsillagok
gömbformájú felületre vannak erősítve, amely lassan fordul meg tengelye
körül. Mennyire hatottak rá korának előítéletei, azt megismerhetjük azon
tényből, hogy mikor párbajban levágták orra hegyét, azt mondta, hogy a
csillagok megjósolták ezt születése órájában. Gondolkozásmódjára
jellemző azon felfogása, hogy a föld anyaga durvább mint a napé és a
bolygóké, ezért van a föld a bolygórendszer középpontjában. Hogy
Kopernikusz rendszerét Tychoé fölött előnyben kell részesíteni, «mert
sokkal egyszerűbb és világosabb», ezt erősen hangsúlyozta Descartes.
Tycho példája mutatja, hogy még a legerősebb szorgalom és a legnagyobb
megfigyelési képesség is aránylag csak kis eredményt érhet el, ha nem
jár ezekkel együtt tiszta és előítélet nélküli belátás az elméleti
kérdésekben. Tycho 1601-ben halt meg Prágában.
Kepler (1571–1630 között) számára tartatott fenn, hogy Tycho
megfigyeléseiből levonja a következményeket. Bebizonyította, hogy a
bolygók ellipszisben keringenek a nap körül, és meghatározta a naptól
való távolságuk és gyorsaságuk összefüggésének törvényeit. Jellemző
Keplerre, hogy végül vonakodott a mindenható Wallensteinnak asztrológiai
számításokat eszközölni, pedig horoszkópját eredetileg ő állította fel.
Azonban saját magának és gyermekeinek sorsát megkisérelte a születésük
óráira eső konstellációkból kiolvasni. Kepler protestáns családból
származott és vallásáért szenvednie is kellett.
Kepler érdeme csillagászati ismereteink első, fontos haladása
Arisztarchosz óta. Ezen haladást megerősítették a nagy Galilei
(1564–1642 közt) felfedezései. Galilei, aki levelezett Keplerrel, egyik
1597-ben kelt levelében azt mondja, hogy már rég híve Kopernikusz
rendszerének. Hallotta 1604-ben, hogy Hollandiában föltalálták a
távcsövet. Galilei maga is készített egy távcsövet, amivel kora
hatalmasai részéről nagy elismerésre talált. Tanulmányozta az eget és
sok csillagot fedezett fel, amelyek szabad szemmel nem voltak láthatók.
Távcsövén a bolygók világító korongoknak látszottak. 1610-ben
tanulmányozta a Jupitert és felfedezte a négy holdját, amelyek közül a
közelebbiek gyorsabban keringnek a Jupiter körül, mint a távolabbiak,
épúgy mint a hogyan ez a nap bolygóinál tapasztalható. A holdak mozgásai
– amely holdakat a toszkániai uralkodó fejedelmi család tiszteletére
Medici-csillagoknak nevezett el – Galilei szerint Kopernikusz
felfogásának támaszául szolgálhatnak. Megfigyelte továbbá, hogy a
Szaturnusz alakja változik, amely változást gyűrűinek különböző helyzete
okozza és hogy a Vénusz, továbbá a Merkur épúgy növekszik, mint a hold.
A napfoltokat is fölfedezte (1611-ben) és ezeknek mozgásaiból arra
következtetett, hogy a nap is tengelyforgást végez. Ezen felfedezések
éles ellentétben állottak az egyházi iskolákban előadott arisztoteleszi
tanokkal. Galilei azért azt tartotta a legtanácsosabbnak, hogy Rómába
utazzon, hogy ott személyesen győzze le ellenfeleit. És mivel ezek nem
tudták tudományuk segítségével legyőzni, azt állították, hogy tanai
ellentmondanak a szentírásnak.
Galilei akkor lépett föl először nyilvánosan 1613-ban a napfoltokról írt
művével mint Kopernikusz híve. A tekintélyes egyházi férfiak eleinte nem
léptek fel ellene, de 1614-ben a «szent kongregáció» abban állapodott
meg, hogy Kopernikusznak a föld kettős mozgásáról szóló tana ellentmond
a bibliának. Bár megengedték, hogy Kopernikusz tanát, mint hipotézist
említsék tudományos következtetéseknél, de tilos volt azt igazságként
hirdetni.
Ilyesmi a mai korban érthetetlen lenne; de akkor teljesen normális volt.
Egyszerűen azt állították, hogy nem hiszik azt, amit hirdetnek. Azonban
mégis mindenki tudta, hogy azt hiszik is. Igen jellemző, hogy harminc
évvel későbben (1644) hogyan nyilatkozik Descartes. (1596–1650 közt):
«Kétségtelen, hogy a világ kezdetben teljes egészében teremtetett, úgy
hogy a nap, a föld, a hold és a csillagok ezen időben keletkeztek és a
földön nemcsak növényi magvak voltak, hanem növények is; továbbá Ádám és
Éva nem mint kis gyermekek születtek, hanem felnőtt emberekként alkotta
őket a teremtő. Ezt tanítja a keresztény vallás és természetes ésszel
könnyen meggyőződhetünk róla. Mindazonáltal célszerűbb, ha a növények és
az emberek természetét meg akarjuk ismerni, azon gondolkozni, hogy
hogyan fejlődtek ki fokozatosan a magból, mint azon elmélkedni, hogy
mint támadtak a teremtő keze által. Ha kitudnánk találni valamely igen
egyszerű és könnyen érthető principiumot, amelynek segítségével be
tudnók bizonyítani, hogy a csillagok, a föld és minden, amit a
mindenségben észreveszünk, magvakból keletkezett, sokkal jobban értenők
meg azokat, mintha csak úgy írnók le, aminők, ámbár valóban tudjuk, hogy
a fent jelzett módon keletkeztek. Mivel azt hiszem, hogy rájöttem ilyen
principiumokra, ezeket akarom itt röviden kifejteni.»
Ily furcsa módokat kellett megkisérelni, hogy az inkvizició számtalan
szirtjét elkerüljék, amely sohasem fáradt ki az újabb felfogás és az
ortodox bibliai dogmák közti ellentétek kiszimatolásában. Galilei hét
éven át hallgatott. Később Grassi jezsuita páterrel vitába keveredett,
aki az üstökösöket égi testeknek tekintette, míg Galilei tévesen azt a
régi nézetet vallotta, hogy az üstökösök földi eredetűek. A jezsuitáknak
végül sikerült Galileit vád alá helyeztetni. 1633-ban Rómába kellett
utaznia, hogy az inkvizició előtt védje magát, bár aggkor és betegség
nehezedett reá. Minden lehető eszközzel igyekezett elkerülni a vitát,
mégis szégyenletes fogságra ítélték, továbbá meg kellett tagadnia a föld
mozgására vonatkozó tanait.
Kopernikusz, Kepler és Galilei műveit a földnek a naprendszerhez való
viszonyáról a szent kongregáció eltiltotta, amely tilalom 1835-ig
fennállott.
Galilei kifejtette műveiben, hogy már Pitagorasz és Arisztarchosz
tanították, hogy a föld a nap körül mozog. Galilei kifejtette a mozgás
elméletét és bebizonyította, hogyha a mozgó testre valamely erő hat,
akkor annak mozgásában változás áll elő; ha arra semmi erő sem hat,
akkor a mozgás változatlan. Ahelyett, hogy mint Arisztotelesz azt
állította volna, hogy az eső test mögé tóduló levegő gyorsítja az esést,
Galilei bebizonyította, hogy a levegő akadályozza az eső test mozgását.
Az egyház ellentállása azonban Kopernikusz rendszerével szemben
hasztalan volt. Descartes pillanatig sem habozott, hogy Kopernikusz
tanait elfogadja. Természetes, hogy ezzel ellenségeket szerzett magának,
azonban menedékre talált a protestáns Hollandiában és Svédországban.
Kopernikusz szerint valamennyi bolygó a nap északi pólusából tekintve
jobbról balfelé mozog. Ugyanazon irányban mozog a mi holdunk a föld
körül és a Galilei által felfedezett Jupiter-holdak bolygójuk körül,
valamint a napfoltok a nap körül. Megközelítőleg ezek mind az ekliptika
síkjában mozognak (az ekliptika a látszólagos nappálya). Ezen
szabályszerűség magyarázata céljából Descartes és Giordano Bruno az
étertenger egy nemét vették fel, amelyben a bolygók lebegnek. Descartes
azt hitte, hogy az éter a nap körül, mint egy központ körül körben forog
és hogy ezen örvényszerű mozgás a bolygókat is magával ragadja köralakú
pályákon, mint ahogyan száraz lombot magával sodor a forgószél. Ezen
felfogás jóval fölülmúlja Kepler véleményét, aki szerint a bolygókat
isteni lények viszik előre pályáikon. Az üstökösökről, amelyek nem úgy
viselkednek, mint a bolygók, Descartes azt tartja, hogy igazi égitestek,
amelyek a Szaturnuszon kivül mozognak. Azonban mivel Tycho Brahe azt
állította, hogy megfigyelései szerint az üstökösök ugyan a hold pályáján
kívül mozognak, azonban gyakran nincsenek attól nagyobb távolságra, mint
a Vénusz vagy a Merkur, Descartes kijelentette, hogy ezen megfigyelések
nem elég pontosak arra, hogy Tycho következtetései jogosak volnának.
Descartes Moruszhoz intézett egyik levelében azt mondja: «Fel nem
foghatjuk azt az eszmét, hogy a világnak határa van; azért mondjuk, hogy
a világ végtelen kiterjedésű. Azonban abból, hogy a világ térben
végtelen kiterjedésű, még nem következik, hogy időben is végtelen. Ámbár
a világnak végnélkülinek kell lennie, a teológusok még sem állítják,
hogy örök időtől fogva létezik.» A világ – Descartes szerint – anyaggal
van tele, azért mindennek köralakú, zárt pályában kell mozognia. Isten
teremtette az anyagot és ennek mozgását. Három elem van a világon. Az
elsőből, a világító elemből lettek a nap és az állócsillagok; a második,
átlátszó elemből áll az ég: a harmadik elemből, amely sötét, át nem
látszó és a fényt visszaverő, állanak a bolygók és az üstökösök. Az első
elem a legfinomabb részecskékből áll, a harmadik a legdurvább részekből.
Kezdetben a lehető legegyenletesebben volt szerinte az anyag elosztva. A
mozgás folyamán zárt pályák keletkeztek egyes középpontok körül, amely
középpontokban összegyülemlett a világító anyag, míg a második és
harmadik anyag körben örvénylett körülötte. Több sötét test oly sebesen
mozgott, továbbá oly nagy tömegű volt, hogy a forgási középponttól
messzire eltávolodott és semmiféle erő sem tudta azokat visszatartani.
Ezen testek egyik forgási középponttól a másikhoz vándoroltak; ezek az
üstökösök. Kisebb tömegű és gyorsaságú testek egyesültek a második elem
ugyanoly centrifugális erővel bíró részeivel; ezek a bolygók. A kisebb
tömegek beljebb kerültek. Más részeknek a mozgása folytán ezek
nyugat-kelet irányú forgásba jutottak.
A legkisebb részek mozgásából keletkezik a hő. Ez részben azáltal
keletkezik, hogy a nap sugarai érik az anyagi részeket; de előállhat más
módon is. A hő az érzékeinkre hat. A foltok növekedésével valamely nap
vagy csillag fokozatosan elsötétülhet és viszont a foltok elmulásával
nagyobbodhat világító képessége. Különböző csillagok fényváltozásának e
magyarázatát sok csillagász még napjainkban is elfogadta.
Megtörténhet, hogy valamely csillagkörüli örvényt, amely nem egyéb, mint
az első és másodrendű részek forgómozgása, a közeli örvények elnyelnek.
Ekkor ezen örvény középponti csillaga is más örvénybe kerül, amelyben
bolygóvá vagy üstökössé válik.
A csillagrendszerből a bolygórendszerbe való átmenetet Descartes a föld
leírásában alaposabban fejti ki. A föld kezdetben az első elem hatalmas
örvénye által körülvett nap volt. Mindjobban foltok borították be,
mígnem a foltok összefüggő kérget alkottak. A föld felszinén kialudt a
tűz; a földfelületről tehát nem kerülhettek újabb részek az örvény külső
felébe, amiért annak forgása fokozatosan megszünt. Azonban e területre
ekkor közeli forgórendszerekből behatoltak egyes részek, amelyeket előbb
a tüzes földből kiszakadó részek eltaszítottak volna. Ily módon a kihült
föld belekerült a nap közellévő örvényébe és bolygó lett. A föld magva
még izzó állapotban van, ezt körülveszi a föld szilárd kérge, amelyet a
harmadik elem részei alkotnak. A kéregben levegő- és vízrétegek vannak,
amelyeket a kéreg beborít. Ez néha összetörik és beleesik az alatta lévő
vízbe, amely ily módon felszínre kerül és oceánná lesz, míg a törött
földkéregből hegyek képződnek. Víz is folyik a kemény föld ereiben. Ezen
nézeteket később Burnet (1681) bővebben kifejti.
Ez röviden Descartes felfogása a világrendszerről. Szerinte az
állócsillagok, amelyek a naprendszer körül lévő örvények középpontjai,
oly nagy távolságban vannak, hogy a földhöz viszonyított helyzetük nem
változik észrevehetőleg a föld mozgása által.
A kémia ezen korban igen elmaradt. Azt hitték, hogy a testek különböző
tulajdonságai a legkisebb részek alakjából erednek. Descartes valóban
filozófiai alapossággal írja le, hogyan lehet a különböző
tulajdonságokat abból levezetni, hogy a részek nagyok-e, vagy kicsinyek,
könnyűek, vagy nehezek, gömbölyűek-e, vagy szegletesek, tojás-, vagy
harangalakúak, elágazók vagy osztatlanok. Mindezen dolgok terjengő
leírásával igen gyöngítette rendszere világosságát.
Newton kiváló kortársa és riválisa Leibnitz (1646–1716 között)
«Protogaea» című művében, amely 1683-ban jelent meg az «Acta Eruditorum»
című tudományos folyóiratban, a föld fejlődésének oly magyarázatát adta,
amely sok pontban megegyezik mai felfogásunkkal. Abban a korban az volt
az általános vélemény, amint azt már az északi népek vallották, hogy a
föld egykor tűz által fog elpusztulni, ami valószínűleg a nap és
valamely más égitest összeütközése esetén fog bekövetkezni. Leibnitz
Descartes-al megegyezően szintén azt tételezi fel, hogy a föld hőfoka
kezdetben igen magas volt. Leibnitz szerint ez éghető anyag hiján
csökkent és így a föld kéreggel vonódott be, míg a víz, amely eleinte
gázállapotban volt, egy későbbi periódusban megsűrűdött. Az üvegszerű
földkéregből homok képződött; és víz meg sók közreműködése folytán
alakult ki a többi földréteg. Eredetileg az egész földet tenger
borította; azért találunk az egész földtekén régi csigahéjakat. A föld
felszíne szabálytalanná vált, néhol horpadások támadtak, amelyek
legmélyebbjeit tenger töltötte be.
Steno, dán tudós (1631–1686 közt), akinek érdemeit csak 1831-ben ragadta
ki a feledés homályából Elie de Beaumont, azt hitte, hogy a vízszintes
földrétegek, különösen pedig ha vizi állatok megkövesedett maradványait
tartalmazzák, tengeri eredetűek. Mivel e rétegek gyakran ki vannak
zavarva vízszintes helyzetükből és emelkedettek, világos, hogy itt külső
erőknek kellett hatniok, ezek között, Steno szerint, a vulkánosság
játszik főszerepet.
Azon időben általános elfogadták azt a nézetet, hogy a föld belsejét víz
tölti ki, amely közlekedik a tengerrel. Ily nézetek már Descartesnál is
találhatók. E téves felfogás képviselői voltak Woodward (1665–1722) és
Urban Hjärne (1712); utóbbi szerint a föld belsejében lévő víz sűrű,
zavaros és forró.
Descartes eszméit kortársai a legnagyobb bámulattal fogadták. Tanai
kiszorították Arisztotelesz tanait az egyetemekről. Upszalában élénk
vitát keltettek, talán ez adott impulzust a természettudomány
fejlődésére Svédországban. A papság megkísérlette, hogy megakadályozza
ezen tanok hirdetését az egyetemi tanszékeken; ehhez azonban nem
sikerült megnyerniök a kormány beleegyezését.
Szvedenborg volt azon fiatalemberek egyike, akikre Descartes tanai erős
hatással voltak és aki Descartes kozmogóniáját némileg módosította.
Szvedenborg szerint minden forgó rendszerekből áll, úgy az atómok, mint
az egész naprendszer. Minden egy általános terv szerint épült fel. A
legkisebb anyagi rész az anyagtalan pont forgó mozgásából keletkezett
volna. Ez igen gyönge megokolás, mert a kiterjedés nélküli pont, bármily
sebesen is forog, az által sohasem foglalhat el teret. Úgy látszik, hogy
Szvedenborg hipotézise segítségével a világnak semmiből való
keletkezését akarta megmagyarázni. Ámbár némely helyen azt mondja, hogy
a matematikai pont örök időtől fogva létezik; ebben azonban semmiképen
sem következetes, mert máshol azt mondja, hogy a pont teremtés által
jött létre.
Szvedenborg világmagyarázata annyiban különbözik Descartes-étól, hogy a
bolygók szerinte nem vándoroltak kívülről a naprendszer forgási
szisztémájába, hanem ellenkezőleg, a nap kitaszította őket. Szvedenborg
azt képzelte, hogy a napfoltok növekedtek, míg végül a nap egész fényes
felületét elsötétítették. Az elzárt tűz kiterjedni igyekezett és ennek
következtében a héj megfeszült, míg végül összetört. A sötét burok
gyűrűalakban gyülemlett össze az egyenlítő körül. A forgás tovább is
tartott, mígnem az erős gyűrű kis darabokra törött, amelyek gömbalakot
vettek föl; ily módon alakultak ki a bolygók és a holdak. Hogyha
valamely nap burka széttörik, az hirtelen láthatóvá lesz; úgy magyarázza
Szvedenborg «új csillagok» hirtelen föllángolását.
A bolygók és a napok ezután, Szvedenborg szerint, a forgás segítségével
elkerültek olyan helyre, ahol a forgó éterrel egyensúlyban voltak. Ezen
távolságban majdnem köralakú pályákon mozognak. A bolygók épúgy
viselkednek, mint a könnyű levegőbe fölemelkedő testek, amelyek
mindaddig meg nem állapodnak, míg csak hasonló sűrűségű légrétegbe nem
kerülnek. Ezért a legnagyobb fajsúlyú bolygók a legbelsőbb helyre
jutnak, míg Descartes szerint a legnagyobb tömegűek a legtávolabb
vannak.
Mindkét felfogás csak megközelítőleg helyes, amint az a következő
táblázatból kitünik, amely See amerikai tudós számításain alapul.
Égitest Sugár Tömeg Középtávolság Sűrűség
Nap 109·100 332,750·000 0·00 0·256
Merkur 0·341 0·0224 0·39 0·564
Vénusz 0·955 0·8150 0·72 0·936
Föld 1·000 1·0000 1·00 1·000
Hold 0·273 0·0123 1·00 0·604
Marsz 0·536 0·1080 1·52 0·729
Jupiter 11·130 317·7000 5·20 0·230
Szaturnus 9·350 95·1000 9·55 0·116
Uranusz 3·350 14·6000 19·22 0·390
Neptunusz 3·430 17·2000 30·12 0·430
Ezen táblázatban a föld sugara, tömege, naptól mért középtávolsága és
sűrűsége szolgál egységül.
Szvedenborg művei általában homályosak, ami a modern természettudós
előtt érthetetlen. Az a benyomásunk róla, hogy nem gondolta át azt, amit
leírt. «Principia» című munkájának végén az örvény-mozgást
matematikailag fejezi ki, ezen részben joggal elvárhatnánk teljes
világosságot. Az örvény természetesen kívülről, más örvényekkel szemben
határolt. Szvedenborg most azt állítja, hogyha két bolygónak az örvény
külső határától való távolsága úgy aránylik egymáshoz, mint egy a
négyhez, akkor sebességük egynek a kettőhöz való viszonyában áll. Ebből
az következik, hogy azon erő, amely a bolygót a középpont felé viszi,
egyenesen arányos a bolygónak a forgórendszer határától mért
távolságával és fordítva arányos a naptól való távolsággal. Ezen erő
azonban Newton gravitációja, amely fordított arányban áll a bolygó
naptól való távolságának négyzetével, és ez egyáltalában nem egyezik meg
Szvedenborg magyarázatával. De Szvedenborg jól ismerte Newton munkáit és
több alkalommal ki is fejezte iránta érzett mély bámulatát, így pl. azt
mondja, hogy: «sohasem dicsérték eléggé.» Hogy saját maga és Newton
általánosan elfogadott felfogása között közvetítsen, azt mondja, hogy az
ő állítása akkor helyes, ha a forgás sebessége a forgórendszer szélén
növekszik; ez azonban egyáltalában nem felel meg Newton törvénye
értelmében a bolygók mozgásának és különben is érthetetlen volna.
Szvedenborg azt is gyanítja, hogy a tejút a látható csillagvilágban
ugyanolyan szerepet játszik, mint a nap forgás-tengelye a mi
bolygórendszerünkben. Eszerint a napok bolygórendszereikkel a nagy
világtengely körül csoportosulnának, amely a tejút közepén megy át;
eszerint a tejút az égen félköralakú öv gyanánt jelenne meg, holott az
gyűrűalakúnak látszik. Szvedenborg szerint ily módon még nagyobb
rendszereket is elképzelhetünk, amelyeknek csak kis része a tejút
rendszere. Hasonló gondolatokat vetett föl későbben Wright (1750-ben),
aki Szvedenborg gondolatmenetét valószínüleg nem ismerte és
föltételezte, hogy a tejút megfelel a naprendszer ekliptikájának. Ilyen
eszmékkel foglalkozott továbbá Kant (1755), aki aligha tett hozzá
valamit is Wright magyarázatához és Lambert, aki azt hitte, hogy a napok
csillaghalmazokká fognak tömörülni és ezek tejutakká (1761).
Kérdezhetjük, hogy mért nem vette föl rendszerébe Szvedenborg az általa
csodált Newton korszakalkotó felfedezését? Erre azt válaszolhatjuk, hogy
Szvedenborgot teljesen áthatotta azon eszme, hogy mindennek a világon,
akár kicsiny, akár nagy dolog az, egy terv szerint kellett elkészülnie.
Nem tudott elképzelni semmiféle távolról ható erőt az égitestek között,
mivel ily hatás egyébként előttünk ismeretlen. Ez az ellenvetés
különböző oldalról érte Newton nagy felfedezését és Newton saját maga
nem volt egész érzéketlen ez iránt. Szvedenborg ez okból a világrendszer
magyarázatát Descartesnak az örvényrendszerről való gondolatára
alapította. Úgy látszik, nem érezte föltevései fizikai képtelenségeit és
különösen nem értette meg azok teljes összeférhetetlenségét Newton
törvényeivel. Ez igen komoly fogyatkozása Szvedenborg rendszerének,
amelyben voltak egészséges eszmék is, amelyeket később mások
kifejlesztettek.
Ez különösen áll azon feltevésére, hogy a bolygók a napnak köszönhetik
létüket és hogy eredetileg is a naprendszerhez tartoztak; ez oly
gondolat, amelyet általában Kantnak tulajdonítanak. Azon eszme, hogy a
tejút óriási csillagrendszer, nem kis értékű, bár Szvedenborg kevéssé
dolgozta ki. Gondolatmenetének sajátossága azon állítása, hogy a napunk
közelében lévő naprendszerek tengelyei azonos irányúak. Ezen iránynak
párhuzamosnak kell lennie a tejút tengelyével; ez azonban nem áll.
Bohlin legutóbbi kutatásai azt mutatják, hogy bizonyos fokig valószínű,
hogy a hozzánk legközelebb fekvő kettős csillagok pályasíkjai és a
legnagyobb, vagyis hozzánk legközelebbi ködfoltok középsíkja majdnem
párhuzamos az ekliptikával. Wright és Lambert szerint hasonló
szabályszerűség várható a tejút napjainál.
Pitagorasz állítólag azt szokta mondani növendékeinek, hogy más bolygók
épúgy be vannak népesítve, mint a föld. Később az általánosan érvényre
jutó Kopernikusz-féle tanok következtében nem tekintették a földet a
világegyetem központjának és más világokat is lakottaknak vettek fel.
Giordano Bruno is lelkesedéssel hirdette e tant, amelyet az akkori
teológusok oly veszélyesnek tartottak, hogy azért máglyán kellett
bűnhődnie. Kétségkívül ez a tan volt különösen az, ami az egyházat
Galilei ellen és Kopernikusz más követői ellen ingerelte. Midőn e
gondolat mindenkit áthatott, akkor a másik végletbe estek, és minden
égitestről azt képzelték, hogy be van népesítve, anélkül, hogy keresték
volna az élőlények létéhez tartozó fizikai feltételeket. A holdlakókról
szóló fantazmák igen népszerűek voltak, és népies elbeszélésekben ma is
szó van róluk. Sőt Herschel Vilmos, a kiváló csillagász, azt hitte, hogy
a napnak is vannak lakói és hogy a napfoltok a nap szilárd tömegének
részei, amelyek olykor a fénylő napfelhőkön áttetszenek.
Szvedenborg látomásai e fantazmák közül a legkülönösebbek. Igen jellemes
ember volt; kétségtelen, hogy valóban hitte azt, amit állított. Azt
mondja, hogy napokat, heteket, sőt olykor hónapokat töltött túlvilági
szellemek és angyalok társaságában. «Általuk értesültem azon világokról,
amelyekben laknak, az ottani erkölcsökről, szokásokról és vallásokról,
valamint más érdekes dolgokról; és mindent, ami ily módon tudomásomra
jutott, úgy le tudok írni, mint amit magam láttam és hallottam.»
«Észszerű az a következtetés, hogy oly nagy tömegek, aminők a bolygók,
amelyek részben fölülmúlják a földet, nem azért teremtettek, hogy a föld
körül keringjenek és hogy halvány fényükkel csak a földet világítsák;
ezeket más célból kellett megteremteni.» Ez a gondolatmenet, amelyet
Szvedenborg a túlvilági szellemeknek tulajdonít, valószínűleg igen el
volt terjedve, és kétségtelenül ez okból kelt nagyobb érdeklődést a
csillagászat, mint minden más tudomány. A bolygók Szvedenborg szellemei
szerint, «tengelyforgást végeznek, van nappaluk és éjjelük. Többeknek
közülök holdjaik is vannak, amelyek úgy keringenek körülöttük, mint a mi
holdunk a föld körül.»
«A Szaturnusz bolygónak, amely legtávolabb van a naptól, azonkívül
óriási gyűrűje van, amely bolygóját erős, ámbár visszavert fénnyel látja
el. Hogyan képes valaki, aki e tényeket ismeri és észszerűen tud
gondolkodni, föltételezni, hogy az égitestek lakatlanok?» «Jól tudják a
szellemek és az angyalok, hogy a hold, a Jupiter és a Szaturnusz körül
keringő holdak is lakottak.» Ezen lakókat úgy írja le, mint eszes,
emberhez hasonló lényeket. «Azok sem kételkedhetnek, hogy az égitestek
lakottak, akik nem beszéltek szellemekkel; mert vannak «földek», és ahol
föld van, ott emberek is vannak, mivel minden földnek végcélja az
ember.» Szvedenborg ily módon nemcsak naprendszerünk bolygóiról
értesült, hanem más benépesített világokról is és más napokról a látható
világegyetem határáig. Szelleme azokba a régiókba helyezkedett el, míg
teste lenn maradt a földön. Így tudta meg azt, hogy a mi napunk nagyobb
az ég többi napjainál. Az egyik bolygóból látta az ég összes csillagait,
amelyek közül az egyik nagyobb volt a többinél és egy égi hang
megmagyarázta neki, hogy az volt a mi napunk. Máskor meg a legkisebbnek
mondott bolygón volt, amelynek kerülete alig volt 3750 km. Gyakran
beszél más bolygók állatairól és növényeiről is.
Ezt a leírást jellemzőnek tekinthetjük a Szvedenborg-korabeli művelt
közönség felfogására a világegyetemről. E nézet lényegesen eltér a mai
felfogástól, amint ezt Proktor kiemeli, aki foglalkozott ezen
spekulációkkal. Napunk valószínűleg nem nagyobb más napnál. Ép így a
Szvedenborg által leírt bolygó nem a legkisebb a világon. Az 1800 óta
felfedezett 600 kis bolygó között a legnagyobb, a Ceresz, körülbelül
3000 km-nyi kerületű; a Veszta- és a Pallasznak fél olyan kerülete
sincs; míg a legkisebbeknek közülök, fényük erősségéből itélve, 30
kilométernél alig van nagyobb kerületük.
Csodálatos azonban, hogy azon szellemek közül, akikkel Szvedenborg 29
éven át találkozott, egy sem tudott a számos kis bolygóról. Épúgy
helytelen azon állításuk, hogy a Szaturnusz a legszélsőbb bolygó, mert
később felfedezték az Uranuszt és a Neptunuszt (1781-ben, illetőleg
1846-ban).
Az Uranuszt már Flamsteed megfigyelte 1690-ben, tehát Szvedenborg
születésének ideje körül (1688). Szabad szemmel látható és kétségkívül
számtalan ember látta, bár Herschel előtt senkisem gondolta, hogy az
bolygó lehet.
Igen feltünő az az állítás, hogy a Merkur lakói igen kellemes klímát
élveznek, a nap heves kisugárzása dacára (amely 6·6-szerte erősebb, mint
a földön). Szvedenborg ezt úgy magyarázta, hogy ezt a bolygó ritka
légköre okozza. Hogy a ritkább légkör hűtőhatású, arra abból
következtetett, hogy a magas hegyeken, még trópusi vidéken is, meglepő a
hideg. Ezt Szvedenborg maga mondta el a Merkur lakóinak, akiket igen
korlátoltaknak mond. Mai felfogásunk szerint a Merkuron nehezen lehetnek
élő lények.
Mindebből tisztán láthatjuk, hogy Szvedenborg azoktól a szellemektől és
angyaloktól, akikkel látomásaiban érintkezett, nem tudhatott meg többet,
mint amit ő maga tudott, vagy valószínűnek tartott. Szvedenborg leírását
szellemeinek nyilatkozatairól azért közöltük, hogy bemutassuk, hogy a
korabeli tudás minőnek képzelte a világrendszert.
Igen jellemző arra a korra, hogy Kant is, Szvedenborg példáján
felbuzdulva «Theorie des Himmels» című munkájában más bolygók eszes
lényeinek hosszas leírását adja. Ő azonban csak a naprendszert tárgyalja
ily módon. Kant azt mondja: «Ezen állapot oly valószínű, hogy
valószínűségi foka nincs messze a bizonyosságtól.»
Épúgy, mondja tovább Kant, amint a bolygók fajsúlya annál nagyobb, minél
közelebb vannak a naphoz (ezen föltevés helytelen), ép úgy annál
finomabb és könnyebb anyagból kell állaniok a bolygók lakóinak, továbbá
állatainak és növényeinek, minél távolabb fekszenek a bolygók a naptól.
Egyúttal a naptól való távolság növekedésével testük szövete
rugalmasabbá válik, testalkatuk pedig ennek arányában célszerűbbé.
Hasonlókép szellemi tulajdonságaik, különösen gondolkodási képességük,
gyors felfogásuk, fogalmaik pontossága és élénksége, kombinativ
képességük, cselekvésben való gyorsaságuk, egy szóval tehetségeik
általános tökéletessége kell, hogy a naptól való távolsággal növekedjék.
Ezt annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a Jupiteren a nap csak
10 órás, ez az idő pedig a földi lakóknak, akiknek durvább a
természetük, alig elegendő ahhoz, hogy kipihenjék magukat. Kant és
Szvedenborg azt hitték, hogy az a számos hold, amely a külső bolygók
körül kering, megörvendezteti e bolygók boldog lakóit; azok nem ismerik
a bűnt; valószínű, hogy náluk korlátlan az erény uralma.
Ezt írja e kor legnagyobb filozófusa, aki kortársai naiv teleológiai és
metafizikai gondolkodásmódjától nem tudott teljesen megszabadulni. A
teleológiai felfogásból – amely mindenben a célszerűséget követeli –
következik, hogy «a föld az ember kedvéért létezik.» A célszerűség tana
azon időben oly nagy hatású volt, mint ma az evolúció tana.


VI. NEWTONTÓL LAPLACEIG. A NAPRENDSZER MECHANIKÁJA ÉS KOZMOGÓNIÁJA.
Keplernek a bolygó mozgásokra vonatkozó felfedezése lehetővé tette azt,
hogy a bolygók helyzetét bizonyos időpontra nézve előre meglehessen