A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 06

Total number of words is 3819
Total number of unique words is 1694
25.9 of words are in the 2000 most common words
35.3 of words are in the 5000 most common words
39.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
jósolni. A fejlődési láncolat egy még hiányzó fontos tagjának
hozzácsatolása Newton számára tartatott fenn. Bebizonyította, hogy
Kepler három törvénye egyetlen-egy törvényből vezethető le, az
általánosan elfogadott gravitációs törvényből, amely szerint két tömeg
között működő vonzóerő a tömeg nagyságával egyenes, a távolság
négyzetével fordított arányban áll. Ezen időben a földfelület nehézségi
erejének intenzitását már ismerték Galilei és Huyghens méréseiből.
Miután ugyanaz az erő, t. i. a föld vonzó ereje a holdra is hat Newton
szerint és az az erő tartja meg pályájában, meg kellett határozni a
nehézségi erő nagyságát a földnek a holdtól való távolságára
vonatkozólag és össze kellett hasonlítani ezt az erőt azzal, amely a
holdpálya görbületét okozza. Newton ezt 1666-ban kiszámította, de nem
ért el jó eredményt.
Egyáltalában nem lehetetlen, amint Faye megjegyzi, hogy Newton ezen
kudarc folytán kételkedett a nehézségi erő jelentőségében. Bizonyos,
hogy 1682 előtt nem folytatta számításait, amidőn elérte a kivánt
eredményt, akkor ugyanis számításai alapjául a föld nagyságának új
becslései szolgáltak. Állíthatjuk, hogy a kor megérett e felfedezésre,
mivel Newtonnak négy honfitársa is igen közel járt hozzá. Newton
kortársai mindenesetre nagy elragadtatással fogadták. Azonban még
nehezen tudták megérteni, hogy a testek hatnak egymásra a távolból és
hogy a bolygók az üres térben mozognak. A bolygók mozgásai azonban oly
rendkívül szabályosaknak mutatkoztak, hogy lehetetlen volt az a
feltevés, hogy bármily ritka gázon is áthatoljanak. Azonkívül
barometrikus megfigyelések bebizonyították, hogy a levegő sűrűsége a
föld szine feletti magassággal gyorsan csökken. Tehát Descartes
örvény-elméletét el kellett hagyni. Az összes égitestek, még az
üstökösök is, amelyek Descartesnak a köralaktól eltérő pályáik által oly
nagy gondot okoztak, oly pályákon mozognak, amelyek szigorúan követik
Newton törvényét.
A bolygórendszer feltünő szabályossága és egyformasága rejtély volt
Newton előtt. A hat ismert bolygón kivül azok tíz holdja is ugyanazon
irányban, közel ugyanazon síkban, az ekliptika síkjában és majdnem
köralakban mozog. Mivel Newton semmiféle örvényben, amely magával
ragadná az égitesteket, nem hitt, nem tudta megérteni ezen sajátságos
szabályszerűség okát, annál kevésbbé, mert az üstökösök, amelyeknek
pályái szintén a nap vonzásától függnek, gyakran épen nem azon irányban
mozognak, mint a bolygók. Ebből Newton minden igazolás nélkül arra
következtetett, hogy a bolygómozgás szabályszerűségének nem lehet
mechanikus oka. A következőket mondja: «Ellenkezőleg, azon csodálatos
elrendezést, amelynek segítségével a bolygók majdnem köralakú pályákon
mozognak és a napok egymástól oly távol fekszenek, hogy bolygóik ne
zavarják egymást, egy eszes és mindenható lény okozta.» Newton szerint a
bolygók mozgásuk impulzusát a teremtésben nyerték. Ezen föltevés ellen,
amely valójában az észszerű magyarázat ellentéte, a leghatározottabban
lépett föl Leibnitz; a probléma pozitiv megoldását azonban ő sem érte
el.
A legelső, aki ilyen magyarázatra törekedett, Buffon volt, a «Histoire
Naturelle» (1748) tehetséges szerzője. Buffon ismerte Descartes és
Szvedenborg műveit és mivel azon módot, amint Szvedenborg a bolygóknak a
naptól való elválását gondolta, fizikai szempontból nem találta
lehetségesnek, más magyarázatot keresett. Elsősorban annak a rendkívüli
valószínűtlenségét hangsúlyozta, hogy csupán véletlen volna az a
körülmény, hogy a nappályának a bolygók pályájához való hajlása sohasem
haladja túl a 7 és fél fokot, vagyis a lehető legnagyobb hajlásnak, 180
foknak 1/24 részét nem haladja meg.
Ezt már előbb is kiemelte Bernoulli. Minden bolygó számára annak a
valószínűsége, hogy az a véletlenen alapul csak 1/24. Az akkor ismert öt
bolygó számára együttvéve a véletlenség valószínűsége (1/24)5, vagyis
körülbelül csak egy nyolc milliomod. Azonkívül tekintetbe kellett venni,
hogy a mellékbolygók is, már amennyire akkor ismerték azokat és pedig a
Szaturnusz öt holdja, a Jupiter négy, a föld egy holdja és a Szaturnusz
gyűrűje is mind oly pályákon mozognak, amelyek síkja kevéssé tér el az
ekliptikától. Ennek tehát mechanikai okát kellett keresni.
Buffon, hogy a bolygók mozgásait megmagyarázza, fölvette, hogy
valamennyi bolygó a nap és az üstökösök összeütközéséből ered. Az
összeütközés következtében szerinte a nap tömegének 1/650 része
levállott és oldalra taszíttatott, amiből a bolygók és holdjaik
képződtek. Hogy ilyen, majdnem érintő irányú lökés megtörtént, már abból
is következhetett, hogy az 1680. évi üstökös, amelynek pályáját Newton
kiszámította, a nap világító felületétől csak egy harmad naprádiusz
távolságra haladt el, és igen könnyen megtörténhet, hogy a 2255. évben,
midőn ezt az üstököst visszavárják, beleesik a napba.
Annak ellenében azt az ellenvetést lehetett felhozni, hogy a nap
töredékeinek vissza kellett volna esni a napra. Buffon erre azt
válaszolta, hogy az üstökös a napot oldalra tolta és hogy a kidobott
anyag eredeti pályáját a későbben kidobott töredékek megváltoztatták.
Ezen föltevést Laplace is helyeselte, aki később Buffon magyarázatát
átvizsgálta. Buffon magyarázata valóban geniális. Képzeljünk el egy
kerek fakorongot, amelynek oldalába éles műszer hatol, úgy hogy
forgácsok válnak le róla, akkor a korong a behatolás irányában forogni
fog. A levált forgácsok is ugyanazon irányban forognak, azonkívül az
éles eszközhöz való súrlódás folytán a korong egyenlítőjével
párhuzamosan tovább mozognak. Kisebb forgácsoknak, a nagyobbak
töredékeinek, a nagyobbak körül szintén ugyanazon irányban kell
forogniok, amennyiben tudniillik valamely kis rost még a nagyobbal
összetartja azokat. Ép úgy kellett, hogy a nap töredékei, amelyek akkor
támadtak, midőn az üstökös ferdén hatott a nap felületére, valamennyien
ugyanazon irányban forogjanak és époly pályákat írjanak le, mint a
napnak az egyenlítőjéhez közel eső részei. Buffon a napot a földhöz
hasonló, szilárd, izzó, légréteggel körülvett testnek tekintette. A fa
rostja, amely a kis forgácsot a nagyhoz fűzi, a nehézségi erőnek felelne
meg.
Eddig minden jó és szép volna. De Buffon messzebbre ment. Így
következtetett: azok a töredékek, amelyek a legkisebb sűrűségűek, kell,
hogy a legnagyobb sebességet érjék el, és azért mielőtt pályájuk
görbülni kezdene, a legtávolabbra löketnek ki. Mivel tudta, hogy a
Szaturnusz kisebb sűrűségű, mint a Jupiter, ez meg ritkább a földnél,
ebből arra következtetett, hogy a bolygók annál sűrűbbek, mennél
közelebb állanak a naphoz – oly következtetés, mely mint láttuk
Szvedenborgtól ered és amely később Kantnál is megtalálható – ami
azonban egyáltalában nem egyeztethető össze mai ismereteinkkel. Továbbá
azon töredékekről, amelyek a naptól való elválásukkor a legnagyobb
gyorsasággal mozogtak, a legkönnyebben válhattak le kisebb töredékek,
azaz mellékbolygók. Ezen feltevést az akkori tudás igazoltnak
tekinthette, ma azonban nem igazolt. Akkor csak azt tudták, hogy a
Jupiter egyenlítői sebessége nagyobb, mint a földé, utóbbié pedig
nagyobb a Marsénál.
Négy Jupiter-holdat ismertek és a föld holdját, de nem ismerték a
Marsét. Az öt holddal bíró Szaturnusznak kellett volna tehát, hogy a
legnagyobb egyenlítői sebessége legyen. Azóta azonban oly változás
állott be ismereteinkben, hogy az egyenlítői sebesség egymásutánja a
következő: Jupiter, Szaturnusz, Föld, Marsz; holdjaik száma pedig: 7,
10, 1, 2. A fenti érvelést tehát ma már nem fogadhatjuk el.
Az összeütközés által okozott roppant hőfejlődés folytán a bolygók,
Buffon szerint, cseppfolyósokká váltak, de kis tömegük miatt gyorsan
lehültek, mint ahogy a nap is valamikor majd kihül és kialszik. A
különböző bolygók tömegük szerint hosszabb, rövidebb ideig izzók.
Kihülési kísérleteket végezve különböző átmérőjű izzó vasgömbökkel,
jogosultaknak tartotta azon következtetéseit, hogy a földnek 75,000 évre
volt szüksége, hogy jelen hőfokára jusson, a holdnak 16,000, a
Jupiternek 200,000 és a Szaturnusznak 131,000 év kellett. A nap lehülése
a Jupiter lehülésének tízszeres idejébe kerülne.
A bolygók a naptól való leválásuk idején, annak légkörén áthaladva,
levegőt és vízgőzt vettek föl, ezekből keletkeztek a tengerek. Szerinte
a föld belseje rég kihült már, mert nem hatolt a belsejébe levegő, hogy
a belső tüzet táplálja (az Descartes és Leibnitz nézeteinek ellentmond).
Mindamellett Buffon azt hitte, hogy a földi melegnek csak két százaléka
ered a napból, míg a többi a föld saját melege. Továbbá fölvette, hogy a
föld egész tömege egyenlő sűrűségű, mert forgási tengelye különben nem
volna szimmetrikus helyzetű; pedig a föld alakja ép olyan, mint aminőt
egy a föld forgási sebességével bíró cseppfolyós gömb venne föl. A föld
nem is üres, különben magas hegyeken nagyobb volna a nehézségi erő, mint
aminő ténylegesen.
A napból leválott töredékek középsűrűsége ugyanolyan, mint a napé.
Ugyanis a Jupiter, amely a legnagyobb tömeg a bolygórendszerben, csaknem
olyan sűrűségű, mint a nap és a Szaturnusz, amely nagyságra legközelebb
áll hozzá, csak kevéssel kisebb sűrűségű. A belső bolygók sűrűsége
azonban kissé nagyobb a napénál. Ezekben Buffon felfogása megerősítését
látta. Ami az utóbbi két pontot illeti, meg kell jegyezni, hogy a föld
forgási tengelye akkor is átmenne a középponton és a sarkokon, ha a föld
sűrűsége belseje felé a középponttól való távolság mértékével arányosan
változna. Tehát mi sem áll annak a feltevésnek útjában, hogy a föld
belseje sűrűbb, mint a külső rétegek, ami tudvalévően kettőnek az egyhez
való arányában áll is. Továbbá a föld lehülésének nem kell oly gyorsan
lefolynia, a mint az egy vasgolyónál történik, amely igen jó hővezető. A
föld belseje még izzó lehet, ámbár az égési folyamat megszünt benne.
Végül ma már tudjuk, hogy a nap és a külső bolygók, beleértve a Jupitert
is, továbbá a belső bolygók belseje gáznemű, nem pedig szilárd, mint azt
Buffon hitte. Ily körülmények között levezetései gyakorlati szempontból
értéktelenekké válnak, azonban összehasonlíthatlanul fölötte állanak
Kant nézeteinek.
Buffon igazi természetbuvár volt, akinek gondolkodásmódja közel áll a
mai természettudósokéhoz. Művét Laplace nem jogtalanul, erős kritika
tárgyává tette, azért említik most oly ritkán, míg Kantot és Laplacet
előtérbe helyezik. És mégis úgy tünik föl előttem, hogy Buffon
fejtegetése megállja helyét Laplace-é mellett, különösen azért, mert
ötven évvel előzte meg Laplace-t, aki viszont messze fölülmulja a
königsbergi filozófust.
Buffon maga elég keserű, bár találó kritikát mond kora bőbeszédű és
homályos kozmogóniájáról:
«Ép oly vaskos könyvet írhattam volna, mint Burnet vagy Wiston, ha
nézeteim előadását terjengőssé akartam volna tenni, és egyúttal azáltal
is súlyt kölcsönözhettem volna nekik, hogy matematikai köntöst húztam
volna rájuk, amint az utóbbi megtette azt; de azt hiszem, hogy
hipotéziseket, bármennyire valószínűek is, nem szabad sarlatán módra
tárgyalni.»
Laplace Buffon rendszerével szemben és pedig helyesen, oly ellenvetést
tett, amely valószínűleg megfosztotta hitelétől Buffon hipotéziseit.
Buffon ugyanis azt mondja: Ha a föld egy pontjából kilőnénk egy golyót,
akkor, ha zárt pályát ír le, vissza fog térni kiindulási pontjához,
tehát csak rövid ideig lesz távol a földtől, legfeljebb egy körülforgás
idején át. Épúgy kellene a nap leválott töredékeinek is a naphoz
visszatérni. Hogy ez meg nem történik, az többféle módosító körülményen
alapul. Laplace, az ég mechanikájának nagy tekintélye erről azt mondja:
«A folytonosan elváló különböző részek ütközései és azok kölcsönös
vonzása megváltoztathatják a részek mozgási irányát, pályáiknak a naphoz
legközelebb fekvő pontját eltávolíthatják a naptól.» Ennyiben igaza van
Buffonnak. «Azonban», folytatja Laplace «pályáiknak erősen
excentrikusoknak kellene lenniök, vagy legalább is rendkívül
valószínűtlen, hogy valamennyi majdnem köralakú lett volna.» Buffon jól
tudta, hogy a bolygók pályái megközelítőleg köralakúak, azonban képtelen
volt e szabályszerűséget megmagyarázni. Azért rendszerét, hogy a
valóságnak megfeleljen, lényegesen módosítani kellett. Másrészt azonban
nehéz Laplace azon megjegyzését megérteni, hogy Buffon nem lett volna
képes az üstökösök rendkívül excentrikus pályáit megmagyarázni. Hiszen
Buffon nem is hitte azt (amit később Kant), hogy az üstökösök a
naprendszerhez tartoznak. Laplace-szal megegyezően azt vette fel, hogy
azok a külső térből vándoroltak be. Íly körülmények között pályáik csak
excentrikusak lehettek, amint Laplace azt be is bizonyította. Ezzel a
kérdéssel Buffon nem foglalkozott behatóbban. Ezt tökéletlenségnek, vagy
mulasztásnak tekinthetjük, de semmiképen sem hibának. Ezek után Kant
művére térünk át, mely Buffon művénél tizenkét évvel később jelent meg,
s amelyet Buffon inspirált; amint látni fogjuk, nem állja ki a versenyt
Buffon munkájával.
Kant harmincegy éves fiatalember volt akkor és még nem kezdte meg fényes
filozófiai pályáját, amidőn 1759-ben «Naturgeschichte u. Theorie des
Himmels» című művét kiadta, amelyben az említett problémákat Newton
törvényeinek alkalmazásával tárgyalta. Az ő kozmikus tere üres volt és a
bolygókat azon keresztül semmiféle Descartes értelmében vett örvény el
nem ragadhatta. Ha azonban a bolygók már egyszer mozgásba hozattak, nem
volt szükség az üres térben további hajtóerőre. Mért ne vehessük fel,
hogy az örvény-rendszer, amely a bolygóknak pályáikon való mozgását
megindította, egyszer létezett és azután eltünt? Ez volt Kant szerencsés
gondolatmenete, amely némileg Anaximandroszra emlékeztet.
«Fölveszem tehát», mondja Kant, «hogy kezdetben minden anyag, amely most
a napban, a bolygókban és az üstökösökben van, azon térben terjedt ki,
amelyben e testek most keringenek.» Ezen portömeg középpontja felé
irányult a részek vonzása, ahol most a nap áll. Az anyagi részek e tömeg
középpontja felé kezdenek esni. Kant ezen részeket szilárdaknak vagy
cseppfolyósaknak képzeli, mivel megjegyzi, hogy a legnagyobb fajsúlyú
részecskéknek volt a legnagyobb valószínűségük arra nézve, hogy a
kialakuló napra essenek. Néha megtörténik, hogy egymáshoz ütődnek és
oldalra dobatnak. Íly módon zárt pályákon való mozgások – Kant köralakú
pályákról beszél – keletkeznek a középpont körül. Az ezen pályákon mozgó
testek újra és újra összeütköznek, míg végre az ismételt összeütközések
oly csoportosulást létesítenek, hogy a testek mind köralakú pályákon,
ugyanazon irányban mozognak a középpont körül. A testek azon része, mely
a középpont felé esik, szintén ugyanazon mozgást veszi fel és ezáltal a
napot is saját tengelye körül ugyanoly irányú forgásba hozza.
Mivel az anyag a középpont körül eredetileg egyformán volt elosztva,
mért kell, hogy a végső mozgás jobbról balra tartó legyen, és mért ne
lehetne az ép úgy balról jobbra irányuló? Arisztotelesz azt hitte, hogy
az utóbbi mozgásirány, amelyet a föld körül keringő égitesteknél
feltételezett, előkelőbb, méltóbb az istenekhez. Kant szerint az egyik
irány legyőzi a másikat. Ez csak akkor volna helyes, ha az anyagi
részecskéknek kezdettől fogva bizonyos irányú, adott pont körüli
forgásuk lett volna, amint azt Descartes fölvette. Mivel Kant ezt a
hipotézist nem állítja fel, azért az ő fejtegetése alapján nem
képzelhető el egy határozott forgási irány kialakulása. Különös, hogy
Herbert Spencer, a nagy filozófus, száz évvel később ugyanazon hibába
esett.
Kant továbbá azt hitte, hogy a már forgásban lévő anyag súlyosabb
részecskéi nagyobb valószínűséggel bírnak arra nézve, hogy a középpontba
hatoljanak, még mielőtt a körmozgást felvették volna. Ez okból a naphoz
legközelebb eső bolygóknak a legsűrűbbeknek kell lenniök, amint ezt már
Szvedenborg és Buffon állították; ez pedig nem áll. Kant azt is
állította, hogy a középponti test fajsúlya kisebb, mint a legközelebbi,
körülötte keringő testé. Azonban a hold fajsúlya kisebb, mint a földé.
Kant az ellenkezőjét hitte.
Kant szerint a nap körül forgó meteorgyűrűk között sűrűbb részeknek
kellett lenniök és ezek körül koncentrálódott mindinkább az illető gyűrű
anyaga; ily módon támadnak a bolygók és az üstökösök. Ha e részek a
gyűrűkben teljesen arányosan lettek volna elosztva, akkor a bolygók
teljesen köralakú pályákon mozognának, mivel valamennyi ugyanazon síkban
fekszik. Kant szerint a bolygópályáknak a köralaktól való eltérése,
valamint a nappályához való hajlása egy kezdettől fogva fellépő
szimmetria-hiányból magyarázható. Érthetetlen azonban, hogy létezhetett
szimmetriahiány kezdettől fogva, holott feltételezte, hogy az anyag a
fejlődő nap körül, mint középpont körül, arányosan volt elosztva. Máshol
azt mondja, hogy minél kisebb a nehézségi erő intenzitása, vagyis minél
nagyobb a bolygónak a naptól való távolsága, annál nagyobbnak kell
lennie a bolygópálya excentricitásának. Ez, miként Kant állítja, áll is
a Szaturnuszra, a Jupiterre, a Földre és a Vénuszra. Nem említi azonban
a Merkurt és a Marszot, melyek a kis bolygókat nem tekintve, a
legnagyobb excentricitásúak, és azért nem is illenek rendszerébe. Kant,
épúgy mint Descartes, az üstökösöket a Szaturnuszon kivülieknek tekinti;
ez magyarázná meg nagy excentricitásukat is.
Ezen vélemény helytelenségét már bebizonyította Newton és Halley. Kant
szerint az üstökösök fajsúlya kisebb, mint a Szaturnuszé, ami az
üstökösök magvát illetőleg valószínűleg helytelen.
Amint látjuk Kant kozmogóniája számos, a tényleges viszonyoknak meg nem
felelő adaton alapul. Ezen tényt tovább is illusztrálni érdektelen
volna. Fontosabb annak a felemlítése, hogy Faye bebizonyította, hogy a
Kant fölvette módon, egy gyűrű összehúzódásából keletkezett bolygó
forgási iránya ellenkezője volna a nap forgási irányának és a Kant
idejében ismert bolygók forgási irányának.
Sajátságos, hogy Kant a Szaturnusz-gyűrűk keletkezésének oly
magyarázatát adja, amely kissé megegyezik Laplacenak a bolygórendszer
képződésére vonatkozó magyarázatával. Abból a feltevésből indul ki, hogy
a Szaturnusz egész tömege eredetileg igen nagy terjedelmű lehetett, és
hogy tengelye körül forgott. Midőn összehúzódni kezdett, egyes
részecskék nagyobb gyorsaságra tettek szert, semhogy vissza eshettek
volna a felületre. Kívül maradtak tehát és gyűrűalakú holdgyüjteményt
alkottak. Azt hiszi, hogy a Szaturnusz holdjai is hasonló módon
keletkeztek. Hogy a naprendszer fejlődésére nem vett fel hasonló,
eredeti forgást, azt bizonyítja, mily kevéssé dolgozta ki gondolatát. Az
állatövi fényben egy nap-körüli gyönge gyűrűképződést lát. Kant
magyarázatának egy másik gyönge pontja, hogy azt gondolta, hogy a gyűrű
legbelsőbb részecskéi eredetileg a bolygó egyenlítőjén voltak, ahonnan a
jelenlegi magasságra sebességük változása nélkül emelkedtek fel; oly
eszme, amely határozottan ellentmondásban áll a nehézség törvényeivel.
Azután a gyűrű forgási idejéből kiszámította a Szaturnusz egyenlítői
sebességét, és a körülforgás tartamát 6 óra 23 perc és 53 másodpercben
állapítja meg. Ezen eredményre igen büszke volt, azt mondja: «az egész
természetfilozófiában talán egyedül áll az ily meghatározás.» Tényleg
azonban a Szaturnusz forgási időtartama 10 óra és 13 perc. Ezen
összefüggésben megkiséreli Kant a vízözönt megmagyarázni, amely tárgy az
akkori tudósok érdeklődését erősen lekötötte. Az égbolt alatt lévő
vízről, amely Mózes első könyvében van megemlítve, Kant azt hiszi, hogy
az talán némileg a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló földkörüli
vízpára-tömeg volt. Ezen gyűrű a föld megvilágítására szolgált, és
egyszersmind büntetésre, ha az emberek nem mutatkoznának méltóknak arra;
az be is következett és ekkor a gyűrű hirtelen a földre szakadt és árvíz
borította el a földet. Hasonló kisérletekkel, hogy a bibliai, vagy a
klasszikus elbeszéléseket természettudományi alapon magyarázzák, mindíg
újra találkozunk ezen kor tudományos kutatásaiban.
Kant Wrightnak 1750-ben kifejtett eszméjét veszi át, amely szerint a
tejút középsíkja bolygórendszerünk ekliptikájának felelne meg. Épúgy,
mint ahogyan a nap körül mozgó bolygók nem távolodnak nagyon a nappálya
síkjától, úgy a csillagok is oly pályákon mozognának eszerint, amelyek
kevéssé térnek el a tejút közép-síkjától. Ezen csillagok, amelyekhez a
mi napunk is tartozik, egy középponti test körül mozognának, amelynek
helyzete ismeretlen, de lehetséges, hogy megfigyeléssel meghatározható.
Wright e gondolatmenet minden fontos tételét ép oly világosan állította
fel, mint Kant.
Végezetül, Kant a nap kihűléséről is nyilatkozott. Az akkor szokásos
felfogással megegyezően azt hitte, hogy a nap oly izzó égitest, amelyen
levegő hijján, valamint a kiégett hamú felhalmozódása folytán a lángok
kialusznak.
Az égés tartama alatt a nap a legillanóbb és legfinomabb részecskéit
elvesztette, amelyek poralakban összegyűltek és, szerinte, az állatövi
fény székhelyét alkotják. Kant igen homályosan utal arra, hogy «a nap
elpusztulásának törvénye az elszéledett részek ujraegyesülésének
csiráját foglalja magában, még ha az utóbbiak a kaoszba is elvegyülnek».
Ezen és más nyilatkozatai szerint, amelyekre majd visszatérünk, Kant úgy
látszik azt tételezi fel, hogy az anyag bizonyos fejlődési kört fut be,
amennyiben felváltva napokká sűrűsödik, azután újra kaotikus
rendezetlenségbe széled el (l. Demokritosz nézeteit).
Kant kozmogóniája az elméletek azon osztályába tartozik, amely a
bolygórendszert a kozmikus porból, vagy kis meteoritek
összegyülemléséből származtatja. Ezen eszmét később Nordenskiöld és
Lockyer újra felvették; matematikailag Darwin György dolgozta ki. Utóbbi
kimutatta, hogy oly kis testek sok tekintetben úgy viselkednek, mint egy
gáztömeg.
Laplace ellenben, midőn a naprendszer fejlődésének mechanikai
magyarázatát igyekszik adni «Système du Monde» című művének végén egy
izzó gáztömeg feltételezéséből indúl ki, amely kezdettől fogva (északról
tekintve) jobbról balra irányuló forgásban volt a súlypontján áthaladó
tengely körül. A két elmélet között lényeges különbség van, de ettől
gyakran eltekintettek. Valószínű, hogy ez Zöllner a
«ködfolt-hipotézis»-re vonatkozó megjegyzésének következménye, amelyben
be akarja bizonyítani, hogy «ezen hipotézist nem Laplace állította fel,
hanem Kant, Németország filozófusa».
Laplace fejtegetése a következőkben foglalható össze: «A nap
ősállapotában, amint fölvesszük, a ködfoltokhoz hasonlított, melyeket
nekünk a teleszkop (l. Herschel kutatását) összetettnek mutat, és pedig
egy többé-kevésbé világító magból állónak, mely körül a köd
összesűrűsödött és ezáltal csillaggá változhatott át.» «A nap nem
terjedhetett ki a végtelenségig, határai azon pontok által határoztattak
meg, határai azon pontok által határoztatnak meg, amelyeknél a forgás
által előidézett centrifugális erő egyenlő a nehézségi erővel.» A nap
gáztömege lehülés folytán lassan összehúzódott. Kepler második törvénye
szerint minden rész az időegység (másodperc) tartama alatt oly ívet ír
le, amelynek hossza fordított arányban áll a naptól mért távolsággal.
Ebből következik, hogy a centrifugális erő az összehúzódásnál növekszik,
és pedig a középponttól mért távolság harmadik hatványával fordított
arányban. Ennek következtében az összehúzódásnál korongalakú, izzó
gáztömeg válik le róla, amely a nap körül bolygó gyanánt kering. Laplace
azután fölveszi, hogy ezen korong izzó gázgyűrűkre oszlott, amelyek
mindegyike az egész koronghoz hasonlóan forgott, azután lehűlve, szilárd
vagy folyékony gyűrűt alkotott.
Ez azonban fizikai szempontból lehetetlen. A lehűlés tartama alatt kis
porszemek váltak volna le, amelyek a környező gázban lebegtek volna.
Ezen részecskék nagyobb tömeggé egyesültek volna, amelyek a gázokat
felületükön összesűrítették volna. Így porgyűrű keletkezne, oly módon,
amint azt Kant a Szaturnusz körül képzelte; de ha ily gyűrű bolygóvá
tömörülne, az a megfigyelt iránnyal ellenkező irányban mozogna. Különben
Stockwell és Newcomb kimutatták, hogy ily nagy tömeggé való egyesülés
nem lehetséges anélkül, hogy kis meteorok keletkeznének, aminők a
Szaturnusz gyűrűjében tényleg keringenek is. Kirkwood szerint a
Neptun-gyűrűnek bolygóvá való átalakulása nem kevesebb mint 120 millió
évig tartott volna.
Továbbá az összes bolygópályáknak köralakúaknak kellene lenniök és
ugyanazon síkban kellene feküdniök. Igaz, hogy Laplace erre azt mondja:
«Érthető, hogy e nagy tömeg különböző részeinek különböző hőfoka és
sűrűsége nagy eltéréseket eredményezett». Úgy látszik azonban, hogy
Laplace maga sem volt erről igen erősen meggyőződve, mert később
megjegyzi, hogy az üstökösök (amelyek szerinte nem tartoznak a
bolygórendszerhez) közel jutottak a naphoz, összeütköztek a fejlődő
bolygókkal, és úgy okozták az eltéréseket. Ismét üstökösök hatoltak a
naprendszerbe, midőn a gáztömeg sűrűsödése majdnem be volt fejezve; ezek
annyit vesztettek sebességükből, hogy beleolvadtak a naprendszerbe,
azonban ovális, a köralaktól erősen eltérő pályájukat megtartották.
Laplace hipotézise ellen tán azon ellenvetés a legkomolyabb, hogy az
Uranusz és a Neptunusz holdjai más bolygók holdjaival ellentétes
irányban mozognak. A Jupiter és a Szaturnusz legtávolabbi holdjai
szintén retrográd irányban mozognak, míg e két bolygó belső
mellékbolygói a szokott irányban keringenek.
Látjuk, hogy Laplacenak sikerült Buffon hipotézisének egyik-másik
nehézségét (a bolygópályáknak a körtől való kis eltérését) elkerülnie,
ahelyett azonban más, nem kevésbbé komoly nehézségekkel került szembe.
Viszont Laplace eszméje kitünő képet ad a Szaturnusz gyűrűjének
keletkezésére nézve.
Laplace kiváló kortársa Herschel Vilmos (sz. Hannoverben 1737-ben,
meghalt Slough-ban Windsor mellett 1822-ben) a ködfoltokat
teleszkópjával tanulmányozta; ezek szerinte fejlődési fokozatokat
tüntetnek fel. Több ködfolt szétszórt, zöldes, foszforeszkáló fényű. Ezt
tartotta a kezdetleges állapotnak. A színképelemzés ezt megerősitette és
bebizonyitotta, hogy e fénylő tömegek gázakból, főleg hidrogénből,
héliumból és egy egyébként ismeretlen anyagból, a nebuliumból állanak.
Más ködfoltokban Herschel kissé sűrűsödő középponti magvat figyelt meg,
ismét másokban világosan kivett csillagokat; végül voltak olyanok is,
amelyekből a köd csaknem teljesen eltünt, csillagcsoportoknak adva
helyet.
Ezen egyszerű, de nagyszabású megfigyelések jobban állták ki a
birálatot, mint Laplacenak nagyon csodált hipotézise. Az igazság
kedvéért azonban el kell ismerni, hogy úgy látszik maga Laplace a
hipotézisének, egyéb alkotásai között nem akart valami kiváló helyet
biztosítani, mert ezt «Exposition du Monde» című klasszikus műve végén
jegyzet alakjában közölte.
Ez azon nagy munka, amelyben naprendszerünk stabilitását vizsgálta meg.
Következtetése a következő: «Bárminők is a bolygók tömegei, csupán azon
körülményből kiindulva, hogy valamennyi ugyanazon irányban mozog,
csaknem köralakú pályákon, melyeknek síkjai csak kevéssé hajlanak
egymáshoz, sikerült bebizonyítanom, hogy pályáik szekuláris változásai
periodikusak és szűk határok közt mozognak és hogy ennek folytán a
bolygórendszer oly középhelyzet körül ingadozik, melytől csak kevéssé
tér el.» Laplace továbbá azt is bebizonyította, hogy a nap hossza Kr. e.
729 óta a másodperc 1/100 részével sem változott.
Ezzel Laplace, részben Lagrange támogatásával megerősítette Newtonnak
naprendszerünk csodálatos stabilitására vonatkozó tanát. Úgy látszott,
mintha a naprendszer örök léte volna biztosítva, ami elég különös, ha
fölvesszük, hogy kezdetének kellett lennie.
Ebben a tekintetben Kant felfogása kétségkivül a helyesebb, legalább is
a mai felfogásunknak megfelelőbb.


VII. UJABB CSILLAGÁSZATI FELFEDEZÉSEK.
Míg Laplace a fentiekben megbeszélt kutatásaiban naprendszerünkre
szoritkozott és Szvedenborg, Wright, valamint Kant is a többi égitestről
csak általános nézeteket ád, amelyek között Wrightnak azon véleménye,
hogy a tejút csillagai, valamint napunk is, állandóan mozognak, a
legjelentékenyebb, addig Herschel (1738–1822) kutatása területét az
egész végtelen csillagvilágra terjesztette ki. Már Halleynek (1656–1742)
sikerült azt kimutatnia, hogy több csillag az évszázadok folyamán, sőt
már Tycho Brahe kora óta a tizenhatodik század végéig megváltoztatta
helyzetét. Röviddel azután Bradley (1692–1762) egy addig elérhetetlen
pontosságú csillagkatalógust dolgozott ki. Herschel, akinek e katalógus
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 07