A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 03

Total number of words is 3895
Total number of unique words is 1925
24.8 of words are in the 2000 most common words
36.0 of words are in the 5000 most common words
42.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kettő között elhelyezte a levegő-réteget, az ég nyolc szféráját,
valamint végtelen teret a víz számára. Ezután hozta létre a mulandó
világot, amely az örök világból kisugárzik.» Ezen kívül számos istent,
szellemet és kort teremtett. Az örök isten és vele minden élőlény a
pihenés és az ébrenlét váltakozó periodusait élik át. Az emberi év
egyenlő egy szellem-nappal. Tizenkétezer szellem-év, amelyek mindegyike
360 földi év, egyenlő egy isteni periódussal; kétezer isteni periódus ad
egy Brahma-napot. Ilyen nap – 8640 millió földi év – második felében
szunnyad Brahma és vele pihen minden élet; midőn fölébred, kielégíti
alkotási vágyát. A teremtés és megsemmisülés folyamatai végtelen
nagyszámúak, és az örökkévaló lény mintegy játékból ismétli meg ezeket.
Az indus filozófiát az teszi naggyá, hogy helyesen fogták fel a
végtelenség fogalmát, amely szerint a természetben szükséges a
periódikus változás. E felfogás azonban pesszimisztikus, mert a fejlődés
minden periódusában állandó hanyatlást vesznek fel, különösen erkölcsi
tekintetben.
E pesszimisztikus felfogással, amelyet már az egyiptomiak mondáiban, a
klasszikus ókor népeinél megtalálunk, akik az emberiség ősi aranykoráról
regélnek, s amely továbbá a kaldeusoknál is megnyilatkozik, akik
mondáikban a paradicsomról és a bűnbeesésről szólnak, ezzel élénk
ellentétben áll a természettudományi alapon nyugvó evolució modern tana.
Ezen utóbbi szerint, amelynek már az egyiptomi mondában és Homerosznál
is volt előkészítője, az emberek mindinkább javulnak. A létért való
küzdelmet az evolució tana szerint csak a legerősebbek és
legalkalmasabbak bírják ki, úgy hogy az egymást követő nemzedékek mindig
életrevalóbbak.
Fenti elbeszélésben találkozunk először azzal a határozottan kifejezett
véleménnyel, hogy a gondolat, vagy pedig az akarat aktusa oka lehet
bizonyos változásnak, az anyag már meglévő energiájának, vagy magának az
anyagnak felhasználása nélkül. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy
lehetségesnek tartják a semmiből való teremtést. Ezen hit számos
követőre talált; ezt előnyben részesítették azon felfogással szemben,
amelyet eredetileg minden faj egyaránt vallott, t. i., hogy átalakítás
volt a teremtés. Természettudományi és filozófiai szempontból tarthatlan
álláspont az, hogy semmiből lehet valami. Elegendő erre nézve, ha
Spinoza és Herbert Spencer minden kétséget kizáró nyilatkozatait
közöljük. Spinoza Etikája harmadik részében azt mondja: «A természet
törvényei, amelyek szerint minden átalakulás történik, mindig és
mindenütt ugyanazok.» Herbert Spencer «A biológia principiumai» című
munkájában a következőket mondja: «Föltételezzük-e, hogy egy új
szervezet semmiből teremtetett, hogyha már teremtetett? Ha igen, akkor
föltesszük azt, hogy anyagot alkottak, ez pedig megfoghatatlan; ez t. i.
föltételezné, hogy viszonyt állítunk föl valami és semmi között, vagyis,
hogy viszonyt létesítünk két tag között, holott a másik hiányzik, ez
pedig lehetetlen. Az energia teremtése ép annyira lehetetlen, mint az
anyag létrehozása. Az a vélemény, hogy élőlényeket teremtettek, csak oly
korban támadt, midőn a legmélyebb sötétség uralkodott.» Ezt az utolsó
állítást ugyan kissé módosíthatjuk, mivel az a hit, hogy semmiből lehet
teremteni, csak igen előrehaladt fejlődési stádiumban lép föl.
Sajátságos, hogy a régi skandináv népnek volt a legfejlettebb teremtési
mondája. Ne feledjük azonban azt, hogy az északi nép ősei már a
kőkorszak alatt is Skandináviában laktak, tehát valószínűleg több ezer
éven át volt ott a lakóhelyük és hogy a bronz-korbeli leletek már igen
magas kulturáról tesznek tanubizonyságot Skandináviában. Kétségtelen,
hogy átvettek némely gondolatot az ókor művelt népeitől és hogy azokat
önállóan feldolgozták. Míg a régi kaldeusoknál és egyiptomiaknál, mint
más primitiv fajnál a víz volt a főelem, a kemény földdel szemben, addig
a skandinávoknál a meleg volt a legfontosabb és annak ellentéte, a
hideg. Tényleg a hőnek van a legfontosabb szerepe a fizikai világban és
azért tudományos igazság szempontjából a skandináv teremtési monda
minden eddig említett fölött áll. Igazán csodálatos, mily szépen
alkalmazkodik a legenda a mi mai felfogásunkhoz. Némely része keleti
eredetre vall, avagy a klasszikus ókor eszméit vette föl; azonban a
természet szellemes magyarázata jellemző a skandináv kozmogóniára.
Eszerint a világ, amelyben élünk, nem tart örökké. Kezdete volt és vége
lesz. Midőn az idő reggele volt még:
«Nem volt még föld és tenger sem
Nem volt hűs hab
És ég sem volt fölötte.»
Feneketlen űr volt csupán, ennek északi részén fakadt a hideg forrása,
amely környezetét fagyos ködbe burkolta, amiért is e vidéket
Nifelheimnak (ködvilág) nevezték. Az űr déli oldalán fakadt Urd, a meleg
forrása, a kettő között eredt pedig a bölcseség forrása, Mime kútja.
Nifelheim ködös, szürke hullámai találkoztak az űrben Urd meleg
áramlataival, ezek keveredéséből keletkezett a világ, később pedig
istenek és óriások származtak belőle. Azon üres térben, amelyben Mime
kútja volt, keletkezett az emberi szemnek láthatatlan világfája,
amelynek gyökerei a három forrásig értek.
Ezen mondát az teszi nagyszerűvé, hogy a lakott világot – a napnak és a
kozmikus ködnek megfelelően – hő- és hidegforrásoktól teszi függővé. Az
emberlakta világ a két forrás között van és létezése, modern módon
kifejezve attól függ, mennyi hővel látja el a nap és hogy mennyi áramlik
el belőle a hideg ködfoltok felé.
Az északi monda ezután azon általános felfogásra tér át, amely a világ
teremtését élettelen testrészekhez köti. Odin isten (a kaldeus Marduk)
megöli Ymert (Tiamat), az óriást, ennek a testéből teremtette az eget és
földet, véréből pedig a tengert. Itt azonban érdekes módosítás történik.
Ymer tagjait előbb porrá kellett zúzni, mielőtt élőlények hordozóivá
válhattak volna. Ezen célból az óriás-malmot kellett megépíteni, ezt a
hideg-forrás vize hajtotta, amely aztán vezetéken át lefolyt a tengerbe.
Ez költői leírása a kőzetek elmállási folyamatának, amelyet fagy és víz
hoznak létre. Az óriásmalom egyúttal az eget állócsillagaival együtt
forgatta.
A babiloni mondában Oannesz tengeri szörny, akinek hal-teste és
emberalakú feje, keze és lába van, kilépett a tengerből, hogy az
embereket mindenféle tudományra és művészetre tanítsa meg, azután újra
eltünt a mélységben. Ezt a szörnyeteget a skandináv monda Heimdal-lal a
tűzistennel helyettesíti, kit az óriásmalom köveinek szikrái szültek.
Gyönyörű, világos hajú, gyöngéd ifjúként jön csónakán, hogy a műveltség
áldását terjessze az emberek között. Csónakjában mindenféle szerszámot,
fegyvert és gabonakévét hoz. A tűz-isten megnőtt, az emberek vezetője
lett, odaadta az embereknek a tűzfúrót, megtanította őket a rúnák
ismeretére, mesterségekre, állattenyésztés-, kovácsmesterség-,
kenyérsütés, építés és más ügyességre, valamint vadászatra és
önvédelemre. Ő alapította meg a házasság intézményét, az államot és a
vallási szertartásokat. Mikor Heimdall hosszú és bölcs uralom után örök
nyugalomra tért, ugyanazt a csónakot találták a tengerparton, amelyen
egykor eljött. A hálás emberek Heimdall testét jégvirágos csónakba
helyezték, amelyet értékes kovácsmunkákkal és ékszerekkel töltöttek meg.
A csónakot, miként Heimdall érkezésekor, láthatatlan evezők kiröpítették
a tengerre, ahol eltünt a láthatárról. Heimdall az istenek országába
jutott, ahol ragyogó ifjúságban új életre ébredt. Földi uralmát fia
Sköld-Borgar vette át.
Sköld-Borgar alatt a világ rosszabbodott és uralma vége felé meghalt
Balder, a világosság istene. Erre azután rettentő tél következett,
glecserek és jégmezők borították az emberlakta földet, a jégmentes
területen is mind silányabb lett a termés. Éhinség tört ki, amely
borzasztó bűntényekre ragadta az embereket. A vihar ideje volt ez és az
erőszaké, az északi népek karddal kezükben kiszorították törzsrokonaikat
lakhelyeikről, úgy hogy azok délfelé kerestek új hazát. Bizonyos idő
mulva eltünt az örök tél és vele a jég is.
Láthatjuk, hogy a monda az éghajlat rosszabbodását és a jégkorszakot,
amely az emberek kivándorlását vonta maga után, szemléletesen jellemzi.
Nem csoda tehát, ha azt hitték, hogy egy új örök tél a világ végét
okozza majd, a Ragnarök-öt. Közeledtére újra bekövetkezik majd a
borzasztó, törvénytelen állapot. A jég-ország óriásai megtámadják az
istenek tanyáját; az emberek a hidegtől, éhségtől és betegségektől
megtizedelve harcok közben fognak elpusztulni. A nap továbbra is
megteszi napi útját, fénye azonban egyre gyöngülni fog. Az óriásokkal
való küzdelemben sok isten meghal, még Heimdall is halálos sebet kap. A
nap is kialszik majd, az égbolt meghasad, a hegyek megrepednek és az
általuk lekötött tűz előtör, lángba borítva a csatateret. A nagy tűz
után azonban friss zölddel borított új világ fog keletkezni. Hoddminne
ligetéig azonban, ahol Mime kútja van, nem ér a tűz és több isten,
továbbá Leifthraser és Lif emberpár ennek oltalmában megmenekül. Ezek az
emberek visszatérnek a földre. Új, gondtalan kor következik és a
műveletlen föld újra dús termést hoz.
Erre a nevezetes mondára a klasszikus ókor és a kereszténység is
hatással volt. Ami bennünket különösen érdekel, az a nap kihülésének,
hőhatása csökkenésének gondolata, amelynek következménye minden földi
élet megszünése. Az után a nap összeütközik a hidegség világával (az
óriásokkal), a kozmikus ködfoltokkal és a bennük rejlő kihült napokkal.
A föld kemény kérge megreped az összeütközés következtében és a belső
tűzár, aminő Izland vulkánjaiból ismeretes, elpusztítja a földet. Idővel
azonban új föld keletkezik és az élet a halhatatlanság fájáról újra
leszáll a földre.
Az Edda e mondája szépség és igazság tekintetében messze fölülmulja
mindazt, amit más primitiv nép alkotott. Kétségtelen, hogy e műveltség
elemei és ezekkel együtt e teremtési mitosz alapelemei is idegen
országból eredtek, valószínűleg a tengeren túlról, keletről. Azonban
semmiféle teremtési monda sem közelíti meg a skandinávét a természet hű
felfogásában.
Fentebbiekben oly korok felfogását igyekeztem vázolni, amelyekben még
nem ismerték a közvetlen megfigyelést. A természettudomány ily
körülmények között mitoszokba öltözik, magasabb fokon pedig a
bölcselkedés bő mezébe. Máskép áll a dolog, amikor kezdetét veszi a
megfigyelés és a kísérletezés. Az adatok nehézkes és áttekinthetetlen
tömegét általános törvények alá foglalják, amelyek segítségével azokat
gyorsabban tudjuk visszaadni; más szóval, hogy a tapasztalat hasznunkra
váljék, szükségünk van a teoretikus rendező munkájára. Amint az első
törvényeket megtaláltuk, még ha nem is egészen pontosak, megjósolhatjuk
az események menetét. Ezen jóslatokat aztán javíthatjuk, ily módon
pontosabbá tesszük a törvényeket, és megerősítjük ismereteinket.
Eleinte az idő ismerete volt különösen fontos az emberekre és ezért
gondosan megfigyelték; ennek következtében felismerték az égitestek
tulajdonságait, amelyeket valószínűleg összehasonlítottak földi
tárgyakkal. Így fejlődtek ki fokozatosan a csillagászat, fizika, és
kémia elemi fogalmai. Most az előbbi korokkal ellentétben a különböző
nézetek legkíválóbb képviselőiről lesz szó és ily módon történeti
áttekintést nyerünk a fogalmak fejlődéséről.
A következő fejezetben a történeti idő kozmogóniáival foglalkozunk, míg
az előbbiekben a mondák korának világmagyarázatairól volt szó. Éles
határ a kettő között, természetesen, nincs.


IV. A RÉGI FILOZÓFUSOK VILÁGMAGYARÁZATAI.
A barbár törzsek nem érezték az időszámítás hiányát, s így nem volt
okuk, hogy az idő beosztására törekedjenek. Vadászat és halászattal
tartották fenn magukat. Az erdei bogyókat és az ehető gyökereket csak
akkor becsülték meg, ha vadászzsákmány híján az éhség kényszerítette rá
őket. Ez csak szükség idején történt, ellenben valószínű az, hogy az
asszonyok gyakrabban éltek gyökerekkel; t. i. a férfiak csak akkor
adhattak az asszonyoknak is a zsákmányból, ha az bőven állott
rendelkezésükre. A törzsek kénytelenek voltak a vadat követni és azért
csakis a napi szükséglettel törődhettek. A dolgon nem változtatott sokat
az, hogy elsajátították az állatszelidítést, hogy szükségleteiket
fedezhessék. A csordának minden évszakban más-más legelő kellett, s így
a nomád nép tartózkodási helye a csordától függött és nem megfordítva.
Egészen más volt a helyzet, amikor a nép szaporodása rávitte az
embereket a földmívelésre. Állandó lakóhelyről kellett gondoskodni,
meghatározott időszakokban kellett a földet művelni, hogy a végcélt, a
termést megkapják. Az évszakok változása a nap helyzetétől függött s így
meg kellett figyelni a napot.
Azonban csakhamar észrevették, hogy bizonyos csillagok helyzetét
különböző évszakokban könnyebb megfigyelni, mint a napét. A hold
szabályos változásai, amelyek rövid időközökben visszatérnek (29·53
nap), nem kerülték el figyelmüket, e változások rövid időközök mérésére
alkalmasak voltak. Valószínű, hogy a legrégibb időben a nomád törzsek
órája a hold volt. A nomádok csordáikkal a hold szelid fényénél
vándoroltak és kerülték a nap forró sugarait. Később a napot a föld ura
gyanánt tisztelték, az év a nap és a hold mozgásától függött. Az évnek
több mint tizenkét szinodikus hónapja van,[3] de kevesebb, mint
tizenhárom; ezen úgy segítettek, hogy több évet tizenkét holdhónaposnak
vettek, másokat meg tizenhárom hónaposnak. Az átlagos évtartam ily módon
kifogástalan volt. A nap hat egyenlő részre oszlott, minden rész hatvan
perces volt; a babiloni perc egyenlő volt a mi négy percünkkel és a nap
az égen egy fokot egy babiloni perc alatt futott be.
A kaldeusok észrevették, hogy több nagyobb csillag nem alkalmas az
évszakok meghatározására. Ezen szabálytalan csillagokat bolygó
csillagoknak nevezték el, ilyen például a nap és a hold, amelyek
minduntalan változtatják helyüket, míg a többi csillag megtartja
viszonylagos helyzetét. A napon és holdon kívül imádták a csillagokat
is. A legrégibb szabályszerű kaldeusi csillagászati megfigyelések
körülbelül ötezer évvel Kr. e. indulhattak meg. Ezen megfigyelések római
és görög vélemény szerint több százezer éven át folytak. Hipparchosz, a
kiváló csillagász szerint 270 ezer évesek e megfigyelések, Cicero 470
ezer éves megfigyelésekről beszél; ez természetesen óriási túlzás.
Kalliszthenesz gyüjtött ily megfigyeléseket Aisztotelesz számára, ezek
Kr. e. 2300 évre nyúltak vissza. A kaldeus papok éjjelről-éjjelre
följegyezték agyagtábláikra a csillagok helyzetét és fényét, föltünésük,
delelésük és letünésük idejét. Az állócsillagok mozgása oly szabályos,
hogy előre meg lehet állapítani elég pontosan a helyüket. A bolygók
mozgása szabálytalan; de megfigyelték, hogy e szabálytalanságok
időszakosak; a Vénusz periódusa nyolc éves, a Jupiteré 83 éves. A
bolygók helyzetét is gondosan följegyezték; e táblázatok segítségével a
csillagász évekkel előre meg tudta állapítani a bolygók helyzetét.
A bolygók mozgására valóságos csillagászati évkönyveket szerkesztettek,
ezek közül több ránk maradt, így például a Kr. e. 523. évre szóló. A
napnak az állatövben megtett útja szintén igen szabályos. Mindennap
majdnem egy fokot tesz meg, azért osztották be a kaldeusok a kört 360
fokra. Midőn észrevették, hogy a nap télen látszólag sokkal gyorsabban
mozog, azt azzal a föltevéssel magyarázták, hogy a nap téli napon
1·0159°-ot ír le, nyáron ellenben csak 0·9524°-ot.
A leghíresebb babiloni csillagász, Kidinnu a Kr. előtti második
században lényegesen javította ezen számításokat, t. i. fölvette, hogy a
napnak minden hónapban más a sebessége. Igen sok fontos számítást
eszközölt; hold mozgási táblázata pedig különösen pontos. A nap és hold
viszonylagos mozgásait illetőleg meglepő a pontosság; ezeknek a
felismerése több mint ezeréves megfigyelés eredményének kell lennie. 235
szinodikus hónap 6939·69 nappal (vagy 19 napévvel) egyenlő; vagyis a
hold 19 napév mulva majdnem ugyanazon helyzetbe kerül a nap és a földdel
szemben. Ha tehát holdfogyatkozás van, akkor előre mondhatjuk, hogy 19
év mulva visszatér. Ezt a rendkívül fontos időszakot meton-periodusnak
nevezzük. Hogy a babiloniak ezt már ismerték, azt bebizonyította Kugler,
babiloni eredetű számításokkal, amelyek a Kr. előtti negyedik századból
valók. Ezek körülbelül 50 évvel előzik meg azt az időpontot, amikor
Meton (432-ben Kr. e.) Görögországban a meton-periodust bevezette. E két
felfedezés valószínűleg független volt egymástól, ámbár Babilon és
Görögország Főnicián át érintkezett egymással. Tálesz, úgylátszik,
főniciai származású volt. Az alexandriai görögök később szintén ismerték
a babiloni csillagászati tudományt.
Napfogyatkozást is előre meg lehet állapítani ily módon, ámbár ennél
kisebb a valószínűség. Mivel a fogyatkozások, különösen pedig a
napfogyatkozások nagy hatással voltak minden élőlényre, nem csoda, hogy
a papok tekintélye igen növekedett, amióta azokat meg tudták jósolni. A
csillagászok igen korán tudhatták, hogy a napfogyatkozás a holdnak a
föld és a nap közötti helyzetétől függ. Ebből kifolyólag megérthették,
hogy a holdfogyatkozást a föld árnyéka okozza. És mivel az árnyék alakja
köralakú, arra kellett következtetniök, hogy a föld gömbalakú. Bármely
oldalával is fordul a föld a hold felé, az árnyék mindig köralakú
maradt, ebből arra következtethettek, hogy a föld alakja határozottan
gömbhöz hasonlít és nem kerek laphoz. Ezen tapasztalatok alapján helyes
fogalmat alkottak a föld alakjáról és a földnek a naphoz és a holdhoz
való viszonyáról. Szeleukusz csillagász (a Kr. előtti második században)
tudta már, hogy a föld gömbalakú és hogy tengelye körül forog.
Lehetséges, hogy a kaldeusok már fokmérést is eszközöltek. Achillesz
Tatiosz, görög író, aki a Kr. utáni ötödik században élt Alexandriában,
elbeszéli, hogy a kaldeusok véleménye szerint, ha egy ember
szakadatlanul járna óránkint 30 stádiont (vagyis 5 kilométert) megtéve,
akkor egy év leforgása alatt körüljárná a földet. A föld kerülete
eszerint 43800 km, ami körülbelül úgy is van.
A világrendszerről alkotott fogalmaikat a kaldeusok nem igen
fejleszthették tovább. A babiloniak gondosan feljegyezték a csillagok
helyzetét; azonban a görögökkel ellentétben, nem gondolkoztak a
világegyetem fölépítésén. Ez jellemző különbség keleti és nyugati
gondolkodásmód között. A bolygókat isteneknek tekintették, azért
mozognak azok szabadabban, megjelenésük szerencsét, esetleg
szerencsétlenséget jelentett születés és halálesetnél, örökösödésnél és
vállalatoknál. Szerintük nem lehetett megakadályozni, hogy a kedvező,
vagy a rossz előjelek be ne igazolódjanak; azonban könyörgéssel,
áldozatokkal és imával enyhíthették, főképen pedig elhalaszthatták a
csapást. Ezeket az eszközöket csak a csillagász-papok ismerték, ezáltal
igen nagy lett a hatalmuk úgy a nép, mint a fejedelmek fölött. A
csillagokban való hit a babonás emberiséget az egész középkoron át
bilincsekben tartotta, ezzel elejét vette minden tudományos kutatásnak
és megakadályozta a természeti jelenségek egyszerű magyarázatát.
Rövidebb idő mérésére a kaldeusok a vízórát (klepszidra), és a
napmutatót (polosz) használták. Az utóbbi függélyes helyzetű bot volt,
alatta homorú, félgömbalakú beosztott tábla, amelynek sugara a bot
hossza volt. A vízóránál a víz vagy más folyadék igen kis nyíláson folyt
le, a lefolyt vízmennyiség adta az idő mértékét. A polosz az észak-dél
vonal meghatározására szolgált. Ennek a segítségével határozták meg a
téli és nyári nap-állást, a világtengely helyzetét, a napéj-egyenlőség
idejét. Mezopotámiában kristálylencsékre akadtak, ezek azt bizonyítják,
hogy a kaldeus tudósok az optikához is értettek; úgy látszik azonban,
hogy más tudományágakkal nem foglalkoztak.
Az egyiptomi monda szerint Thot isten az embereket csillagászatra,
jóslásra és bűvészetre, orvosi tudományra, írásra és rajzolásra
tanította. A nap és a bolygók útját az állatöv 36 csillagképén át
följegyezték, amely följegyzéseket Ra napisten templomának papjai igen
régóta gyüjtötték. Ezen csillagászok később más istenek templomait is
szolgálták s az «éj őreinek» neveztettek; meg kellett figyelniök az eget
és megfigyeléseiket föl kellett jegyezniök. Csillagászati térképeket
rajzoltak, amelyek följegyzéseikkel együtt részben mai napig
fennmaradtak. Az egyiptomi év is 12 hónapos volt, minden hónap 30 napos.
Augusztus elején kezdődött az év, amelynek a végéhez, hogy 365 napos
legyen 5 napot külön hozzácsatoltak. A még hiányzó 5 és háromnegyed órát
különböző módon pótolták; részben csillagászati megfigyelés
segítségével, főleg a «kutya-csillagzat» (Sziriusz) megfigyelésével
hozták helyre.
Amint ezekből láthatjuk, az egyiptomi időszámítás bizonyos tekintetben
fölülmulta a mienket. Míg az ő hónapjaik mind 30 naposak voltak, a mi
naptárjainkban nagy a zűrzavar, a hónapok 28–31 naposak. A február
eredetileg 30 napos volt, de levettek belőle egy napot és Juliusz Cézár
tiszteletére a július hónaphoz csatolták. Augusztus császár nem akart
rosszabbul járni, erre még egy napot levettek a februárból és az
augusztus hónaphoz csatolták. Az utókor szemében ezen eljárásnak a
szándékolttal ellenkező hatást kellene gyakorolnia.
Az év tartama több mint 365 nap. Azáltal, hogy az egyiptomiak az évet
365 naposnak vették fel, idővel nagy eltérés támadt. Ezen – mint
említettük – úgy segítettek, hogy alkalomadtán eltérést létesítettek a
naptárban. Ezt oly módon tették, hogy a Nilus áradása az év elejére
essen. Ezen önkényes eljárás egész a Ptolemeuszok idejéig tartott,
amikor minden negyedik évben a 366 napos szökőévet hozták be. Ezt a
módosítást később Juliusz Cézár is elfogadta, aki a naptár
reformálásánál Szoszigenesz görög-egyiptomi csillagász tanácsára
hallgatott.
Idők folyamán azonban a juliánusi naptár is hiányosnak bizonyult, ezért
XIII. Gergely pápa 1582-ben elrendelte a naptár javítását. A gregoriánus
naptár hibája 3000 év alatt csak egy napot tesz ki.
Az egyiptomi csillagász-papok rendkívüli tekintélynek örvendtek. Nemcsak
a csillagászatban voltak jártasak (ebben nem multák fölül a
kaldeusokat), hanem az orvosi tudományban és a kémiában is kiváltak.
Egyiptomi orvosokhoz fordultak segélyért ázsiai fejedelmek, mint pl.
Bakhtan király, később a perzsa királyok is. Homerosz is az egyiptomi
orvosokat tartja a legügyesebbeknek. Némely receptjük máig megmaradt.
Rendeléseiket és egészségi szabályaikat lefordították később latinra és
versekbe foglalták. Ezeket a középkorban a híres szalernói főiskolában
tanították; rendeléseik közül némelyik ma is népszerű. Egészben véve úgy
látszik, szereik hasonlítottak azon utálatos kotyvalékokhoz, aminőket
most is eladnak khínai gyógyszerészek.
Igen nagyrabecsülték jóslási és bűvészeti tudományukat. Azt hitték
róluk, hogy titkos mondásaikkal a folyók vizét vissza tudják terelni
forrásaikhoz, vagy hogy meg tudják állítani, illetve gyorsítani a napot
a pályáján. Azt is állították, hogy emberi és állati viaszképeket meg
tudnak eleveníteni. Az udvarnál alkalmazták őket, ahol «az ég titkainak
mesterei» címet viselték. Rangjuk olyan volt, mint a testőröké, vagy a
titkos tanácsosoké («a királyi ház titkainak mesterei»). A királyi
palota belsejében az alsóbbrendű udvari alkalmazottakkal ellentétben
szandálban járhattak és a fáráónak lábai helyett térdét csókolhatták.
Méltóságuk és kiváltságos helyzetük jeléül párducbőrt viseltek, amely a
későbbi hermelinnek felelt meg.
A következő elbeszélés igazolja mi mindent tételezett föl a nép e
tudósokról. Kheopsz azt kérdi az egyik tudóstól: Igaz-e, hogy levágott
fejet meg tudsz erősíteni a törzsön? A tudós igennel válaszolt; erre a
fáráó megparancsolta, hozzanak egy foglyot kísérlet céljából. A
csillagász azt felelte, hogy kár emberrel kísérletezni, jó lesz e célra
állat is. Előhoztak egy libát, levágták a fejét; testét és fejét azután
a szoba ellenkező oldalára helyezték. A pap elmondta a bűvös formulát,
mire a két rész egymás felé közeledett és egyesült s a liba gágogott. E
kísérletet kétszer kellett megismételni, egy-egy pelikánnal, aztán egy
bikával. Az udvari csillagász gyakran tanította a hercegeket, sőt a
fáráót is a bűvészet tudományára.
Az egyiptomiak behajózták a Földközi- és a Vörös-tengert; ezen utjaikban
a csillagok segítségével tájékozódtak, ép úgy, mint Odisszeusz, akiről
Homerosz azt mondja, hogy Kalipszó szigetéről Korfuig ilyen módon jutott
el. A hajósok valószínűleg a part közelében maradtak. Azonban a vihar
kivihetett némely hajót a sík tengerre, tapasztalhatták, hogy a tenger
felszíne domború és a gömb felületéhez hasonlít.
Számos tudós, köztük a skót csillagász: Piazzi Smyth, azt vallja, hogy a
nagy Kheopsz piramis terve (Kr. e. 3000 körül) csupán a legkíválóbb
egyiptomi tudósok előtt ismert tudomány emléke. Ezen piramis alapja oly
négyzet, amelynek oldalai keletről nyugat felé és délről észak felé
irányuló egyenesek. Ezen irányítás hibája csupán 1/750. E gula csak két
kilométernyire fekszik délre a 30. szélességi foktól. Az északi oldal
közepén egy hosszú, szűk folyosó bejárata van, amely 30°-nyira hajlik a
horizonthoz és azért csaknem párhuzamos a föld forgási tengelyével. A
folyosó tehát a sark irányába mutat, annál is inkább, mert a sugártörés
következtében a pólus helyzete magasabbnak látszik. Kétségtelen tehát,
hogy a gúla tervezői tudós matematikusok voltak.
Piazzi Smyth azonban túloz. A piramis magassága eredetileg 145 m. volt,
az alap kerülete 931 m. Ezen hosszúságok aránya 1:6·42 vagyis körülbelül
2 százalékkal kevesebb, mint 1:6·28, amely arány a kör sugarának
kerületéhez való aránya. Smyth azon állítása, hogy a gúla magasságának
és kerületének viszonya a kör sugara és kerületének viszonyát jelentené,
egyáltalán nincs igazolva. Az egyiptomi tudománynak nagy hátránya volt,
hogy nem jutott el a néphez. Ezzel a műveltség magasabb fokra emelkedett
volna, és így mi is művelődésünk számára többet vehettünk volna át. A
görög műveltség virágzása korában (Kr. e. 400–600 között) Egyiptom a
legelső kulturállam volt; görög ifjak, akik a legmagasabb kiképzést
óhajtották, mint Talesz, Pitagorasz, Demokritosz és Herodotosz
felkeresték a Nilus országát, hogy tudományszomjukat a bölcsesség
forrásánál csillapítsák. Végül a Ptolemeuszok idejében az egyiptomi és a
görög műveltség összeolvadt, Alexandria a tudomány középpontjává lett.
Miletoszi Taleszről, aki Kr. e. 640–550 között élt, azt mondják, hogy
megjósolt egy napfogyatkozást és ezáltal alapította meg tekintélyét.
Valószínű, hogy az ilyen csillagászati számításokat Főniciában tanulta,
ahova e tudományt Babilonból hozták át, vagy pedig Egyiptomban
sajátította el. Talesz azon tana, hogy mindennek alapeleme a víz,
szintén egyiptomi felfogásra vall. Anaximandrosz, (Kr. e. 611–547
között) talán Tálesz egyik tanítványa, azt tanította, hogy a végtelen
kiterjedésű elemek kaotikus vegyületéből végtelen sok világtest
keletkezett. Egy másik filozófus, Anaximenesz (Kr. e. 500 körül), aki
mint Tálesz is, az ión iskolához tartozott, a levegőt tartotta
őselemnek. A föld a levegő megsűrűsödéséből jött szerinte létre; a föld
kerek lap alakjában úszott a sűrű levegőn. A nap, a hold és a csillagok
kerek lapok, amelyek a föld körül forognak. Anaximenesz tanaiban az
egyiptomi filozófiának semmi nyoma sincs.
Pitagorasznál, aki körülbelül 560–490 közt élt és iskolájánál újra
tapasztalhatjuk az egyiptomi befolyást. Pitagorasz Szamosz szigetén
született, azonban onnan Krotonba költözött, Dél-Itáliába. Mint az
egyiptomi mesterek, Pitagorasz is titokban tartotta tanait; tanítványai
azonban már közlékenyebbek voltak. Sajnos, csak másod- vagy harmadkézből
ismerjük e tanokat, amelyeknek legnagyobb része állítólag Filolaoszé.
Szerinte minden dolgot számok fejeznek ki, amelyek viszonya szigorúan
szabályos, mint aminő a zenei hangok között van, e viszonyt harmóniának
nevezi. A világegyetem minden irányban egyformán terjed ki, tehát gömböt
alkot. A világegyetem közepében van a középponti tűz. Mi azt nem látjuk,
mert a földnek a tűztől elfordított oldalán vagyunk, visszfényét azonban
megpillanthatjuk a napban. A föld, a hold, a nap és a bolygók (ez
utóbbiaknak szerintük légköre van), mind a középponti tűz körül
forognak. A föld 24 óra alatt teszi meg útját e tűz körül; ez tehát
bizonyos értelemben a tengelyforgásnak felelt meg, mely 24 óráig tart,
míg a holdnak egy hónap és a napnak egy év kell, szerintük, a
körülforgásra. Ezen három égitest keringési idejét tehát elég jól
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig - 04