A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 7

Mikor a főbb kormányoknak a fejei burkoltan azt a jogot követelték, hogy
meghatalmazott képviselői legyenek az egész emberi nemnek és határtalan
hatalommal ruháztassanak fel, érdemes megemlíteni, hogy e követelés
ellen a népre támaszkodó sajtó erősen tiltakozott. A tömegek által
olvasott ujságok kezdettől fogva tiltakoztak a miniszterelnökök
diktátorsága ellen és csak Wilsonnal tettek kivételt…»[32]
Részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a békekonferencia
lassankint a tizek tanácsából a négyek tanácsává (Wilson, Clemenceau,
Lloyd George és Orlando) zsugorodott össze s hogy a konferencia az
emberiség jövőjének őszinte és nyilt megvitatásából mindinkább régi
rendszerű diplomáciai összeesküvéssé alakult át. Nagyok és csodálatosak
voltak a reménykedések, melyek Párisban összpontosultak. «A
konferenciának a Párisa megszünt Franciaország fővárosa lenni. Nagy
nemzetközi karavánszeráj lett belőle, mely az életnek és a nyüzsgésnek
szokatlan jelenségeitől volt terhes, telve négy földrész fajainak,
törzseinek és nyelveinek a képviselőivel, akik eljöttek, hogy figyeljék
és várják a rejtelmes holnapot.
A szétfolyó képbe az ezeregy éjszaka hangulatát vitték bele a különös
látogatók Mongolországból és Kurdisztánból, Koreából és
Asszerbaidzsánból, Örményországból, Perzsiából és Hedzsászból, –
utóbbiak patriárka-szakállal és hajlott sasorral, – mások a sivatagokról
és oázisokról, Szamarkandból és Bokharából. Turbánok és fezek,
cukorsüvegekhez hasonló kalapok, püspöki mitrákhoz hasonló fejfödők, az
örök béke előestéjén az új államok hadsereg-embriói számára átalakított
régi katonai egyenruhák, hófehér burnuszok, lebegő köpenyek s a régi
római tógára emlékeztető festői öltözékek hozzájárultak a valószerűtlen
álomvilág légkörének a megteremtéséhez abban a városban, ahol a
legvisszataszítóbb valószerűségek voltak a napirend s az alkudozás
tárgyai.
Ezekhez járultak a vagyon, a tudás s az ipari vállalkozás képviselői, az
új erkölcsi rend magvetői, a gazdasági érdekképviseletek tagjai az
Egyesült-Államokból, Nagybritanniából, Olaszországból, Lengyelországból,
Oroszországból, Indiából és Japánból, a naftaipar és távoli szénbányák
képviselői, zarándokok, fanatikusok és szélhámosok a szélrózsa minden
irányából, valamennyi hitfelekezet papjai, minden tanítás hirdetői, akik
tarka változatosságban keveredtek fejedelmekkel, tábornagyokkal,
államférfiakkal, anarkistákkal, építőkkel és rombolókkal. Mindnyájan
közel akartak lenni a kohóhoz, amelyben az új világ politikai és
társadalmi rendszerét olvasztják és formába öntik. Sétáimban, lakásomon,
vendéglőkben napról-napra találkoztam olyan országok és népek
kiküldötteivel, melyeknek azelőtt a nevét is ritkán lehetett nyugaton
hallani. A fekete-tengeri görögökből álló küldöttség keresett fel,
beszéltek régi városaikról, Samsunról, Tireboliról, Kerassunról és
Trapezuntról, ahol évek előtt tartózkodtam s előadták, hogy független
görög köztársasággá akarnának szervezkedni s eljöttek, hogy óhajtásukat
érvényesítsék. Az albánokat egyik részről régi barátom, Turkhan pasa,
másik részről Esszad pasa képviselte, az első Olaszország
protektorátusát óhajtotta, az utóbbi a teljes függetlenséget. Kínaiak,
japánok, koreaiak, hinduk, kirgizek, cserkeszek, mingréliek, burjátok,
malájok, négerek és negroidok Afrikából és Amerikából, egyaránt voltak
találhatók a fajoknak és nyelveknek Párisban összeverődött tömkelegében,
hogy várják a világ politikai rendszerének az újjáépítését és hogy
lássák, ők hol kapnak benne helyet…»
Wilson elnök ebben a tömkeleges, káprázatos, száját az új világra kitátó
Párisban jelent meg, ahol az összpontosult erőkön egy nála minden
tekintetben kicsinyesebb és összehasonlíthatatlanul erőszakosabb
személyiség uralkodott, Clemenceau francia miniszterelnök. Wilson elnök
javaslatára Clemenceaut választották a konferencia elnökévé. «Külön
adózás volt ez – mondotta Wilson elnök – Franciaország szenvedéseiért és
áldozataiért.» És szerencsétlenségre ez adta meg az alaphangot az egész
konferenciához, melynek egyedüli feladata lett volna, hogy az emberiség
jövőjét tartsa szem előtt.
Clemenceau György Benjámin régi ujságírópolitikus volt, a visszaélések
nagy leleplezője, nagy kormányfelforgató, foglalkozására nézve orvos,
aki városi tanácsos korában ingyen klinikát tartott fönn, egyebekben
szenvedélyes és gyakorlott párbajozó. Párbajai közül egy sem volt
végzetes, de valamennyinek rettenthetetlenül nézett a szemébe. Az orvosi
pályáról még a császárság idején, a köztársasági ujságírás terére
lépett. Ebben az időben a baloldali szélsők közé tartozott. Egy ideig
Amerikában tanároskodott s amerikai nőt vett feleségül és el is vált
tőle. A végzetes 1871. évben töltötte be harmincadik esztendejét. Sedan
után tért vissza Franciaországba s nagy tűzzel és elevenséggel vetette
bele magát a megvert nemzet politikai életébe. Ettől fogva Franciaország
volt a világa, az élénk ujságírásnak, az önző személyes harcoknak,
összeütközéseknek, jeleneteknek, drámai mozzanatoknak és mindenáron való
szellemeskedéseknek a Franciaországa. A lobbanékony természetek közé
tartozott s a «tigris» gúnynevet adták neki s ő büszkélkedni látszott
ezzel a gúnynévvel. Inkább hivatásszerű hazafi volt, mint államférfiú és
gondolkodó, akit a háború feldobott, hogy hamis formában képviselje
Franciaországnak finom lelkét és nemes szellemét.[33] Elfogultsága
nagyon rányomta a bélyegét a konferenciára, amely azzal a drámai
eszközzel is szinezni igyekezett a működését, hogy Versaillesnak
ugyanazt a tükörtermét jelölte ki a béke aláírásának helyéül, amelyben
Németország diadalmaskodott és egységét proklamálta. Ott kellett a
németeknek aláírni a békét. Ebben a légkörben Clemenceau és
Franciaország számára a háború elvesztette világháború jellegét; csak a
«borzalmas esztendő» összeütközésének volt a következése, egyúttal pedig
a támadó Németország bukása és bűnhődése. «A világot biztossá kell tenni
a demokrácia számára», mondta Wilson elnök. Ahogy Clemenceau magát
kifejezte, ez úgy hangzik, «mintha Jézus Krisztus mondaná». A
legfontosabb, hogy Páris biztonságáról gondoskodjanak. Az olyan beszéd
«mintha Jézus Krisztus mondaná», nagyon nevetségesnek tetszett soknak
azon inkább szellemeskedő, mint mély diplomaták és politikusok közül,
akik az emberi képtelenségek történetében az 1919. évet a tetőpontra
emelték.
A «tigris» szellemességének egy másik megnyilatkozása volt, hogy Wilson
az ő tizennégy pontjával rosszabb az Úristennél. Az Isten tízzel is
megelégedett…
Clemenceau Orlandoval a kandallóval szemben álló négy székből alkotott
félkörnek a belső két székét foglalta el, írja Keynes. Fekete
szalonkabátot és szürke keztyűt viselt, melyet sohasem vett le az ülések
alatt. Meg kell jegyezni, hogy a világ négy újjáalkotója között ő volt
az egyetlen, aki egyaránt értett és beszélt franciául és angolul.
Clemenceau céljai nagyon egyszerűek és bizonyos módon elérhetők voltak.
Meg nem történtté akarta tenni az egész 1871. évi békét. Büntetni akarta
Németországot, mintha a németek lettek volna az egyedüli bűnös nép,
Franciaország pedig ártatlan mártir. Németországot úgy meg akarta
nyomorítani és ki akarta fosztani, hogy soha többé ne kerülhessen szembe
Franciaországgal. Jobban meg akarta sebezni és alázni Németországot,
mint Franciaországot megsebezték és megalázták 1871-ben. Nem törődött
vele, ha Németország letörése letöri Európát is; gondolataiban nem
látott túl a Rajnán és nem tudta meglátni ennek a lehetőségét. Elfogadta
a Wilson által javasolt nemzetek szövetségének eszméjét, ha az minden
eshetőségre biztosítékot nyujt Franciaországnak, akármit cselekszik is,
de jobban szeretett volna egy kötelező szövetséget az
Egyesült-Államokkal és Angolországgal, hogy az a gyakorlatban minden
körülmények között Franciaország támogatását, megvédelmezését és
dicsőségét szolgálja. Tágabb lehetőségeket kívánt Szíria, Északafrika és
más területek kiaknázására a párisi pénzcsoportoknak. Hadikárpótlást
akart Franciaországnak a helyreállítására, kölcsönöket, ajándékokat és
kincseket Franciaországnak, dicsőséget és elismerést Franciaországnak.
Franciaország szenvedett, tehát Franciaországot meg kell érte
jutalmazni. Belgium, Oroszország, Szerbia, Lengyelország, Örményország,
Nagybritannia, Németország és a monarchia is szenvedtek, az egész világ
szenvedett, de hogy ezek mit akarnak, azzal ő nem törődött. Ezek csak
statisztái voltak a drámának, melynek az ő szemében Franciaország volt a
főszereplője… Majdnem hasonló szellemben látszott Orlando gondolkozni
Olaszország üdvéről.
Lloyd George a négyek tanácsába a walesi éleselméjűséget, a
kontinentális viszonyok nem ismerését és az őt hatalomra segítő brit
imperialisták és tőkések követeléseit vitte be. Ebben a titkos
tanácsban, miután az első pontját az ajtó előtt a szegre akasztotta,
jelent meg újonnan felfedezett amerikai világpolitikájának nemes
céljaival, hirtelen összecsapott, de most már tizenháromra
összezsugorodott tizennégy pontjával és a nemzetek szövetségének nem
annyira a tervével, mint inkább az ötletével az amerikai köztársaságnak
az elnöke.
Csakhamar kiderült, hogy a második pont is elveszett. Útközben
belepottyanhatott az Atlanti-oceánba. Az elnök a brit admiralitásnak
nyujtott ajándék gyanánt dobhatta a tengerbe.
«Sohasem volt még vezető államférfi az elnökhöz hasonlóan járatlan a
tanácskozóterem technikájában».[34] A tanácsnak suttogó félhomályából és
kandalló melletti vitáiból és a különböző jövésmenésekből, amelyekre e
helyen felesleges kiterjeszkednünk, végül szánalmasan megnyirbált és
kiforgatott tizennégy pontjával, de nemzetek szövetségének nyöszörgő
csecsemőjével került elő, melyről senki sem tudja megmondani, hogy
elpusztul-e, vagy életben marad és nagyranő. A mi történetünk erre nem
tud megfelelni. Mi a feladatunk végére értünk. De ezt az egyet legalább
megmentette…
A következőkben röviden méltatjuk a nemzetek szövetségét és
összefoglaljuk, hogy az 1919–20. évi úgynevezett béke miként rendezte a
világ ügyeit; egyúttal helyenkint rámutatunk arra, hogy az utóbbi hol
tér el a tizennégy pontnak kilátásba helyezett mértékétől, jelent
veszedelmet a jövendő békére és nyilvánvalóan ellentétes az emberiségnek
az érdekével. Épen úgy, amint Európának a története a tizenkilencedik
század folyamán nagyrészt a bécsi kongresszus intézkedéseinek a
megváltoztatásából állott, a nagy háború pedig szükségszerű következése
volt a frankfurti békének és a berlini szerződésnek, úgy a huszadik
századnak a köztörténete nagyjából nem lehet egyéb, mint az 1919. évi
szerződés kegyetlen és tudatlan intézkedéseinek a megjavítása vagy
megváltoztatása és küzdelem annak a szükségszerűen pártatlan nemzetközi
ellenőrzésnek a létesítésére, melynek a nemzetek szövetsége csak
elégtelen és ki nem elégítő vázlata.


XII. A NEMZETEK SZÖVETSÉGÉNEK RÖVID VÁZLATA.
Az a palackba zárt homunculus, melyről azt remélték, hogy irányító
szelleme lesz az egész földkerekségnek, a nemzetek szövetsége, amint azt
az 1919 április 28-iki gyűlésen megalkották, egyáltalán nem volt a
népeknek, hanem «államoknak, dominiumoknak és gyarmatoknak» a
szövetsége. Kimondották, hogy ezeknek «teljes önkormányzattal» kell
birniok, de hiányzott annak a meghatározása, hogy mit kell érteni e
kifejezés alatt. Nem hoztak intézkedést a korlátolt választójog ellen s
a népek részéről történő közvetlen ellenőrzésre. Hihetőleg India is
«teljes önkormányzattal biró állam» gyanánt szerepel! Még az
autokratikus országok is helyet foglalhatnának ebben a szövetségben,
olyan «teljes önkormányzattal biró» demokráciák gyanánt, melyeknek
választójoga egy személyre van korlátozva. Az 1919. évi szerződésnek a
világszövetsége valójában a külügyi hivatalok képviselőinek a
szövetsége, amely még a különböző fővárosokban alkalmazott követségek
észszerűtlen intézményét sem szüntette meg. A brit birodalom egyszer
egység gyanánt szerepel, másszor India (!) és a négy önkormányzattal
bíró gyarmat, Kanada, Ausztrália, Délafrika és Új-Zéland különálló
szuverén államok gyanánt jelentkeznek. Indiának a meghatalmazottját
egyszerűen a brit kormány nevezi ki, a másik négy viszont gyarmati
politikusok sorából kerül ki. De ha a brit birodalmat így széttagolták,
a birodalom képviselője helyett tulajdonképen Nagybritanniának kellett
volna képviselőt küldeni s képviseletet kellett volna biztosítani
Irországnak és Egyiptomnak is. Azonfelül New-York állam és Virginia
történelmi és jogi szempontból épen annyira szuverén, mint Új-Zéland
vagy Kanada. Indiának a befogadása logikailag hasonló követelményeket
vonhatna maga után az afrikai és ázsiai francia gyarmatok számára is. Az
egyik francia képviselő külön szavazatot hozott javaslatba a törpe
monacoi fejedelemség számára.
Úgy tervezték, hogy a ligának lesz egy gyűlése, amelyben minden
tag-állam képviselve van és egyenlő szavazattal bír. De a tényleges
intézést egy bizottságra ruházták, amely az Egyesült-Államok,
Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből és a
gyűlés által még melléjük választott négy más képviselőből áll. A tanács
évenkint egyszer ül össze; a gyűlések «meghatározott időpontokban»
tartandók, melyeket azonban nem határoztak meg.
Bizonyos különleges eseteket kivéve, a nemzetek szövetsége csak egyhangú
határozatokat hozhat. Egyetlenegy tagnak a hozzá nem járulása minden
határozatot meghiusíthat, a régi lengyel _liberum veto_ mintájára. Az
egész szerződésnek ez a legszerencsétlenebb pontja. Sokaknak a szemében
ez kevésbbé kívánatossá tette a szövetséget, mintha egyáltalán nem jött
volna létre. Teljes elismerése volt ez az államok érinthetetlen
szuverénitásának és visszautasítása az emberiség mindenek felett álló
közjavának. Ez az intézkedés a gyakorlatban elzárta a jövőre nézve a
szövetségi alkotmány minden javító módosításának az útját, kivéve azt az
esetet, ha a változtatni akaró államoknak a többsége együttesen kilép
belőle és új alapokon alkot új szövetséget. A szerződés
elkerülhetetlenné tette a megalkotott szövetségnek ilyenformán való
feloszlását s talán ép ez benne a legüdvösebb.
Az első szövetségből javaslat szerint kizárattak a következő államok:
Németország, Ausztria, Oroszország és a török birodalomnak a
maradványai. Jövőre azonban ezek is felvehetők a szövetség kétharmadának
a hozzájárulásával. A szövetségi tervezet szerint az eredeti tagság a
következő államokat illeti meg: Amerikai Egyesült-Államok, Belgium,
Bolivia, Brazilia, Brit birodalom (Kanada, Ausztrália, Délafrika,
Új-Zéland és India), Csehszlovákia, Equador, Franciaország, Görögország,
Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Japán, Jugoszlávia, Kína, Kuba,
Lengyelország, Liberia, Nicaragua, Olaszország, Panama, Peru,
Portugália, Románia, Sziám és Uruguay. Ezekhez meghívás alapján még a
háborúban részt nem vett következő államok járultak: Argentina, Chile,
Columbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador,
Spanyolország, Svájc, Svédország és Venezuela.
Ilyen lévén a szövetségnek az alkotmánya, alig lehet rajta csodálkozni,
ha hatalma csak bizonyos esetekre szól és korlátozva van. Székhelyéül
Genfet jelölték ki és titkárságot szerveztek számára. Arra sincsen
hatalma, hogy az alkotó államoknak a katonai készülődéseit ellenőrizze
vagy hogy katonai és tengerészeti vezérkart tartson a világbéke
biztosítása céljából, esetleg szükséges fegyveres együttműködésnek az
irányítására. Franciaországnak a nemzetek szövetségének bizottságába
kinevezett képviselője, Burgeois, nagyon világosan és ismételten utalt
az ilyen hatalom logikai szükségességére. Mint szónok gondolatokban
gazdag volt és hiányzott belőle a Clemenceau egyéniségének a «fűszere».
Az április 28-iki záróülést a szerződés elfogadása előtt, a Quai d’Orsay
dísztermét, a kiküldöttek E alakú asztalával, a falak mellett sorakozó
titkárokkal és tisztviselőkkel s a terem alsó végén összegyülekezett
ujságíróknak zárt tömegével, Wilson Harris nagyon tömör formában írja
le. A terem legfelső részén a «nagy három» _halk hangon szórakozott_ az
érdemes Burgeois rovására, aki teljesen feleslegesnek bizonyult
jegyzethalmazának a segítségével most már az ötödik ízben beszélt
hirhedt módosító javaslatainak az érdekében.
Ez a három ember, akinek az Úristen a legnagyobb történelmi alkalmat
adta, oly gyakran «szórakozott halk hangon» mások rovására. Keynes más
példákat is sorol fel e gyűlések gondtalanságának, kicsinyességének,
hanyagságának, figyelmetlenségének és komolytalanságának a jellemzésére.
Ez a szegényes szerződés ilyen módon került vissza Wilson elnökkel
Amerikába, ahol akkora ellenzéssel, bírálattal és módosításra irányuló
követeléssel találkozott, hogy az egyebek mellett azt is mutatta, hogy
viszonylag mennyire romlatlan az Egyesült-Államoknak a lelki energiája.
Nyilvánvaló volt, hogy Amerika népe nem hajlandó résztvenni egy olyan
társulásban, amely lényegében alig egyéb a szövetkezett
imperializmusoknak viszontbiztosító ligájánál. A szenátus megtagadta a
szerződésnek a ratifikálását és a szövetségi tanács így az amerikai
képviselők részvétele nélkül tartotta az első ülését. 1919 utolsó és
1920 első hónapjai folyamán a háború időszakának francia-barát és
angol-barát érzései nagyon különös módon változtak meg Amerikában. A
béketárgyalások az amerikaiakat nagyon kellemetlen és izgató módon
emlékeztették a nemzetközi ügyek felfogása tekintetében közöttük és az
európai hatalmak között fennálló különbségre, amelyet a háború egy időre
elfelejtetett velük. Úgy érezték, hogy sok mindenbe «belerohantak» kellő
megfontolás nélkül. Ismét hirtelen átcsaptak az elszigeteltségnek a
politikájába, amellyel 1917-ben szakítottak. 1919 vége ismét a
szenvedélyes, sőt majdnem erőszakos, de nagyon megérthető
«amerikanizmusnak» volt az időszaka, amely előtt az európai
imperializmus és az európai szocializmus egyformán gyűlöletesnek tűnt
fel. Lehet, hogy volt bizonyos szennyes elem is az amerikai törekvésben,
hogy lerázzák magukról az Egyesült-Államok által az óvilág ügyeiben
vállalt erkölcsi felelősséget és hogy így használják ki a háború által
az újvilágnak nyujtott rengeteg pénzügyi és politikai előnyöket;
alapjában azonban úgy látszott, hogy az amerikai nép széles rétegei
becsületes ösztönnel voltak bizalmatlanok, az ügyeknek javasolt új
rendezésével szemben.


XIII. A BÉKESZERZŐDÉSEK FŐBB INTÉZKEDÉSEI.[35]
Az 1919–20. évi békeszerződéseknek a főbb intézkedéseit, melyekkel a
párisi konferencia befejezte a működését, néhány térképpel jobban meg
lehet rögzíteni, mint elvont szövegekkel. Alig szükséges rámutatnunk,
hogy ezek a szerződések milyen sok kérdést hagytak rendezetlenül, de
esetleg felsorolhatjuk a legszembeszökőbb réseket, melyek a tizennégy
pontnak a konferencia megnyitásáig megmaradt tizenkét pontján ütöttek.
Majdnem az összes réseknek az alapvető okát véleményünk szerint abban
kell keresnünk, hogy a nemzeteknek, leigázott államoknak és kiaknázott
területeknek az az előzőleg már fennállott szövetsége, amelyet brit
birodalomnak neveznek, semmiféle készséget és hajlandóságot nem mutatott
arra, hogy rendszerét bármi tekintetben megnyirbálásnak vagy
átalakításnak, tengeri és légi fegyverkezését pedig bárminő
ellenőrzésnek vesse alá. Ilyen rokon járulékos természetű ok volt az is,
hogy az amerikai lélek teljesen készületlen volt az Egyesült-Államok
főhatalmát érintő bárminő beavatkozásra az újvilágban. (L. Olney
szenátor nyilatkozatát a VI. fejezetben.) A nagyhatalmak, amelyek
szükségszerűleg domináló és vezető szerepet játszottak Párisban, szintén
nem vették komolyan a nemzetek szövetségének beavatkozási jogát régebbi
rendszerükbe és így a támogatás, melyben a tervet részesítették, a
legtöbb európai szemlélő előtt furcsán hipokrita szinezetűnek tünhetett
fel; olyan volt, mintha megtartani és biztosítani akarták volna nagy
túlhatalmukat és biztonságukat, míg ugyanakkor minden más hatalmat el
akarnának tiltani minden olyan terjeszkedéstől, növekedéstől és
szövetségtől, amely velük vetélkedő és versenyző imperializmust hozhatna
létre. Azzal, hogy elmulasztottak példát mutatni a nemzetközi bizalomra,
kiölték a nemzetközi bizalomnak minden lehetőségét a Párisban képviselt
többi nemzetekből.
Még szerencsétlenebb volt, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandók
elismerni a fajoknak a japánok által követelt egyenlőségét.
Mindezen felül a brit, francia és olasz külügyi hivatalokban az új
eszmékkel teljességgel össze nem egyeztethető erőszakos jellegű tervek
éltek. A nemzetek szövetségének, ha elfogadható értéket akar jelenteni
az emberiségre nézve, meg kell szüntetni az imperializmust; vagy nagyobb
imperializmus, a résztvevő vagy gyámsága alatt álló egyesült államoknak
az egész világra kiterjedő szabad szövetsége, vagy egyáltalán semmi; de
a párisi konferencián képviselt népek közül csak kevésnek volt meg az
erkölcsi bátorsága, hogy kifejezést adjon a szövetségi terv ezen
nyilvánvaló következésének. Azt akarták, hogy ugyanegy időben meg
legyenek kötve, de szabadok is legyenek, örökre biztosítani akarták a
békét, de ők maguk a kezökben akarták tartani a fegyverüket. A
nagyhatalmi időszaknak régi hódító terveihez képest, az április 28-iki
nyomorúságos kis újszülöttnek reménybeli cselekvési körét nagyon
elhamarkodva és szűkkeblűen szabták meg. Úgy tettek, mintha az újszülött
és még alig lélekző szövetség a fogoly pápának semmivel sem törődő
bőkezűségével osztogatná «a megbízásokat» a régi imperializmusoknak,
amelyeket az új Herkules, akire vágytunk, bizonyára a bölcsőjében
megfojtott volna. Nagybritannia tág «megbízásokat» kívánt magának
Mezopotámiában és Kelet-Afrikában; Franciaország ugyanazt akarta
Sziriában. Olaszország az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre elfoglalt
területeket szintén a népszövetség megbízása alapján akarta megtartani.
Világos, hogyha azt a vézna csecsemőt, akit genfi bölcsőjében a
titkárság az élet némi látszatára dédelgetett, eléri a nem őszinte
szenvedélyből született intézménynek gyermekkori gyengesége, mindezek a
«megbízások» nyilt hódításokká változnak. Emellett a konferencián az
összes hatalmak teljes erejükkel igyekeztek maguknak stratégiai
határokat biztosítani, ami a legvisszataszítóbb jelensége volt az
egésznek. Mi szüksége van egy államnak stratégiai határra, ha nem akar
háborút? Ha ezen a jogcímen Olaszország leigázott német lakosságot
követelt a maga számára Dél-Tirolban, leigázott délszlávokat Dalmáciában
és ha a kis Görögország csapatokat kezdett partra szállítani
Kis-Ázsiában, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem utasíthatták
vissza a millennium előtti rendszernek ezeket a kitöréseit.
Nem szándékozunk e helyütt részletesen ismertetni, hogy Wilson elnök
miként engedett a japánoknak és egyezett bele, hogy a japánok lépjenek a
németek helyébe Kiaocsauban, amely kínai terület, hogy a tiszta német
Danzig városát, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag miként csatolták
Lengyelországhoz s hogy a hatalmak miként folytattak vitákat az ezen
példákra hivatkozó olasz imperialisták követeléseiről, akik Fiumét
akarták megkaparintani és a délszlávokat megfosztani az Adriának egy jó
kikötőjétől. Az egyszerű megemlítésen kívül azokat a bonyolult
intézkedéseket és jogi magyarázatokat sem ismertetjük, melyekkel a
teljesen német Saar völgyét Franciaország birtokába juttatták, vagy az
önrendelkezési jognak teljesen igazságtalan megsértését, amely
Német-Ausztriának megtiltotta, bár egészen természetes és méltányos,
hogy egyesüljön Németország többi részével. Az 1919–20. évnek ezek az
égető kérdései, melyek megtöltötték az ujságokat, foglalkoztatták a
politikusok gondolkozását és papirkosarainkat megtöltötték a
propaganda-irodalomnak a termékeivel, ma már nagyon átmeneti jellegű
ügyeknek tetszhetnek ezen idők nagyobb mozgalmai mellett. Mindezek a
viták, a fáradt és ingerült emberek gyanakvó és szeszélyes
igazságtalanságaihoz hasonlóan, abban a mértékben veszthetik el
jelentőségüket, amint a világ hangulata javul s a nagy háborúnak és az
azt követő értéktelen békének a tanulságait az emberiségnek egyetemes
gondolkozása kezdi megemészteni.
Az olvasó számára elegendő, ha a békeszerződés által teremtett új
határokat összehasonlítja Európának a természetes politikai térképével.
Hogy bárminő nemzetek szövetségét kielégítő módon meg lehessen alkotni,
annak előfeltétele, hogy mindegyik nép teljes ura legyen a saját
háztartásának.
Esztelenség volna, ha e szerződések miatt kétségbeesnénk az emberiség
jövője felett s ha egyébnek tekintenők őket első gyenge kisérletnél a
világ ügyeinek rendezésére. Ha így cselekednénk, az annak a
feltételezését jelentené, hogy Franciaországban, a nemes elképzeléseknek
az országában nincsen jobb egyéniség Clemenceaunál, Amerikában erősebb
és bölcsebb Wilson elnöknél, Nagybritanniában pedig maradandóbb Lloyd
George kelta vonásainál. Az a méltatás, melyben ezt a három
személyiséget részesítettük, nem azt célozta, hogy a jelentőségüket
növelje, hanem hogy jelentéktelenségüket kidomborítsa s hogy az
olvasóval felérzékeltesse, hogy minden, amit cselekedtek, mennyire
ideiglenes és esetleges a világtörténelem szempontjából.
Államférfiaktól, egyes emberektől vagy egyes embereknek csoportjaitól,
sőt államoktól és szervezetektől, megállapodásoktól és szerződésektől
nem függhet többé fajunknak a jövője. Az 1919. év nem volt az alkotásnak
és a döntésnek az esztendeje, hanem csak a teremtő erőfeszítés hosszú
napjának vigasztalan első hajnali szürkülete. A tizek, a négyek, a «nagy
három» tanácskozásai nyomát sem árulták el az alkotó erőnek; a lángoló
világosság nem élt Versailles embereiben; a hajnalhasadás szürkülő fény
gyanánt inkább a helytelenítő bírálatban nyilatkozott meg, amely
beszüremkedett az ablakredőnyökön és elhalványította a régi
diplomáciának leégő gyertyáit, mikor a konferencia ásítozott és végéhez
közeledett. Itt nem történt alkotás. De a gondolkozásnak nagy folyamata
megy végbe az egész világon; minden országban sok ezer férfi és nő,
nagyrészt hírnélküliek és ismeretlenek, ébred felelősségének a tudatára,
tanul, gondolkodik, ír, tanít, tömörül, módosítja a téves benyomásokat,
harcba száll a hamis gondolatokkal, kisérli, hogy megtalálja és hirdesse
az igazságot; ezekbe kell vetnünk a bizodalmunkat, az élő bizodalmunkat,
hogy életképesebb tervvel lehet helyettesíteni az első, csenevész
nemzetek szövetségét s a szerződések toldozott-foldozott és vigasztalan
szövevényét, melyet ideiglenesen rádobtak világunk szomorú
meztelenségeire.


XIV. JÖVENDÖLÉSEK A LEGKÖZELEBBI HÁBORÚRÓL.
Hogy a világ ügyeit 1919–20-ban nem sikerült kielégítőbb módon rendezni,
miként már utaltunk rá, annak a szellemi és erkölcsi elernyedésnek volt
a jelensége, amely a nagy háborúnak a túlfeszültségéből eredt. Az üde
kezdeményezésnek a hiánya jellemző a fáradt időszakokra; a változtatásra
való puszta képtelenségből kifolyólag mindenki egy ideig a szellemi
megszokásnak és a multnak a csapásán halad.
Semmi sem bizonyítja jobban ezt a fáradt erőtlenséget, mint a katonai
tekintélyek ez időből való nyilatkozatai. A világháborúról adott rövid
ismertetésünket nagyon jellegzetes módon kerekre kiegészíti és a világ
elé táruló kérdéseket teljessé teszi, ha nagyon rövidre összefoglalva
ismertetjük azt az előadást, melyet Londonban 1919 decemberének egyik
napján, a Royal United Service Institutionban, tábornagyok, tábornokok,
vezérőrnagyok összejövetelén tartott Sir Louis Jackson vezérőrnagy. Az
elnöki széken Peel lord, a brit hadügyi államtitkár ült s az olvasónak
maga elé kell idézni az épületnek nem túlságosan nagy, de méltóságteljes
üléstermét s mindezeket az előkelő, komoly, katonás arcokat, amint
hallgatagon figyelnek az előadó szavaira, aki bizonyos leplezett
lelkesedéssel írja le a katonai tudománynak valószínű technikai
fejlődését a «legközelebbi háborúban».
Kint, a Whitehall esti félhomályában, hömpölyög London forgalma, nem
olyan áradatszerű ugyan, mint 1914-ben, de még mindig elég nagyarányú;
az omnibuszok túl vannak zsúfolva, mert a számuk megcsappant s a
tömegnek a ruházata általában kopottasabb. A Whitehallon kissé távolabb
lefelé áll egy ideiglenes alkotmány, a Cenotaph, talapzatán hervadó
koszorúknak, virágcsokroknak és más ilyesféléknek fojtón illatos nagy
tömegével, a birodalom nyolcszázezer fiatal emberének a halotti emléke,
akik elestek a nemrég véget ért küzdelemben. Egyesek friss virágokat és
koszorúkat raknak az emlékre. Vannak közöttük, akik sírnak.