A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 3

alapuló imperializmust eszeltek ki, amelynek a faji illuziók és a
zsidógyűlölet szenvedélye adták meg a színezetét; mint azonban az
események bebizonyították, ez az eszme nem valami mélyen hatolt bele az
orosz tömegeknek a képzeletébe.
Az írni-olvasni nem tudó parasztnak az életén valami bizonytalan, nagyon
kezdetleges és tömérdek babonával átszőtt kereszténység uralkodott.
Olyanforma lehetett, mint a reformáció előtti parasztnak az élete
Francia- vagy Németországban. Feltételezték, hogy az orosz muzsik
tisztelettel és hódolattal viseltetik a cár irányában és örömmel
szolgálja a földesurát; még 1913-ban is reakcionárius angol írók
dicséretekkel halmozták el egyszerű és kétségtelen lojalitását. De a
nyugat-európai parasztok esetéhez hasonlóan, a parasztlázadások
idejében, ez a monarchia iránti tisztelet együtt járt azzal a
gondolattal, hogy az uralkodónak és a nemesnek jónak és jóindulatúnak
kell lenni s ez az egyszerű lojalitás bizonyos esetekben átalakulhatott
ugyanazzá a könyörtelen kegyetlenséggé és társadalmi igazságtalansággá,
amely a _Jacquerie_ idejében sorra égette a kastélyokat és megteremtette
a münsteri teokráciát. Mikor ezek a tömegek a haragra és szenvedélyre
gerjedtek, a nagyon hiányos és szórványos oroszországi közoktatás
mellett nem volt meg a megértésnek a kapcsolata, hogy enyhítse a
kitörésnek a dühét. A felsőbb osztályok oly távol állottak az alsóknak a
rokonszenvétől, mint egy egészen idegen állatfajta. Az orosz tömegeket
három évszázadnak a távolsága választotta el egy olyan imperializmustól,
aminőre Németország mutatott példát.
Oroszország még egy más tekintetben tért el a modern Nyugat-Európától és
volt annak középkori időszakával párhuzamba állítható. Ez volt az a
körülmény, hogy egyetemei menedékhelyül szolgáltak tömérdek szegény
diáknak, akik nem állottak semmiféle összeköttetésben a hivatalos
szervezettel és kívül estek annak a rokonszenvén. 1917 előtt a
forradalom e két tényezőjének, az elégedetlenség gyulékony anyagának és
a szabadgondolat gyujtó szikrájának a közelségét az európai gondolkozás
nem ismerte fel és csak nagyon kevesek voltak annak a tudatában, hogy
bármely más országnál inkább van meg Oroszországban egy alapokig ható
forradalomnak a lehetősége.


VI. AZ EGYESÜLT-ÁLLAMOK ÉS AZ IMPERIÁLIS GONDOLAT.
Ha az európai nagyhatalmakról, a multból örökölt külügyi hivatalokkal és
nemzeti politikával egyetemben, tekintetünket az Amerikai
Egyesült-Államokra fordítjuk, amely 1776-ban tökéletesen elszakadt a
nagyhatalmi rendszertől, rendkívül érdekes ellentétet látunk azoknak az
erőknek a működésében, amelyek Európának az expanziv imperializmusát
előidézték. A mechanikai forradalom Európához hasonlóan Amerikában is,
az egész földrészt néhány napi távolságra zsugorította össze. Az
Egyesült-Államoknak, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, szintén voltak az
egész világra kiterjedő pénzügyi és gazdasági érdekei; az
indusztrializmus nagy arányokban fejlődött ki és szüksége volt
tengerentúli piacokra; a hitnek ugyanazok a válságai, amelyek válságba
döntötték az erkölcsi szolidaritást Európában, ismétlődtek az amerikai
világban is. Népében élt a hazafias szellem épen úgy, mint bármely
másikban. Miért hanyagolta el mégis a fegyverkezést és nem követett
hódító politikát? Miért nem igyekezett a csillagokat és sávokat
meglobogtatni Mexiko fölött és egy új indiai rendszert megteremteni
Kínában e lobogó alatt? Amerika kényszerítette ki, hogy Japán megnyissa
a kapuit. Miután ezt megcselekedte, tiltakozás nélkül hagyta, hogy a
kelet-ázsiai hatalom európaiasodjék és félelmetessé növekedjék. Ez
önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy Machiavelli, a modern
külpolitikának az atyja, megforduljon a sírjában. Ha egy európai jellegű
nagyhatalom lett volna az Egyesült-Államok helyén, Nagybritanniának
véges-végig meg kellett volna erősíteni a kanadai határt, amely ma
teljesen védtelen és nagy arzenált kellett volna berendeznie a
Szent-Lőrinc folyó vidékén. Közép- és Dél-Amerikának megosztott erejű
államai már régen le volnának igázva és az Egyesült-Államok hivatalnoki
karának és uralkodó osztályának fegyelmező ellenőrzése alatt állanának.
Állandó küzdelem folynék Ausztráliának és Új-Zélandnak
elamerikaiasításáért és Amerika is osztályrészt követelne magának a
tropikus Afrikából.
Különös véletlen folytán Roosevelt elnök személyében (1901–1908) Amerika
is produkált egy, a német császárhoz hasonló nyughatatlan energiájú,
nagy cselekedetekre sóvárgó, épen olyan duzzadó és szónokias, a
világpolitikára kapható és fegyverkezésre hajlandó egyéniséget, akiben
hitünk szerint meg lett volna a hajlandóság, hogy belesodorja az
országot tengerentúli kalandokba.
Véleményünk szerint az Egyesült-Államoknak nagy önmérsékletét és
tartózkodását másként megmagyarázni nem lehet, csakis az intézményeknek
és hagyományoknak alapjukban eltérő voltával. Elsősorban az
Egyesült-Államok kormányának nincsen európai rendszerű külügyi hivatala
és diplomáciai testülete, nincsenek «szakértői», akik arra hivatottak,
hogy megőrizzék az agressziv politikának a hagyományát. Az elnöknek nagy
hatalma van ugyan, de ez alá van vetve a szenátus ellenőrzésének, amely
viszont felelős az állami törvényhozó testületeknek és a népnek. Az
országnak a külpolitikai viszonyai így nyilt és nyilvános ellenőrzés
alatt állanak. Ilyen rendszer mellett a titkos szerződések lehetetlenek
s az a körülmény, hogy a külhatalmak panaszkodnak az Egyesült-Államokkal
való «megállapodásoknak» a bizonytalansága miatt, legjobban mutatja az
ügyek kiváló állását. Az Egyesült-Államokban ilyenformán
alkotmányszerűleg van lehetetlenné téve az olyanforma külpolitika, amely
Európát oly hosszú időn keresztül a háború szegélyén tartotta.
Másodsorban az Egyesült-Államokban sohasem volt olyan szervezet vagy
hagyomány, amely, hogy úgy mondjuk, nem asszimilálható hódításokra
törekedett volna. Ahol nincs korona, ott korona-gyarmatok sem lehetnek.
Az amerikai kontinensen való terjeszkedése közben, az új állam egészen
különleges rendszert fejlesztett ki az új területek kezelése
tekintetében, amely nagyszerűen volt alkalmazható a lakatlan vidékekre,
de teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy az idegen népektől lakott
országokra szabadon alkalmazzák. Ez a rendszer arra a gondolatra volt
alapítva, hogy az Egyesült-Államok államszerkezetében tartósan
alárendeltségi állapotban levő népek nem lehetnek. Az asszimilálás
rendes menetének első foka az, hogy a szövetségi kormány ellenőrzése
alatt _territorium_ alakul, máris jelentékeny önkormányzattal,
szavazattal nem bíró delegátust küld a kongresszusba s mikor a terület
rendeződik és benépesedik, a teljes államiságnak a rangjára emelkedik.
Ez volt a fejlődésnek a menete az Uniónak az összes későbbi államaiban;
az utolsó territoriumok, melyek az államiságnak a rangjára emelkedtek,
Arizona és Új-Mexikó voltak 1910-ben. Alaszkának jéggel borított és vad
területe egyszerűen azért maradt a politikai fejletlenség állapotában,
mert nincsen elegendő népessége, hogy államilag szervezkedjék.
Mikor Németországnak és Nagybritanniának a hódításai a Csendes-oceánon
azt a veszélyt idézték fel, hogy az Egyesült-Államok hajóhadát
megfosztják a szénállomásaitól ezeken a vizeken, az Unio megszállta a
Samoa-szigetek (1889) és a Sandwich-szigetek (1898) egy részét. Az
Uniónak itt volt először dolga valóban alávetett népességgel. De az
angol-indiai tisztviselőkhöz hasonló osztálynak a hiányában, akik a brit
közvéleményt befolyásolják, az amerikaiak itt is a területi rendszernek
az eljárását követték. A legnagyobb erőfeszítéssel igyekeztek Hawaii
nevelési ügyét az amerikai színvonalra emelni, a territoriumok rendszere
szerinti törvényhozást szerveztek, úgy hogy ezek a sötétbőrű szigetlakók
minden valószínűség szerint arra vannak rendelve, hogy az
Egyesült-Államok teljes jogú állampolgárai legyenek. (A kis
Samoa-szigetek ügyeit egy amerikai tengerészeti parancsnok intézi.)
1895-ben viszály támadt az Egyesült-Államok és Nagybritannia között
Venezuela ügyében s Cleveland elnök szilárdan ragaszkodott a Monroe
doktrinához. Ekkor tette Olney a nagyfontosságú kijelentést: «Ma az
Egyesült-Államok gyakorlatban szuverén az amerikai kontinensen és
akarata törvény azokban az ügyekben, melyekre a beavatkozási jogot
fenntartja magának». Ez a megtartott különböző pan-amerikai
kongresszusokkal egyetemben egy szövetségen és kölcsönös támogatáson
alapuló, teljesen nyilt külpolitikát teremtett egész Amerikában. A
döntőbírósági szerződések kiterjednek az egész kontinensre s a jövő az
államközi szervezetnek a fokozatos kifejlődésére, az angol nyelvű és
spanyol nyelvű _pax Americana_ megvalósulására utal, amelyben az
előbbiek az idősebb testvérnek a szerepét töltik be. Valami olyasféle
van alakulóban, amit birodalomnak nem nevezhetünk, ami messze túlmegy a
brit birodalomnak nagy szövetségén, az alkotórészeknek tökéletes
egyenrangúsága tekintetében.
A közös amerikai érdek gondolatának megfelelően az Unio 1898-ban
beleavatkozott Cuba ügyeibe, amely éveken keresztül állandó felkelésnek
az állapotában volt Spanyolország ellenében. A rövid háború Cuba,
Porto-Rico és a Filippini-szigetek meghódításával végződött. Cuba ma
önkormányzattal bíró szabad köztársaság. Porto-Riconak és a Filippini
szigeteknek különleges kormányuk van ugyan, választáson alapuló
alsóházzal és egy felső testülettel, melybe az Unio is küld ki tagokat.
Nem valószínű, hogy akár Porto Rico, akár pedig a Filippini szigetek
állam legyenek az Egyesült-Államokban. Sokkal valószínűbb, hogy szabad
államok lesznek, kölcsönös megértésen alapuló szövetségben úgy az angol
nyelvű, mint a latin Amerikával.
Úgy Cuba, mint Porto-Rico örömmel fogadták ügyeikbe az amerikai
beavatkozást, de a Filippini-szigeteken nyomban a spanyol háború után
erős törekvés nyilatkozott meg a teljes és rögtönös szabadságra és erős
ellenállás jelentkezett az amerikai katonai igazgatással szemben. Az
Egyesült-Államok politikája itt jutott legközelebb a nagyhatalmak
rendszeréhez és eljárását ezen a ponton lehet leginkább kétségesnek
tekinteni. Az Egyesült-Államokban nagy rokonszenv nyilatkozott meg a
felkelők irányában. Roosevelt, a néhai elnök a következőket írja erről a
kérdésről az önéletrajzában (1913.):
«A Filippini-szigeteket illetőleg az volt a nézetem, hogy önkormányzatra
kell nevelnünk őket oly gyorsan, mint csak lehet s azután hagynunk kell,
hogy szabadon határozzanak a sorsuk felől. Nem láttam célszerűnek
meghatározni az időpontot, melynek beteltével megadjuk nekik a
függetlenséget, mert nem hittem, hogy előre meg lehessen állapítani az
időt, mikor érettek lesznek az önkormányzatra; igéret tétele esetén
kötelességemnek éreztem volna annak a megtartását. Hivatalom elfoglalása
után néhány hónapra elnyomtuk a Filippini-szigeteken az utolsó fegyveres
ellenállást, amely nem volt tisztán sporadikus jellegű. Mihelyt a béke
biztosítva volt, minden erőnket a szigeteknek fejlesztésére és a
benszülöttek érdekeinek előmozdítására fordítottuk. Mindenütt iskolákat
létesítettünk; utakat építettünk; pártatlan igazságszolgáltatásról
gondoskodtunk; mindent megtettünk a földmívelés és ipar előmozdítására;
állandóan növekvő számban alkalmaztunk benszülötteket a saját ügyeik
intézésére és végül törvényhozó testületet létesítettünk… A szigeteket
maguknak a filipinóknak az érdekében kormányoztuk és kormányozzuk. Ha
megfelelő idő multával a filipinók úgy határoznak, hogy nem akarják ezt
a kormányrendszert, biztos vagyok benne, hogy mi kivonulunk a
szigetekről; de ha kivonulunk, – ezt szükségesnek látom határozottan
kiemelni, – nem fogunk protektorátust tartani, még együttes
protektorátust sem a szigetek fölött és semlegességi vagy más egyéb
biztosítékot sem adunk és követelünk; röviden, mi teljesen szabadok
akarunk lenni mindennemű felelősségtől az ő irányukban».[8]
Ezek a nézetek nagyon eltérnek egy brit vagy francia külügyi vagy
gyarmatügyi hivatalnoknak a nézeteitől. De nem térnek el nagyon erősen
attól a szellemtől, amely létrehozta az önkormányzati gyarmatokat
Kanadában, Dél-Afrikában és Ausztráliában és az előtérbe tolta a három
ir önkormányzati törvényjavaslatot. Belevág a régi és jellegzetes angol
hagyományba, amelyből a függetlenségi nyilatkozat is származott. Vitán
kívül félredobja az alárendelt népeknek a gondolatát.
E helyütt nem akarunk a Panama-csatorna megépítését követő politikai
komplikációkba belebocsájtkozni, mert azok nem vetnek új világot az
amerikai világpolitikának a rendszerére. Panamának a története tisztán
amerikai történet. Bizonyos azonban, hogy amint az Uniónak a politikai
szerkezete új dolog a világban, úgy tökéletesen újak a határain kívül
eső világgal való viszonylatai is.[9]


VII. A NAGY HÁBORÚ KÖZVETLEN OKAI.
Szükségesnek láttuk, hogy behatóbban vizsgáljuk a nemzetközi viszonyokat
illetőleg Európának és Amerikának a lelkiállapotát az 1914. évi
világtragédiát megelőző esztendők folyamán, mert mindjobban kénytelenek
vagyunk rájönni annak a felismerésére, hogy a nagy háború, vagy bármely
ilyen háború szükséges következése volt ezen időszak mentalitásának.
Minden, amit emberek és nemzetek cselekszenek, a beszédek, könyvek,
ujságok, iskolamesterek és más hasonlók gondolatainak reakciója gyanánt
jelentkező ösztönszerű motivumokból származik. A fizikai
szükségszerűségek, a dögvészek, az éghajlat változásai és más hasonló
külső körülmények módosíthatják és eltolhatják az emberi történelemnek a
menetét, de az élő gyökere mindig a gondolat marad.
Minden emberi történelem alapjában véve a gondolatoknak a történelme.
Napjaink embere és a cromagnard ember között a testi és szellemi
különbség nagyon csekély. A lényeges különbség annak a szellemi
háttérnek a kiterjedésében és tartalmában rejlik, amelyet a közbeeső öt
vagy hatszáz nemzedék alatt szereztünk.
Még túlságosan közel vagyunk a nagy háborúnak az eseményeihez, semhogy
igényt tarthatnánk arra, hogy ez a vázlatos ismertetés históriai
ítéletet mondhatna, de megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ha az
összeütközésnek a szenvedélyei elhalványodtak, Németországot fogják az
előidézésében leginkább bűnösnek találni, nemcsak azért, mert morális és
intellektuális tekintetben nagyon elütött a szomszédaitól, hanem mert ő
képviselte az imperializmusnak közös betegségét a legteljesebb és
legerőteljesebb formában. Önmagát megbecsülő történetíró, bármennyire
felületes és népies legyen is a célja, jóhiszeműleg nem teheti magáévá
azt a háborúnak a megpróbáltatásaiban keletkezett legendát, hogy a német
az emberek bármely más fajánál kegyetlenebb és borzalmasabb emberi lény
volna. Európának az összes államai 1914 előtt a támadó és háború felé
sodródó nacionalizmusnak az állapotában voltak; Németországnak a
kormánya csak vezetett ebben az irányzatban. Elsőnek zuhant a verembe és
legmélyebben ásta bele magát. Ő lett a borzalmas példa, melyre az összes
vele együtt bűnözők lármásan hivatkozhattak.
Németország és Ausztria hosszú időn keresztül tervezgették a német
befolyásnak kiterjesztését Kisázsián keresztül keleti irányban. A német
gondolat a «Berlin-Bagdad» jelszavában kristályosodott ki. A német
tervekkel ellentétben álltak Oroszország tervei, amely a szláv befolyást
Konstantinápolyra és Szerbián át az Adriai-tengerig akarta
kiterjeszteni. Ezek a becsvágyó törekvések keresztezték egymást és
kölcsönösen összeegyeztethetlenek voltak. A Balkán lázas közállapotai
nagyrészt a német és szláv tervekből eredő intrikáknak és propagandának
voltak tulajdonítandók. Törökország a német birodalomnál, Szerbia
Oroszországnál keresett támogatást. Románia és Olaszország,
hagyományaikban egyaránt latin államok, mindketten névleg Németország
szövetségesei, egyaránt távolabb fekvő és mélyebb terveket tápláltak.
Ferdinánd bulgár cár még homályosabb terveket táplált, a görög udvarnak
szennyes rejtelmei pedig, melynek királya a német császárnak volt a
sógora, ezidőszerint még kívül esnek megismerésünknek a körén.
A bonyodalomban azonban nemcsak Németország volt az egyik és Oroszország
a másik oldalról érdekelve. Németországnak a kapzsisága 1871-ben, makacs
és gyűlölködő ellenségévé tette Franciaországot. A francia nép, amely
tudta, hogy képtelen az elvesztett tartományokat saját erejéből
visszaszerezni, túlzott reményeket táplált Oroszország hatalmát és
segítségét illetőleg. A francia nép óriási összegeket jegyzett az orosz
kölcsönökre. Franciaország szövetségese volt az orosz birodalomnak.
Bizonyos volt, hogy ha Németország háborúba keveredik Oroszországgal,
Franciaország is megtámadja őt.
A rövid francia keleti határnak a védelmi rendszere nagyon erősen ki
volt építve. Németországnak kevés reménysége volt, hogy ezen a védőgáton
megismételje az 1870–71. évi sikereket. Franciaországnak a Belgium felé
eső határa azonban hosszabb volt és kevésbbé erősen is volt kiépítve.
Franciaországnak túlerővel való megtámadása esetén nagyobb arányokban
lehetett számítani 1870-nek a megismétlődésére. A francia balszárnyat
délkeleti irányban forgópont gyanánt vissza lehet lökni Verdunre s a
jobbszárnyát túl lehet szárnyalni olyanformán, ahogy az ember becsukja a
kinyitott beretvát. Ezt a tervet a német hadvezetőség nagy gonddal és
részletességgel kidolgozta. A végrehajtása a nemzetközi jognak a
megsértésével járt, mert Poroszország is vállalta Belgium
semlegességének a garantálását, nem volt vele semmiféle viszálya,
ellenben felidézte azt a veszedelmet, hogy Nagybritanniát is Németország
ellen fordítja, mert ez a hatalom is kezeskedett Belgium megvédéséért. A
németek azonban abban a hiszemben voltak, hogy flottájuk már elég erős
ahhoz, hogy Nagybritanniát habozásra késztesse a beavatkozás
tekintetében s a lehetőségekre való tekintettel nagy stratégiai
vasúthálózatot építettek ki a belga határ felé és megtettek minden
előkészületet ennek a tervnek a végrehajtására. Így azt remélték, hogy
egy nagy nekilendüléssel leterítik Franciaországot és azután
akadálytalanul mérkőzhetnek meg Oroszországgal.
1914-ben minden körülmény a két központi hatalomra kedvezően látszott
alakulni. Oroszország megerősödött ugyan 1906-tól kezdve, de nagyon
lassan; Franciaországot pénzügyi botrányok züllesztették. Ezek a
botrányok 1914 márciusában érték el a tetőpontjukat, mikor Caillaux
pénzügyminiszternek a felesége megdöbbentő módon lelőtte Calmettet, a
_Figaro_ szerkesztőjét; Nagybritannia, egész Németországnak a
meggyőződése szerint, a polgárháborúnak a szélén állt. Úgy külföldiek,
mint angolok ismételten igyekeztek döntő kijelentést nyerni abban a
tekintetben, hogy mi történik, ha Németország és Ausztria megtámadják
Franciaországot és Oroszországot; a brit külügyi államtitkár azonban
súlyos kétértelműséget tanusított egészen addig a pillanatig, mikor
Nagybritannia maga is beleavatkozott a háborúba.[10] Következésképen az
a meggyőződés támadt a kontinensen, hogy Nagybritannia vagy nem akar,
vagy csak késedelmesen fog beleavatkozni a háborúba s ez esetleg
bátoríthatta Németországot abban, hogy megfenyegesse Franciaországot.
Az események rohanásának a lökést Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar
trónörökösnek a meggyilkolása adta meg, aki hivatalos látogatáson volt
Szarajevóban, Bosznia fővárosában. Megvolt a kedvező ürügy a hadseregek
megindítására. «Most vagy soha», mondotta a német császár.[11] A
gyilkosok felbérelésével Szerbiát vádolták meg s bár maguk az osztrák
nyomozó közegek jelentették, hogy a szerb kormányt nem lehet
bűnrészességgel vádolni, az osztrák-magyar kormány alkalmasnak ítélte
ezt a vádat, hogy háború felé szorítsa az ügyeket. Július 23-án a
monarchia ultimátumot küldött Szerbiának s bár Szerbia részleges
elégtételt adott, Sir Edward Grey, az angol külügyi államtitkár pedig
konferenciára igyekezett bírni a hatalmakat, július 28-án megüzente a
háborút.[12]
Oroszország július 30-án mozgósította a hadseregét, mire Németország
augusztus 1-én megüzente a háborút. Másnap német csapatok lépték át a
francia határt s a szerencsétlen Belgiumhoz intézett ultimátummal
egyidejűleg megkezdődött a nagy oldalmozdulat Belgiumon és Luxemburgon
keresztül. Nyugati irányban megindultak a felderítő osztagok és az
előcsapatok. Nyugat felé robogott a katonákkal megrakott automobilok
tömege. Rengeteg tömeg tábori szürkébe öltözött gyalogság követte őket;
kerekre nyilt szemű, derék fiatal németek, törvénytisztelő, jól nevelt
ifjak, akiknek legtöbbje sohasem látta, hogy indulatból lelőttek
valakit. «Ez a háború», mondották nekik. Bátrak legyenek és
könyörtelenek. Egyesek közülök rajta voltak, hogy megfeleljenek ennek a
katonai oktatásnak a szerencsétlen belgák rovására.
A részletesen feltárt belgiumi atrocitások nyomán indokolatlanul nagy
felháborodás kerekedett; indokolatlanul nagy volt az alapvető
atrocitáshoz képest 1914 augusztusában, amit magának Belgiumnak a
megtámadása jelentett. Ha ez adva volt, az esetleges lövöldözést és
zsákmányolást, a magántulajdonnak céltalan pusztítását, a korcsmáknak és
élelmiszer-üzleteknek éhes és fáradt emberek által történt kifosztását s
a vele járó rablást és gyujtogatást eléggé természetes következésnek
lehetett tekinteni. Csak nagyon ostoba emberek képzelhetik, hogy egy
háborúban álló hadsereg megállhat a becsületnek, tisztességnek és
igazságosságnak ugyanazon a színvonalán, mint a rendezett viszonyok
között élő otthoni társadalom. A porosz hadsereget a harmincéves háború
hagyományai is befolyásolták. A Németország ellen szövetkezett
államokban szokásba jött ezeket a belgiumi túlkapásokat és vérengzéseket
úgy kezelni, mintha azelőtt ilyenfajta dolgok egyáltalán nem történtek
volna s mintha ezek a német jellemnek valami különlegesen ördögi
vonásából származtak volna. A «hunok» gúnynévvel illették a németeket. A
Belgiumban elkövetett német vétkeket azonban még a legtávolabbról sem
lehet összehasonlítani az ázsiai nomádoknak rendszeres pusztításával,
akik egyebek között ki akarták irtani Kína egész lakosságát, hogy az
országot legelővé változtassák. A vétkek nagy része nem volt egyéb
megittasult emberek brutalitásánál, akik életükben először használhattak
szabadon halált osztogató fegyvereket; sok a saját cselekedeteiktől
megrettent és a megtámadott ország lakóinak bosszúállásától félő
embereknek volt a hiszterikus dühöngése, sok pedig egyszerűen a
kényszerképzetből eredt, hogy a hadviselésben rettenetesnek kell
mutatkozni és hogy a népeket legjobban a megfélemlítéssel lehet
leigázni. Az átlagos németet a törvény iránti engedelmességből és
tiszteletből úgy vetették bele a háborúba, hogy ezeknek a
kegyetlenségeknek szükségképen be kellett következniök. Tényleg
történtek borzalmas és visszataszító dolgok. De minden nép, melyet úgy
készítettek elő és vittek a háborúba, mint a németeket, hasonlóan
cselekedett volna.
Augusztus másodikának az éjszakáján, mikor Európának a legnagyobb része
még a félszázados békének a nyugodt elernyedésében, még a legszélesebb
körökre kiterjedő bőségnek, olcsóságnak és szabadságnak a megszokott
állapotában, melyet ma élő ember már nem fog élvezni többé, nyári
pihenőjéről gondolkozott, a kis Vizé falucska Belgiumban lángokkal
lobogott fel, megrémült tekintetű parasztokat hurcoltak ki a házaikból
és lőttek főbe, állítólag mert a házakból tüzeltek a benyomuló
ellenségre. A tiszteknek, akik ezt elrendelték és az embereknek, akik a
parancsokat végrehajtották, borzalmat kellett érezniök, mikor ezeket a
nekik idegenszerű dolgokat cselekedték. A legtöbbjük még sohasem látott
erőszakos halált. Nemcsak a falucskára vetettek csóvát, hanem az egész
világra. A vég kezdete volt, a kényelem, biztonság, emberi és
tisztességes életmód korszakának a vége Európában.
Mihelyt biztossá vált, hogy Belgiumot megtámadták, Nagybritannia
megszünt habozni és augusztus 4-én éjjel 11 órakor megüzente a háborút
Németországnak. A következő napon az _Amphion_ cirkáló egy német
aknarakó hajót lepett meg és sülyesztett el a Themze torkolatában; első
eset volt, hogy britek és németek saját lobogójuk alatt kerültek szembe
egymással szárazon vagy vizen…
Egész Európa visszaemlékezik még azoknak az eseményekben gazdag,
napfényes augusztusi napoknak a különös hangulatára. Majdnem félszázadon
át a nyugati világ nyugalomban és a _biztonság_ érzetében élt. Csak
Franciaországban ismerte kevés számú középkorú és öregedő ember
közvetlen tapasztalatból a háborút. Az ujságok világkatasztrófáról
beszéltek, de ez a kifejezés keveset jelentett azokra, akiknek a világ
mindig biztonságosnak tetszett és másformának nem is tudták elképzelni.
Különösen Nagybritanniában a béke-időknek az életmódja folytatódott némi
ijedelemmel vegyes módon még egy ideig. Hasonlatos volt annak az
embernek az esetéhez, aki járkál a világban, anélkül, hogy tudatában
volna a benne már lappangó végzetes betegségnek, amely megváltoztatja
egész életmódját és minden szokását. Az emberek nyaralni mentek; az
üzletek megnyugtatták vevőiket, hogy «az üzlet nem változott». Az
ujságok érkezése sok beszédre és izgalomra adott alkalmat, de ez a
nézőknek a beszéde és izgalma volt, akik igazában nem tudják, hogy
részesei a katasztrófának, mely magával rántja mindannyiukat.


VIII. A NAGY HÁBORÚ ESEMÉNYEI 1917-IG.[13]
A következőkben főbb vonásaiban vázoljuk az így kitört világháborúnak az
eseményeit. A német terv az volt, hogy gyors megrohanással leterítik
Franciaországot, míg Oroszország a keleten még gyüjtögeti az erőit.[14]
Egy ideig kifogástalanul ment minden. A katonai tudomány soha sincsen a
modern viszonyoknak a színvonalán, mert a katonák mint osztály, képzelő
erő nélküliek és mindig vannak a gyakorlatban még ki nem fejlesztett
találmányok, amelyek a katonai észjárás által követett taktikai és
stratégiai rendszereket megzavarhatják. A német terv már évekkel a
háború kitörése előtt készült; önmagában elavult volt; lövészárkok,
drótakadályok és gépfegyverek használatával alkalmasint mindjárt
kezdetben meg lehetett volna hiusítani; a franciák azonban
haditudományukban nem érték el a német színvonalt s a nyilt hadviselés
módszereiben bizakodtak, amely legalább tizenöt esztendővel maradt el a
kor mögött. Felkészültségük úgy drótakadályok, mint gépfegyverek
tekintetében nagyon hiányos volt s élt az a nevetséges hagyomány, hogy a
franciák nem harcolhatnak árkokban és földhányások mögött. A belga
határt Lüttich és a hozzá kapcsolódó erődök védték, melyek tíz vagy
tizenkét év óta már nem voltak modernek; az erődök felszerelését és
védőeszközeit sok esetben német cégek szállították; a francia
északkeleti határ viszont nagyon gyengén volt megerősítve. Magától
értetődőleg a hadiszállító német Krupp-gyár diótörőkről is gondoskodott
e diók számára, nagyon erős robbanó hatású lövedékeket röpítő rendkívül
nagy ágyúk formájában. Így ezek a védelmi berendezések saját
helyőrségüknek lettek a csapdái. A franciák a déli Ardennekben támadtak,
de vereséget szenvedtek. A német hadak ellenállhatatlannak látszó
irammal gázolták le a francia balszárnyat; Lüttich augusztus 9-én
elesett; Brüsszelt augusztus 20-án érték el a németek; a körülbelül
70.000 emberből álló brit hadsereget, mely Belgiumba érkezett, a túlerő
Monsnál augusztus 22-én megverte s a dél-afrikai háborúban tanult
gyilkos lövész-taktika dacára visszaszorította. (A németek nem akarták
hinni, hogy az angolok puskával és nem gépfegyverrel dolgoztak.) A kis
angol haderőt nyugati irányban félretaszították s a német jobbszárny úgy
rohant lefelé, mintha nyugatra el akarná hagyni Párist és fel akarná
göngyölíteni az egész francia hadsereget.
A német főhadiszállás ebben az időpontban annyira biztos volt, hogy
megnyerte a háborút, hogy augusztus végén már csapatokat vontak el a
keleti front számára, ahol az oroszok Kelet- és Nyugat-Poroszországot
pusztították. Ekkor következett be a stratégiai szempontból nagyon gyors
és sikeres ellentámadás. A franciák a centrumban visszavonultak,
balszárnyukon teljesen váratlanul egy új hadsereggel léptek fel s a
megingott, de újra megerősített kis angol hadsereg is méltó szerepet
tudott játszani az ellentámadásban. A német jobbszárny túlságosan
előrerohant, elvesztette belső összefüggését s a szeptember 6-tól 10-ig
tartó marnei csatában a Marnetól az Aisneig visszavetették. Még jobban
is visszaszorították volna, ha nem lett volna tartalékban a beásásnak a
művészete. Az Aisnenél a német hadsereg megállt és beásta magát. A nehéz
ágyúk, a nagy robbanó erejű lövedékek s a tankok, melyekre a