A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 8

Gondolatainkban elkalandozunk ezen az összejövetelen túl Londonnak
szürke rengetegébe, amelyben annyi ember verődött össze, mint soha
azelőtt; mindnyájának megdrágult a napi betevő falatja, keresete pedig
bizonytalanabb, mint valaha. De nem feledkezhetünk meg az enyhítő
fényoldalakról sem; a Regent Street, Oxford Street és Bond Street
hemzsegnek az üzleteket látogató közönségtől, zsúfolva vannak az új
automobiloktól, tudnunk kell ugyanis, hogy nem mindenki veszít a
háborúban. Londonon kívül a vidék éjszakába merül s a keskeny tengeren
túl Észak-Franciaország és Belgium el van pusztítva, Németországban a
csecsemőknek ezrei tej hiányában sinylődnek és pusztulnak, egész
Ausztria pedig éhséggel küzködik. Azt mondják, hogyha gyors amerikai
segítség nem érkezik, Bécs lakosságának a fele tavasz előtt éhen
pusztul. A félhomálynak e halvány sávjain túl Oroszországnak a
sötétsége. Ott már nincsenek gazdag emberek, akik vásárolnak és katonai
tekintélyek, akik előadást tartanak a legközelebbi háborúról. A jeges
Pétervárott kevés az élelmiszer, kevés a fa és nincsen szén. Délnek,
ameddig csak a hómező terjed, Oroszország összes városai hasonló
állapotban vannak, Ukrániában és délen pedig egy rendszertelen és
piszkos háború vonaglik végsőket. Európa a csőd szélére jutott, népének
zsebe tele van papirpénzzel, melynek vásárló értéke csökken, mialatt az
ember egyik helyről a másikra megy.
De térjünk vissza Sir Louis Jacksonhoz a Royal United Service
Institution fényesen megvilágított termében.
Azt fejtegeti – a _Times_ másnap reggeli tudósítását követjük, – hogy
csak az előestéjén vagyunk a haditudomány legnagyobb arányú
megváltozásának, melyet a világtörténelem ismer. A _mi_ kötelességünk
tehát, – a _mi_ alatt természetesen a brit birodalom és nem az egész
emberiség értendő, – hogy nekilássunk a fegyverkezésnek és vezető helyre
kerüljünk; ez az általánosságban való nemes bevezetés. «Szükséges, hogy
új fegyverekről gondoskodjunk… Az a nemzet, amely ezt legjobban
megteszi, a legelőnyösebb helyzetben lesz a legközelebbi háborúban.
Voltak emberek, akik hangosan követelték a fegyverkezések korlátozását…»
(Ebben azonban a lövészárok-utánpótlási ügyek igazgatója tévedett. Az
egyszerű, lágy és ostoba lelkek csak a cenotaph előtt zokogtak, mert
bátyjuk vagy atyjuk elesett.)
Sir Louis azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a hadviselés
művészetét illetőleg egyik legnagyobb változás a mechanikai szállítás
terén várható. A tankot hálátlansággal kezelte. Ezek a katonai urak
hálátlanok egy találmánnyal szemben, amely a győzelembe taszította és
lökte őket, majdnem akaratuk ellenére. A tank, mondotta Sir Louis,
«gyerekség… Lényegbevágó jelentősége», hogy a mechanikai szállítást
függetlenítette az utaktól. Azelőtt menetelő hadseregek csak az utakat
tudták használni; most tank-rendszerű lánckerekeken nyilt rendben és
széles arcvonalon haladhatnak, szállíthatják az ágyúkat, lőszert,
felszereléseket, hídépítő anyagokat, tutajokat, embereket, közben
felszántják és legázolják a kerítéseket, árkokat, szántóföldeket s
általában a termő területeket. A hadseregek szabadon vonulhatnak a
földeken keresztül s csak port és hamut hagynak maguk után.
Képzeletünket Sir Louis így kalauzolja el a valóságos
ellenségeskedésekig.
Sir Louis a gáz használata mellett nyilatkozott. A gázt különösen
büntető expediciók esetében tartotta alkalmazandónak. E pontnál
hallgatóit majdnem a szentimentalizmusnak az árnyalatával riasztotta meg
és ejtette zavarba. «Esetleg _lehetséges_, – mondotta, – hogy olyan
egyezmény jön létre, amely megtiltja a felesleges szenvedést okozó gázok
használatát.» Itt azonban nem annyira a feje, mint inkább a szíve
beszélt; tudnia kellett ugyanis, hogyha bármilyen törvény vagy
jogszabály annyira korlátozhatja a háborút, hogy eltiltja valamely
gyilkoló eszköznek a használatát, akkor korlátozhatja a háborút egészen
a teljes eltiltásáig is. És hova jut akkor Sir Louis Jackson egész
hallgatóságával egyetemben? A háború háború; egyetlen törvénye az, hogy
az ellenség erőit a legteljesebb mértékben el kell pusztítani. A
háborúban a humanizmusnak és igazságnak minden szempontja ennek a
törvénynek van alárendelve.
A gázról Sir Louis a levegőre tért át. Megjósolta ezen a téren «a lehető
legnagyobb haladást… Felesleges egyelőre töprenkednünk a légi naszádokon
és valóságos repülő erődökön, de húsz esztendőn belül a légi haderők
előirányzata a legfontosabb tétele lehet hadi készülődésünknek».
Megvitatta a kereskedelmi repülőgépeknek bombavetési és felderítő
célokra való átalakítását s annak szükségességét, hogy állandóan
tekintélyes számú különleges típusú hadi repülőgép álljon készenlétben.
Előadta az okait, melyek alapján azt kell feltételeznie, hogy a
legközelebbi háborúban a bombavetőknek nem lesznek a mostanihoz hasonló
nagy célpontjaik a hadseregek arcvonala közelében s így ha jobb
eredményeket akarnak elérni, messzebb kell menniök s a nagy központokat
kell bombázniok, «ahol a hadsereg szükségleteit állítják elő s a
csapatok kiképzése történik». Mint mindenki tudja, aki Londonban vagy
Anglia keleti részében tartózkodott 1917–18 folyamán, ez mindenkinek és
minden lakott helynek a válogatás nélküli bombázását jelenti.
Kétségtelen az is, hogy ezeknek az inas-esztendőknek a bombavető
művészete gyerekjáték lesz a «legközelebbi háború» bombázásához képest.
Megszámlálhatatlanul több lesz a repülőgép s nagyobbak és veszélyesebbek
a bombák…
Tovább haladva fejtegetéseinek a során, Sir Louis megemlítette «London
nagyobb részének» az elpusztítását, mint a bekövetkező küzdelem egyik
eshetőségét. Erre építette fel kicsúcsosodó morálját, hogy a legnagyobb
fizetést, a legnagyobb tekintélyt és a legszabadabb költekezést kell
megadni a katonai uraknak. «Az ilyen célokra felhasznált kiadás
természeténél fogva feltétlenül szükséges biztosítás.» Saját külön
hallgatósága ebben a legmelegebben egyetértett vele. A hozzászólások
során pedig egy bizonyos Stone nevű vezérőrnagy, némileg megfeledkezve
szavainak a tulajdonképeni forrásáról,[36] azon reményének adott
kifejezést, hogy ez az előadás «kezdete lesz annak, hogy ne a nemzetek
szövetségében bizakodjunk, hanem saját hatalmas kezünkben és kinyujtott
karunkban!»
Tovább azonban nem akarunk foglalkozni ennek az álomnak a részleteivel.
Soha ugyanis képtelenebb utópiát nem rajzoltak ennél a megjövendölt
világnál, melyben alig volna valami félig-meddig biztonságban a nagyon
gondosan fedezett és elrejtett főhadiszálláson kívül s amelyben
megszámlálhatatlan repülő szakadatlanul bombázná a hadviselő országokat,
nagy hadseregek pedig széles vonalban sorakoztatott tank-rendszerű
szállító alkalmatosságokkal gördülnének előre-hátra s a földi mezőket
véres iszappá változtatnák. Ilyen dolgok számára a világnak nem maradt
ereje és akarata. Tábornokoktól, akik nem tudják előrelátni a tankokat,
nem lehet várni, hogy előrelássák és megértsék a világ csődjét; még
kevésbbé tudják megérteni a katonai műveleteknek a közönséges emberek
ingadozó hangulatában jelentkező korlátait. Nyilvánvalóan az United
Service Institutionnak a katonai tekintélyei még azt sem tudták, hogy a
háború úgy éri el a célját, ha bizonyos lelkiállapotot idéz elő az
ellenségnél s ha bizonyos lelkiállapot támogatja. Sir Louis
számításainak legfontosabb elhanyagolt tényezője az, hogy nincs egyetlen
nép, amely hajlandó volna állani az általa tervezett háborút, nincs
egyetlen nép, még a mai győzők oldalán sem. Észak-Franciaország, Anglia
délkeleti és Olaszország északi része megtanulták, hogy a «legközelebbi
háborúban» a győztes épen úgy ki lesz téve a bombázásnak és
pusztulásnak, mint a legyőzött. Jöhet egy olyan korszak, melyben a
háborúktól meggyötört nép nem tesz különbséget katonai urak között ezen
vagy azon az oldalon s úgy támad rájuk, mint az emberiség közös
ellenségeire. Az 1914–18. évi háború a nyugati népek katonai
erőfeszítésének a legmagasabb foka volt, melyet azért küzdöttek, még
pedig jól küzdöttek végig, mert azt hitték, hogy azért harcolnak, hogy
véget vessenek a háborúnak. A német imperializmus, a közoktatásnak
szervezett befolyásolásával és szoros szövetségben a hódító
kommercializmussal, vereséget szenvedett és megszünt. Nagybritannia,
Franciaország és Olaszország militarizmusa és imperializmusa, ha
összehasonlítással élünk, viszonylag gyenge, züllött és züllesztő
formában élték túl a háborút. Csökevények, melyek megmaradtak a nagy
háború után. Elvesztették a meggyőző erejüket. Még megvannak,
egyszerűen, mert hiányzik a képesség, mely végezne velük. Nincs kormány
Európában, mely ugyanolyan mértékben tudná népét besorozni és a
lőszergyárakba vinni, mint 1914–18-ban történt. A világunk még nagyon
gyenge és erőtlen, de háborús láza már elmult. Hőmérséklete a normális
alatt van. Hosszú időre alig hihető, hogy ismét úrrá legyen rajta a
háborús láz. A háború előfeltételeiben beállott változások sokkal
mélyebbek, mint a Sir Louis Jacksonhoz hasonló katonai tekintélyek
elképzelik.[37]


XV. A VILÁG LELKIÁLLAPOTA 1920-BAN.
A nagy katasztrófának ez a vázlatos ismertetése nem volna teljes, ha
legalább néhány szóval nem adnánk számot arról a lelkiállapotról,
melyben befejezése hagyta az emberiséget. Fajunk története az utolsó
néhány ezredév folyamán nem egyéb a lelkiállapotok fejlődésénél,
váltakozó egymásutánjánál s a belőlük származó cselekvéseknél. Az emberi
történelem lényegében eszmék története és a háborúnak borzalmas
tapasztalatai e tekintetben korszakalkotó jelentőségűek. A lefolyt hat
esztendő alatt a megszokott gondolatoknak, előítéleteknek és szellemi
korlátoknak összeomlása példátlanul áll a történelemben. Soha azelőtt
nem volt eset ekkora és ilyen általános lelki eltávolodásra megszokott
és elfogadott dolgoktól. Soha azelőtt az emberiség ily nyiltan nem
került szemtől-szembe közös érdekével és közös sorsával. Jóformán még
alig kezdjük felérzékelni, hogy a háború előtti világ mennyiben ért
véget örökre és mennyiben kezdődött teljesen új világ. Csak kevesen
kezdték közülünk mérlegelni a tulajdon lelkükben végbement változást.
De egészben véve, a mozgató erőknek és gondolatoknak nagy örvénylése és
visszaáramlása mellett is, észlelni lehet a haladást a kollektiv
szükséglet felismerése és az egész emberiségre kiterjedő kollektiv
erőkifejtés lehetősége irányában. A halál, pusztulás, éhség és betegség
lettek úrrá napjainkon; a világ tele van testi szenvedésekkel, de
mutatkozik a szellemi ébredés, mely hivatva lesz, hogy szembeszálljon
velük.
Anyagiakat illetőleg ma az 1913. év, legalább az európaiak szemében, a
csodálatos és elérhetetlen bőség esztendejének tűnik fel. De egyúttal a
nagy társadalmi elégedetlenségnek, romlásnak, bűnnek s a gazdag és
szabad osztályok részéről a kicsapongó élvezet-hajhászásnak volt az
esztendeje. A nagy háború szemmelláthatólag közeledett, de a megértés és
akarat egyaránt hiányzott az elhárítására; az előkelő és túlfinomodott
körök kerengtek a néger táncok hangjaira s az ideges nemzedék még a
világháborút is hajlandó volt új és mindent felülmúló izgató szórakozás
gyanánt üdvözölni. A háború nem látszott valószerűnek ezen idők
lelkiállapotában; egyáltalán semmi sem látszott valószerűnek ezen idők
lelkiállapotában. Elveszett vagy megfakult hitnek volt a világa. Még a
virágzó nacionalizmusokban és imperializmusokban sem hitt, melyek
zászlójukat lobogtatták s a fél világot betöltötték nagy hadseregeiknek
csillogás-villogásával. De ezeknek a jelenségeknek a formájában
nyilvánult meg, mert ezek nagyon szórakoztató módon dübörögtek és
csillogtak és szenzációs eshetőségeket igértek. A háború katasztrófája
nem volt szükség nélküli szerencsétlenség; szükségszerű beteljesedése
volt a zavaros áramlású időknek. Lehetséges, hogy csak a katasztrófa
révén következhetik be az emberi gondolkodásnak és akarásnak az új
korszaka.
1920-nak a megkomolyodott világa kezdi felismerni annak az igazságát,
hogy vannak keresésre érdemes valóságok és nem tűrhető vétkek. A kornak
komor leckéje emberek százmillióinak lelki hátterét változtatta és
változtatja meg. A gyászból, közös szenvedések és jóvá nem tehető
kölcsönös sérelmek gyászából a testvériség érzése árad szét és erősödik
világszerte. A gonoszságnak kétségtelenül vannak még nagy ellenható
erői, vad hajsza a gazdagságnak csökkenő feleslege után s a megoszlásnak
és gyűlöletnek a propagandája, de már halványodó propagandája.
Mindamellett az uralkodó jelenség az új egészségnek a kezdete…
Milyen csodás és mozgalmas képet tár manapság elénk a fajunk! Ha
módunkban volna, hogy egy jobbkéznek a használatára egy főben
sűríthetnénk össze ezer regényírónak, színműírónak, életrajzírónak az
alkotó tehetségét és ezer történetnek a lényegét, hogy visszaadhassuk
ennek a látványnak a szüntelenül kalandos sokféleségét s ugyanakkor
állandóan erősbödő egységét! Mindenfelé látjuk, misztikus egyéni
különbségekkel ifjakká serdülni a gyermekeket s a szerelemnek, vágynak,
érdeklődésnek, szenvedélyes ösztönöknek, vetélkedéseknek a
kölcsönhatásait. Amint a föld a sötétségből ismét a világosság felé
fordul, a milliók fáradsággal, aggodalommal, apró elégtételekkel, apró
bánatokkal, vetélkedésekkel, haragokkal, nagylelkűségekkel teli új napra
ébrednek. A trópusoktól a legsivárabb északig a kakasok kukorékolva
üdvözlik a hajnalnak növekvő szegélyét. A korai munkás foglalkozása után
siet, a róka és a tolvaj hazafelé surran, a csavargó merev lábát
nyujtóztatja a szénaboglya alatt és éberen felugrik, mielőtt a gazdának
az emberei meglepnék, a szántó-vető már a mezőn van lovával, a tanyák
kemencéiben ég a tűz és zümmög a fazék. Az órák melegszenek s amint a
nap előrehalad, a zsúfolt vonatok találkoznak a városi központokban, a
forgalom sűrűsödik az utcákon, a reggeliző asztal a gazdag lakásokban
megterül, a tanár megkezdi előadását s a boltossegédek üdvözlik első
vevőiket… Külsőleg ez a világ nagyon hasonlít a háború előttihez. És
mégis mélységesen különbözik tőle. Az elkerülhetetlen megszokásnak az
érzése, mely hat esztendő előtt rabságban tartotta a világot, megszűnt.
De vele együtt megszűnt a megszokott biztonságnak az érzése is. A világ
– legalább egy időre – nagy veszedelmek és nagy vágyakozások közé
sodródott. Mindezek a lelkek, a lelkeknek ez a megszámlálhatatlan
sokasága, sokkal készségesebbek az együttműködés, kötelesség és
együvétartozás új eszméinek a befogadására, mint bármikor azelőtt. A
köztudat elítélte a régi zürzavaros és megoszlott világot; ideiglenesen
még él ugyan, de már egy nagy és még ki sem számítható változásnak az
ítélete alatt.
A száz meg száz millió emberi lénynek mindegyike valamelyes formában
keresi a boldogságot, összetett és összeütköző hatóerők mozgatják,
szokások vezérlik, aljas vágyak, végnélküli sugalmazások, szenvedélyek
és rokonérzések, bizonytalan és túlhevült eszmék ide-oda ingatják.
Mindegyik egyaránt képes kegyetlenségekre és nemes hevülésekre,
kétségbeesésre, önfeláldozásra és önmagáról is megfeledkező
erőfeszítésre. Mindnyájan felejtenek; a fáradságtól mindnyájan
elernyednek s megfelelő nyomás alatt megrettennek, elaljasodnak és
tehetetlenekké válnak. A hiúság őrülete valamennyiüket esztelenségekbe
sodorja. Egyikük sem kizárólag nemes, kizárólag megbízható vagy
kizárólag állhatatos és egyikük sem kizárólag gonosz. Mindegyikük lehet
szerencsétlen, mindegyikük érezhet csalódást és önvádat. Nincs közöttük,
aki néha ne könnyezett volna. Mindegyikükben megvan az istenségnek a
szikrája. Az önzésnek a kisértései mellett is homályosan mindegyik
tudatában van valami közösségnek, ami egységbe kapcsolhatja össze
végtelen sokféleségünket. És mindegyikük ezt sokkal erősebben érzi, mint
1913-ban. Világszerte terjed annak a felismerése, hogy nem lehet igazán
biztos egyéni élet becsületes egyetemes élet nélkül. Világszerte
növekszik az a meggyőződés, hogy a dolgoknak a jelen állását meg lehet
változtatni, meg lehet javítani és jelen bajaink lényükben nem
szükségképeniek. Növekvő bizonyossággal látjuk, hogy az életünk
nyugtalan, sötét és sivár, mert még nincsen az egész világra kiterjedő
törvény, nincs biztos igazság. De az egész világra kiterjedő törvény és
az egész világra kiterjedő igazság nem teljesen elérhetetlen. Ma ezt már
sokkal többen belátják, mint bármely megelőző korszakban. Valamely
szükségletnek a felismerése pedig már a félutat jelenti a megvalósulása
felé. Ezt a törekvést egy új rend felé, az ellenszegülést a régi
irányban való sodródással szemben, nyugtalanságnak nevezzük, de talán
inkább a remény az, amely nyugtalanságban tartja a világot.
A kérdések tömege merül fel e szemlélődések közepette. Mi a mozgató
erejük mindezeknek az új és szélesebb rendre irányuló vágyódásoknak?
Milyen irányító erőkkel kell ezeknek a zsibongó millióknak találkozniok?
Milyen véletlenek és álnok ösztönzések leselkedhetnek útjokban és
szedhetik rá őket? A történelemnek az a fejezete, mely azt mondja el,
hogy a kereszténység egy része miként szakadt szét külön nagyhatalmakra
s hogy az ebből származott féktelen nemzeti és egyéni önzés miként
csúcsosodott ki világkatasztrófában, véget ért. Vajjon mi lesz a
történelemnek a következő fejezete?