A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 2

flottaépítést egy évre, ajánlatát visszautasították. A császárnak volt
egy fia, aki még jobban benne élt az imperializmus és pángermanizmus
gondolatkörében, mint ő maga. A trónörökös az imperialista propagandát
szívta magába. Katonák és ágyúk voltak a játékai. Idő előtti
népszerűségre tett szert azáltal, hogy még fokozta atyjának hazafias és
támadó jellegű cselekvéseit. Az az érzés támadt, hogy az élete delén
álló császár kezd túlságosan óvatos lenni. Egyénisége megújhodott a
trónörökösben. Németország sohasem volt ily erős, sohasem volt ennyire
felkészülve egy új, nagy kalandra és a győzelmek új aratására. Az a
meggyőződés élt benne, hogy Oroszország állapotai züllöttek,
Franciaország degenerált, Nagybritannia pedig a polgárháború szélén áll.
A fiatal trónörökös csak példaképe volt a jómódú német felső osztályok
fiatalságának 1914 tavaszán. Ugyanabból a serlegből ittak valamennyien.
Tanáraik és oktatóik, szónokaik és vezetőik, anyáik és kedveseik
ugyanarra a nagy alkalomra készítették őket elő, amely most nagyon
közelinek látszott. Valamennyien el voltak telve a közelgő
összeütközésnek döbbenetes érzésétől, a nagy dolgokra hívó kürtnek a
szavától, a határokon túl az ellenségek felett megvivandó győzelemtől,
odahaza pedig a nekik ellenszegülő munkások feletti diadaltól. Az ország
duzzadt az erőtől és lázas izgalomban élt, mint az atletikai versenyző
tréningjének a végén.


III. AZ IMPERIALISTA SZELLEM NAGYBRITANNIÁBAN.
A fegyveres békének az ideje alatt Németország vezetett és adta meg a
hangot Európában. Erőteljes imperializmusának a tantételei különösen
erős hatást gyakoroltak a brit lélekre, amely gyengén volt vértezve
ahhoz, hogy ellent tudjon állni egy külföldről jövő erős intellektuális
nyomásnak. A közoktatásügyi lendület, amelyet Albert herceg
kezdeményezett, a halála után elhalt; az oxfordi és cambridgei
egyetemeket abban a feladatukban, hogy a felsőbb oktatást hatékonyan
megreformálják, meggátolta az uralkodó papságnak félelme és előitélete
az úgynevezett «tudomány és vallás közötti összeütközés» irányában; a
népoktatást elcsenevészítette a vallásos civódás, a közhatóságok
végtelen szűkkeblűsége, a munkaadók törekvése a gyermekmunka után és az
individualisztikus ellenkezés «mások gyermekeinek oktatása» irányában. A
régi angol hagyomány, az igazság kimondásának, a jogszerűségnek,
becsületes eljárásnak s bizonyos mértékig a republikánus szabadságnak a
hagyománya erősen elhalványodott a napoleoni háborúk megpróbáltatásainak
az idején; a romanticizmus, melynek a nagy regényíró Walter Scott volt a
főképviselője, a nemzet képzeletét a virágos és festői dolgok iránti
vágyódással itatta át. «Mr. Briggs», a _Punch_ komikus angolja az
ötvenes és hatvanas években, aki kockás skót szoknyát visel és szarvasra
cserkészik, legjobban testesíti meg az új iránynak a szellemét. Kezdett
derengeni Mr. Briggsnek az agyában a szinekben gazdag és nagyon
valószínűnek tetsző tény, amire azelőtt nem eszmélt rá, hogy
birodalmában sohasem nyugszik le a nap. Az ország, amely valaha elitélte
Clivet és Warren Hastingst a hindu benszülöttekkel szemben tanusított
becstelen bánásmódjukért, mostantól kezdve talpig lovagias és
önfeláldozó férfiaknak kezdte őket tekinteni. Ők voltak «a birodalom
megteremtői». Disraeli keleties képzeletének a hatása alatt, amely
császárnőt csinált Viktória királynőből, az átlagos angol készségesen
hajlott a modern imperializmus üres szólamaira.
A meghamisított néprajzot és elferdített történelmet, amely a germán,
szláv és kelta keveredésből előállott németeknek azt hirdette, hogy ők
különálló csodás faj, utánozták az angol írók, akik egy új etnologiai
kitalálást, az «angolszászt» kezdték belevinni a köztudatba. Ezt a
nagyszerű összetételt az emberi fejlődés tetőpontjának s a görögök,
rómaiak, egyiptomiak, asszirok, zsidók, mongolok és más alsóbbrendű
előfutárok fehér fényben ragyogó koronájának és összesített
erőfeszítésük eredményének tüntették fel. A német faji felsőbbségnek
észszerűtlen legendája nagyon sokat tett, hogy elkeseredésig fokozza a
lengyelek hangulatát Posenben és a franciákét Lotharingiában. Az
angolszász felsőbbségnek még nevetségesebb legendája nemcsak megnövelte
az angol uralom iránti ellenszenvet Irországban, hanem megrontotta a
brit közigazgatásnak a hangját az «alávetett» népekkel szemben mindenütt
az egész világon. A mások megbecsülésének megszüntével és a
«felsőbbrendűség» gondolatának kultiválásával együtt járt az emberiesség
és igazságosság megszünése is. Az indiai brit uralomnak első idejében a
brit tisztviselők szerényen mentek ki Indiába, a csodás országba, hogy
ott éljenek és tanuljanak; mostantól kezdve kevélyen mentek ki, mint egy
csodás népnek a képviselői, akik fényt visznek a sötétségbe, hogy ott
meggazdagodjanak és tündököljenek.
A német hazafias tévtanok utánzása nem merült ki az angolszász-legenda
gyártásában. Az angol egyetemek eleven fiatalsága, amely a nyolcvanas és
kilencvenes években megundorodott az otthoni politikának alacsony
színvonalától és őszinteségének hiányától, hajlandó volt utánozni és
versenyre kelni a követelődző, tetszetős és erőszakos nemzeti
imperializmussal, a Machiavelli és Attila hagyományának keverékével,
mely mesterségesen rányomta a bélyegét az ifjú Németország
gondolkozására és cselekedeteire. Úgy érezte ez a fiatalság, hogy
Britanniának is szüksége van ragyogó fegyverzetre és neki is suhogtatni
kell a kardját Az új brit imperializmus a költőjét is megtalálta
Kiplingben, gyakorlati támogatóját pedig a pénzügyi és üzleti
érdekekben, melyeknek útját a monopoliumok és kiaknázások felé ez a
hazafias fény ragyogta be. Ezek az elporoszosodott angolok Németország
példáját követték az egész vonalon. Közép-Európa összefüggő gazdasági
rendszer, melynek működését legjobban az egység biztosítja; az új
Németország ezért hozta létre a vámpolitikai egységet, az összes alkotó
részeit magába foglaló Zollvereint. Természetszerűleg tömör rendszer,
zárt ököl lett belőle. A brit birodalom nyitott tenyér módjára terjed
szét az egész világon, egyes részeinek eltérő a természetük,
szükségletük, kapcsolatuk s nincs egyéb közös érdekük, csak a
biztonságnak a kölcsönössége. Az új imperialisták azonban vakok voltak e
különbséggel szemben. Ha az új Németországnak megvan a Zollvereinje,
ugyanezt meg kell teremteni a brit birodalom számára is; különböző
alkotó elemeinek természetes fejlődését pedig meg kell bénítani
«birodalmi preferenciális vámokkal» és más egyebekkel…
Mégis Angliában az imperialista mozgalom sohasem tudott szert tenni
olyan tekintélyre és általánosságra, mint Németországban. A három
egyesített, de lényében különböző brit nép egyikének sem volt
természetes terméke. Nem felelt meg a lelkületüknek. Hagyományaiknál
vagy vérmérsékletüknél fogva Viktória királynőben és utódaiban, VII.
Edvárdban és V. Györgyben hiányzott a hajlandóság, hogy a Hohenzollernek
módjára «ragyogó vértezetben» tündököljenek, «acélos öklüket» rázogassák
és «dicső kardjukat» suhogtassák. Elég bölcsek voltak ahhoz, hogy
tartózkodjanak az általános áramlatokba való nyilt beavatkozástól. Az új
brit imperialista mozgalom kezdettől fogva kiváltotta nagyon sok angol,
walesi, ir és skót írónak az ellenszenvét, akik nem akarták elismerni
ezt az új brit nacionalizmust és elfogadni az «angolszász»
felsőbbrendűségnek az elméletét. Amellett Nagybritanniában igen nagy
gazdasági érdekek s így különösen a hajózási érdekek a szabad
kereskedelmen alapultak s ezek jogosult aggodalommal tekintettek az új
imperialisták és a velük társult kalandor gazdasági elemek pénzügyi
javaslatai elé. Más oldalról azonban ezek az eszmék futó tűzként
szárnyaltak végig a katonai osztályon, az indiai tisztviselői karon és
más hasonló elemeken. Egészen addig valami bocsánatkérő elem lebegett a
katonák személye fölött Angliában. Nem volt az angol földnek természetes
szülötte. Ezúttal azonban egy olyan mozgalom kerekedett, amely porosz
katona-bajtársához hasonló ragyogó fontosságot volt hivatva neki
kölcsönözni. Az imperialista gondolat támogatásra talált az új olcsó
sajtóban is, amely arra a célra teremtődött, hogy az elemi oktatás
folytán képződött új olvasó-rétegek szükségletét ellássa. Ennek a
sajtónak általános, széles és egyszerű eszmékre volt szüksége, melyek
alkalmasak a gondolkozni is alig kezdő tömegek számára.
Mindezen támogatás s a nemzeti hiúságra való erős hivatkozás dacára, a
brit imperializmus sohasem tudta a brit népek tömegét igazán áthatni. Az
angolok szellemileg nem gyúrható nép s a régi tory pártnak, a katonai
osztálynak, a vidéki papságnak, a music-halloknak, az asszimilált
idegeneknek, a műveltség nélküli gazdagoknak s az új nagy munkaadóknak
védvámjai és imperializmusért való lelkesedése a közönséges embert,
különösen pedig a szervezett munkásságot gyanakvó magatartásra
késztették. Ha a majubai vereségnek mesterségesen is fokozott sebe az
országot bele is sodorta a délafrikai búr köztársaságoknak szükségtelen,
áldozatokkal járó és költséges meghódításába, ebből a kalandból elég
erős visszahatás támadt a méltányosság és igazságérzet felé, mely újra
hatalomra juttatta a liberális pártot és legalább részben jóvá
igyekezett tenni a baklövést a dél-afrikai szövetség megalkotásával.
Jelentős és állandó haladás volt tapasztalható a közoktatás, a közérdek
előtérbe helyezése s a kevesek tulajdonában levő vagyon
igazságtalanságainak eloszlatása tekintetében. Amellett a fegyveres
békének ezen időszakában a három brit nép nagyon megközelítette az
Irországgal szemben fennálló nézeteltéréseknek igazságos és észszerű
alapon való rendezését. Szerencsétlenségükre a nagy háború épen erre
irányuló törekvésük közepette szakadt rájuk.
Irország esete a multban nagyon tanulságos példája egy idegen uralkodó
osztály viselkedésének, napjainkban pedig az imperializmus
alkalmazásának egy meghatározott országra vonatkozólag. A szerencsétlen
ország, melynek története az idegen hódításnak, a régi birtokosok
kiirtásának, a másvallásúak üldözésének és a jogoktól való megfosztásnak
szakadatlan láncolata, sohasem tudott megbarátkozni az angol uralommal.
Irország a nagy földesuraknak lett a birodalma, akik az országon kívül
éltek és nem törődtek bérlőik sorsával. Anglia nagy fejlődésének idején
Irország fokozatosan ment tönkre, a mult század közepétől kezdve a _zöld
sziget_ ijesztő mértékben néptelenedett el; lakosai ezrével és
százezrével kerestek maguknak az oceánon túl új hazát. Az
otthonmaradottak fokozódó gyülölséggel tekintettek az angolokra s
közmondássá vált, hogy Anglia szerencsétlensége Irország szerencséje.
Politikai jogaiktól megfosztva, az irek tudni sem akartak az angol
kormányzattal való közösségről s az angol élet Irországban csak a
Dublinban székelő alkirálynak közvetlen környezetére és a Cromwell-féle
hódítás után protestánsokkal betelepített északkeleti vidékre
szorítkozott. Ekkor következett be a katholikusok emancipációja
Angliában, mely maga után vonta az ir katholikusok emancipációját s
1874-ben az általános választójog. A szűk választójog idejében Irország
lélekszámánál sokkalta erősebben volt képviselve az angol parlamentben;
a visszamaradt ir kerületek ugyanis legkönnyebben kezelhetők voltak az
angol uralkodó osztályok számára. Az általános választójog után Anglia
megdöbbenve találta szemben magát a vallásában, hagyományaiban,
szükségleteiben tőle teljesen eltérő ir demokráciával, mely feltárta az
átlagos angol előtt nem is ismert sérelmeit és szenvedélyesen követelte
a különválást. Az angol parlamentbe bekerült új ir párt állandóan
obstruált és megzavarni igyekezett az angol ügyek menetét, míg Irország
a szabadságát ki nem vívja. Ez az eljárás kapóra jött az uralkodó
oligarchiának, amely még mindig uralkodott a brit birodalomban.
Szövetségre lépett az észak-irországi «lojális» protestánsokkal –
lojálisak voltak a birodalmi kormány irányában, mert féltek a katholikus
uralomtól Irországban – s mesterségesen szította az átlagos angolnak
fokozódó haragját, aki nem értette meg az átlagos ir elkeseredésének az
okait.
Irország és Nagybritannia viszonyának története az utolsó félszázad
folyamán egyike azoknak a dolgoknak, melyek a legkedvezőtlenebb színben
tüntetik fel az angol uralkodó osztályt, anélkül, hogy az átlagos
angolnak szégyenkezni kellene miatta. Az angol közvélemény ismételten
tanujelét adta a jóakaratának. Az angol törvényhozás az Irországgal való
viszonylatban majdnem félszázadon át a kezdetleges kisérleteknek egész
sorozatát mutatja a liberális Angolország részéről az irek panaszainak
orvoslására és a baráti viszonynak a megteremtésére a konzervativ párt
és Ulster szívós ellenszegülése ellenében. 1886-ban Gladstone politikai
katasztrófába döntötte önmagát, mikor nemzetiségi elvének megfelelően
kisérletet tett az első ir önkormányzati javaslatnak a benyujtására,
amely első izben bízta volna a történelem folyamán magukra az irekre az
ir ügyek intézését. A tervezet sok tekintetben téves és veszélyes volt,
mert nem nyujtott elegendő biztosítékokat az irországi, különösen
ulsteri protestánsoknak és nem gondoskodott védelemről a papokat uraló
déli analfabéták részéről jövő esetleges sérelmek ellenében. Lehet, hogy
ezek csak képzelt veszedelmek voltak, mindenesetre azonban számolni
kellett volna a tőlük való félelemmel. A törvényjavaslat
kettérepesztette a liberális pártot s egy koaliciós kormány, az
unionista kormány foglalta el Gladstone helyét.
Az unionista kormányban, mely Gladstonet helyéből kiszorította,
kiváltképen a tory elemek voltak képviselve s szellemében
imperialisztikusabb volt, mint a megelőző angol kormányok bármelyike. A
következő esztendőknek a brit politikája nagyjában és egészében állandó
küzdelem a birodalom többi részét lenyűgözni akaró erőszakos «brit»
nacionalizmus és imperializmus s az angol vérmérsékleti liberalizmus és
józanság között, mely a birodalmat szabad és önkéntes szövetségesek
konföderációjává törekedett átalakítani. Természetszerűleg a «brit»
imperialisták lenyűgözött ireket szerettek volna látni, viszont az angol
liberálisok szabad, önként társuló Irországot akartak. 1892-ben
Gladstone ismét hatalomra küzdötte magát, csekély _Home Rule_
többséggel; 1893-ban az ir önkormányzati javaslat átment az alsóházban,
de a lordok elvetették. Mégis az új imperialista kormány csak 1895-ben
jutott hivatalba. A támogató párt nem imperialistának, hanem
unionistának nevezte magát, különös név, ha tekintetbe vesszük, hogy
milyen makacs kitartással igyekezett a birodalom közjavának minden
lehetőségét lerontani. Az imperialisták tíz esztendeig maradtak
hatalmon. Már említettük, hogy miként hódították meg Délafrikát.
1905-ben vereséget szenvedtek, mikor vámkorlátokat akartak felállítani
német mintára. A nyomukba lépett liberális kormány a Dél-Afrikai
Egyesült-Államok megalkotásával megelégedett polgártársakká tette a
fegyverrel leigázott dél-afrikai hollandusokat. Utána hosszú küzdelembe
bocsájtkozott a makacsul imperialista lordok házával.
Ez a küzdelem nagyon alapvető jellegű volt a brit ügyek szempontjából.
Egyik oldalon volt Nagybritannia népének liberális többsége, amely az
irekkel való viszonyt becsületesen és az észszerűség szerint új és
reményteljesebb alapokra akarta helyezni s ha lehet, az ireknek
bosszúálló ellenszenvét barátságra változtatni; a másik oldalon voltak
az új brit imperializmusnak összes tényezői, elszántan, hogy bármi áron
és minden választási megnyilatkozás ellenére, ha lehet, törvényesen, de
ha nem lehet, törvénytelenül is, megtartsák hatalmukat az angol, skót és
ir ügyek és hasonlóképen az egész birodalom fölött is. Új nevek alatt
megismétlődött az angol társadalomnak ősrégi belső küzdelme; a szabad és
liberális szellemű társadalomnak a küzdelme a hatalmon levő «nagyok», a
nagy kalandorok és tekintélyek ellen, mely annak idején kifejezésre
jutott Amerika szabadságharcában is. Irország csak a csataterük volt,
mint annak idején Amerika. Indiában, Irországban és Angliában az
uralkodó osztály és a vele szövetkezett kalandorok mind egy véleményen
voltak; de az ir nép, a vallási különbség folytán, vajmi kevés
közösséget érzett az angol nép széles rétegeivel. Mégis az olyan ir
államférfiak, mint Redmond, az ir párt vezére az alsóházban, egy időre
felülemelkedtek a nemzeti szűkkeblűségen és méltóképen feleltek az angol
részről megnyilvánult jó törekvésekre. Lassú, de kitartó munkával
sikerült a lordok házának ellenállását letörni és Asquith miniszterelnök
1912-ben beterjesztette a harmadik ir önkormányzati javaslatot. Egész
1913-ban és 1914 elején a törvényjavaslat új meg új parlamenti harcokra
adott alkalmat. Először Irország megkapta az önkormányzatot, kilátásba
helyeztetett azonban egy módosító javaslat, mely bizonyos
vonatkozásokban Ulstert kikapcsolja. Ez a küzdelem egészen a nagy háború
kitöréséig elhúzódott. A törvény közvetlenül a háború kitörése után
királyi jóváhagyást is nyert, hasonlóan jóváhagyást nyert azonban a
másik törvény is, mely az ir önkormányzat életbeléptetését a háború
végéig felfüggeszti. A javaslatok így kerültek bele a törvénytárba.
A harmadik önkormányzati javaslat beterjesztésétől kezdve azonban a vele
szemben megnyilatkozó ellenszegülés nagyon különleges formákat öltött.
Egy dublini ügyvéd, Sir Edward Carson, aki a Home Rule-szakadás előtt
hivatali állást foglalt el Gladstone minisztériumában, majd az őt követő
imperialista-kormányban, volt a szervezője és vezetője az ellenállásnak
a két nép kibékítésével szemben. Noha dublini eredetű volt, vezére lett
az ulsteri protestánsoknak és belevitte a küzdelembe a törvénynek azt a
megvetését, amely nagyon gyakran jellemző tulajdonságuk a sikeres
jogászoknak s a makacs, érthetetlen és megalkudni nem akaró
ellenségeskedésnek azt a szellemét, mely jellegzetes az ireknek bizonyos
típusaira. Mint ember, a lehető legkevésbbé angol jellegű, fekete,
romantikus és erőszakos; kezdettől fogva kéjjel beszélt a fegyveres
ellenállásról az angolok és irek szabad egyezségével szemben, melyet a
harmadik önkormányzati javaslat elérni akart. Az izgatottság 1913
folyamán állandóan erősbödött. Ulsterben önkéntes haderőt szerveztek,
fegyvereket csempésztek az országba és Sir Edward Carson és egy F. E.
Smith nevű ügyvéd, kinek a neve szintén hamar ismeretessé vált, félig
katonai módon jártak-keltek, utazgattak Ulsterben, szemléket tartottak
az önkéntesek fölött és szították a szenvedélyt. E leendő forradalmárok
Németországból kapták a fegyvereiket s Carson szövetségeseinek egyes
nyilatkozatai «egy nagy protestáns uralkodó» támogatására utaltak. Az
első vérontás Londonderryben történt 1913 augusztusban. Ulsterrel
ellentétben ekkoriban Irország többi részeiben még rend és
törvénytisztelet uralkodott; az irek megbiztak nagy vezérükben,
Redmondban és a három brit népnek a jóhiszeműségében.
Ezek a polgárháborúval való fenyegetődzések nem voltak kivételesen új
dolgok a szerencsétlen sziget történetében; ami az egyetemes történelem
szempontjából jelentőséget kölcsönöz nekik, a heves támogatás, amelyben
az angol katonai és hatalmon levő osztály részesítette őket s az a
büntetlenség és korlát nélküli cselekvési szabadság, melyet Carson és
társai élveztek. Mint már kifejtettük, a német imperializmus sikeréből
és ragyogásából eredő reakciónak fertőzése erősen elterjedt
Nagybritannia felsőbb és vagyonosabb osztályainak körében. Egy új
nemzedék nevelkedett fel, mely elfelejtette elődeinek nagy hagyományait
és kész volt az angol szabadság nagy gondolatát becserélni az
imperializmus aranyfüstjéért. Egy millió fontra rúgó alapot gyüjtöttek
össze, főként Angliában, az ulsteri lázadásnak a támogatásra; ulsteri
tartományi kormány alakult, előkelő állású angol személyiségek
beleavatkoztak a mozgalomba és automobilokon száguldoztak köröskörül
Ulsterben, segítettek a fegyvereket becsempészni s kiderült, hogy számos
angol tiszt és tábornok a törvény iránti engedelmesség helyett
dél-amerikai mintájú pronunciamentora készülődött. Ennek a felső
osztályok körében megnyilvánult rendbontásnak az volt a természetes
következése, hogy felriasztotta Irországnak nagy részét, mely sohasem
volt Angliának igazi barátja. Irországnak ez a része szintén szervezni
kezdte a «nemzeti önkénteseket» és csempészte a fegyvereket. A katonai
hatóságok sokkal nagyobb buzgalmat tanusítottak a nemzeti, mint az
ulsteri fegyverkezés elnyomásában s 1914 júliusában egy
fegyverbehozatali kisérlet Howthban, Dublin közelében, harcra és
vérontásra vezetett Dublin utcáin. A brit szigetek a polgárháború
mesgyéjén állottak.
Ez az imperialista forradalmi mozgalomnak a vázlata, mely a brit
szigeteken a nagy háború előestéjén lejátszódott. Carsonnak és társainak
mozgalma ugyanis forradalmi jellegű volt. Világos kisérlet volt a
parlamentáris kormányrendszernek s a brit népek lassan növekedett, még
nem teljes szabadságának elnyomására, hogy az ir ellentétet kiindulási
pontnak felhasználva, a hadsereg segítségével egy sokkal poroszosabb
jellegű kormányrendszert állítsanak a helyébe. Néhány ezer embernek
reakciós erőfeszítése volt, hogy megállítsa a világnak a haladását a
demokratikus jog és társadalmi igazság irányában; teljesen párhuzamos és
rokonszenvező törekvés a német junkerek és gazdagok új
imperializmusával. Egy tekintetben azonban a brit és német imperializmus
eltértek egymástól. Németországban a mozgalom a korona körül
összpontosult; a trónörökös volt leghangosabb és leginkább szembeötlő
képviselője. Nagybritanniában a király távol állt tőle. V. György
egyetlen nyilvános tényével sem mutatta a helyeslésnek legcsekélyebb
jelét az új mozgalommal szemben s fiának és örökösének, a walesi
hercegnek a magatartása is hasonlóan teljesen korrekt volt.
1914 augusztusában a nagy háborúnak a vihara zúdult rá a világra.
Szeptemberben Sir Edward Carson tiltakozott az ir önkormányzati
javaslatnak a törvénykönyvbe iktatása ellen. Ugyanaznap Redmond felhívta
az ir népet, hogy egyenlő mértékben vegye ki a részét a háborúnak a
terhéből és erőfeszítéséből. Egy ideig Irország hűségesen és
becsületesen küzdött Anglia oldalán, mígnem 1915-ben a liberális
kormányt koalició váltotta fel, amelyben Sir Edward Carson, fején a
londonderryi és howthi vérengzéssel, a 7000 font fizetéssel és nagy
illeték-jövedelemmel járó főállamügyészi állást kapta meg. Távozása után
az ulsteri lázadásban társa, Sir F. E. Smith került a helyére.
Nagyobb sértést nem lehetett volna egy békés népnek az arcába vágni. A
kibékítés munkája, melyet Gladstone 1884-ben megkezdett és 1914-ben oly
közel jutott a megvalósuláshoz, teljesen és tökéletesen meghiusult.[4]
1916 tavaszán Dublin sikertelen felkelést kisérlett meg az új kormány
ellen. A felkelésnek a vezetőit, kik túlnyomó részben jóformán még
gyerekek voltak, tudatos és céltalan szigorúsággal lőtték halomra, ami
összehasonlítva az ulsteri forradalmi vezérek esetével, Irországban a
kegyetlen igazságtalanságnak az érzését váltotta ki. Egy áruló, Sir
Roger Casement, aki a birodalomnak tett előző szolgálataiért bárói
rangra emelkedett, törvényszék elé került és kivégezték, kétségtelenül
jog szerint, de a közvádlói tisztet Sir F. E. Smith, az ulsteri
forradalmi vezér töltötte be, ami megdöbbentő szembeállításnak tünt fel.
A dublini forrongásnak csak kevés támasza volt Irországban, de ettől
fogva a független köztársaság mozgalma rohamosan öltött nagy arányokat.
Az érzéseknek ezzel az áradatával hiába akarták felvenni a küzdelmet a
Sir Horace Plunketthez hasonló mérsékeltebb ir államférfiak, akik a
birodalom keretén belül _dominion_, «koronás köztársaság» rangjára
akarták emelni Irországot, egy színvonalon Kanadával és Ausztráliával.
Mikor 1919 decemberében Lloyd George beterjesztette önkormányzati
javaslatát a parlament elé, Sir Edward Carsont és híveit kivéve,
hiányoztak az ir képviselők, hogy megszavazzák. Irország többi része
távol tartotta magát. Nem akarta újból kezdeni a reménységnek és
csalódásnak vigasztalan körforgását. Csináljanak az angolok és a
dédelgetett ulsteriek, amit akarnak, mondotta az ir közvélemény…


IV. AZ IMPERIALIZMUS FRANCIAORSZÁGBAN, OLASZORSZÁGBAN ÉS A BALKÁNON.
A modern német és angol imperializmusnak a vizsgálata alapján meg lehet
állapítani, hogy bizonyos mértékig azonos erők működtek a két országban;
ugyanezen erőknek a működését különböző fokozatokban és különböző
módosulásokkal megtalálhatjuk a többi társadalmakban is, melyre
futólagos pillantást vetünk. Ez a modern imperializmus nem olyan
szintétikus, egyesítő jellegű mozgalom, mint volt a régi imperializmus;
lényegében _megalomaniakus nacionalizmus_, a nacionalizmusnak az a
fajtája, melyet a fellendülés támadó jellegűvé tett. Legerősebb támaszát
mindig a katonai és hivatalnoki osztályban, a társadalomnak vállalkozó
és vagyonszerző rétegeiben, az új pénzemberekben és a nagy
üzletemberekben találja; legfőbb bírálói a művelt szegények, legfőbb
ellenzői pedig a parasztság és a munkástömegek. Elfogadja a monarchiát,
ahol találja, de nem tekinthető szükségszerűleg monarchisztikus jellegű
mozgalomnak. Mindenesetre teljes kifejlődéséhez szüksége van a
hagyományos típus szerinti külügyi hivatalra. A modern imperializmus a
természetes kifejlődése a nagyhatalmi rendszernek, amely a külügyi
hivatalok politikai rendszeréből a machiavellisztikus monarchiákban
honosodott meg a kereszténységnek szétszakadása után. Megszünni csak
akkor fog, ha a nemzeteknek és népeknek követségek és külügyi hivatalok
útján való érintkezésének helyébe a népeikkel közvetlen kapcsolatban
álló választott testület lép.
A francia imperializmus az európai fegyveres békének az időszaka alatt
természetszerűleg kevésbbé támadó jellegű volt, mint a német.
Imperializmus helyett magát inkább nacionalizmusnak nevezte s a hazafias
büszkeségre való hivatkozással céljául tűzte ki, hogy meghiusítsa azok
nak a szocialistáknak és racionalistáknak az erőfeszítéseit, akik
kapcsolatot akartak teremteni a liberális elemekkel Németországban.
Éltető gondolata volt a _revanche_, az új mérkőzés Poroszországgal. Ezen
elfogultság mellett azonban hódító és kiaknázó kalandokba bocsájtkozott
a távol keleten és Afrikában, ahol a fashodai eset alkalmával alig
kerülhette el a háborút Nagybritanniával (1898) és sohasem mondott le a
sziriai hódításoknak az álmáról.[5]
Az imperialisztikus láz Olaszországot is megfertőzte; az adovai érvágás
lehűtötte ugyan egy időre, de már 1911-ben ismét háborúba bonyolódott
Törökországgal, Tripolisz megszerzéséért.[6] Az olasz imperialisták arra
törekedtek, hogy honfitársaik elfelejtsék Mazzinit és helyette Julius
Cæsart idézzék az emlékezetükbe. Máskülönben miért lettek volna ők a
római birodalom örökösei?
Az imperializmus a Balkánt sem hagyta érintetlenül; kis államocskák,
melyek nem is száz esztendő előtt emelkedtek ki a rabszolgasorból,
túlhevített reménységeknek adták magukat. Ferdinánd bulgár király, az
utolsó pseudo-cæsar, a cári címet vette fel és Athén kirakataiban a
kiváncsi érdeklődő tanulmányozhatta az Európára és Ázsiára kiterjedő
görög birodalomnak térképekben megrajzolt álmait.[7]
1913-ban Szerbia, Bulgária és Görögország megrohanták az Olaszországgal
vívott háborúban már meggyengült Törökországot és a Drinápoly és
Konstantinápoly közötti területeket kivéve, megfosztották összes európai
birtokaitól. Az esztendőnek a második felében a szövetségesek egymás
között vesztek össze a koncnak a felosztásán. Románia is beleavatkozott
a játékba és segített összezúzni Bulgáriát. Törökország visszaszerezte
Drinápolyt. Ausztriának, Oroszországnak és Olaszországnak nagyobb
imperializmusa a küzdelem eredményére és egymásra leskelődött…


V. OROSZORSZÁG, MINT NAGY MONARCHIA.
Míg a nyugati világ rohamosan átalakult, Oroszország a tizenkilencedik
század folyamán csak nagyon lassan változott. A tizenkilencedik század
végén, akárcsak a kezdetén, még mindig a barbárságon alapuló, a
tizenhetedik század végének típusa szerinti nagy monarchia volt, azon a
fokon, amelyen udvari intrikák és császári kegyencek befolyásolhatták
nemzetközi viszonylatait. Óriási vasútvonalat épített keresztül egész
Szibérián, hogy a végpontján magára zúdítsa a japán háborúnak a
katasztrófáját; élt a modern eszközökkel és modern fegyverekkel,
amennyiben ezt fejletlen indusztrializmusa és csekély számú megfelelően
művelt osztálya megengedte; Dosztojevszkij és a hozzá hasonló írók
valami misztikus, a Szent Oroszországnak és hivatásának gondolatán