A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
H. G. WELLS
A NAGY KATASZTRÓFA
1914–1920
FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
H. G. WELLS
A NAGY KATASZTRÓFA
1914–1920
FORDITOTTA
TONELLI SÁNDOR
BUDAPEST, 1922
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


ELŐSZÓ.
Ez a kis kötet a világháborúnak, a háború előzményeinek és
következményeinek az ismertetése egy angol írónak, H. G. Wellsnek a
meglátásában. Wells nevét nagyon jól ismeri a magyar olvasó. Először
fantasztikus regényei szereztek neki Verne-szerű népszerűséget, azután
egyre jobban elmélyülő társadalmi regényei terelték rá a közfigyelmet,
majd pedig a szociális kérdésről írott teljesen egyéni felfogású könyvei
emelték korunk legnagyobb gondolkodóinak a sorába.
A jelen kötet kiszakított, de önálló része egy nagyobb munkának, amely
az egész emberiség történetét tárgyalja.[1] Wells abból a szempontból
indul ki, hogy az emberiség története tulajdonképen az eszmék és
gondolatok története. Ezeket az eszméket és gondolatokat nyomozza s
keresi, hogy milyen hatásokat váltottak ki az egyes nemzetek s az egyész
emberi nem életjelenségeiben.
A háborús könyvek és röpiratok hosszú sorozata után, mely egyre duzzadó
tömeg gyanánt tölti meg könyvespolcainkat és papirkosarainkat,
indokoltnak mutatkozott Wells nagy könyvéből épen a világháborút
tárgyaló fejezeteknek a lefordítása. A _túlsó oldal_ felfogásának a
megismerése csak hasznos lehet, különösen ha az, aki ezt a felfogást
tolmácsolja, magasabb szempontból nézi a lejátszódott eseményeket és a
saját oldalával szemben sem hallgatja el a keserű igazságokat. Hogy
viszont teljesen senki sem vonhatja ki magát a saját miliőjének a hatása
alól, csak természetesnek lehet tekinteni.
A háború felidézésében talán Wells nagyobb felelősséget tulajdonít a
központi hatalmaknak, mint amekkora őket tényleg terheli. Lehet, hogy
ebben része van annak a perverz gyönyörűségnek, mellyel az új hatalmasok
Németországban és a szétesett monarchiában az összeomlás után mindent
közzétettek, ami a régi rend embereinek felelősségét bizonyítja, míg a
túlsó oldalon még mindig csak a külügyi hivatalok által megfelelő
összeválogatásban közzétett dokumentumok szerepelnek a nyilvánosság
előtt. Viszont Wellsnél élesebben alig ítélte el valaki Wilson
szereplését, a békekonferencia nagyjainak felületességét, szűkkeblűségét
és magának a békének a tarthatatlanságát. Könyve nem védőirat ugyan
mellettünk, de egyetemes emberi szempontból bonckés alá veszi a
békeszerződések lehetetlen intézkedéseit és mai formájában a győzők
imperializmusát szolgáló nemzetek szövetségét s kimutatja ezeknek a
világbéke szempontjából tarthatatlan voltát.
A fordítás híven adja vissza az eredeti szöveget, csak a brit
imperializmusról szóló fejezetben az Irországra vonatkozó rész, mely az
angolokat közvetlenül érdekli, de tőlünk kissé távol áll és aránytalanul
terjedelmes, van némileg megrövidítve. Elmaradtak természetesen az
utalások a megelőző fejezetekre is. Közöltük ellenben az összes eredeti
jegyzeteket, úgy azokat, amelyek forrásmunkákra utalnak, mint amelyek a
szöveget egészítik ki. Utóbbiakat illetőleg megjegyzendő, hogy Wells
könyvét megjelenése előtt egész sor barátjának, ismerősének, tanároknak,
politikusoknak stb. bemutatta s felkérte őket, hogy megjegyzéseiket
tegyék meg. Ezeket mind a kötetébe iktatta. Így azok a jegyzetek, melyek
betűvel nincsenek megjelölve, Wellsnek a jegyzetei, míg a betűs
jegyzetek másoktól származnak. A saját jegyzeteimet, melyeket a lehető
legkevesebbre szorítottam, T. S. betűkkel jelöltem meg.
_Tonelli Sándor._


I. A FEGYVERES BÉKE A HÁBORÚ ELŐTT.
A san-stefanói békétől és a berlini kongresszustól számított harminchat
esztendőn keresztül a bizonytalan békét őrizte meg Európa a határai
között; vezető hatalmasságai közül egyik sem viselt háborút ezen
időszakban. Súrlódtak, civódtak és fenyegették egymást, de a tényleges
ellenségeskedésig nem jutottak el. 1871 után általánosságban a tudatára
ébredtek, hogy a modern háború sokkal súlyosabb dolog a tizennyolcadik
század hivatásszerű hadviselésénél, hogy a népeknek egyetemes
erőfeszítése, amely az egész társadalmi szerkezetet nagyon súlyosan
érintheti, olyan kaland, amelybe nem lehet könnyedén belerohanni. A
mechanikai forradalom fokozatosan mind hatalmasabb és költségesebb
fegyvereket teremtett szárazon és vizen egyaránt és mind tökéletesebbé
tette a szállító eszközöket; ezáltal mindinkább lehetetlenné tette, hogy
a hadviselés ne tolja el teljesen az egész társadalomnak a gazdasági
életét. Még a külügyi hivatalok is megérezték a háborútól való félelmet.
De bár a háborútól jobban féltek, mint bármikor azelőtt ezen a világon,
semmi sem történt abban a tekintetben, hogy egy szövetségi ellenőrzés
meggátolja az emberi ügyeknek a sodródását a háború felé. 1898-ban a
fiatal II. Miklós cár (1894–1917) köriratot bocsájtott ki a többi
nagyhatalmakhoz, mely az államokat egy konferenciára hívja meg, melynek
célja, «hogy az egyetemes béke eszméjét diadalra vigye a visszavonás és
egyenetlenség felett». Körirata megismétli elődének, I. Sándornak a
deklarációját, amely a szent szövetséget teremtette meg s ugyanabban a
feltevésben hibázik, mint amaz, hogy a békét inkább tudják megteremteni
a szuverén kormányok, semmint az egységes emberi nem szükségleteire és
jogaira való általános hivatkozás. Az Amerikai Egyesült-Államok
tanulságát, amely megmutatta, hogy sem a cselekvés egységéről, sem a
békéről nem lehetett beszélni addig, míg «Virginia népének» és
«Massachusetts népének» gondolatát el nem söpörte az «Egyesült-Államok
népének» a gondolata, teljesen figyelmen kívül hagyták a békére irányuló
európai kisérleteknél. A hollandiai Hágában két konferenciát tartottak
1899-ben és 1907-ben s a másodikon képviselve voltak a földkerekségnek
majdnem összes szuverén államai. Diplomáciailag voltak képviselve;
tárgyalásaik számára nem keresték az általános megértést; az átlagos
közönséges ember még azt sem tudta, hogy ezek a konferenciák üléseztek s
az összegyült képviselők legnagyobbrészt ügyeskedve faragcsáltak a
nemzetközi jognak a háborúra vonatkozó paragrafusain, de magának a
háborúnak a megszüntetését agyrém gyanánt teljesen kikapcsolták. Ezek a
hágai konferenciák semmit sem tettek annak a gondolatnak az
eloszlatására, hogy a nemzetközi élet szükségszerűen versengésen alapul.
Elfogadták ezt a gondolatot. Semmit sem tettek annak a köztudatnak az
ébresztésére, hogy a világ közjavának háttérbe kell szorítani a
szuveréneket és a külügyi hivatalokat. A nemzetközi jogászok és
államférfiak, akik résztvettek ezeken az összejöveteleken, épen oly
kevéssé voltak hajlandók ezen az alapon sürgetni az emberiség közjavát,
amint 1848-ban a porosz államférfiak nem voltak hajlandók üdvözölni az
egész német nemzet parlamentjét, amely háttérbe szorítja a porosz
királynak jogait és politikáját.
Amerikában az 1889–1901. és 1906. években tartott pan-amerikai
konferenciák bizonyos mértékig megközelítették az egész amerikai
kontinensre kiterjedő nemzetközi választott bíráskodásra vonatkozó
tervezetnek a kifejlődését.
II. Miklósnak a jellemével és jóhiszeműségével, aki ezeket a hágai
konferenciákat kezdeményezte, nem akarunk e helyütt hosszasabban
foglalkozni. Ő azt hihette, hogy az idő Oroszország mellett dolgozik.
Abban a tekintetben azonban, hogy a nagyhatalmak mind idegenkedtek a
szuverén hatalmak összeolvasztásának a gondolatától, amely nélkül pedig
képtelenség az általános békének a gondolata, nem foroghat fenn kétség.
Nem a nemzetközi versengésnek és e versengés akut formájának, a
háborúnak a megszüntetése volt az, amire törekedtek, hanem inkább a
háborúnak az olcsóbbá tétele, amely már nagyon költségesnek mutatkozott.
Mindegyik olcsóbbá akarta tenni a kisebb ellentéteket és
összeütközéseket s olyan nemzetközi jogot akart teremteni, amely háború
idején bénítólag hat a hatalmas ellenfelekre, anélkül, hogy kellemetlen
volna saját magára nézve. Ezek voltak a gyakorlati célok, amelyekre
törekedtek a hágai konferenciákon. Összejövetelek voltak, amelyeken
megjelentek, hogy kedvében járjanak II. Miklósnak, ugyanúgy, amint
Európa uralkodói aláírták a szent szövetségnek evangéliumszerű
kinyilatkoztatásait, hogy kedvében járjanak I. Sándornak; mikor pedig
részt vettek az összejöveteleken, azt igyekeztek megvalósítani, amit
hasznosnak ítéltek a maguk szempontjából.


II. AZ IMPERIALIZMUS NÉMETORSZÁGBAN.
A frankfurti béke az elporoszosított és egységes Németországot a
legfélelmetesebbé tette Európa összes nagyhatalmai között. Franciaország
meg volt alázva és bénítva. A republikánizmusba való zuhanása folytán
elveszteni látszott barátait az európai udvarokban. Olaszország még a
kamaszkorát élte. Ausztria rohamosan a német politika szövetségesének a
helyzetébe sülyedt. Oroszország rengetegül nagy volt, de fejletlen, a
brit birodalom pedig csak a tengeren volt hatalmas. Európán kívül csak
egy hatalmasság volt, amellyel Németországnak számolnia kellett, a nagy
ipari országgá fejlődő Egyesült-Államok, melynek azonban sem európai
mértékkel mérhető hadereje, sem pedig haditengerészete nem volt.
A Versaillesben megalapított császárságban megtestesülő új Németország
bonyolult és meglepő keveréke volt a világ friss szellemi és anyagi
erőinek és az európai rendszer legszűkösebb politikai hagyományainak.
Elevenen éltek benne a nevelési törekvések; messze kimagaslóan a
legerősebben nevelő jellegű állama lett a világnak; a közoktatásügy
terén vezetett összes szomszédainak és versenytársainak a sorában. A
Németországgal való leszámolásnak jelen időpontjában a brit olvasót
méltányosan megítélő magatartásra indíthatja, ha felidézi azt az
ösztönzést, amelyet az ország elsősorban Viktória királynő német
férjének, utána pedig a német versenynek köszönhetett. Az angol
egyházhoz és az uralkodó osztályhoz tartozó átlagos tanult embernek az
alacsonyrendű féltékenysége, amelyet sem a nemzeti büszkeség, sem a
nagylelkű ösztön nem tudott háttérbe szorítani, engedni volt kénytelen a
német eredményektől való növekvő félelemnek. Németország pedig a
tudományos kutatásnak a szervezését és a tudományos rendszernek az ipari
és társadalmi fejlődésre való alkalmazását olyan hittel és
erőfeszítéssel kezdette meg, aminőre azelőtt egy társadalom se mutatott
példát. A fegyveres békének az egész időszaka alatt érlelte és újból
elvetette, majd ismét érlelte a terméseket, a bőségesen elvetett
tudásnak elmaradhatatlan gyümölcseit. Rohamosan a nagy ipari és
kereskedelmi hatalmasságok sorába emelkedett; acéltermelése meghaladta a
brit acéltermelést; a termelésnek és a kereskedelemnek száz új mezején,
ahol a tudás és a rendszer fontosabbnak bizonyult a közönséges üzleti
ügyeskedésnél, így például az optikai iparban, a festékiparban, a kémiai
iparnak számos ágában és számtalan új iparágban, vezető helyre
emelkedett.
A brit gyáros szemében, aki megszokta, hogy a találmányok bebocsáttatást
kérve, nem tudva, hogy honnét és miért jönnek a gyárába, ez a német
rendszer, amely felkarolta és megfizette a tudomány embereit,
feneketlenül tisztességtelennek tünt fel. Úgy érezte, hogy ez a
szerencsének a megkorrigálása. Olyan, mintha hamisan kevernék a
kártyákat. Arra bátorítja az intellektuelleknek veszélyes osztályát,
hogy beleavatkozzék a «józan» gondolkozású üzletemberek dolgaiba. A
tudomány szeretettelen gyermek módjára volt kénytelen elhagyni első
hazáját. Németországnak ragyogó kémiai ipara az angol Perkinsnek a
munkáján épült fel, aki nem tudott «gyakorlati» angol üzletembert
találni, hogy őt támogassa. De Németország vezetett a szociális
törvényhozásnak számos terén is. Németország tudatára ébredt, hogy a
munkaerő nemzeti érték, amely a munkanélküliség által megromlik és így a
közjó érdekében gondoskodni kell róla a műhely falain kívül is. A brit
munkaadó még mindig abban a csalódásban élt, hogy a munkás ránézve
megszünik a műhelyen kívül s minél rosszabb ezeknek a kívülállóknak a
helyzete, valahogyan annál jobb reá nézve. Ezenfelül általános dolgokban
való tudatlanságából kifolyólag, teljes mértékben individualista volt: a
közönséges lelkeknek esztelen vetélkedése élt benne; ugyanúgy gyűlölte
gyárostársait, amint gyűlölte munkásait és fogyasztóit. A másik oldalon
a német termelők meg voltak győződve az egyesülésnek és az
együttműködésnek a nagy előnyeiről; vállalataik az összeolvadás felé és
abban az irányban haladtak, hogy nemzeti vállalatoknak a jellegét öltsék
magukra.
Ez a nevelő, tudományos és szervező jellegű Németország az 1848. évi
liberális Németországnak volt a természetes fejlődése; gyökerei
visszanyúltak a napoleoni hódítás szégyenéből fakadó újjáteremtő
erőfeszítésnek a korába. Mindent, ami jó és nagy volt ebben a modern
Németországban, tényleg a tanítómestereinek köszönhette. De ez a
tudományosan rendszerező szellem csak egyike volt azoknak a tényezőknek,
amelyek az új német császárságot létrehozták. A másik tényező a
Hohenzollernek monarchiája volt, amely túlélte Jenát, amely megcsalta és
becsapta az 1848. évi forradalmat és amely Bismarcknak a vezetése alatt
törvényes formák szerint is élére került az Ausztrián kívüli egész
Németországnak. A cári birodalmat kivéve, a tizennyolcadik századbeli
nagy monarchiának a hagyományait egy állam sem őrizte meg annyira, mint
Poroszország. Nagy Frigyesnek a hagyományában Machiavelli uralkodott
Németországon. Így ennek a nemes új államnak a fejében nem egy nemes új
agyvelő foglalt helyet, hogy első helyre vezesse a világnak a
szolgálatában, hanem hatalomra éhes pók tanyázott benne. Az
elporoszosított Németország egyidejűleg a leginkább modern és legjobban
elavult állam volt Nyugat-Európában. A legjobb és legrosszabb indulatú
állama volt a korának.
A nemzetek lélektana még nagyon csökevényes tudomány. A pszichológusok
még alig kezdték tanulmányozni az egyes embernek az állampolgári
oldalát. A mi szempontunkból azonban a legnagyobb fontosságú, hogy
nagyjából vázoljuk az 1871. évi győzelmek óta felnevelődött német
nemzedékek szellemi fejlődését. Csak természetes volt, hogy a
példátlanul álló és mindent elsöprő harctéri sikerek és a viszonylagos
szegénységből a gazdagságra való emelkedés megduzzasztotta az
önérzetüket. Emberinél több lett volna, ha ez a hazafias hiúságnak
bizonyos túlzásaiban nem jutott volna kifejezésre. Ezt a természetes
visszahatást azonban tudatosan kiaknázták, kihasználták és fejlesztették
rendszeres munkával és ellenőrzéssel, iskolákban és főiskolákban,
irodalomban és sajtóban a Hohenzollern-dinasztiának az érdekében. A
tanítót és tanárt, aki nem tanította és hirdette minden adandó
alkalommal és azon kívül a németeknek a többi népek felett való faji,
erkölcsi, szellemi és fizikai felsőbbségét, a háborúban és a dinasztia
iránt való rendkívüli odaadásukat és elkerülhetetlen hivatottságukat,
hogy e dinasztia alatt vezetői legyenek az egész világnak,
megbélyegezték s homályban maradásra és sikertelenségre volt
kárhoztatva. A német történelmi oktatás óriási, rendszeres meghamisítása
lett az emberi multnak, a Hohenzollernek jövője érdekében. Az összes
többi nemzeteket nem hivatottaknak és hanyatlóknak állították be,
akikkel szemben a poroszok az emberiség vezetői és újjáteremtői. A
fiatal német ezt olvasta iskolakönyvében, hallotta a templomban, találta
az irodalomban és szenvedélyes meggyőződéssel ezt diktálta bele a
tanára. Ezt diktálta bele mindegyik tanára. Hueffer a könyvében[2]
példákat idéz, hogy a biologiában és a matematikában is fordulnak elő
kitérések a tulajdonképeni tárgytól, hogy hosszas, royalisztikusan
hazafias hivalkodásnak adjanak helyet. Csak kivételesen szívós és önálló
lelkek tudtak a meggyőzés ezen áradatának ellentállni. Észrevétlenül a
német lélekben Németországnak és császárának a képzete valami azelőtt
sohasem létezett ragyogó és uralkodó képzet gyanánt alakult ki, egy
istenhez hasonló nemzetnek a képe «ragyogó vértezetben», amely az
alsóbbrendű és nagyon rosszindulatú népek körében a «dicső német kardot»
suhogtatja. Németországot tudatosan megmérgezték, rendszeresen
megittasították a hazafias retorikának ezzel a fajtájával. A
Hohenzollerneknek egyik legnagyobb vétke, hogy a korona állandóan és
makacsul beleavatkozott az oktatásba és pedig különösképen a történelmi
oktatásba. Egy modern állam sem vétkezett így a közoktatás ellen.
Nagybritannia koronás köztársaságának az oligarchiája megnyomorította és
elsorvasztotta a közoktatást, de a Hohenzollernek monarchiája
megrontotta és prostituálta.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az utolsó félszázad történetének azt a
legfontosabb tényét, hogy a német népet rendszeresen belenevelték a
németségnek a világon a hatalomra alapított elsőségébe és abba az
elméletbe, hogy a háború szükségszerű jelensége az életnek. A német
történelmi oktatásnak a kulcsát meg lehet találni Moltkének a
mondásában: «Az örök béke csak álom, még pedig nem is szép álom. A
háború szükségszerű része a világ Istentől megállapított rendjének…
Háború nélkül a világ nem fejlődnék és a materializmusban veszne el.»
(Egyébként tory korában Gladstone is épen ilyen kenetteljesen
belenyugodott a rabszolgatartásba.) E tekintetben az antikrisztiánus
német bölcselő, Nietzsche is egyetértett az istenfélő tábornaggyal.
«Csak puszta illuzió és játékos képzelődés, ha sokat, vagy egyáltalán
valamit várunk attól az emberiségtől, amely elfelejti a háborút. Nem
ismerünk eszközt, amely jobban kiváltaná a cselekvést, mint egy nagy
háborúnak a harcmezőn született nyers energiája, a gyűlöletből született
mélységes személytelenség, a gyilkolásból született öntudat és hidegvér,
az ellenség megsemmisítésére irányuló erőfeszítésből született
nekihevülés, a veszteség, a tulajdon lét és az embertársak léte iránti
büszke közöny, a lelkeknek földrengésszerű megrázkódtatása, melyre a
népnek szüksége van, ha elveszti vitalitását».
A tanításnak ez a fajtája, amely áthatotta a német birodalmat egyik
végétől a másikig és szükségképen magára irányozta a külföld figyelmét,
felriasztotta a világnak valamennyi népét és hatalmasságát és
szükségképen németellenes szövetségre vezetett, Francia-, Orosz- és
Angolországot egyaránt fenyegető katonai és legújabban tengeri
készülődéssel járt karöltve. Befolyásolta az egész német nép
gondolkozását, modorát és erkölcsét. A németek ugyanis alakítható nép s
nem oly nehezen hozzáférhetők a tanítás számára, mint az irek és
angolok. 1871 óta a külföldön a német az öklében bízott és rászokott a
nagy hangra. Még a kereskedelmi műveletekben is bizonyos legázolásszerű
eljárást tanusított. Gépezete megjelent a világpiacon és hajózása a
nemzeti hivalkodás szinezetével foglalt teret a tengereken. Igazi
érdemeit támadó eszköz gyanánt használta. Valószínűleg a legtöbb más
nép, ha ugyanazokon a tapasztalatokon ment volna át és ugyannak a
tanításnak lett volna alávetve, hasonló módon viselte volna magát.
A történelem egyik olyan véletlene folytán, amilyenek megszemélyesítik
és meggyorsítják a katasztrófákat, Németország uralkodója, II. Vilmos, a
legtökéletesebb formában testesítette meg népének új nevelési rendszerét
és a hohenzollerni hagyományokat. 1888-ban, huszonkilenc éves korában
lépett a trónra; atyja, III. Frigyes, márciusban következett nagyatyja,
I. Vilmos után és meghalt ugyazon év júniusában. II. Vilmos anyai ágon
unokája volt Viktória királynőnek, de vérmérsékletében nyoma sem volt
annak a liberális hagyománynak, amely a Szász-Coburg-Gotha családot
jellemezte. Agyát teljesen a tajtékzó új imperializmus töltötte el.
Trónralépését a hadseregéhez és hajóhadához intézett kiáltvánnyal
jelentette be; a népéhez intézett kiáltvány három nappal később jelent
meg. A demokrácia iránti mély megvetés csendült ki belőle: «A katona és
hadsereg, nem pedig a parlamenti többségek forrasztották össze a német
birodalmat. Bizalmamat a hadseregbe helyezem». Megtagadta ezzel a német
iskolamesterek kitartó munkáját és helyette a Hohenzollernek diadalát
jelentette be.
Az új császárnak legközelebbi cselekedete az volt, hogy összekülönbözött
az öreg kancellárral, Bismarckkal, aki a német birodalmat megalkotta és
elbocsájtotta őt. (1890.) Mélyreható véleménykülönbségek nem voltak
közöttük, de mint Bismarck mondotta, a császárnak az volt a szándéka,
hogy önmagának legyen a kancellárja.
Ezek voltak a bevezető jelenségei egy nagyon tevékeny és kihivó jellegű
pályafutásnak. II. Vilmosnak az volt a szándéka, hogy lármát üssön a
világban, nagyobb lármát, mint előtte bármely más uralkodó. Egész Európa
hamarosan megismerte az új uralkodónak az alakját, állandóan vakítóan
csillogó katonai egyenruhában, büszke tekintettel, felfelé sodort
bajusszal s béna, de ügyesen elleplezett bal karjával. Tetszelgett
magának a ragyogó ezüst mellvértekkel és hosszú fehér köpenyekkel.
Szemmellátható volt a nagy nyughatatlansága. Világos volt, hogy nagy
dolgokra hivatottnak érezte magát, de egyelőre még nem volt nyilvánvaló,
hogy ezek a nagy dolgok mik lesznek tulajdonképen. Nem volt delphii
jósda, amely megmondta volna neki, hogy egy nagy birodalomnak a
szétrombolására van rendelve.
A személyét körülvevő szinpadiasság és Bismarck elbocsájtása sokakat
ijedelemmel töltött el alattvalói közül, de ezek csakhamar megnyugodtak
abban a gondolatban, hogy befolyását a béke ügyének és Németország
megszilárdításának szenteli. Sokat utazott, Londonba, Bécsbe, Rómába,
ahol magántárgyalást folytatott a pápával, Athénbe, ahol nővére ment
feleségül a görög királyhoz 1889-ben és Konstantinápolyba. Az első
keresztény uralkodó volt, aki meglátogatta a szultánt. Elment
Palesztinába is. Jeruzsálem régi falán külön kaput törtek a számára,
hogy belovagolhasson a városba; méltóságán aluli volt, hogy gyalog
menjen be. Rávette a szultánt, hogy megkezdje a török hadsereg
újjászervezését német mintára, német tisztek vezetése alatt. 1895-ben
kijelentette, hogy Németország «világhatalom» s hogy «Németország jövője
a tengeren van», nem törődve, hogy a németek jelenlétét a tengeren az
angolok már amúgy is tudomásul vették, s figyelmét mind erősebb
mértékben nagy hajóhad megteremtésének szentelte. Gondjaiba vette a
német művészetet és irodalmat is; befolyását a többi nyugati népek által
használt latin betűvel szemben a különálló és szemrontó gót betű
megtartására használta fel; támogatta a pángermán mozgalmat, mely a
hollandokat, skandinávokat, a belgiumi flamandokat és a svájci németeket
egy nagy német testvériség tagjainak hirdette, mintha beolvasztásra
alkalmas anyag volnának egy növekedni akaró, éhes fiatal birodalom
számára. Európának összes többi uralkodói elhalványodtak mellette.
A búr köztársaságok elleni háború idején Európaszerte Nagybritannia
ellen megnyilatkozó ellenséges hangulatot felhasználta a nagy hajóhadra
irányuló tervének előmozdítására, ami kapcsolatban a német
gyarmatbirodalomnak rohamos terjeszkedésével Afrikában és a
Csendes-oceánon, az angol közvéleményt mód felett nyugtalanította és
felizgatta. A brit liberális közvélemény különösképen érezte a brit
haditengerészet állandó növelésének kétségbeejtő szükségességét. «Nem
pihenek addig, – jelentette ki a császár, – míg a hajóhadamat nem emelem
ugyanarra a színvonalra, melyen a hadseregem áll.» A legbékésebb
szigetlakók sem vehették nyugodtan tudomásul ezt a fenyegetést.
1890-ben megszerezte a kis Helgoland szigetét az angoloktól. Ezt nagy
tengeri erősséggé építtette ki.
Amint a hajóhada nagyobbodott, vállalkozási kedve is növekedett.
Kijelentette, hogy a németek «a világ sója». «Nem szabad elfáradniok a
civilizációnak a munkájában; Németországnak, akárcsak a császári
Rómának, terjeszkednie kell és rá kell kényszeríteni magát másokra.» Ezt
lengyel földön mondotta, a lengyel nyelvű kultura elnyomására irányuló s
a Lengyelországból rájuk eső rész elnémetesítésére irányuló német
törekvések támogatása érdekében. Az Istent «isteni szövetséges» névvel
illette. A régi abszolut birodalmakban az uralkodó vagy maga volt Isten,
vagy Istennek fogadott képviselője; a császár az Istent megbizható
ügyfelének tekintette. «A mi régi Istenünk», – mondotta róla
kedveskedőleg. Mikor a németek megszállották Kiaocsaut, az «acélos német
ököl»-ről beszélt. Mikor Ausztriát támogatta Oroszország ellenében, a
«ragyogó fegyverzetű» Németországot emlegette.
Oroszországnak madzsuriai vereségei 1905-ben a német imperializmust
merészebb fellépésre bátorították. Az együttes francia és orosz
támadástól való félelem oszlani látszott. A császár a szentföldre
utazott, kiszállt Tangerben, hogy a marokkói szultánt a franciák elleni
támogatásáról biztosítsa s azt a főbenjáró méltatlanságot követte el
Franciaországgal szemben, hogy háborús fenyegetéssel
külügyminiszterének, Delcassénak az elbocsájtására kényszerítette.
Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Ausztria és Németország között s az ő
támogatásával Ausztria 1908-ban visszaélt Európa többi államainak
bizalmával, mikor a délszláv Bosznia-Hercegovinát annektálta. A
Nagybritannia ellen irányuló tengeri készülődésével s a Franciaország és
a szlávok elleni kihivásával Nagybritanniát, Franciaországot és
Oroszországot defenziv jellegű megállapodásra késztette magával szemben.
A boszniai annexiónak további következése volt a szövetséges
Olaszországnak az elidegenedése.[3]
Ilyen volt a személyiség, akit a balsors Németország fölé helyezett,
hogy sarkalja, szervezze és a világ többi része számára türhetetlenné
tegye egy nagy népnek a természetes büszkeségét és hivalkodását, amely a
megoszlásnak és gyengeségnek hosszú évszázadai után a fejedelmek
dzsungeléből egységre és a világ megbecsülésére tudott emelkedni.
Természetes volt, hogy a vezető kereskedelmi és ipari egyéniségek, a
tengerentúlt kiaknázni akaró pénzemberek, a katonák és a hétköznapi
tömeg ezt a vezetőt nagyon izlésük szerint valónak találták. A németek
közül titokban sokan hirtelenkedőnek és szinészkedőnek találták, de
nyilvánosan támogatták, mert cselekedetei a siker szinezetével jártak.
_Hoch der Kaiser!_
De Németország mégsem hódolt be küzdelem nélkül az imperializmus egyre
erősbödő áradatának. A német életnek fontos tényezői küzdelmet
folytattak e nagyhangú új autokrácia ellen. A régi német törzsek,
különösen a bajorok nem mutattak hajlandóságot, hogy a poroszság
elnyelje őket. A közoktatás terjedésével és Németország rohamos
indusztrializálódásával karöltve a szervezett munkásság önálló
gondolatokra ébredt és szembehelyezkedett uralkodójának hangzatosan
militarisztikus és hazafias szólamaival. Az államban egy új politikai
párt fejlődött ki, a szociáldemokraták, akik Marx tanait vallották. A
hivatalos és klerikális szervezetek szüntelen támadásai s a propagandája
és szervezetei ellen irányuló elnyomó jellegű törvények dacára a párt
állandóan növekedett. A császár újból meg újból állást foglalt ellene;
vezéreit bebörtönözték és az ország elhagyására kényszerítették. Mégis
növekedett. Mikor a császár a trónra lépett, ötszázezer volt a
szociáldemokrata szavazók száma, 1907-ben három milliónál több. A
császár kisérletezett az engedékenységgel is, sok mindent megadott,
például az aggkori és a betegség esetére való biztosítást, leereszkedő
ajándék formájában, melyet a munkások jog gyanánt követeltek. Elhajlását
a szocializmus felé tudomásul vették, de ez nem szerzett konvertitákat
az imperializmusnak. Tengerészeti törekvéseit ügyesen és elkeseredetten
támadták s a kisembereknek a pártja szüntelenül támadta az új német
tőkéseknek gyarmati kalandjait is. A hadsereget azonban még a
szociáldemokraták is mérsékelt támogatásban részesítették, mert
bármennyire elitélték is az otthoni autokráciát, még nagyobb gyűlölettel
és félelemmel voltak eltelve a keleti határon Oroszországnak barbár és
retrogád önkényuralma irányában.
Németország abban a veszedelemben forgott, hogy ez a falánk
imperializmus Nagybritanniát, Franciaországot és Oroszországot
offenziv-defenziv jellegű együttes támadásra fogja késztetni. A császár
a Nagybritannia irányában való merev magatartás és esetlen kisérletek
között ingadozott, hogy megbékéljen vele, miközben hajóhada növekedett s
mialatt a háborúra készülődött Orosz- és Franciaországgal. Mikor
1913-ban a brit kormány javasolta, hogy mindkét fél szüntesse be a