A nagy katasztrófa: 1914-1920 - 6

nélkül. Gyors megtérés a közérdek önkéntes szolgálatához és a társadalmi
újjászervezéshez azok részéről, akik a vagyonnak és hatalomnak
birtokában vannak, vagy pedig a viszonyok kiegyenlítésére törekvő és az
egész világra kiterjedő társadalmi forradalom s a kielégülésnek új és
még ki nem próbált módszerekkel való biztosítására irányuló kisérlet
látszanak egyetlen választásnak az emberiség számára. A választás, hogy
melyik úton fogunk haladni, véleményünk szerint Nyugat-Európában és még
inkább Amerikában a tanult, vagyonos és befolyásos osztályoknak kezében
nyugszik. Az első út, különösen a gazdag osztályok részéről, sok
áldozatot, a közkötelességeknek s az osztályfegyelemnek és
önmegtagadásnak önkéntes elvállalását tételezi fel; az utóbbi úton
bizonytalan időn át nagyon romboló és véres eseményeken kell átgázolnunk
és nagyon kérdéses, hogy rajta új és jobb állapotokhoz juthatunk-e el? A
társadalmi forradalom, ha végül magával ragadja a nyugati államokat,
több százados időtartamra terjedhet; esetleg olyan tökéletes letöréssel
járhat, mint a római birodalomnál történt és épen olyan lassú lehet az
újjáéledés is.
Mindezekhez hozzáfűzhetünk még egy rövid részletet, mely a mienknél
hivatottabb és tekintélyesebb tollból ered.[26] A gazdasági felbomlásnak
a kérdését más szögletből közelíti meg, de következtetéseinek iránya a
mienkkel egyező. Nyiltan a következőket írja a magánkapitalisztikus
rendszerről: «Vagy meg kell javulnia, több megértést és jobb és erősebb
akaratot kell mutatnia a közjó irányában, vagy el kell pusztulnia.
A háború későbbi szakában az összes hadviselő kormányok szükségből vagy
ügyefogyottságból ugyanazt gyakorolták, amit egy bolsevista céltudatosan
cselekedett volna.[27] Még ma is, mikor a háborúnak már vége van, a
legtöbb kormány gyengeségből ugyanezeket a hibás üzelmeket folytatja.
Ezenkívül azonban Európa kormányai, melyeknek legtöbbje e percben épen
olyan gyönge, mint lelkiismeretlen módszerekkel dolgozik, azon vannak,
hogy az általános felháborodást, mely saját bűnös módszereik
szembeszökőbb következményei ellen zúdult fel, ráirányítsák arra az
osztályra, amely a «hadigazdagok» neve alatt ismeretes. Ezek a
«hadigazdagok» nyiltan szólva a kapitalisták vállalkozó osztálya, vagyis
az egész kapitalista társadalomban a cselekvő és alkotó elem, amely a
hirtelen felszökő árak időszakában kénytelen gyorsan meggazdagodni, akár
akarja vagy óhajtja, vagy nem.[28] Ha az árak folytonosan emelkednek,
minden kereskedő, aki raktárra vásárol, vagy minden földtulajdonos, aki
földjét megműveli, kikerülhetetlenül nyer és gazdagszik. Az európai
kormányok tehát akkor, midőn a gyűlöletet erre az osztályra irányítják,
egy lépéssel előbbre viszik azt a végzetes folyamatot, melyet Lenin
ravasz elméje oly világosan felismert. A hadigazdagok következményei és
nem előidézői az árak emelkedésének. A mai kormányok a tizenkilencedik
század társadalmi és gazdasági rendjének a fenntartását gyors ütemben
lehetetlenné teszik azzal, hogy a vállalkozó osztály elleni általános
gyűlölettel kombinálják azt a csapást, melyet már a társadalom
biztonságára mértek akkor, midőn a szerződést és a fennálló vagyoni
egyensúlyt erőszakosan és önkényesen feldöntötték, ami az inflációnak
elkerülhetetlen folyománya volt. De arra nincsen tervük, hogy mit
tegyenek a helyébe.
Európában ekként ma az a látvány tárul elénk, hogy az a nagy kapitalista
osztály, mely a tizenkilencedik század ipari diadalaiból született és
néhány év előtt még mindenható urunknak látszott, rendkívüli gyengeséget
mutat. Ezen osztály egyénein most oly nagy rémület és személyes gyávaság
vett erőt, bizalmuk a helyben, mely őket a társadalomban megilleti, a
hitük, hogy rájuk a társadalom szervezetének szüksége van, annyira
megingott, hogy könnyű megfélemlítés áldozataivá lettek. Huszonöt év
előtt ez nem így volt Angliában, mint ahogy ma sincs így az
Egyesült-Államokban. Akkor a kapitalisták hittek önmagukban, társadalmi
értékükben, bíztak abban, hogy létük állandó biztonsága, vagyonuk teljes
élvezete, hatalmuk korlátlan gyakorlása biztosítva van a számukra. Ma
reszketnek minden támadástól. Ha német-barátoknak, nemzetközi
pénzembereknek vagy profitlovagoknak nevezik őket, minden árat megadnak,
amit csak kívánhatnak tőlük, hogy ne beszéljenek róluk ilyen
kíméletlenül. Eltűrik, hogy saját eszközeikkel tönkretegyék és
mindenestől rombadöntsék őket azok a kormányok, melyeket ők teremtettek
meg, annak a sajtónak a segítségével, melynek ők a tulajdonosai. Talán
történelmi igazság, hogy semmiféle társadalmi rend másként el nem
pusztulhat, mint a saját kezétől».


XI. WILSON ÉS A VERSAILLESI BÉKE PROBLÉMÁI.[29]
Az elmondottakban vázoltuk az európai társadalmaknak szociális és
gazdasági zűrzavarát s az osztályharcnak rohamos visszatérését az
érdeklődésnek az előterébe, mielőtt beszámoltunk volna a világ ügyeinek
rendezéséről, mely a párisi békekonferencia körül összpontosult, mert
mindenkinek az a gyötrődő és tépelődő helyzete, mely csak a keresetnek,
áraknak, munkaalkalomnak és más hasonlóknak egyéni jellegű problémáival
törődött, nagyon sokat megmagyaráz abból a fásult hangulatból, amelyben
a konferencia nekifogott az előtte levő nagy feladatnak.
A konferenciának a története igen nagy mértékben egy embernek, azon
emberek egyikének a szerepe körül fordul meg, akit a véletlen vagy a
személyes tulajdonság típus gyanánt kijelöl, hogy megkönnyítsék a
történetírónak a feladatát. A történelem tanulmányozásának során
mindenki tapasztalhatta, hogy nagyon hasznos, ha a figyelmét erősebben
szögezi bizonyos egyénekre, mint például Buddha, Nagy Sándor, Yuan
Csuang, II. Frigyes császár, V. Károly és Napoleon és az ő
visszasugárzásukban világítja meg azt a kort, amelyben éltek. A nagy
háborúnak a befejezését legkönnyebben az amerikai elnöknek, Wilsonnak a
világ reménységében és szemléletében döntő jelentőségre való
emelkedésével s e döntő jelentőség igazolására való képtelenségével
lehet szemlélhetővé tenni.
Előzőleg Wilson elnök (szül. 1856) kiváló tanulmányozója és tanára volt
a történelemnek, közjognak és általában a politikai tudományoknak.
Különböző tanszékeken működött és elnöke volt a princetoni egyetemnek
New-Yerseyben. Egész sor könyv szerzett neki tekintélyt, de ezek a
könyvek azt mutatják, hogy majdnem kizárólag az amerikai történelemre és
amerikai politikára irányozta a figyelmét. Nincs nyoma, hogy élete
folyamán bármikor általánosságban tanulmányozta volna a világnak a
sajátosan és különlegesen amerikai viszonyokon kívül eső ügyeit.
Mentalitás szempontjából teljesen új típus volt a történelemben, aki nem
törődött a régebbi dolgokkal, de nem is nagyon ismerte azokat, melyekből
ez az új világ származott. Visszavonult az akadémiai élettől és
demokrata programmal megválasztották New-Yersey kormányzójának 1910-ben.
1913-ban a demokraták őt jelölték az elnökségre s a Roosevelt volt elnök
és Taft elnök közötti heves harc következtében, amely megosztotta az
uralkodó republikánus pártot, elnöke lett az Egyesült-Államoknak.
Úgy látszott, hogy az 1914 augusztusi események Wilson elnököt legtöbb
honfitársához hasonlóan, meglepetésszerűen érték. Azt látjuk, hogy
augusztus 3-án táviratilag felajánlotta közvetítői szolgálatait. Azután
egyideig ő és Amerika szemlélői voltak a küzdelemnek. Eleinte úgy
látszott, hogy sem az amerikai nép, sem pedig az elnöke, nem értik
tisztán és alapjában véve ezt a régóta készülődött katasztrófát.
Százados hagyományuk volt, hogy nem törődtek az ó-világnak a
problémáival s ezen egykönnyen nem lehetett változtatni. A német
udvarnak imperialisztikus dölyfössége s a német katonai hatóságoknak a
melodramatikus «rettenetesség» iránti ostoba hajlandóságuk, Belgium
megtámadása, az ottani kíméletlenségek, a mérges gázok használata és a
búvárhajóharc által előidézett károk, a háború folyamán növekvő
ellenséges hangulatot teremtettek az Egyesült-Államokban Németország
irányában, de a politikai önmegtartóztatásnak a hagyománya és az a
mélyen gyökerező meggyőződés, hogy Amerika politikai erkölcse felette
áll az európai összeütközéseknek, visszatartotta az elnököt a cselekvő
beavatkozástól. Fenkölt hangot kezdett használni. Kijelentette, hogy nem
tudja megítélni a nagy háború okait és igazságát. Nagyrészt e
tökéletesen békés magatartása biztosította másodszori elnökké
választását. A világot azonban nem lehet megjavítani, ha ítélkezés
nélkül helytelenítő kifejezéssel nézzük azokat, akik rosszat
cselekszenek. 1916 vége felé a németek azt merték hinni, hogy az
Egyesült-Államok semmi körülmények között sem avatkoznak bele a
küzdelembe és 1917-ben megkezdték a korlátlan búvárhajó-harcot és az
amerikai hajóknak figyelmeztetés nélküli elsülyesztését. Ez a nagyfokú
esztelenség Wilson elnököt és az amerikai népet belesodorta a háborúba.
Akaratuk ellenére belesodródtak abba is, hogy az ó-világhoz való
viszonyukat a tiszta semlegességtől eltérő alapra helyezzék. A
gondolkozásuk és hangulatuk nagyon gyorsan megváltozott. Beavatkoztak a
háborúba a szövetségesek oldalán, anélkül, hogy velük bárminő
megállapodást kötöttek volna. Beavatkoztak a háborúba a saját modern
civilizációjuknak a nevében, hogy büntessenek és véget vessenek egy
tűrhetetlen katonai és politikai helyzetnek.
Lassú és késedelmeskedő ítéletek gyakran a legjobb ítéletek. A
jegyzékeknek egész sorozatában, melyek túlságosan hosszúak ahhoz, hogy e
helyütt idézhetnők őket, Wilson elnök valósággal hangosan gondolkodva az
egész emberiségnek a füle hallatára, igyekezett megállapítani a
lényegbevágó különbségeket az amerikai állam és az ó-világ nagyhatalmai
között. E különbségeknek a kifejlődését nem lehet egykönnyen nyomon
követni és kifejezésre juttatni. Wilson a nemzetközi viszonyoknak olyan
felfogását fejtette ki, mely evangéliumszerüleg, egy jobb világ reménye
gyanánt hatott az egész nyugati féltekére. Nem lesznek titkos
szerződések, a «nemzetek» maguk intézik a sorsukat, meg kell szünni a
támadó katonai fellépéseknek és a tengeri utakat szabaddá kell tenni az
egész emberiség számára. Az amerikai gondolkozásnak ezek a közhelyei
minden becsületes embernek ezek a titkos vágyai, nagy fényesség gyanánt
világították be a gyűlölködő és harcban álló Európának az éjszakáját. Az
emberek úgy érezték, hogy végre darabokra töredeznek a diplomáciának a
cselszövényei és széthasadnak a nagyhatalmi politikának a függönyei.
Ezúttal egy hatalmas új nemzetnek a tekintélyével és erejével a
háttérben, nyilatkozott meg világosan az egész világ egyszerű embereinek
a vágyódása.
Nyilvánvalóan szükség volt valamely mindenen felül álló kormányzati
szervezetre, amely közös jogot teremt az egész világ számára és
biztosítja az emberi összeköttetésnek ezeket a széles és liberális
általánosításait. Az emberi lelkekben egész sora kóválygott a terveknek,
amelyek ezt a célt voltak hivatva szolgálni. Különösen volt egy
mozgalom, amely valami világszövetséget, a «nemzetek szövetségét» tűzte
ki maga elé. Az amerikai elnök kisajátította ezt a kifejezést és meg
akarta valósítani. Kijelentette, hogy a német imperializmus
megdöntésével teremtett békének egyik lényeges feltétele ennek a
szövetségi szervnek a létrehozása. A nemzetek szövetségét végső
felebbezési bíróságnak szánta a nemzetközi ügyekben. Ennek kellett lenni
a béke igazi biztosítékának. Ezzel ismét óriási visszhangot váltott ki.
Wilson elnök egy új kornak volt az igehirdetője. A háború alatt, sőt még
utána is, amennyiben az óvilágot illeti, rövid ideig megtartotta ezt az
emelkedett helyzetét. De Amerikában, ahol jobban ismerték őt, kételyek
nyilvánultak meg. És most, a később történtek utólagos bölcseségével, mi
is megértjük ezeket a kételyeket. Amerikában, egy századot meghaladó
különállásnak és biztonságnak az ideje alatt a politikai gondolkozásnak
új ideáljai és formulái fejlődtek ki, anélkül, hogy igazán tudatában
lettek volna, hogy szorongattatás és veszély idejében ezeket az
ideálokat és formulákat szenvedélyesen meg is kell védelmezni. Az
amerikai társadalom számára sok minden közhely volt, ami a még régi
politikai bonyodalmakkal küzködő óvilág szemében megmentő evangéliumnak
tetszett. Wilson elnök csak a saját népének és országának azon a
liberális hagyományon alapuló felfogását és viszonyait tükröztette
vissza, amely először angol nyelven jutott teljes kifejezésre; de Európa
és Ázsia számára a történelem folyamán első ízben gondolt el és mondott
ki eddigelé ki nem fejezett és titkos dolgokat. Így keletkezhetett a
nagy félreértés a személye körül.
Wilson esetében a politikai tudományoknak egy nagyon tehetséges és
sikerekben gazdag tanárával van dolgunk, aki nem érzékelte fel teljesen,
hogy mivel tartozik a kortársainak s annak az irodalmi és politikai
légkörnek, amelyben előző élete folyamán élt s aki elnökké történt
újólagos megválasztása után politikai vezér helyett rohamosan messiást
kezdett játszani. Sorozatos jegyzékei a világ politikai helyzetének a
tényezőit elemezték. Mikor végül 1918 január 8-án a kongresszushoz
intézett üzenetében nyilvánosságra hozta a tizennégy pontot, mint az
amerikai béketörekvések végleges kifejezését, a bennük megnyilatkozó
szellem különbnek bizonyult, mint a megszövegezésük és tárgyi
beállításuk.
Minthogy azonban a tizennégy pont mindenesetre új korszakot jelent az
emberi ügyek történetében és minthogy az volt az általános hiedelem,
hogy ez határozza meg a fegyvereit letevő Németország szenvedéseinek és
büntetésének mértékét, indokoltnak látszik, hogy néhány magyarázó szó
kiséretében ismertessük őket.[30]
I. Az első pont a leglényegesebb valamennyi között. Összefoglalja és
megszünteti a nagyhatalmi rendszernek alapvető bajait. Követelésként
állítja fel: «Minden béketárgyalásnak nyilvánosnak kell lenni; nem
lehetnek többé bárminemű titkos megállapodások s a diplomáciának
őszintén és a nyilvánosság szemeláttára kell az ügyeket intézni».
II. «A tengeri hajózás teljes szabadsága, a területi vizeket kivéve, úgy
béke, mint háború idején. Egészben vagy részben csak az olyan tengerek
zárhatók el, amelyek nemzetközi határozat alapján, nemzetközi
megegyezésnek a biztosítása érdekében, mindenki számára el vannak
zárva».
III. «Amennyiben lehetséges, minden gazdasági korlátozásnak a
megszüntetése s a kereskedelmi feltételek egyenlőségének a biztosítása,
mindazon nemzetek számára, melyek a békét akarják és annak a
fenntartására egyesülnek.»
IV. «Megfelelő, kölcsönös biztosítékok nyujtása, hogy a nemzetek
fegyverkezései a belső béke biztosításának megfelelő, legalacsonyabb
mértékre szállíttatnak le.»
Ez a négy pont általános jelentőségű és remekül van is kifejezve. A II.
pont azonban elégtelen. Miért kell csupán a tengeri utak szabadságát
biztosítani? Mi van a légi utakkal háromezer láb magasságon felül? Ha
például Svájc, Olaszország és Németország harcban állanak egymással,
miért legyen joguk ezeknek az országoknak, hogy a békés népeknek
átmeneti közlekedését meggátolják Franciaország és Konstantinápoly
között, a levegőben és a földön egyaránt?
A négy pont után a tizennégy pont a különleges viszonyoknak a
vizsgálatába bocsájtkozik, amire egyetlen általános kijelentés elégséges
lett volna.
Az V. pont a következőkről intézkedik: «Őszinte és teljesen pártatlan
rendezése az összes gyarmati viszályoknak, azon a szilárd alapon, hogy a
szuverénitásnak idevágó kérdéseiben a lakosság érdekeinek ugyanolyan
súlyt kell tulajdonítani, mint a kormány jogainak, amelynek jogosultsága
megállapítandó»… Ez a kitétel reménytelenül bizonytalan. Mi értendő
például jogosultság és jogcím alatt? Hiányzik a meghatározás és a
követendő elv.
A napirenden levő események részleteibe való lesiklás nyilatkozik meg a
következő nyolc pontban is, melyek világosan elárulják, hogy milyen
korlátolt és esetleges volt az elnöknek a felfogása az európai ügyekről.
A VI. pont általánosságban az üzenet időpontjában még a németek által
megszállott orosz területek kiürítését követeli és szintén közelebbről
meg nem határozott «támogatást» kíván az orosz nép számára.
VII. Belgium kiürítése és helyreállítása.
VIII. Minden francia terület kiürítése és helyreállítása és annak az
igazságtalanságnak, melyet Poroszország Franciaországnak
Elzász-Lotharingia ügyében okozott, a «jóvátétele».
IX. Az olasz határ kiigazítása a nemzetiségi elv alapján.
X. «Önkormányzat biztosítása» az osztrák-magyar monarchia leigázott
nemzeteinek.
XI. A Balkán kiürítendő, Szerbiának út biztosítandó a tengerhez s a
balkáni államok függetlensége biztosítandó.
XII. Törökország nem török népei számára «az életnek feltétlen
biztossága és autonom fejlődésüknek zavartalan lehetősége» biztosítandó.
A Dardanellák nemzetközi ellenőrzés alá helyezendők s az ottomán
szuverénitás csak a törökök által lakott területekre korlátozandó.
XIII. Lengyelország a független államok sorába emelendő.
Végül a XIV. pont a részletkérdésekkel való pepecselésből ismét a nagy
megnyilatkozások színvonalára emelkedik. «A nagy és kis államok
politikai és területi függetlenségének kölcsönös biztosítása érdekében,
a nemzeteknek világos szerződési szabályok szerinti szövetsége állítandó
fel».
A tizennégy pont nagyjából ezt tartalmazza. Wilsonnak e korszakalkotó
üzenete után tett egyes kijelentései azonban sokkal messzebb és sokkal
magasabbra szárnyalnak, mint ezek az első megállapítások. 1918
szeptember 27-én New-Yorkban tett egyes nagyon fontos kijelentéseket:
«Úgy vélem, hogy a nemzetek szövetségének megalkotása s céljainak
világos körvonalozása, kell, hogy részét, sőt bizonyos tekintetben a
legfontosabb részét képezzék a békeszerződésnek. Most nem lehet
megalakítani. Ha most alakíttatnék meg, csak a szövetséges nemzeteknek
új szövetsége volna a közös ellenséggel szemben…
Ezek az általános kifejezések azonban még nem tárják fel a dolognak a
lényegét. Bizonyos részletekre még szükség van, nehogy elméleti
tételnek, hanem inkább gyakorlati programnak hangozzanak. Vannak még
bizonyos részletek s ezeket annál nagyobb bizakodással jelölhetem meg,
mert azokat felelősségem tudatában kormányom békekötelezettségeinek
értelmezése gyanánt állapíthatom meg.
Elsősorban pártatlan igazságnak kell uralkodni, melynek nem szabad
különbséget tenni olyanok között, akikkel szemben szivesen és akikkel
szemben nem szivesen gyakorolnánk az igazságot. Olyan igazságnak kell
uralkodni, mely nem ismer kedvezményezetteket és nem ismer az összes
népek jogán kívül más mértéket.
Másodsorban egy népnek vagy egy népcsoportnak semmiféle olyan külön
érdeke, amely valamennyinek a közös érdekével össze nem egyeztethető,
nem szolgálhat a békeszerződés bármely pontjának alapjául.
Harmadsorban a nemzetek szövetségének általános és mindenkire kiterjedő
családjában nem lehetnek külön szövetségek, külön szerződések és külön
megállapodások.
Negyedszer, a részleteket illetőleg a szövetség keretén belül nem
lehetnek önző gazdasági összejátszások és a gazdasági bojkottnak vagy
kizárásnak semmiféle formája nem alkalmazható, csupán, ha maga a
nemzetek szövetsége, mint a gazdasági büntető hatalomnak a birtokosa, a
fegyelmezésnek és az ellenőrzésnek eszköze gyanánt nem rendeli el.
Ötödször mindennemű nemzetközi megállapodások és szerződések egész
terjedelmükben az egész világnak köztudomására hozandók…
Engedjék meg nekem, hogy ugyanabban a mondatban, amelyben kijelentem,
hogy az Egyesült-Államok egyes népekkel nem hajlandók külön
megegyezéseket és megállapodásokat kötni, kijelentsem azt is, hogy az
Egyesült-Államok hajlandók az általános szerződések és megállapodások
megtartásáért, melyeken a jövőben a békének nyugodni kell, a
felelősségből a reájuk eső részt teljesen elvállalni.
Washingtonnak a «gúzsbakötő szövetségek» (entangling alliances) elleni
intését még ma is teljes megértéssel és követésére kész akarattal
olvastuk. De csak külön és korlátozott terjedelmű szövetségek kötöznek
gúzsba. És mi felismerjük és elvállaljuk az új időnek a kötelességét,
melyben szabad egy olyan általános szövetséget remélnünk, amely elkerüli
a lekötöttségeket és a világnak a levegőjét megtisztítja a közös
megértés és a közös jog megtartása számára.»
Ez a tizennégy pont és későbbi jelentős pótlásai világszerte rendkívüli
fogadtatásban részesültek. Megvolt a béke lehetősége a józan emberek
számára mindenfelé, melyet egyformán elfogadhatnak tisztességes és
becsületes németek, oroszok, valamint tisztességes és becsületes
franciák, angolok és belgák; néhány hónapon keresztül az egész világot a
Wilsonba vetett hit ragyogta be. Ha csakugyan ezt lehetett volna
1919-ben az ügyek rendezésének alapjául megtenni, új és reményteljesebb
korszak nyilt volna meg az emberiség életében.
De meg kell vallanunk, hogy nem ez történt. Wilsont bizonyos szűk
látkörűség és az önhittségnek bizonyos gyanúja vette körül; az
Egyesült-Államok népének abban a nemzedékében, melynek számára ez a nagy
alkalom kínálkozott, – biztonságban született s gazdagságban és
amennyire a története terjed, tudatlanságban felnövekedett és az Európát
megkomolyító tragikus eseményektől távolálló nemzedék lévén, – bizonyos
felületesség és lelki könnyelműség volt tapasztalható. Nem mintha az
amerikai nép természeténél fogva és szükségszerűleg felületes volna,
hanem őket sohasem bántotta erősebben a gondolat, hogy van a magukénál
is nagyobb emberi társadalom. A lelki és nem az erkölcsi tényezők
okozták náluk ezt a felületességet. Az egyik oldalon volt az új világnak
ez az új népe a békének és az egész világra kiterjedő igazságnak új,
nemesebb és szebb gondolataival, a másik oldalon a nagyhatalmi
rendszernek régi, elkeseredett bonyodalmakban leledző népeit; az előbbi
nyers és majdnem gyermekies volt óriási tapasztalatlanságában, az
utóbbiak tapasztaltak, gyűlölködők és makacsok. Az új korszak e nyers
idealista fiatalságának összeütközését a régi idők tapasztalt
érettségével, évekkel ezelőtt a nagy regényíró, Henry James, _Daisy
Miller_ című nagyon jellegzetes történetében tárgyalta. Egy becsületes,
bizakodó, széplelkű, de gyanakvás nélküli, őszinte hajlamú amerikai
lánynak a megható története, aki kellemes napokat akar tölteni Európában
s rohamosan a rosszba bonyolódik és sülyed és végül a régi világ
zűrzavaros bonyodalmai és makacs korlátozottságai a megváltó halálba
sodorják. Ennek a tárgynak ezer változata van a való életben, ezrével
vannak ilyen transatlanti tragédiák s Wilson elnöknek a története csak
egy a sok között. De ha a régi ragály megfertőzte is az új dolgot, nem
szabad feltételeznünk, hogy ez az újnak a sorsát véglegesen meg is
pecsételte.
Alig hihető, hogy tévedéseknek kitett emberi lény, aki rettenetesen
nehéz körülmények között nyilvánvalóan a legjobbat akarta, valaha is ki
lett volna téve Wilson elnökhöz hasonló kicsinyes, kutató és könyörtelen
bírálatnak. Hibáztatják és úgy látszik, hogy jogosan hibáztatják, hogy a
háborút és a megkezdődő béketárgyalásokat teljesen pártpolitikai
alapokon vezette. Ő megmaradt az amerikai demokrata-pártot képviselő
elnöknek, mikor a körülmények úgy alakultak, hogy az emberiség egyetemes
érdekeinek legyen a képviselője. Meg sem kisérlette, hogy egy időre
túltegye magát a pártszempontokon és hogy megkisértse az együttműködést
olyan nagy amerikai vezéremberekkel, mint Roosevelt és Taft volt elnökök
és a hozzájuk hasonlók. Nem használta ki teljesen az Egyesült-Államoknak
óriási erkölcsi és szellemi erőforrásait; az egész ügyet nagyon személyi
módon kezelte és tisztán közvetlen hozzátartozóival vette körül magát.
Még nagyobb tévedése volt, hogy személyesen jött el a békekonferenciára.
Csaknem minden hozzáértő bírálója abban a véleményben van, hogy
Amerikában kellett volna maradnia és Amerikát megszemélyesítve, csak
néha kellett volna megszólalnia, ahogy egy nemzet beszél. A háborúnak az
utolsó éveiben valósággal példátlan helyzete volt az egész világban.
Dillon a következőket írja:[31] «Európa, mikor az elnök a partjára
lépett, olyan volt, mint a fazekas alkotó keze számára kész agyag. Soha
azelőtt a nemzetekben nem volt ekkora hajlandóság, hogy kövessék azt a
Mózest, aki elvezeti őket az igéret földjére, ahol nincsenek háborúk és
ismeretlenek a blokádok. Gondolkozásukban úgy élt, hogy ő lesz a
hivatott vezető. Franciaországban az emberek félő tisztelettel és
rajongással hajlottak meg előtte. Munkásvezérek mondották nekem
Párisban, hogy örömtől könnyeztek a jelenlétében és hogy bajtársaik
tüzön-vizen készek lettek volna keresztülmenni, hogy nemes terveit
megvalósítani segítsék. A neve égi harsona volt Olaszország
munkásosztályai előtt, melynek zengésére megujúl a föld. A németek mentő
horgonyt láttak az emberi tanításában. A félelemnélküli Muehlon
kijelentette: «Ha Wilson elnök üzenetet küldene a németeknek és szigorú
ítéletet róna rájuk, lemondóan és ellentmondás nélkül alávetnék magukat
és munkához látnának.» Németausztriában a megváltónak a híre környékezte
s nevének a puszta említése balzsamot jelentett a szenvedőkre s a
bánatnak a megszünését a sinylődőkre…»
Ilyen volt a hallgatóságnak a túlzott várakozása, mely előtt Wilson
személyesen akart bemutatkozni. 1918 decemberében a _George Washington_
fedélzetén érkezett meg Franciaországba.
Magával hozta a feleségét. Olyasvalami, ami kétségtelenül tökéletesen
természetes és rendjén való dolognak tetszik minden amerikai előtt.
Amerika képviselői közül sokan szintén magukkal hozták a feleségüket.
Ezek a hölgyek szerencsétlen módon saját társaságuknak a légkörét, sőt
az utazó-turistáknak a légkörét vitték bele a világ ügyeinek a
rendezésébe. A szállítási eszközök nagyon szűkösek voltak, a legtöbbjük
azonban kiváltságos mivoltának ragyogó légkörében érkezett Európába. Úgy
jöttek, mintha szórakozni jöttek volna. Azt mondták róluk, hogy Európát
szokatlanul érdekes körülmények között akarják látni. Útközben meg
akarták látogatni Chestert, Warwickot vagy Windsort, mert máskor esetleg
nem nyílik ismét alkalmuk e híres helyeknek a meglátogatására. Fontos
tárgyalásokat félbeszakítottak, valamely régi históriai kastély
meglátogatásának a kedvéért. Kicsinyesnek tünhetik fel ilyesminek a
felemlítése a nagy katasztrófának a történetében, de az ilyen aprólékos
emberi dolgok vitték bele az eredménytelenségnek a miazmáját az 1919.
évi békekonferenciába. Nagyon rövid idő alatt mindenki rájött, hogy
Wilson nem az emberiségnek a reménysége, hanem megelégedett turista,
akit feleségével együtt a képes lapok mosolyogva mutatnak be koronás fők
csoportjában és más irigylésreméltó társaságban… Miután ez megtörtént,
utólag nagyon könnyű bölcsnek lenni és megállapítani, hogy neki nem
kellett volna átjönni Európába.
Az emberek, akikkel legtöbbet kellett tárgyalni neki, mint például
Clemenceau, Lloyd George és Balfour, Sonnino és Orlando, az övétől
nagyon eltérő történelmi hagyományokban nevelkedtek fel. Egy tekintetben
azonban hasonlítottak hozzá és számíthattak a rokonszenvére. Ők is
pártpolitikusok voltak, akik országukat a háború ideje alatt vezették.
Hozzá hasonlóan ezek is elmulasztották az alkalom megragadását, hogy az
ügyek rendezésébe hivatottabb embereket is belevonjanak. «Tisztára
ujoncok voltak a nemzetközi ügyekben. A földrajz, néprajz, lélektan és
politikai történelem lepecsételt könyv volt a számukra. Akárcsak a
louvaini egyetem rektora, aki midőn a görög nyelv tudása nélkül az élére
került ennek az intézménynek, azt mondotta Oliver Goldsmithnek, hogy nem
látja be a tanításának a szükségességét, az államoknak ezek a vezető
emberei is, miután saját országukban a legmagasabb polcra jutottak, úgy
hogy alig konyítottak valamit a nemzetközi ügyekhez, nem fogták fel a
hozzáértésnek a szükségességét, vagy mulasztásuk jóvátételének a
lehetetlenségét, mikor már benne voltak az ügyekben…
Ami bennük hiányzott, azt ugyan nagyon lényegesen pótolni lehetett
volna, ha segítőtársakul náluk arra szerencsésebb adományokkal bíró
embereket választottak volna ki. De ők tudatosan a középszerűségeket
válogatták maguk köré. A nagy szellemeknek jellemző vonásuk, hogy jól
akarják kiszolgáltatni magukat, de a konferencia meghatalmazottait nem
ez jellemezte. Messze a háttérben voltak közülök néhánynak
hozzátartozója vagy alkalmi sugója, akiknek tanácsait meg szokták
hallgatni, de legtöbb segítőtársuk, akik a világ szinpadának mesterséges
fényében mozogtak, bátortalan volt és gerinctelen.