A nagy háboru anekdotakincse - 9

rendzavarást vagy lopást a legsúlyosabban fogják megbüntetni. Nem is
volt baj: a bakák csak dohányt vásároltak, amit meg is fizettek,
készpénzzel.
A csapat elhagyta aztán a városkát és késő délután egy erdő szélén ütött
tábort. És ekkor az egyik gőzölgő tábori konyhakocsi mögött a bakák –
csirkéket kezdtek koppasztani.
– Ki lopta ezeket a csirkéket? – kiáltott a kapitány a bakákra.
Erre előlépett egy pesti szanitéc, – aki polgári életében portás egy
moziban. Elővette a pénztárcáját és alásan jelentette, hogy ő szerezte a
csirkéket, de nem lopta, hanem vette, mert neki van pénze bőven.
A kapitány gyanúsnak találta ezt a gazdagságot.
– Mutasd azt a pénzt! – kiáltott a szanitécre.
Az pedig elővette a pénzestárcáját, amely csak úgy dagadt a sok
bankótól.
De ezek a bankók ilyenek voltak:
UTALVÁNY
1 koronás mérsékelt árú jegyre AZ „X“ MOZGÓFÉNYKÉP-SZINHÁZ előadásaira.
– Bementem – beszélte a szanitéc – egy házba és megkérdeztem, van-e
csirke és mennyibe kerül. A muszka drágára tartotta a csirkét, de azért
megvettem. „Egy csirke négy korona“ – mondta. Hát adtam neki a négy
csirkéért tizenhat „bankót“ és azt mondtam, hogy ez hadipénz, amelyet a
magyar kormány most bocsátott ki.
A kapitány komoly arccal harmincnapi kaszárnyaáristomra ítélte a ravasz
szanitéct, avval a megjegyzéssel, hogy mivel kaszárnya nincs a közelben,
hát akár már most is megkezdheti a – leülését.

FÖLDRAJZ.
Egy sebesült tüzér fekszik a kórházban. Ez úgynevezett divatos kórház,
ahol grófnék főznek és bankárnék mosogatnak a konyhában. A hercegnő, aki
szintén önkéntesen ápol, odalép a tüzérhez:
– Hol sebesült meg? – kérdezi elbájolóan.
– Hátul, – mondja a tüzér.
A hercegnő rosszúl beszél magyarul és nem érti mindjárt.
– Hol sebesült meg? – kérdezi mégegyszer.
A tüzér, aki a nép romlatlan és szókimondó gyermeke, egy szót mond, egy
szót, amelyet a világ teremtése óta se mondtak még hercegnőnek.
– Ez egy lengyel falú Ravaruszka mellett, – magyarázza az orvos a
hercegnőnek.

MIKOR A BOJTÁR POLITIZÁL.
Egyik pestmegyei birtokos úr cselédjét, a peckes bojtárgyereket,
elvitték a szerbek ellen. Krupanje alatt sebet kapott és fölhozták egyik
budapesti kórházba. A gazdája hírét vette az esetnek és meglátogatta a
legényt.
– No, Andris fiam, hogy is vagyunk? – kérdezte a betegtől.
– Köszönöm kérdésit, nagyságos uram, egészen jól vagyunk. A rácot már
megvertük. A jövő héten fölkelek és megyek a muszka ellen, aztán azt is
megverjük. Ha végeztünk a muszkával, akkor még csak az ebadta németjét
kell elraknunk, azután már hazamehetek Abonyba, mert vége lesz a
háborúnak.


Akik itthon maradtak

A HAJDUNÁNÁSI LEÁNYOK.
Sok nóta szól a nánási leányokról, kiknek hajlós a derekuk, mint a
fiatal fűz ága s tüzesen parázslik a szemük, mint a pásztortűz a
Hortobágyon. Ezek a lányok nevelik a huszárt Ferenc József apánknak s
ezek a lányok tanítják a legszebb magyar beszédre a fiaikat, amikor már
asszony lett belőlük. Ott dolgozik napestig az ura mellett, főz rá, mos
rá s aratáskor viszi ki az ebédet a tanyára. Erre a földre még a szél is
csak magyar beszédet hord s a hajdusági lányok tudják ugyan, hogy orosz,
szerb, meg oláh is van a világon, de hogy miféle náció, arról csak a
vásáros emberek hoznak néha hírt. Most, amikor a muszka meg a rác
fegyverrel esett neki a magyarnak, a hajdusági fiúk elmentek
valamennyien huszárnak s nincs aki évődjék velük a kútnál meg
kukoricafosztásnál. A lányok azonban nem akartak mögötte maradni a
hajdu-gyerekeknek, hanem instánciát irattak Hajdu vármegye alispánjához,
engedné meg nekik, hogy menjenek el ők is a háborúba, mint a szerb
asszonyok. Ők főznének a magyar huszárnak lebbencslevest, meg jóféle
igazi gulyást. Ettől volna csak igazán vitézkedő kedve a magyar
gyereknek. Szól pedig az írás a következőképpen:
„Nagyságos uram, az a kérésünk volna, hogy ez nem jól van, hogy a
lányokat nem sorozzák, mint más felé. Innen is mehetne 19-től 36-ig.
Kérjük szépen a nagyságos urat, hogy sorozza be a Ferenc József hős
apánk a leányokat, mert a haza védelmére elmenni kész leszünk mindnyájan
lányok és fiatal asszonyok, ha férjünk szenved és a testvérünk, akkor
mink is szenvedünk a hazánk védelméért. Mindent megteszünk 19-től 36-ig.
Hajdunánásról nagyon sokan lesszünk, akik elmennék, mert halljuk, hogy
másfelé mindenki megyen, csak innét nem viszik, pedig mink is megtudnánk
főzni, a katonák, a férfiak meg mennének a tűzbe, mint a szerbeknél van.
Tisztelettel küldik a nánási nők Hajdunánásról.“
Az instáncia megjárta az alispán hivatalát, azonban az asszonysorozásból
nem lett semmi. És a hajdunánási asszonyok, leányok most kénytelenek
otthon szomorkodni…

ÚJ FŐMUNKATÁRSAK.
Egy vidéki lap előfizetési fölhívása:
_A közönséghez!_
Szeptember elsejével új előfizetést nyitunk lapunkra. Tudjuk, hogy
ezekben a nehéz időkben a közönségnek fokozottabb szüksége van a gyors
és biztos értesülésekre, s tudjuk, hogy ezekben a nehéz időkben a
sajtóra is sokszorosan fokozott kötelességek hárulnak. Mindezekre való
tekintettel nem kíméltünk semmi áldozatot, hogy szerkesztőségünket olyan
munkatársakkal erősítsük meg, kiknek közreműködéséhez a legvérmesebb
reményeket fűzhetjük. A világirodalom legkitünőbb íróit sikerült
főmunkatársak gyanánt megnyernünk. Vezető- és iránycikkeinket a
következő világszerte elismert nevek jegyzik:
_Főmunkatársaink:_
Stein főhadszállásmester. A szövetséges német nemzet ügyeiről referál.
Höfer vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettese. Az osztrák és magyar
ügyekről küld teljesen megbízható értesítéseket. Elsőrangú munkaerő.
Hoen vezérkari ezredes, a sajtószállás parancsnoka.
… Ilyen munkatársakkal nemcsak lapot, de világtörténelmet is lehet
szerkeszteni.

LELKESEDÉS.
A budapesti Rombach-utca lakói nagyrészt idetelepedett lengyel zsidók,
de valamennyien jó hazafiak. A hazafiasságuk demonstrálására
föllobogózzák házukat és ki is függesztik boltjaik kirakatába ősz
királyunk és Vilmos császár arcképét.
Az egyik Rombach-utcai kereskedő a két kép alá, őszinte naivitással,
aláírta még:
„Éljenek – bis 120 Jahr!“

A KIS FODRÁSZ.
A liftesleány (tudniillik a házmesterünk csitri leánya, aki az apját a
liftkezelésben helyettesíti) olyan kómikus, szinte bolondosan jókedvű
arccal fogta a lift zsinórját, hogy mindjárt észrevettem: valami
mondanivalója volna, ami kikívánkozik belőle. Akkor voltak ugyanis a
mozgósítás első napjai, – a nagy világdráma bevezetői.
– No, mi ujság? – kérdeztem tőle.
– Az az ujság, – felelte ő vidám mohósággal, – hogy berukkolt a kis
fodrászsegéd.
– Miféle fodrász?
– Aki itt volt szemben, a fodrászműhelyben. De kérem, milyen furi
katonaruhában! Olyan kicsi, mint a cinkatona; halálra neveti magát az
ember láttára.
És nevetett a szeme, a szája meg az egész karcsú teste.
… Néhány nap múltán, hogy ismét fölszállított a liften, ő maga kezdte,
megint kicsorduló, de kissé izgatott jókedvvel, míg szeme furcsán
sziporkázott.
– Van már megint ujság.
– Mi?
– Elment a kis fodrász.
– A háborúba?
– Oda. Láttam, mikor mentek. Ő volt a legkisebb az egész ezredben, de
neki volt a leghosszabb pántlikája és a legtöbb virág a sipkáján. És
hogy fújta a nótát! Pedig alig látszott ki a többi közül… Nevetett
mindenki a Rákóczi-úton, aki látta.
A liftesleány is sokat mulathatott ott a Rákóczi-úton, a háborúba vonuló
babszemjankó-vitézen, mert most is nevetett a szeme, a szája és szinte
belerázkódott a jókedvbe a karcsú teste.
… Nemrég nagyon csöndesen, szótlanul fogta a liftesleány a zsinórt,
mikor fölfelé siklott velünk a lift. Komoly volt és mélázó.
– Mi ujság? – kérdeztem szokás szerint.
– Az az ujság, – felelte ő halkan, – hogy elesett a kis fodrász.
– Csak nem?
– Beszéltem a káplárjával, akit most hoztak föl sebesülten. Golyó ment
át rajta, – vége volt. Olyan kicsi volt, olyan kicsi… és mégis eltalálta
a golyó…
Elfordult és kinézett a liftajtó ablakán a futamló lépcsőfokokra. Nem
láttam az arcát, nem hallottam egyetlen hangját, mégis tudtam, hogy sír
a szeme, a torka és az egész karcsú teste.

MODERN KÉNYELEM.
A háború még a jó Isten tudja, meddig fog eltartani; de egy nagyhatalom
már döntő csatát veszített: a házbér-pilóták érdekcsoportja. Az
építkezés nagyon vékonyan folyik Budapesten; de a háborús idő hidege
összezsugorította e milliós város élő testét. Sokkal kisebb helyen
elfér, tehát több helyet és helyiséget hagy üresen, mint azelőtt. Ezt a
statisztikánál hamarább hirdetik a budapesti kapuk. Évek sora óta
gőgösek és zárkózottak voltak ezek a kapuk, hasztalan bámult rájuk sóvár
szemmel, nem a borjú, hanem a teve is: a szegény budapesti lakáskereső
partáj, a századik se állt vele szóba egy biztató cédula erejéig. Most
aztán szemmelláthatólag megváltozott a helyzet. A kapuk beszédesebbek,
barátságosabbak, csevegőbbek lettek. Van cédula rajtuk bőségesen és a
cédulákon a rábeszélő készségnek meleg igyekezete. A gipsszel, csempével
telepompázott új palota a modern kényelem és higiéne minden kéjével és
varázsával csalogat. Neki még könnyű, mert gazdagon föl van szerelve. De
mit tegyen a szegény régi ház, amely nem adhat se központi fűtést, se
automata-geysert, se porcellán fürdőmedencét? Itt bizony a házmesteri
találékonyság fejlettebb egyéni művészetére van szükség. És a szükség
fejlesztőerejének igazán megható produktuma az a cédula, amely a
Józsefváros egy mellékutcájában, egy terpedt földszintes sárga ház ódon
kapuján izgatja a lakáskereső polgárok szívét a következőképpen:
Ezen Házban egy utcaji zobakonyhás lakás Speijzzal, vizvezetékkel és az
ejropai világháboru térképével November 1. kiadó.
A lift is modern kényelmi berendezés, a villamos kályha nemkülönben. De
ennél modernebb már igazán semmi se lehet.

A HADIANYÓS.
Ilyent is termett már a meglepetésekben nem fukar világháború. Az eset a
következő:
Mindjárt a mozgósítás után levelet kapott a közös hadügyminisztérium,
amelyben körülbelül ez volt olvasható: „Kérem a behívásomat, mert a
harctérre akarok menni, hogy a hazáért harcoljak.“ Egy ügyvéd neve volt
aláírva.
Nemsokára rá az ügyvédet csakugyan behívták s miután szolgálatra
alkalmasnak találták, külön meg is dicsérték, hogy oly hazafias sorokkal
kérte besorozását. Az ügyvéd nagyot nézett s mikor fölmutatták neki
levelét, rögtön megismerte az írást: elvált feleségének anyja volt a
szerző.
Pör lett belőle, még pedig hatóság félrevezetése címén. A bíró a pör
folyamán megkérdezte az ügyvéd ex-anyósát, hogy személyes gyűlölet, vagy
talán más valami ok bírta-e a hamis levél megírására?
– Szó sincs róla! – válaszolt az ex-anyós. – De hát mért ne szolgáljon
éppen ő? Ha berukkol, legalább valami haszna lesz belőle az államnak.
Valamit én is akartam tenni ezekben a nehéz időkben az ország érdekében.
Fölmentették.

A BETEG.
Volt Pancsován egy beteg asszony. Szép, fiatal, elkényeztetett, de olyan
beteg, hogy maga sem tudta megmondani a baját. Ahány doktor volt, az
mind megvizsgálta, kereste a baj okát.
Közben a baj annyira súlyosodott, hogy a beteg már föl sem tudott kelni
az ágyból.
Két egész hét telt el így. Enni sem akart, erővel préseltek bele néha
egy kanál levest, lefogyott, az arca megnyúlt.
– Alighanem lábidegsorvadás lesz! – vélte egyik orvos és a szép asszony
kapva-kapott a szón.
– Lábidegsorvadás, bizonyára az. Nem is érzem, hogy lábam van.
Azután elkövetkezett a nevezetes pancsovai ijedelem. Átröpült a városba
néhány rossz ágyúgolyó s a nyúlszívűek holtra váltak rémületükben.
Az első ágyúszóra pedig a bájos beteg úgy ugrott ki az ágyból, mintha –
ágyúból lőtték volna ki. Villámgyorsan kapkodta magára a legszebbik
ruháját, még a fűzőről is elfeledkezett s úgy futott gyönge, sorvadásos
lábával, hogy meg sem állt a vasuti állomásig.
A betegségről azóta ő maga hallani sem akar.

BABUKA AZ OROSZOK ELLEN.
_A kis Marci:_ Mit csináljunk, Babuka, ha jönnek az oroszok?
_Babuka:_ Megmondjuk a házmesternek, hogy ne hozza föl őket a liften.

A SZEGÉNY ASSZONY AJÁNDÉKA.
Az egyik komárommegyei jótékony egyesület megbizottai kiszállottak egy
kis magyar faluban, hogy a sebesülteknek párnát, a harcolóknak meleg
ruhát gyüjtsenek. Mindenki adott valamit, ha mást nem, egy csíkos
párnát. Mikor összeszedték az adományokat, odaállt a bizottság elé a
falu legszegényebb asszonya:
– Tekintetes uraim, én most nem adhatok semmit, de ha egy hét múlva erre
járnak, nekem is lenne egy párnára való tollam.
– Ugyan honnan venné azt maga, Csordásné lelkem? – sápítozott a falu
szája.
– Ne törődjön maga azzal, – mondta az öregasszony.
Mikor egy hét múlva arra járt a bizottság, – megvolt a párnára való
toll.
A csoda úgy történt, hogy a koldusasszony kora hajnalokban kiment az
őszi tarlókra és késő estig szedegette a finom pihét, amit a falusi
libák elhullajtottak.
Mindegyik pihéért külön kellett lehajolni agg derekával, – van-e ennél
szebb párna a világon?

EGY NYUGODALMAS LÉLEK.
A P. Ll. egyik legutóbbi számában olvassuk a következő hirdetést:
„Jó viszonyok közt élő 50 éves férfi, magyar és német levelező,
mérlegképes, unalomból a nap néhány órájára foglalkozást keres. Levelek
„Budapesti“ álnév alatt a kiadóba kéretnek.“
Boldog ember! Vajjon mit csinált a világháború kitörése előtt, hogy nem
únta magát, és mit fog csinálni, ha a békét megkötik? Egész Európa
lángban ég, ember az embert, népfaj a népfajt mészárolja, a
világtörténelem színpadán a legizgatóbb színdarab játszódik, amelyet
valaha írtak és a derék „Budapesti“ unja magát. Vajjon mit csinált
volna, ha olyan malőrje van, hogy véletlenül Attila vagy Napoleon alatt
születik? Mert mi volt Attila és mi volt Napoleon kora a maihoz? Hogy
mit? A „Budapesti“ úr nyilván elaludt volna unalmában a catalauni síkon
és patienceot rakott volna ki a Berezina utolsó hídján.
Még akadnak romlatlan kedélyek a világon!

A LEGSZEBB ARANY-ADOMÁNY.
Aranyékszerek egész folyama özönlik azokba a nagy faperselyekbe, amelybe
az önkéntes adományokat gyűjtik. Az ország szíve megmozdult és áldoz a
haza oltárára. Minden ajándék értékes, de a legszebb arany-adományt
mégis csak egy kis vidéki tanítónő küldte. A Gyorssegély-Auguszta-Alap
„Aranyat vasért“ vidéki osztálya csomagot kapott.
– Egyebem nincs – írja a nagylelkű adakozó – legdrágább ékességemet
küldöm, tessék értékesíteni a haza javára.
Fölbontották a csomagot, amelyből egy gyönyörü dús, aranyszőke hajfonat
hullott ki. Ez a legszebb aranyküldemény, amelynek tulajdonosa szerényen
így nevezi magát:
„Egy határszéli község tanítónője.“
… Egyebe nem volt, csak fejének arany-éke. Azt áldozta hát föl a
névtelen, szürke kis tanítónő.
[Illustration: A hadikölcsön. Előkerülnek a takarékbetétek]

A HADIZSÁKMÁNY.
Orosz ágyúkat állítottak föl a parlament előtt: hadd lássanak a
budapestiek is hadizsákmányt. Amint a városon végigzörögtek az ágyúk,
sok nézőjük akadt. Egy kis iskolásfiú odaszól a társának:
– Te, Pista, az lesz csak a szép dolog, ha az elfoglalt várakat is végig
fogják húzni az utcákon.

A VESZÉLYES HELY.
Egy pesti kávéházban nagy hangon mesélte egy csernovici menekült, hogy
az oroszok milyen emberileg bánnak mindenkivel. Kérdi tőle valaki, hát
akkor miért jött el onnan?
– Ez más, – feleli – velem valami történt. Egy részeg kozák az utcán
egyszerűen elvette az órámat a zsebemből. Följelentettem a parancsnoknál
és szememláttára lőtték agyon a kozákot.
– Na ha ilyen elégtételt kapott, miért jött el?
– Ahol ilyen kicsiségért főbe lövik az embert, ott én nem maradok!

A MENYASSZONY.
A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint
a legremekebb tollú regényíró.
Egy aradi lány, aki három hónapja, hogy elbúcsúzott hadbavonult
vőlegényétől, nemrégiben levelet kapott tőle egy másik vidéki városból.
A levélben az állt, hogy „könnyű sebbel“ itt fekszik egy kórházban.
A menyasszony rögtön vonatra ült édesanyjával együtt és meglátogatta a
vőlegényét.
Fájdalmas viszontlátás volt. Kiderült, hogy a „könnyű seb“ – a bal kar
elvesztését jelentette.
A menyasszony, aki anyjával együtt egy hotelben szállt meg, másnap kora
reggel már újabb levelet kapott a vőlegényétől. Azt írta benne: úgy
érzi, meg kell vallania mindent, mert valamit még elhallgatott. Nemcsak
a bal karját, de a bal lábát is elveszítette. És most, miután már
menyasszonyát viszontláthatta, még pedig viruló szépségében, nem tud
beletörődni abba a gondolatba, hogy a lány egészséges életét, szép
jövőjét az ő bénaságához láncolja egy egész emberéleten át, hát inkább
visszaadja neki adott szavát, amellyel még akkor ajándékozta meg, amikor
ép és egészséges volt.
Igy szólt a levél.
És két óra múlva a leány ismét ott állt a sebesült ágyánál. De nem
egyedül. Vele volt az anyja és az – anyakönyvvezető is. Keresztülvitte,
hogy dispenzációval azonnal megeskessék azzal a férfival, aki hősi
csatákban annyit áldozott a hazáért.
… A szerelmi hűség mégsem üres szólásforma.

AZ INHALÁLÓ-GÉP.
Babika látogatóban van a keresztapjánál, aki egypár nap óta a
polgárőrség tisztje, Babika fölfedez a lakásban egy inhaláló-gépet,
amellyel keresztapa a katarusát szokta gyógyítani. A kis leány
figyelmesen nézi a masinát. Végül megszólal:
– Keresztapa, mit szoktál ezzel lőni?

EGY SZEGÉNY PARASZTASSZONY
meglátogatja a katonai kórházban az urát, aki golyót kapott az orrába,
de már jól van és csöndesen pipázik az ágyban.
– Aztán miért sír kend ilyen keservesen? – kérdezik tőle a schwesterek.
– Hiszen jövő héten már elhagyhatja az ura a kórházat.
– Hej, ha csak addig volna az! – feleli az asszony. – Tavaly a biai
búcsún az uram összemarakodott a legényekkel és betörték az orrát. Aztán
a vármegye két hétre elzárta. Mennyit kap majd most, amikor az egész
orrát elvitték. Hej! csak nagy nyüg az, ha az embernek veszekedős
természetű ember az ura!

AZ OROSZ FOGORVOSOK.
Minden pang, minden rosszúl megy, a fogát is kevesebb ember reparáltatja
mostanában. Erről beszélgetnek a kávéházban, a fogorvosok asztalánál.
Valaki megsokalja a panaszokat és közbeszól:
– Elvégre, nem mehet mindig egyformán. Most az orosz kollégákon van a
sor. Nekik nagyszerűen megy!
– Ugyan miért?
– Hát nem hallottátok, hogy nyolcezer orosz hagyta ott a fogát az uzsoki
szorosban?

GYEREKEK HÁBORÚJA.
A gyerekek a Tisza Kálmán-téren háborút játszanak. A háborúhoz kell
magyar csapat és kell ellenség. Tizen vállalkoznak arra, hogy oroszok
lesznek, de a másik táborban még mindig tizenkét fiú áll. Még egy
oroszra van szükség, hogy a csata megkezdődhessék. Senki sem jelentkezik
tizenegyediknek. Erre megszólal a magyar táborból egy fiú:
– Samu, te orosz leszel. Hiszen ma is hazaküldtek az iskolából, mert nem
mosakodtál.

A VITÉZSÉGI ÉREM.
A bibliából magyaráz a hitoktató pap az iskolában. Dávid és Góliáth
harcát mondja el a nebulóknak, akik ragyogó szemmel, lélekzetüket
visszafojtva hallgatják, hogy a kis Dávid mint ölte meg az óriás
Góliáthot.
De akkor egyszerre csak fölugrik az egyik gyerek és azt kérdi:
– Tiszteletes úr kérem, ugy-e Dávid is megkapta a vitézségi érmet?