A nagy háboru anekdotakincse - 1

A Nagy Háboru Anekdotakincse
Összeállította és előszóval ellátta
Nagy Endre
Budapest, 1915 Singer és Wolfner kiadása
Minden jogot fenntartunk
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA – 12374


ELŐSZÓ
A háború humora! Hát van ilyen is? Ahol az ember a maga akaratával olyan
fáradságokon vergődik át, amelyekben a ló és igás ökör tüdővérzéssel
roskad össze; ahol a nélkülözésnek és szenvedésnek poharát mindig utolsó
csöppig kell kiinni; ahol a halál nem lábujjhegyen jár, hanem bömbölve,
durrogva, puffanva csapkod a fülünk körül: hát van ott humor is?
Persze hogy van. Az ember a legcsodálatosabb állat Isten valamennyi
állatja között. Mindenütt megél és mindenhez hozzá alkalmazkodik a
természete. Ha a túrista a Vezuv kráteréhez közeledik, elnyomja az az
áhítat, amit csak a félelmetes emberfölötti erők bírnak fölébreszteni a
lélekben. Érzi a pokol rettenetes tüzét, érzi, hogy a szörnyű
megsemmisülés ott forr, kavarog, rotyog a talpa alatt, a titokzatos
katlanban.
De a Vezuv krátere mellett nemcsak túristák vannak, hanem békés ottlakók
is. Ott kapaszkodnak falvaik az égő hegy oldalán. Ott születtek, ott
nevelkedtek és bizonyára ott is akarnak meghalni a szelíd öregség
napjaiban. Ott is vannak gyermekek, akik kacagva hancúroznak, a legények
ott is csintalankodnak a piruló hajadonokkal és az öregek ott is
mosolygós fejcsóválással nézik a fiatal nép bolondságait.
A háborúhoz is hozzászokik az ember, mint a Vezuv kráteréhez. Hiszen
béke-időben is borzasztó volna elgondolni, hogy mindenki, aki az utcán
sétál, a jégen korcsolyázik, a kávéházban sakkozik, – az mind meg fog
halni egyszer. De az a szerencse benne, hogy nem gondol rá az ember. A
háborúban egy kicsit megrövidülnek a terminusok, de itt is épp ily
kevéssé gondol rá az ember. Ha sokat kell a szabad ég alatt, a hóban
hálni, akkor ünnepi gyönyörűséggé válik egy ölnyi széna, amelyre néhanap
ráfekhetik az ember. Olyankor ez a széna van legalább is olyan jó, mint
egy elsőrendü szálloda matrácos ágya.
Hiszen ez a háború a népek háborúja. Aki ma zordon csatár, az tegnap még
szelíd biztosítási hivatalnok volt, aki a kávéházban idegesen
fölfortyant:
– El kell itt pusztúlni, olyan cúg van! Direkt meg akarják ölni az
embert!
Ma bezzeg nem panaszkodik a cúg ellen, pedig a Kárpátok szorosain direkt
Szibériából érkezik a fagyos légvonat. Nem panaszkodik, hanem ha sikerül
egy szikla déli oldalához lapulnia, elégedetten dörzsöli a kezét:
– Egész Riviéra! Itt aztán pompás!
Ha a háborúban nagyobbak a szenvedések, viszont az örömök is nagyobbak.
Sőt az igazi ős örömök csak itt vannak. A békében leszokott az ember
róla, hogy az élet ősi, állati gyönyörűségeit élvezze. Képzelt
értékekkel bizgatja magát, képzelt bánatokkal keseríti el oktalanul az
életét. Hogy mi az: egy jó alvás, egy jó falat, egy jó korty egy csöndes
patak partján, – ezt a háborúban tanulja meg az ember. Itt kedveli meg a
sör-bor helyett a forrás kristály vízét, amely a sziklából kitör és a
nevetése, amely néha meggyötört lelkéből fakad, olyan tiszta, mint ez a
forrásvíz…
_Nagy Endre._


Amikor még nem dörögtek az ágyúk…

AZ ÚJ HÁRMASSZÖVETSÉG.
A mozgósítás elrendelése után a budapesti utcát csak egy kérdés
érdekelte: mi lesz Olaszországgal? Akkoriban néhány barátságos tüntetést
is rendeztek az olasz főkonzulátus ablakai alatt, a budapesti fórumon
pedig, értsd: a kávéház előtt, tüntető egyetértésben lobogott három
zászló: a magyar, a német és az olasz.
Olaszország azonban nem váltotta be a reményeket, amelyeket a budapesti
utca a régi hármasszövetséghez fűzött. Budapest nem ijedt meg, még csak
zavarba sem jött, hanem úgy segített magán, hogy tegnapról-mára
megalkotta az új hármasszövetséget. Ennek tagjai: Magyarország,
Németország és – Ausztria. A megbízhatatlan Olaszország helyét
elfoglalta a megbízható Ausztria. És mind az a gyöngédség, amit Itália
számára tartogatott Budapest, most Ausztriának jut ki. A közönség élteti
a hű szövetségest és megtapsolja himnuszát. Ausztria pedig hálásnak
mutatkozik a magyar rokonszenvért, Bécsben a Rákóczi-marsot huzatják és
osztrák dragonyosok meg jágerek magyar kokárdát tűznek a vállukra. A
magyar fórumon pedig tüntető egyetértésben lobognak az új
hármasszövetség zászlói: a pirosfehérzöld, a feketefehérpiros és a
feketesárga.

HOGYAN MEGY A MAGYAR NÉP A HÁBORÚBA?
A villámos a Rákóczi-úton halad. Az egyik ülésszakaszban öten ülnek: két
tartalékos, közös hadseregbeli csukaszürke uniformisban és két asszony
és egy pörgekalapos fiúcska, talán két esztendős. A fiatalabbik
tartalékossal szemben ül a menyecskéje, csinos, fiatal asszony s az
egész úton fogja az ura kezét. Az idősebbik tartalékos harcsabajszu,
öreg vitéz, bizonyosan már az utolsó rezervista esztendejét gázolta,
hogy megharsantak a háborúba hivó trombiták. Ennek a térdén ül a
barnaképü, pufók gyerek, aki igen büszkén lobogtat a kezében egy
nemzetiszínű papirzászlócskát, melyen ez a fölírás rivalg: „Éljen a
háború!“
Csöndesen beszélgetnek. Illetőleg csak a harcsabajuszu beszél a
feleségével, a fiatal pár szótlanul melengeti egymáson a tenyerét.
– A sarlót vidd vissza az Évinek.
– Már visszavittem.
Hallgatás.
– A Jóska is berukkolt már? – kérdi az asszony.
– Be. És ugyancsak hejjehujázott az úton.
Ezen mind a négy elmosolyodik. Az a bizonyos Jóska afféle népszerű alak
lehet.
– Gyorson utazott, első osztályon, – teszi hozzá a nagybajszu.
– Hát szabad azon?
– A kondoktor le akarta szállítani, hogy aszongya, a rezorvista a
személyen megyen, a harmadik osztálon, várja meg azt. De a Jóska
nekiesett, elkezdte ölelgetni meg csókolgatni, édös atyának, kedves egy
testvérének tisztölte, – ezt már nem bírta el a konduktor, úgy
elszaladt, mintha kergetnék.
Kurtácskán, de jóízűen nevetnek. A gyerek megmozdul az apja ölében, mire
a vitéz nyájasan lenyujtja hozzá a rengeteg bajszát és megcsókolja. Ez
az egyetlen elérzékenyülés, amit a kis társaság megenged magának. Meg
hogy a fiatalabbik házaspár keze olyan makacsul összetapad.
– Mikor indultok? – kérdi az asszony.
– Hatkor. A keletiről.
Most négy óra. Ezeknek hát már alig van idejük az együttlételre és
előttük szürkél a köd, mely az embereket elnyeli. A köd, melyben most
eltünik egész Európa. És nincs egyetlen könnycsepp a szempillákon, csak
csöndes, mindennapi érdekü beszéd, futó mosoly, – és két összesimuló
kéz, meg egy csók olykor egy kicsattanóan pufók gyermekarcon.
… Igy megy a magyar nép a háborúba.

ÉLJEN II. VILMOS!
Elrendelték az általános mozgósítást. Megmozdult az egész ország.
Katonavonatok száguldoztak minden irányban és úton-útfélen lelkesítő
beszédek hangzottak el.
A Nemzeti Kaszinó ablakából Windischgrätz herceg beszélt a lelkes
tüntetőkhöz.
– Hí a haza, mindnyájunknak el kell menni, – végzi a rövid,
temperamentumos szónoklatot. – Éljen Első Ferenc József és Második
Vilmos!
Egy terézvárosi polgártárs, aki az utolsó szavakat a fölharsanó
éljenzésben inkább csak sejtette, mint hallotta, helyeslőleg bólogat rá:
– Ja, ja, was Recht ist, ist Recht! Der Vázsonyi Vilmos ist auch ein
braver Mann.

KETTŐTŐL NÉGYIG.
A világháború elején sok rendkívüli dolog történt, de aztán megszokták
az emberek.
Megszokták a hadüzeneteket is.
Egy héten két-három-négy hadüzenet. Más időkben egy is éppen elég volt,
hogy világszenzáció legyen.
Most már megszokták a hadüzenetek halmozódását is.
Annyira megszokták, hogy humorizálnak rajta. A legjobb ötletük a
berlinieknek támadt. Azt mondták: Ki kell függeszteni a külügyi hivatal
portájára egy táblát s azon ez álljon:
Hadüzenetek naponkint csak 2-től 4-ig fogadtatnak el.

AZ OSZTÁLYFŐNÖK ÚR LEVELE.
A szabadkai főgimnázium egyik tanára levelet adott föl a főgimnázium
nyolcadik osztályának a címére. A levél tartalma a következő:
Kedves fiuk!
Erről a girbe-gurba utu, hegyes-völgyes országról, Tuzla mellől, a
Szerbiába masírozás előtt üdvözöllek benneteket. Remélem, aki 18 éves,
erős, egészséges: az beállt önként. Most nem a tinta, a szám, meg a
klasszikusok, hanem a haza a fő. Gyerekek! Gyertek utánunk, öregek után!
Szeretettel üdvözöl
_Osztályfőnökötök_.
Ehhez a kis levélhez nem kell kommentár.

KÉT SZATYMAZI ASSZONYRÓL.
Olyan ez a történet, mint amikor a pusztaság viharos, fekete
éjszakájában két röpülő galamb fehér szárnya villan meg a tévedt
karavánok előtt. Szatymazról, Szeged kedves nyaralóhelyéről, elindultak
fölrakodva elemózsiákkal Békéscsabára, hogy az ott veszteglő urukat
fölkeresik. Férjuraimékat a szerbiánusoktól az orosz-galiciai határra
akarták vinni, hogy ott is tanuságot tegyenek a magyarok istenének
haragos erejéről. Vesztegeltek egy darabig az emberek Békéscsabán,
amikor egy lilapárás szeptemberi reggelen, mintha csak a földből bukkant
volna elő két angyal, megjelenik ezer csókkal, öleléssel, könnyező
arccal a két szatymazi asszony. De a csókok, a kérdések után azt mondta
a két asszony, no, embörök, ilyen gyürötten csak nem möntök muszkát
pusztítani. Hadd lássa az ebadta muszka, hogy tiszta embör a magyar
embör. A két férj ugyanis nagy vizeket, mély sarakat gázolt, bizony
olyan piszkos, szennyes volt, mintha a pokol fenekéről kullogott volna
el. Szereztek teknőt, szappant, üstöt, hogy hozzálátnak mosni. Igen ám,
csakhogy a bajtársak fehérnemüje nem kevésbbé mocskos és szennyes volt.
Fogta-kapta magát a két szatymazi asszony és harminc katonára két álló
napig és két éjszaka mosott, vasalt. Már ha tisztába töszik a férjüket,
a bajtársaikat is kitakaríjják, ugyis egy munkába esik. Csak magyaros
barátságból tették. Még köszönő szót se fogadtak el a harminc katonától,
csak néhány szál virágot… Mikor a harminc katona a vonatra ült, a
fehérruhája olyan tiszta volt mindegyiknek, mint a patyolat.

A BOSNYÁK.
A keleti pályaudvar előtt, ahol a különféle utcai árusok szoktak
táborozni, egy kövér asszony ült egy kőkorlát szélén. A fején egymás
hegyében egy csomó fez tornyosult, a nyakában egész kirakat lógott apró
csecsebecsékből, a kezében pipaszárak és botok. A mellére pedig ez a
cédula volt tűzve:
_Klein S. N._
bosnyák
Bevonulás miatt
neje helyettesíti.

A TRÓNÖRÖKÖS.
A háború szele még nem jutott el akkortájt az ország minden zúgába.
Vannak falvak, ahová csak nagyritkán jár a posta és ahol már csak azért
se olvas mindenki ujságot, – mert – nem tud olvasni.
Egy alföldi városkába öreg magyar iparkodik befelé – szamárháton. A
csacsin a szőrével kifelé fordított suba, a subán az öreg s széles
vállán keresztbe a hosszú kampós bot: a juhászi hivatal jelvénye.
Csendesen kaptat befelé a városba az országúton. Amint beljebb ér, egyre
több daloló bakagyerek jön vele szemközt, összeölelkezve, fényesen
kiadjusztálva, vadonatúj csukaszürkében.
Az öregnek föltünik a dolog. Odaszól az egyik bakának:
– Hujja te, mit csatorásztok úgy? Nincs még október elseje.
A baka kihuzza magát, aztán félvállról szól oda:
– Kigyelmed is korán keet fő, hogy olyan jó tuggya. Menünk a rácokra.
– Affenét, – mordul föl az öreg – csak tán nem háborúba?
– De hogy éppen oda!
– Oztán hát mié, te? – érdeklődik tovább a magyar, akihez nyilvánvalóan
nem ért még el a pusztára a háború szele.
– Mer azok a rusnya paprikacsinyálók megölték a mi fölséges
trónörökösünket, – mondja elkeseredetten a baka.
A szeme szinte villámlik közbe.
Az öreg juhász meghökken. Megállítja a szamarat. Aztán megemeli
csendesen a fejében a zsíros kalapot s szívet fájdító nehéz sóhajtással,
szomorúan mormolja maga elé:
– Szögén, szögén – Rudolf…

„TÚLÓRÁZÁS.“
Berlin egyik pályaudvarán történt. Még a háború elején.
Rezervistákat vaggoniroztak be éppen, amikor a pályaudvaron elterjedt a
híre, hogy Anglia is megüzente a háborút.
– Nem rossz, – mondta az egyik rezervista, aki polgári életében iparos
egy nagy gyárban. – Legalább „túlórázhatunk!“

HÁBORÚ ÉS ÜZLETI ÉLELMESSÉG.
Vannak pestiek, akik még a háborús hangulatból is hasznot akarnak húzni:
a legkülönösebb ötletekkel adóztatnák meg a harcias lelkesedést. De ezek
között akadt egy, amely nemcsak élelmességre, hanem éles pszichológiára
is vall.
Az egyik budapesti, városligeti mulatóhely igazgatójához beállít egy
élelmes uriember és sugárzó arccal mondja:
– Egy nagyszerű ideám van! Azt hiszem, sok pénzt fogunk keresni rajta.
Mostanában gyanús minden idea, amellyel „sok pénzt lehet keresni“, tehát
az igazgató fanyarul kérdezte:
– Mi az az idea.
– Fölállítok három új pofozógépet. Az egyik lesz Petár király, a másik
lesz Pasics, a harmadik pedig Gyorgye herceg. Petárnak egy pofon húsz
fillér, Pasicsnak tíz fillér, Gyorgyenak pedig három pofon tíz fillér.
Én azt hiszem, hogy nem akad majd egy itthonmaradt sem, aki naponta
egynéhány pofont el ne helyezne.
Az igazgató nem fogadta el az ajánlatot. És igaza is van. Ezek a
pofozógépek igazán fölöslegesek volnának. A pofozást most elvégzi derék
hadseregünk ott a színhelyen, Szerbiában.
[Illustration: Bekvártélyozás a fővárosi iskolában.]

BABA A KATONÁK KÖZÖTT.
Kis csapat gyalogos katona érkezett meg a nyugoti pályaudvaron.
Kecskeméti tartalékosok és népfölkelők voltak. A pályaudvar előtt
rendekben fölállottak és egy főhadnagy vezényszavára keményen
elindultak. A csapat mellett jobbról is, balról is, mint
pillangószárnyak lebegtek a kecskeméti asszonyok fejkendői és szoknyái.
Ezek az asszonyok elkísérték férjeiket, hogy amíg csak lehetséges,
láthassák őket. Némelyik még a gyermekét is magával hozta és így
lépdeltek a katonák mellett.
Már a Teréz-körúton masiroztak, amikor hirtelen gyermeksírás ütötte meg
a vezető főhadnagy fülét. Idegesen hátra fordult, hogy megnézze, mi
történt. Egy asszony, aki katona-férje oldalán ment, kis babáját
tartotta karjai között. Ez a baba ordított torkaszakadtából.
A főhadnagy azt gondolta, hogy csak átmeneti incidensről van szó és
ezért közömbösen haladt tovább. A csecsemő azonban nem hederített a
szolgálati szabályzatnak arra a szakaszára, hogy az utcán menetelő
csapatnak méltóságteljes magatartást kell tanusítani – bőgött, ahogy a
torkán kifért.
Az édesanyja irulva-pirulva csitítgatta:
– Nem szégyenled magad, kis haszontalan, az utcán sírni? Hiszen katona
az apád, te meg ilyen sírógörcs vagy… Pfuj…
Az apja is haragos pillantásokat vetett a pólyában lévő csöppségre,
egyszer-kétszer még a bajuszát is megpödörte mérgesen s úgy tett, mintha
mondani akart volna valamit.
A járókelők észrevették a furcsa jelenetet és utána bámészkodtak.
– Nini – mondták – síró baba a glédában!
Sokan a különös trupp nyomába szegődtek, hogy tovább élvezhessék a nem
mindennapi látványosságot. A főhadnagy kényelmetlenül kezdte magát
érezni. Ilyen kompániát ő még nem vezetett; ha valamelyik morózus
följebbvalója meglátja, még kellemetlensége is lehet belőle. De viszont
az asszonyt nem parancsolhatja el onnan – hiszen az kegyetlenség lenne!
Néhány percnyi gondolkodás után megállította a csapatot és azután
odalépett az anyához.
– Mi a baja ennek a gyereknek, miért sír? – kérdezte tőle.
– Éhes az istenadta! – felelte a menyecske szepegve.
– Éhes?
A főhadnagy megint gondolkozott pár pillanatig és aztán így szólott:
– Nézze, ott van egy tejcsarnok! Menjen oda be, itt van egy korona,
vásároljon tejet és azután itassa meg a gyerekét!
Az asszony némi habozás után teljesítette a parancsot. Míg a baba nagy
kortyokban mohón nyelte a tejet, azalatt a kecskeméti bakák a körut
közepén állottak. S ott állottak mindaddig, míg csak jól nem lakott és a
mamája karján be nem állott a sorba. Mikor a helyén volt, a főhadnagy
megvillogtatta a kardját és kemény hangon vezényelte az indulást.
A csapat elindult és a csecsemő nyugodtan pihent az anyja karján.

ÖNKÉNTES HŐSÖK.
Mindenki katona akar lenni: a félvilág ellenünk fordult, hát szükség van
minden épkézláb emberre! Ezt érezte mindenki, aki önként jelentkezett a
zászlók alatt. Aki beteg, eltitkolja és kétségbe van esve, ha
visszaküldik. Például a délvidéken egy erősen őszülő bunyevác
jelentkezett a bizottság előtt. Jobb kezét zsebredugva állt a
katonatiszt elé:
– Kérem, én ugyan már ötven éves vagyok, de azért szeretnék berukkolni.
Vagyok én azért még olyan erős, mint egy negyven éves.
A katonatiszt szigorúan rászólott:
– Hát ha katona akar lenni, akkor tudnia kell, hogy nem illik
zsebredugott kézzel állani a bizottság előtt. Vegye ki a kezét a
zsebéből.
Az ember elvörösödött és kétségbeesett zavarral hebegte:
– Tessék elhinni, hogy nem tartok én bombát a zsebemben…
– Azt elhiszem, de azért vegye csak ki a kezét.
Az ember végre is kihúzta a kezét a zsebéből és akkor látta csak a
bizottság, hogy a kezén… egy ujj van csak.
Szegény ember majdnem sírva mentegetőzött:
– A cséplőgép vágta le… De el tudom én sütni a puskát egy ujjal is!
… Igy születnek a hősök, a névtelen hősök.

A SÜKET UJONC.
Egy ezredorvos mesélte el: Egy nagyothalló, harisnyás atyafi minden áron
be akart jutni a katonasághoz, hogy ő is kivegye a részét a hazafias
munkából. Félt azonban, hogy az ezredorvos rájön a süketségére, és azért
tanácsot kért a jegyzőtől, hogy lehetne túljárni a doktor eszén.
– No, ez egyszerű dolog – ordít a jegyző az atyafi fülébe. – A
sorozásnál sok szokott lenni a szimuláns, aki azt mondja, hogy süket.
Ilyenkor az ezredorvos bólint a fejével, aztán ledob egy ezüst forintot
a padlóra. Tiz szimuláns közűl kilenc lehajlik a forintért, mert hiszen
a vizitáló doktorral jó udvariasan bánni. De ha ez a csel nem sikerűl,
akkor az orvos így szól, még pedig olyan halkan, ahogy a szunyog zümmög:
– Na, látom, hogy maga csakugyan süket, – untauglich!
De erre már mindegyik így kiált föl:
– Hála az Istennek!
– Hát arra vigyázzon kend, komám, ha megvizitálják, – fejezi be az
oktatást a jegyző.
A harisnyás atyafi el is megy a sorozó-bizottságra. Az orvos megnézi,
megkopogtatja a mellét, aztán így szól:
– Nyújtsa ki a nyelvét!
A harisnyás atyafi sunyít, mert tudja, hogy most jön a forint, aztán
lehajlik a földre és így szól:
– Bizonyosan a szekrény alá gurult, ezredorvos úr. Arra hallottam
gurulni.
Az ezredorvos ránéz.
– Megbolondúlt maga – kiáltja mérgesen.
A harisnyás atyafi haptákba vágja magát és gondolván, hogy a doktor most
mást, mint az untauglichot nem mondhatja ki, így szól:
– Hála az Istennek! – harsogja a recept szerint, és boldogan masirozott
ki a szobából, mert most már biztos, hogy ő is katona.
Mert nem könnyű a harisnyás atyafinak túljárni az eszén!

A LEGROSSZABB ESET.
A szörnyűséges nagy melegben pihennek a katonák. Van köztük tüzér, baka,
huszár. A hőség elfojtja a szavukat, csak néha-néha ejtenek egy-egy
szótagot.
– Nagy baj az, – mondja a tüzér, – ha az embernek elfogy a pénze.
Rábólint a baka, meg a huszár, hogy igaza van. Kis idő mulva azonban
megszólal a baka, akinek a fejében motoszkált a legrosszabb dolog.
– Nagyobb dolog a’, ha valakit agyonlűnek. Az a legrosszabb.
De ezt már a huszár sem állhatja meg szó nélkül és foghegyről odaveti:
– No, már én ennél rosszabbat is tudok… Mert hátha kilüvik alólam a
lovat!

A HADILÁB.
Egy párisi élclap, a Rire, az itt lenyomatott rajzot közölte a francia
mozgósítás elején:
Alája nyomatta:
– Most már melyik az én hadilábam?
Élcnek készült, de szomorú való lett belőle. Kisült, hogy a francia
hadsereg csak félig kész. Hogy a piu-piu csak fél-bakancsot kap. Ezzel
azonban félgyőzelmet se lehet aratni.

A HÁBORÚS MENETREND IDEJÉN.
Egy vidéki pályaudvaron megkérdezi az utas a portást:
– Mondja, kérem, korábban megy most a pesti vonat?
– Igen, most korábban indul. Korábban később ment, de később majd ismét
korábban megy.
Fölösleges mondanunk, hogy az utas e fölvilágosítás után még kevesebbet
tudott, mint ezelőtt.

ÓLOMKATONÁK.
Az ólomkatonák! Egy időben csak az ólomkatonák voltak kedvesek a
gyermekeknek, a piros nadrágosak, a kék kabátosak, a huszárok, a
gyalogosok, a tüzérek, akik egy kis plé-ágyútalpra kötözött ágyút
vontattak.
Akik ma felnőttek, azoknak a gyermekkorát az ólomkatonák népesítették be
színes, izgató, furcsa álmokkal. Aztán pár évre csökkent az ólomkatona
népszerűsége. Építő-kövekkel, labdákkal, villamosvasutakkal, apró
aeroplánokkal játszottak az újabb kor gyermekei. Ma – úgy látszik, –
megint hatalmas vonzóerőre tesz szert az ólomkatona. A gyermekek azzal
szeretnek foglalkozni, amivel a „nagyok“. A német játékkereskedők, akik
mindig lélektani alapon dolgoztak, most egymás után gyártják a kis
ólomkatonákat, s egész századok és ezredek vannak már belőlük.
Eddig a mi gyermekeink „török-magyar“ háborút játszottak. Annyi idő
multán is ez a háború élt igazán a köztudatban. De most elévült. A török
hű szövetségesünk és az ólomkatonák ruháját át kell festeni: szerbre,
oroszra vagy franciára.

KATONA-NÓTÁK.
A katona-nóták is a háborús hangulatok zengő tükrei. És e nagy idők új
bakanótákat is szültek egyre-másra. Ime egy kis bokrétára való belőlük.
Ha ma élne Kriza János, bizonyos, hogy ezeket az égő pirosvirágú
bakanótákat is odakötné abba a gyönyörű csokorba, amelyet a
„Vadrózsák“-ban összegyűjtött.
Ferenc Jóska öreg már a csatára,
Rábízza a vitéz magyar bakára,
Meg is tesszük a királyunk kedvére,
Rácot tűzünk a szuronyunk hegyére.
Arra kérlek, jó Mannlicher-fegyverem,
Hogyha majd a rongyos rácot elverem.
Ne töltselek utószor meg hiába,
Vigyél golyót Petár király hasába.
Szomorúan híres, vad, kegyetlen hírű volt délvidéki szerbjeink egykori
dala, amely ezzel az ismeretes sorral kezdődik: Begaj… Szaladj, Pista! A
hatvanhat év előtt kelt riasztó nóta azonban már expiálódott. Új
csatadala van ma már a magyarországi szerbeknek is, amely a régi, most
hirtelen elfelejtett nóta dallamára szól és énekelik széltiben
szerbjeink s azzal rontott át a Drinán a hős 16-ik ezred szerb-horvát
legénysége. Azt mondja a nóta:
Begaj Gyorgye!
Szad idu madzsári,
Beszne bake
I torde huszári.
Magyarul:
Szaladj Gyorgye!
Magyar támad rátok,
Hős bakák és
Rettentő huszárok.
A szerb háborút tartja a magyar baka az igazi magyar háborúnak. Nem
csoda tehát, hogy az új népdalaiban is főleg erről dalol:
Háborúba járok lent Szerbiába,
Én vagyok a világ első bakája,
Ne sírj, ne sírj, Petár király, csuhaj recece,
Te leszel a főhadnagy úr puccere!
Petár király lányát is nótába szedték a bakák:
Puska ropog a csatában,
Ágyúk tüze lobban,
Én Istenem, jó Istenem,
Mikor leszek ottan?
Szerbiába ütjük majd fel
Tábori tanyánkat,
Petár király legszebb lánya
Mossa a ruhánkat.
A vidám mellett magyarosan mélabús nóta is termett:
Valahol egy kis faluban szomorúság járja,
Valahol egy barna lánynak könnyes a párnája.
Az ajkáról ima rebben, sóhajok gyors szárnyán,
Hogy ott lent a szerb határon
Puskagolyó ne találjon
Egy legényt ott, odakünt a vártán.
Ez a kis nóta is ott született azoknak a hosszú vonatoknak egyikén,
amelyekben a harctérre vitték hős fiainkat:
Galiciában, az orosz határon
Csata akar lenni,
El is mentek oda a vitézek
A hazát védeni.
Csillog a kard az oldalukon,
Én is oda, oda vágyom.
Elvesztettem a cibil életemet,
De azt nem sajnálom.
Komisz muszka egyre fenyegeti
A mi szép országunk.
Beletörik abba a bicskája,
Mert elibe állunk.
El nem hagyjuk a magyar zászlót
S ezt az édes szép országot,
Megsegíti magyarok Istene
A magyar bakákat.
Az „Édesanyám kiállott a kapuba…“ dallamára is új bakanóta született,
amely ott termett talán a délibábos Alföldön, valamelyik vígan
búcsúzkodó legény dalos lelkében:
Ferenc József nem mehet el a bálba,
Öreg ember, nem könnyű már a lába.
Sebaj, ha már nem bírja is a táncot,
A táncot, a táncot, –
Megforgatjuk helyette is a rácot!
Ferenc József levelet írt ma reggel,
Masérozni szeretne a sereggel.
Ne masérozz édes öreg királyunk,
Királyunk, királyunk, –
Te csak nézzed, amit majd mi csinálunk!
De nemcsak itthon teremnek a bakanóták.
A magyar huszárok, akik orosz földön jártak s résztvettek több diadalmas
csatában, szintén fölcsaptak nótacsinálónak a tábortüzek mellett. Muszka
földön is jókedvű, víg, dalos a huszár. Nemcsak nótázik, hanem maga is
csinál új dalokat, nótákat, harci indulókat.
Két ilyen új nóta akadt a kezünkbe. A versek két gyűrött papirra voltak
írva, az egyik rozoga tollal, a másik tompa ceruzával, már amilyen a
táborban akad, bizonytalan ortografiával, de hellyel-közzel kedves
ritmusérzékkel. A vonások naivak, ákom-bákomszerűek. Látszik, hogy aki
írta, inkább a kardot, mint a tollat szokta forgatni. Az egyik
huszárnóta így hangzik (eredeti helyesírással):
(_Felhívó szózat_, (a rohamra).
Ágyu dörgés szóllal, hiv fel a nagy harcra,
Rajta magyar fiúk, álni csatasorba.
Ne légyen közöttünk senki, ki gyávaságra gondol,
Az ellen ha jön, elölle megfusson.
Szent ügyért harcolunk, a tiszta igazságért,
Meg kell hogy némitsuk az ármány vétkes, rút fegyverét.
Évek hosszu során rakták aknáikat alánk,
Most kell hogy elvágjuk a vészes zsinórját.
Fel tehát vitézek, a kardokkal, fel a levegőbe,
Harsogjon a trombita, előre, előre!
A másik pedig egy hazavágyó, hazasíró nóta:
Édesanyám ne sirason engemet,
Azért hogy én háborúba elmegyek,
Kirájomat és a hazát megvédeni,
Szerbet, oroszt darabokra aprítni.
Édesanyám ne sirason engemet,
Magyar huszár nem érdemli aztat meg.
Fényesen ragyog a kard a kezembe,
De meg festem az elenség vérébe.
Édesanyám ne sirason engemet,
Ha a gojó tanálja a testemet,
Hisz akor is imádkozik szívem szám,
Hogy huszárnak nevelt engem az anyám.
Tinta pena azután meg papiros,
Magyar huszár orosz földön masiroz.
A kedvese küld neki egy levelet,
Szabadicsa a jó Isten ha lehet.
Még csak azt jegyezzük meg, hogy az első vers szerzője Zugsführer Bozi,
a másik vers pedig az első huszárezred negyedik századának második
szakaszában született. Két huszár írta: Kovács Vince és Varga.
Egy somogymegyei 44-es baka írta a következő bakanótát:
Ha elvisznek katonának,
Fölhúzom a bakkancsot,
Le se fekszök, ébren alszok,
Úgy várom a parancsot;
Kardot veszek a kezembe,
Neki vágok szilajon,
Egyet vágok, nagyot ütök,
Halált vágok a rácon.
Kerti Pista cugszfürer úr
Be is vonult Sabácba,
Ahogy ütött, ahogy vágott,
Rémület szállt a rácba.
Nyolcszáz rácot akasztottak
Két sorjába a fára,
A rác vérből ürítettek
Áldomást a királyra.
Kerti Pista nyalka fiú,
A háborút kiállta,
A cúg előtt tűzzel-vassal
A hatvágást csinálta.
Rác asszonynak, rác leánynak
Megáll rajta a szeme,
Kerti Pista köpött egyet:
– Ögyön mög a fittyfene!
A somogyi híres lányok
Kisirták a szemüket.
Kerti Pista háborúba
Vitte el a szivüket.
Ne sírjatok híres lányok,
Visszatér a babátok;
Kerti Pista, mög az Isten
Gondot viselt reátok!
Új poézis is született: a népfölkelő-költészet:

NÉPFÖLKELŐ DALA
Muszka zörög a határon,
Vót szeretőm kettő-három.
Hagy sírják ki a szemüket,
Kösse be más a fejüket,
Tillaárom!
Lövészárok, lövészárok!
Meleg zupát hjába várok,
Répát rágok a határon,
Eszembe jut kettő-három,
Tillaárom!
Legeltettem még a nyáron,
Tapicskolok vizen-sáron
Hun kődökig, hun hónaljig…
Fene nagy bummogás hallik,
Tillaárom!
Ki-kidugom a fejemet,
Neki dűttöm a mellyemet
Cement-zsákos fedezéknek,
Úgy sóhajtok föl az égnek,
Tillaárom!