A nagy háboru anekdotakincse - 4

– Nancyba. Harmadik osztály, – szól az egyik katona.
– Ejnye, de szerény vagy, – mondja a másik. – Nekem Párisba adjon
jegyet. Második osztály.
– Nekem is, nekem is!
– Csak oda, vagy oda és vissza? – kérdi a rögtönzött pénztáros
rettenetes komoly ábrázattal.
– Csak oda. Vissza majd különvonaton utazunk. Miniszteri kocsikban.
S a pénztáros erre kezdi osztogatni a jegyeket. Zöldeket, sárgákat, ki
milyet kért. A nagy menekülésben a francia vasútasok nem értek rá a
jegyeket magukkal vinni, ott maradtak ezrével a fiókokban. Jutott a
legtöbb katonának. S azok most csakugyan jogosan mennek Páris felé.
Megvan hozzá a jegyük.

A NÉMET PEZSGŐ.
Alighogy a németek bevonultak Rheimsbe, Budapesten máris – vicc
született meg erről.
Egy úr bemegy egy mulatóhelyre és szól a pincérnek:
– Kérek egy üveg német pezsgőt.
– Milyet? Kupfergold-ot?
– Dehogy… jó lesz nekem az az egész uj is… a rheimsi.

NÉMET ALAPOSSÁG.
Ez a kis történet jellemző és tanulságos példája a német pontosságnak,
alaposságnak és lelkiismeretességnek. Egy hageni előkelő úr fia Lüttich
alatt harcolt s ott is maradt helyőrségen. Az apja harmadnap táviratot
küldött a fiának, valami születésnapi üdvözletet. Mint német ember
szépen megolvassa a szavakat, megnézi a külföldi tarifát s lefizet annyi
tiz pfenniget, ahány szó a sürgönyben volt. S aztán nyugodtan elmegy
haza.
Másnap a posta pénzeslevelet kézbesít neki. A táviróhivatal visszaküldte
a lefizetett összeg felét.
Indokolás: minthogy Lüttich ez idő szerint Németországhoz tartozik, a
táviratokért csak a belföldi díjszabás fizetendő.

ANGYALOK.
A háború zaja eljutott a gyerekszobába is. A mai gyerek háborús híreket
akar és a szerető anyák mese helyett az ujsághíreket olvassák föl a
gyerekeknek.
– „A németek – olvassa egy pesti anya a kis fiának – megverték a
franciák balszárnyát.“
– Mamuskám, – kérdi az öt éves Ernő, – hát a franciák angyalok?
– Nem, fiacskám, sőt ellenkezőleg, – feleli csodálkozva az anyja.
– De hiszen azt mondtad, hogy a németek a szárnyukat verték meg a
franciáknak!

IGAZI OROSZ CIGARETTA.
A porosz tiszt cigarettát kér a bajtársától. De annak is elfogyott már a
füstölni valója. Egy orosz gárdatiszt, aki a hadifoglyok csoportjában
áll, előveszi címeres cigarettatárcáját és udvariasan megkínálja a
poroszokat.
– Bizonyára valódi orosz cigaretta! – mondja az egyik porosz.
De aztán elcsodálkozik. A cigarettának ismerős formája és német fölírása
van. – Az orosz gárdista elmosolyodik.
– Kelet-Poroszországban zsákmányoltam, – mondja.
– Tehát valódi orosz cigaretta! – szól szárazon a porosz.

HA AZ ANGOLOK PARTRA SZÁLLNAK.
Ezekben az időkben különösen érdekes és tanulságos fölidézni a nagy
Bismarcknak jellegzetesen tömör mondásait, amelyekkel a mostanihoz
annyira hasonló korban mindig fejen tudta találni a szeget. Egyszer
valaki azt a veszedelmet fejtegette Bismarcknak, hogy Anglia
megtámadhatja Németországot. Bismarck vállat vont:
– Nos, hadd támadjon meg. Elvégre joga van hozzá. Azért tart
hadiflottát.
– Igen ám, de akkor elkezdi majd bombázni a kikötőinket.
Bismarck megint vállat vont:
– Ehhez is joga van. Elvégre azért vannak ágyúk a hadihajón!
– Igen ám, de ha szétbombázták a kikötőinket, akkor seregeket
szállítanak partra.
Bismarck elnevette magát.
– Akkor pedig lecsukjuk őket. Mert ehhez már nincs joguk!

A NÉMETEK CSAK ELŐRE MENNEK.
Egy német őrmester megsebesült Franciaországban és meg kellett operálni.
Az operációs asztalra fektették és egy frankfurti orvos hozzálátott a
műtét előkészítéséhez. A beteget el kellett altatni. Hogy a beteget
minél simábban segítsék át az öntudatlan állapotba, a frankfurti orvos
azt mondta neki, hogy olvasson kétszáztól visszafelé. Az őrmester
követve az orvos utasítását, olvasni kezdett:
– 200, – 199, – 198, – és így számolt egészen 189-ig, amikor már félig
álomban így folytatta: – 190, – 191.
Az orvosok meglepődve figyelmeztették:
– Ne előre olvasson, hanem visszafelé.
A szegény őrmester, aki félálomban talán azt hitte, hogy újra a
csatatéren van és egy szakaszt vezényel, erre így szólt:
– Micsoda? Visszafelé? Mi sohasem megyünk visszafelé, mi mindig előre
megyünk!
Ezek voltak a sebesült őrmester utolsó szavai. Az altatószer elkábította
és elaludt. Álmában bizonyára tovább álmodta a Franciaországban
véghezvitt hőstetteket.

AHOGY FŐZTÉK, EGYÉK IS MEG.
Azokból az időkből való ez a kis história, amikor orosz csapatok
garázdálkodtak keleti Poroszországban…
Az oroszok Insterburgban dőzsölnek, amikor híre érkezik, hogy jön
Hindenburg, a muszkaverő. Nosza menekülni kell, összevonni a csapatokat
ellentállásra. Olyan sietősen vonulnak ki az oroszok Insterburgból, hogy
a hídakat se rombolhatják le, a vasutakat se pusztíthatják el, az
összeharácsolt holmikat se cipelhetik magukkal. Még a saját ágyúikból is
ottfelejtenek egy-két üteget. De amit csak lehet, mindent berondítanak,
elpiszkítanak, – erre mindig ráérnek. Az óriás kenyérkészleteket például
leöntötték petróleummal. Igy egy csapásra az olajat is tönkreteszik, a
kenyeret is.
Hindenburg, amikor jelentették neki a gonosztettet, nyomban kiadta a
parancsot:
– Izlés dolgában nem vitatkozhatunk az orosszal. Lehet, hogy ők így
szeretik. Ennek okáért ezeket a kenyereket az orosz hadifoglyokkal kell
megétetni.
… Azt mondják, hogy az orosz meg is ette. Sőt izlett is nekik.

ELJEN!
A Simplicissimus egyik számában láttunk egy egész oldalas szép képet. A
kép címe: Eljen! Két jó magyarképű baka megy előre szuronytszegezve a
képen. Thöny, a Simplicissimus kiváló művésze rajzolta a képet. A rajz
alatt egy kis vers van, Ludwig Thoma írta. Igy szól magyar fordításban,
amint ez „Az Est“-ben megjelent:
Zengtük felétek valaha:
Éljen a bátor, hős magyar!
Együtt küzd most a fegyverünk
És frissen cseng a régi dal.
Ugy-e jól van így, daliák,
Hogy a bajban ölelkezünk?
Virrad már a boldog jövő,
Örökre testvérek leszünk.
Soha mivelünk jól nem bánt ez a félelmetes müncheni élclap. Megható és
sokat jelentő dolog hát most ez a szép kép és ez a komoly, lelkes kis
vers ebben a tréfás, de komoly ujságban. A nagy és igazszívű német
nemzet irántunk való tiszteletét és szeretetét érezni mögötte. A
Simplicissimus barátja lett a magyarnak, ami nem csodálatos. Az a
csodálatos, hogy a magyarnak ellensége van.

ILYEN ÖREG VÁSZONCSELÉD…
Karlsruheben történt. Lujza nagyhercegnő, az agg matróna, aki a
sebesültek gyámolításában reggeltől estig fáradozik, későn este
meglátogatott egy sebesültkórházat. Már majdnem mindegyik sebesült
ágyban feküdt, egy kivételével, akinek azt a barátságos tanácsot adta,
hogy ő is feküdjön már le. A sebesült harcos, aki nem tudta, hogy kivel
beszél, így felelt vidáman:
– Igen, igen, de ilyen öreg vászoncseléd is haza mehetne már a
tollasbálba.
A nagyhercegnő jót mulatott ezen a furcsa feleleten…

LEVÉL BERTÁRÓL.
Levél érkezett a harctérről a fiatal férjtől. Az asszony izgalmában nem
tudja kibetűzni. Fölolvassa neki a bátyja:
… A legszebb napok minden nagy eseménye mellett az én gondolataim egyre
a vastag Bertánál időznek. Könnyek gyűlnek a szemembe a meghatottságtól,
ha képzeletemben megjelenik alakja s kinyújtom a kezemet, mintha meg
akarnám símogatni. A vastag Berta… Tegnapelőtt láttam legelőször egy
szép erdő szélén. Akkor pihent az árnyékban s a katonák nem zavarták
nyugalmát. Én is csak lopva, meghatva mertem hozzá közeledni és
végtelenül boldog voltam, hogy hozzáérhettem. Ha annyi ember nem látja,
megcsókolom, nemcsak magam, hanem a Te nevedben is…
A fiatal asszony szorongva hallgatta az első sorokat, küzködött egy
darabig a könnyeivel, azután zokogva borult a bátyja vállára.
– Megcsalt, a nyomorult!… És még hozzá milyen szemérmetlenül megírja…
Egy ilyen vastag nővel…
A fiatalember azután tovább olvassa:
… Másnap azután láttam a vastag Bertát, amikor dolgozott. Okádta a tüzet
s mint a pelyhet köpte tizenöt kilométernyi messzeségbe az ezer
métermázsás ólmot.
– Istenem, – sikoltott föl az asszony, – micsoda nő ez!
Csak a levél végén tudta meg, hogy az ura a 42 centiméteres mozsarakért
lelkesedik, amelyeket a német kedélyesség vastag Bertának nevezett el.

„SZIVES ÜDVÖZLETEK.“
A katona nem csak a fegyverével harcol, de szavakkal is. Amikor
szuronyát odaszegezi a puskacsőre, enyhén szólván is, káromkodik egyet.
És amikor puskáját kilövi, amikor ágyúját elsüti, mindezt egyáltalán nem
szótlanúl teszi. Régi megfigyelés ez a háborúkból. Már a marathoni
csatatéren is százszámra találták a parittyaköveket, amelyekre a
legkacskaringósabb jókívánságok voltak vésve. A középkorban pedig
egyenest ilyen „fölirásos“ lövegeket használtak.
A katona-pszichológia azóta sem változott. Csak éppen a harcieszközök
változtak meg. De azért az új, rettenetes erejű robbanó-lövegek,
amelyeknek méhében ezer halál leselkedik, még mindig alkalmasak arra,
hogy velük valamit „üzenjenek“ az ellenfélnek.
Egy német ujságíró, aki az Antwerpent ostromló hadseregnél járt, beszélt
ott egy osztrák-magyar mozsárágyú-üteg parancsnokával. A mi 30.5-es
mozsárágyúink a St. Catharine-erődöt bombázták és az üteg legénysége a
kemény harcokban sem veszítette el aranyos humorát. A mi tüzéreink azzal
mulatoztak, hogy „üdvözleteket“ küldtek át a belgáknak: a halált és
pusztulást rejtő gránátokra vidám üzeneteket írtak föl. Az első
gyujtógránátra, amelyet a St. Catharine-erőd felé küldtek, ráírták: „Az
első szíves üdvözlet.“ Ekkor még udvariaskodtak. A többire már
kacskaringósabb katonai szólamokat írtak. És a világért sem mulasztották
volna el, hogy valamennyi löveget egy-egy „üdvözlettel“ föl ne
diszítsenek, ha mindjárt bizonyosak voltak is afelől, hogy üzeneteik nem
is érkeznek meg sértetlenül.
… Változnak az idők. De a katona-szokások örökre egyformák maradnak. Még
a robbanó-lövegek és a 30.5 centiméteres motorágyúk idejében is.

HADITUDÓSÍTÁS A GYERMEKSZOBÁBÓL.
(Berlin, október 22.) „… Fölmentem Lehmannhoz s a lépcsőházban egy
gránát csapott az arcomba. A seb nem volt fájdalmas, de talán nem volt
jelentéktelen sem, mert egy pillanat alatt elöntött a vér. Már menekülni
akartam, de ott termett Lehmann szobalánya és megvígasztalt, hogy,
aszongya, a gránát egy összegöngyölt kötény. És a vér, amely elöntötte
ingemet, nem vér. Csupán cseresznyelé.
A gyermekek ma ebédnél gyüjtötték, hogy fölhasználják a háborúban. Csak
az illuzió kedvéért, mert a cseresznye leve olyan, mint a vér.
Beléptem a gyermekszobába. A csata javában tombolt. A tizenkétéves Ervin
széken állt és szakadatlanul lövöldözött a bátyjára. Adta a gépfegyvert,
mert szakadatlanul tüzelt. És egyre kiáltozta: Parlez vous français?
Willit legalább ötven lövés fúrta már át. De nem hátrált. Bizonyára
meghalt már, csak nem vette észre.
A csata elkeseredetté vált. Franktirőrök rohantak elé hegyes
ceruzáikkal. A kis Emil megfogott s egy székhez húzott. Le kellett
ülnöm. Kemény és határozott kommandójának nem állhattam ellent, de
hirtelen fölugrottam, mert a szék nádfonatába fogpiszkálót rejtett.
Ez volt az U. 9. Én pedig tudtomon és akaratomon kívül jelképeztem az
Aboukir páncélos óriást. A fogpiszkáló a torpedó szerepét töltötte be.
Oldalra kellett dűlnöm, mert így csinálta az Aboukir is.
E sebesülésre berontott a szomszéd szobából a Vöröskereszt Egylet a
hétéves Lujza személyében. Óriás vizes spongyával esett nekünk. Aztán
megtörült egy sötétfehér portörlő-ronggyal. „Most már tovább
harcolhattok“, – szólt egészen Vöröskereszt-stilusban. Nekem még
részvéttel megtörölte a galléromat és ingemet is, aminek következtében a
cseresznyelé hígabb lett, de teret hódított. Meg akartam magamat nézni,
de nem volt itt tükör. Kinéztem hamar az előszobába. Ott agyonlőttek,
mint kémet.“

KÉT TÁVIRAT.
A budapesti nagykörúti kávéházakban két fejedelmi táviratról beszélnek
sokat mostanában, bár nem valószínű, hogy a villamosság szárnyán
végigröpült valaha ez a két sürgöny. Az elsőt még a háború legelején az
angol király intézte a német császárhoz, telegrafálván neki hetykén és
keményen a következőket:
„Tisztelt Rokony! Vegye tudomásul, hogy három nap mulva egész rettenetes
flottám Kielben lesz.
György.“
Amire Vilmos császár igen szelíden és igen poroszul csak ezt a két szót
felelte:
– U nájn!
Amit így is lehet leírni, hogy: U. 9.
Ez pedig az a tengeralattjáró német hajó, amely egész csomó angol
hadihajó elsülyesztésével tette világhírűvé, de Angliában nagyon
keservesen hangzóvá a nevét.
És ezzel fölöslegessé vált, hogy a német császár további távirati
költségekbe verje magát.

A HŐS GENERÁLIS.
Az apa a hős Hindenburg tábornokról beszél gyermekeinek. A kicsinyek
figyelmesen hallgatják. Egyszerre fölkiált a kis Gyuri:
– Velünk szemben is lakik egy hős generális!
Mindenki csodálkozik.
– Honnan tudod? – kérdezi az apja.
– Ej, istenem, – feleli a kis fiú, – hát ott a címtáblája; rá van írva:
„General Agentur…“

A GYÁSZJELENTÉS BOCSÁNATA.
A német ujságok utolsó oldalait napról-napra sötétkeretü gyászjelentések
borítják: a háború áldozatainak halálát adják hírül a hozzátartozók és a
jelentések hangjából nem nehéz kiérezni a mély büszkeséget, amely a
veszteség fájdalmával vegyül bennük. A hazáért meghalni!… annyira szép
és dicső dolog, hogy még azok is részt kérnek belőle, akik
betegségüknél, vagy öreg koruknál fogva már nem vonulhattak a harcba. Az
egyik előkelő német ujságban ugyanis nemrégen egy 64 éves orvos halála
híre jelent meg, az öreg urat szívszélhüdés érte és otthon, ágyban halt
meg, hozzátartozói azonban nem mulasztják el a gyászjelentésben
megemlíteni, hogy az elhunyt résztvett az 1870–71-iki német-francia
hadjáratban. Az öreg úr halála után szinte bocsánatot kér, hogy a sok
fiatalember hősi pusztulásának idején ő betegségben és nem a harctéren
fejezte be életét, és honfitársainak elnézését kéri, mert hisz ő is
megtette kötelességét hazája iránt s úgy állott a franciákkal szemben
huszonhárom éves korában, mint ahogy az örök ellenséggel ma küzdenek a
mai huszonháromévesek…

AZ UJ PÁPA NEVE.
Az ujságok szerkesztőségében is megürültek az íróasztalok: nem egy
szerkesztő ma kardot forgat toll helyet. Igaz ugyan, hogy a legtöbb
ujságon az meg sem látszik, mert új erők pótolják a régieket, de egy kis
német városkában – Wertingben – a háború lett a szülőoka egy mulatságos
tévedésnek.
Werting városában hadba vonult a szerkesztő és helyébe egy kezdő
ujságírócska ült. Úgy ahogy elszerkesztette az ujságot, de amikor az új
pápa megválasztását kellett tudatnia publikumával, olyan hírt közölt,
amelyet senkisem tudott megérteni. És Werting német városka lakói
mindaddig, amíg a berlini lapokat meg nem kapták, nagy tévedésben voltak
az új pápa neve felől. A Wertinger Zeitung ugyanis szeptember 3-án a lap
élén a következő táviratot közölte:
_Az új pápa._
Róma, szeptember 3. Dávid Emil Lajos Lipót Antal Celestin Henrik Izidor
Emil Siegfried Antal bolognai bíbornokot pápának választották meg.
Ennek a különös táviratnak a nyitja pedig a következő: Amikor egy lapnak
telefontudósítást adnak le, a nem általánosan ismert neveket, – miután a
telefonon nem mindig lehet pontosan megérteni, – a tévedés elkerülése
végett sillabizálva szokták leadni. Nevezetesen olyan szavakat mondanak
be a telefonba, amelyeknek kezdőbetűi összeolvasva az illető nevet
adják. A Wertinger Zeitung berlini tudósítója is, – aki a pápaválasztás
eredményét megtelefonálta – olyan neveket diktált, amelyek kezdőbetűiből
a Della Chiesa név olvasható ki, de aki a telefonértesítést fölvette, az
új szerkesztő, nem ösmerte még az ujságírásnak ezt a titkát és –
tizenegy keresztnevet adott az új pápának.

SZONETTEK A LÖVÉSZÁROKBAN.
Mi van a lövészárokban?
Kilőtt töltények rézkupakja, elszórt sapkák, tört üvegek, ruharongyok,
élelmiszerhulladékok, minden, amit a fantázia el tud képzelni és amit a
háború elnyű. A lövészárokban katonák alusznak, esőben, szélben, hóban.
Illő különös hangsúllyal bejelentenünk, hogy a lövészárokban már versek
is teremnek. Eddig sok háborús verset olvastunk. Ezeket többnyire
íróasztalon írták a költők. Égett előttük a villanylámpa, a papir
kezesen símult tolluk alá, a tolluk engedékenyen ontotta magából a
tintát. Azok a versek, amelyeket alább közlünk, a lövészárokról szólnak,
de a lövészárokban is születtek. Hans Ehrenbaum írta, a hadbavonult
poéta, aki a nyugati harctéren harcol, a franciák ellen. A költő tábori
levelezőlapon küldte be a B. Z. am Mittagnak, amely le is közölte.
A verseket magyar fordításban – a „Világ“ nyomán – itt közöljük:

I.
Kezünkbe puska, csöndesen megyünk,
Botorkálunk a bús éjen keresztül,
Susogás hallik, egy fa ága rezdül,
Ki tudja, meddig ér a seregünk?
Az ellenség sorából, messze fönt,
Fénycsóva lobban. És tejszínű pára
Borúl a fűre, az erdő falára
És a fehér fény csöndesen elönt.
Mi meg egyedül, a nedves bokorban
Tapogatózunk, néha puska roppan,
És a lövések zaja sorba zeng.
Hadoszlopok tünnek föl ködbe, gyarlón,
Egy pillanat, itt zúgnak már a tarlón…
Jön a parancs s fekszünk a porba lent.

II.
Három hosszú nap óta áll a harc itt,
Étel nélkül fekszünk és álmosan.
Alig dobol üterünk, szinte alszik,
Erünkbe akadoz a vérfolyam.
Az árok alján zápor árja paskol,
Mint gyermeké fázik az ajakunk.
Most mint bábok nyulunk föl a harasztból,
Most sáros földbe ássuk el magunk.
A tüzeléstől, melynek füstje elszáll,
Nem tudnak semmit a görbült kezek már.
„Álom“… „Kenyér“… gondoljuk hallgatag.
Egyszerre géppuskák tik-takja kattog
Égő faluból, reng a föld alattok
S a villamos hang cél felé ragad.
Ime, a németek szonetteket írnak a háborúban. És a XX. században az
olvadékony és kecses olasz versforma is háborús vértezetet kap, a
szonett, amely valaha epedő és finomkodó szerelmi vallomások kalitkája
volt, csatadalokat foglal magába. Olasz és francia költők éltek vele. Ma
a román formát kölcsön kéri egy germán katona. Tulajdonképpen az az
érdekes, hogy a német költő, aki a lövészárokban, rozoga ceruzával írta
ritmusait, mindig gondosan ügyelt a mértékre, a rímek tiszta, csengő
voltára, a kép tökéletes megszerkesztésére. Ha srapnelzápor zuhogott a
lövészárokra, akkor félretette a ceruzáját és elővette a puskáját.
Közben megértek a sorok. A németek nyugodt, biztos és fölényes
hadjáratára jellemzőek ezek a versek.
Dokumentumok ezek a szonettek is: a XX. század nagy háborújának
dokumentumai. A mi korunk katonái szonetteket írnak a lövészárokban…

A SEBESÜLT BAJOR.
Egy németországi előfizetőnk írja:
A magyar virtusnak kedves példája történt meg itt, amiből kitünik, hogy
nemcsak a somogyi legények híres verekedők, hanem a bajorok is.
Hilda nagyhercegnő legutóbb meglátogatta az egyik heidelbergi tábori
kórházat és megállt egy sebesült bajor előtt, akit nem kevesebb, mint
hat golyó ért.
– Na, – mondta a nagyhercegnő, – alaposan elbántak magával.
A bajor mosolyogva felelte:
– Ha látná királyi fenség, hogy békében is mint kerülünk mi haza a
vasárnapi búcsúkról, tudom, nem szörnyűködne annyira!


Közös ellenségeink

AZ ELMARADT VENDÉGEK.
1914 szeptember havára illusztris vendégeket készült fogadni Bécs és
Budapest városa. A tavalyi békekongresszuson, Hágában, ugyanis úgy
határoztak az összes nemzetek delegáltjai, hogy az 1914-iki esztendőben
Bécsben tartják meg a világbéke mellett való nagy szónoklataikat és
azután, a fáradalmak kipihenésére, átrándulnak egy kicsit Budapestre.
Tavaly még kongresszusokon vélték megvédhetni a világbékét a francia,
angol, belga, orosz szónokok. De az 1914. esztendőben éppen ők voltak
azok, akik nem a torkukat, hanem – a bajonetteket köszörülték, mialatt
mi Szerbiával tárgyaltunk.
Egy rövid esztendő, nem, csak pár hónap elég volt ahhoz, hogy
elfelejtsék a fellengős szólamokat. És hogy elfelejtsék azt, hogy Bécsbe
meg Budapestre készülődtek.
De hiába felejtkeztek meg minderről. A mi ágyúink, a mi fegyvereink éles
szava eszükbe juttatta ezt is. És ime, most még nagyobb számban érkeznek
hozzánk a világbéke üres szólamai sápadt hirdetőjének, az „atyuskának“
hívei. Igaz ugyan, hogy nem a maguk jószántából „látogatják meg“ és
„keresik föl“ Budapest meg Bécs városát, de azért mi mégis – szívesen
látjuk őket: az orosz hadifoglyokat.
Az elmaradt vendégek helyett ők kárpótolnak búsásan bennünket.

PETÁR KIRÁLY BUDAPESTEN.
Hát biz’ ez nem tréfadolog: a párisi Matin, mely alapos értesüléseit ez
idő szerint valószínűen Nisből kapja, a legkomolyabban arról számol be
olvasóinak, hogy Karagyorgyevics Petár hősies küzdelem után bevette
Szerajevót s onnan egy marsban meg se állt – Budapestig.
E szörnyű hír hallatára igazán nem marad más hátra a számunkra, mint
azon tünődni, vajjon ostoba-e a jeles francia ujság, vagy
olvasóközönségét tartja-e annak. Ha ostoba, ellenség létére is őszintén
sajnáljuk; ha közönségét vezeti orránál fogva, magának árt vele, mert a
nagy kiábrándulás után olvasói bizonyára nem a Matint fogják a legjobban
értesült párisi lapnak tartani. Egyébként megnyugtathatjuk a Matint,
hogy a dicső Petárnak rövid időn belül lesz szerencséje hozzánk, a mi
hős katonáinkhoz, akik megvizitelik, ha ugyan addig egészségi okokból el
nem vonul – Hellasz kék ege alá.

A JÓSZÍVÜ ANGOL NEVELŐNŐ.
A háború vértengerében itt-ott kedves, derüs szigetecskére bukkanunk,
amely egy pillanatra elfeledteti velünk azokat a borzalmakat, amelyek
rászakadtak a világra. Ilyen a következő kis történet is: Hecht József
nagykereskedő családjánál volt egy angol nevelőnő, aki a háború kitörése
után visszautazott hazájába. A nevelőnő azelőtt Jármay Gyulánál, a
Hitelbank volt igazgatójánál volt alkalmazásban. A minap levelet írt
mind a két családnak.
A legnagyobb szánalom hangján vigasztalta volt gazdáit, minthogy azt
olvasta az angol lapokban, hogy Budapestet bombázzák az oroszok, itt a
legrettenetesebb éhinség dühöng és hogy az emberek éhezve,
kétségbeesetten futkosnak az utcákon. Nem feledkezett meg – írja –
azokról a szép napokról, amelyeket itt töltött és arról a jó és kedves
környezetről, amelyben élt. Ő maga is szegény, de hogy hálájának
valahogyan kifejezést adjon, segíteni akar a nyomorukon.
Igy írja ezt a volt nevelőnő, s hogy mennyire komolyan veszi az angol
lapok hazugságait, legjobban bizonyítja, hogy Jármay Gyula az angol
nevelőnő levelében három aranyat is talált gondosan papirba csomagolva.

TESTVÉREK HARCA.
Az élet a leghatalmasabb fantáziájú regényíró. Régi igazság ez, amelynek
erejét ebben a háborúban érezzük csak igazán, amikor a hihetetlenségek
is valósággá válnak. Melyik író merné azt megírni regényben, amit egy
berlini lap jegyzett föl:
Egy svájci származású berlini nő kétszer ment férjhez és mindkét férje
meghalt. Az első férje francia volt, a kitől két fia maradt. Másodszor
egy német gyároshoz ment férjhez az özvegy, akitől szintén két fia
maradt. Most, amikor a háború kitört, az özvegynek mind a négy fiát
behívták katonai szolgálatra. Két idősebb fia francia állampolgár lévén,
a francia hadseregbe vonult be, két ifjabb fia pedig a porosz
hadseregbe. A négy fiú tehát egymás ellen vonult hadba és hogy a
tragédiájuk teljes legyen: mind a négyen el is estek már a
franciaországi harcokban.
Az ő számukra ez a háború igazán: testvérek harca volt.

A FANTASZTIKUS HADSEREG.
Az angolok – ők maguk így hiresztelik – mind az öt világrészből küldenek
segítőcsapatokat az európai harctérre, hogy a franciák oldalán a németek
ellen harcoljanak. A skótok után hinduk, maorik, pápuák, zuluk és
kanadaiak kötnek ki a francia partokon, de a színes hadsereg nem is
olyan félelmetes, mint inkább – nevetséges.
Nemcsak mi tartjuk kómikusnak ezt a színes inváziót, hanem még a
semleges országok is. Az olasz lapok például egyenest tréfát űznek
ezekből a segítő expediciókból. A milanói „Meschino“, az olaszok legjobb
élclapja még meg is toldja az angolok fantasztikus híreit, amikor a
következő kis hírt közli, föltünő betűkkel:
_Lapzárta után érkezett távirat:_
Megbizható forrásból értesülünk, hogy a mai napon nyolcszázezer
Mars-lakó érkezett meg szerencsésen Angliába, teljes hadi
fölszereléssel, hogy nyomban Franciaországba hajózzanak át.

CSILE ÉS A VILÁGHÁBORÚ.
A világháború kitörése után első dolga volt Angliának, hogy elvágta a
németek amerikai kábeleit, amelyeken a mi győzelmeink híreit röpíthetné
át a villámos szikra az Uj-világba. Angliának egyik legfőbb gondja az
volt, hogy Amerika semmit se tudjon meg a mi győzelmeinkből és egyedül
az ő híreire legyen utalva. Kalmárfogás ez, de – sikerült. Amerika csak
az angol híreket veszi át és így az Uj-világ hirlapjai tele vannak
angol-francia-belga-szerb győzelmekkel. El lehet képzelni, hogy ha
Északamerika tele van képtelen harctéri hírrel, milyen orgiákat ül a
hazugság és tudatlanság Közép- és Délamerikában. Egy Lo Espejoban,
Csilében lakó német, bokrétába szedte a csilei lapoknak a háború első
hetéről szóló híreit:
Augusztus 3. Az oroszok bombázzák Belgrádot. Az angol flotta elfoglalta
Kielt és az Északi-tengeren harcol a németek és oroszok ellen. Augusztus
4. Kölnben a németek a Hanza-hotel tetején gyorstüzelő ütegeket
állítottak föl, hogy védekezhessenek a francia repülőgépek ellen, melyek
bombáikkal elárasztották egész Németországot. Garros francia léghajós
repülőgépével rárohant egy német Zeppelinre és megsemmisítette, miközben
maga is életét vesztette. A franciák Belgiumban megvertek százezer
németet, akik Hollandiába menekültek, ahol lefegyverezték őket.
Augusztus 6. Hivatalosan jelentik Párisból, hogy a Breslau és Goeben
Algirnál harc nélkül megadta magát a francia flottának. Az angolok és
franciák részint elsülyesztették, részint elfogták az összes német
cirkálókat. Augusztus 7. A német császár hadat üzent az összes európai
államoknak. A londoni német nagykövet nagyon levert és kijelentette,
hogy a német császár nagyzási hóbortja tönkreteszi Németországot. A
németek tömegesen dobálják el a fegyvert, amint föltünnek a belga
csapatok, stb.
A csilei német vígasztalja magát, hogy a csilei franciák, akik ezeket a
bolond híreket őrjöngő lelkesedéssel fogadták, úgy fognak most is járni,
mint Valparaizoban 1870-ben. Az ottani francia kolónia akkor táviratot
kapott, mely szerint a franciák elfogták a német hadsereget a
trónörökössel együtt, mire a föllelkesült kolónia nagy bankettet
rendezett. A bankett előtt néhány órával azonban megérkezett a franciák
szedáni kapitulációjáról szóló hivatalos jelentés. Persze iszonyatos
volt a csalódás és kétségbeesés, a francia konzul pedig megjelent a
német kolónia elnökénél.
– Uram, – szólt hozzá, – senki sem kívánhatja az én lesujtott
honfitársaimtól, hogy a borzasztó csapás mellett még a bankett-költséget
is megfizessék.
– Ezt bizony nem kívánhatja senki.
– Pedig meg kell fizetniök, mert a vendéglős már megfőzte az ebédet.
– Ez baj. De nem lehet segíteni rajta.
– Igen, lehet. Önök segíthetnek. Önök győztek, ennélfogva önök
bankettezhetnek.
– Értem. Szóval, hogy mi együk meg és fizessük a franciák bankettjét?
– Ez az, uram. Éppen ez.
– Nagyon szívesen.
Igy történt, hogy 1870-ben a németek ették meg a franciáktól rendelt
bankettet.
A csilei német azt hiszi, hogy most is így lesz, és bizonyára… joggal
hiszi.

EGY TANÁR
a diákjainak írásbeli leckét adott. A tárgy: a háború. Az első feladat,
amely a tanár kezébe került, így kezdődött: „Jól néznek most ki a
franciák!“ A professzor megcsóválta a fejét, aztán így szólt a diákhoz:
– Jól néznek ki: ez a legrettenetesebb germánizmus; a gut ausschauennak
szolgai fordítása. Mint tanár azt mondanám: „a franciák helyzete igen