A nagy háboru anekdotakincse - 5

kedvezőtlen“, de mint jó magyar ember azt mondom, hogy – nézzenek csak
ki továbbra is jól!

A HAZUGSÁG MALMA.
A hazugság malmát üzembe helyezte a francia kormány. Szaporán őrli a
portékát s szórja világgá.
Kerepel a malom.
S híre jön belga-francia győzelmeknek. Lüttich és Namur még áll. A
muszkák vígan masiroznak Berlin felé. A magyar nemzetiségek föllázadtak.
A győzelem biztosan a franciáké.
A hazugság malma Párisban kelepel. Úgy látszik nagyon szükséges lesz
munkáját megakasztani, nehogy a franciák maguk is elhigyjék ezeket a
szomorú hazugságokat. A németek már mennek is odafelé.

A BOMBAVETŐ VÉNUSZ.
Páris bombáktól remeg: a német aviatikusok, kissé túlzott
figyelmeskedésből nap-nap után megjelennek Páris fölött és üdvözleteket
küldenek le a magasból. Ezek az üdvözletek pedig: bombák. Nem csoda
tehát, ha a párisiak folyton az ég felé néznek.
A bombás repülőgépek látogatásának idején a Pont des Arts-on nagy tömeg
verődött össze, amely az égnek egy világító pontjára meredt.
– Német repülőgép, – ordította mindenki. – Égő bombavetővel repül Issy
fölött!
Szerencsétlen véletlen folytán ebben a pillanatban egy tekintélyes
tudós, az Instituts (az akadémia) tagja haladt el éppen arra.
– Esztelenség! – szólt a tömeghez a tudós. – Nem repülőgép az, hanem a
Vénusz bolygó.
– Mit, bolygó? – ordított dühösen a tömeg. – Ez egy boche (egy disznó),
aki bombát akar ledobni! – és nekitámadtak a tudósnak és véresre verték.
Senki sem sejtette, hogy a szegény tudós a párisi csillagvizsgáló
igazgatója volt.
És a csillag, a szelíd Vénusz nyugodtan tündökölt tovább az égen, mintha
tudomásul sem venné, hogy milyen izgalmak központja lett.
Világháború kellett ahhoz, hogy Páris észrevegye az ég gyémántsugarú,
apró lámpását.

„ÉG A KUNYHÓ, ROPOG A NÁD…“
Egy budapesti mulatóhely színpadára három lány robban be. Bokorugró
szoknya… trikollorok… magyar pruszlik… piros csizma… A kezek a csipőn.
Mind a hárman csárdást ropnak és énekelnek:
Ég a kunyhó, ropog a nád…
Emeld szemedhez a látcsőt. Tudod kik ezek a lányok? Mind a hárman
angolok szegénykék, akik a mozgósítás után itt rekedtek egy orfeum
színpadján, a C… Sisters, az excentrikus angol táncok bemutatói, az
érzelgős és kedvesen buta angol kuplék éneklői, akik jobb időkben az
anyanyelvükön kántáltak. Ma véka alá rejtik a nemzetiségüket. „Öleld
magadhoz a barnát…“ mondják az árvák, a fogukon keresztül szürcsölve, a
torkukból gurgulázva, a nyelvükkel csettintve.
Az embernek könnyek tódulnak a szemébe. Egyetlen szót se tudnak
magyarul, de azért énekelnek, már ahogy Isten tudniok engedte. „Myg a
soecket soron g at owd… Ast a bowr nat el sales tat…“ Minden este
láthatod őket, aranyzsinóros derékban. Csak álruhában mernek föllépni:
ebben a viseletben. Albion lányai azonban szeretik a cifra keleti
kosztümöt. Pénzt hoz nekik, táplálja őket, hálásak érte. Nélküle
koldulniok kellene a hideg novemberi aszfalton.

AZ ANGOL CENZURA.
Az amerikai ujságok, amelyek csak az angol kábeleken át kapnak híreket
az európai világháború eseményeiről, lázadoznak, hogy az angol cenzura
milyen hallatlan stupiditással dolgozik. Teljesen ártatlan táviratokat
katonai tudósításoknak néz és törül. Az egyik tekintélyes amerikai lap,
– az angol cenzura illusztrálására – a következő kis történetkét mondja
el.
Egy Londonban élő amerikai a főpostára kísérte egyik barátját, aki
Svájcba akart táviratozni. A táviratot francia nyelven írták meg, mert a
szabály szerint annak az országnak a nyelvén kell táviratozni, ahová a
sürgönyt címezik. A postahivatalnok összeráncolta a homlokát:
– A táviratot nem vehetem át, mert nincs svájci nyelven írva.
Hosszas magyarázgatás következett most. Mindenáron meg akartuk győzni a
hivatalnokot, hogy svájci nyelv nincs a világon. A távirótiszt egy
pillanatra eltünt, hogy kollégáival tanácskozzon. Mikor visszajött így
szólt:
– Na, most az egyszer még fölveszem franciául…

„FÖLÖSLEGES“.
Egy angol könyvkiadó-cég kerülő úton, Svájcon át, a müncheni
Lehmann-céghez azzal a kérdéssel fordult, hogy Lehmannék milyen árban
engednék át Schönwerth német orvosnak Hadisebészet című, orvosi körökben
jól ismert könyvének lefordítását és kiadását. A müncheni könyvkiadók az
angol cégnek ekként válaszoltak:
„Schönwerth Hadisebészet című művének angol nyelven való megjelenése
fölösleges. Az elpáholt angol katonák német kórházakban tartózkodnak és
Schönwerth könyvének eredeti kiadása szerint gyógyítják őket.“

ANGOL AZ ANGOLOKRÓL.
Az angolok ideges félelme a német kémektől már Albion fiainál is kezd
kómikus lenni. A nálunk is jól ismert angol író, Jerome K. Jerome,
akinek nevében a K. betű Klapka név rövidítése, tollhegyre is tűzte ezt
a tünetet. A londoni Daily News szeptember 4-iki számában az angol író
„Kémvadászat“ címmel ezt írja: „Bizonyos harmadrangú ujságírók az
állítólagos német kémek fölött való fölháborodásukban szeretnék az egész
angol népet kémek nemzetévé változtatni. Szerintük az angolok rémült
szívvel és gyilkos gondolatokkal eltelve figyelik Londonban a
szerencsétlen kis német boltilányokat és a külvárosokban a péksegédeket,
amint a munkából hazafelé tartanak. A terv éppen olyan megvetendő, mint
amilyen groteszk. Az olyan ország, amelynek lakosai egy marékra való kém
miatt nem tudnak éjjel aludni, inkább ne is bocsátkozzék háborúba.
Egy dél-angliai nagyobbacska városból való a következő történet
(amelynek hitelességéért Jerome K. Jerome szavatol). Néhány
boy-scouts-ot a városi vízvezeték őrzésével bíztak meg. Verőfényes
délben észreveszik, hogy valaki, aki már messziről gyanúsnak látszik,
közeledik a vízművekhez. Kétségkívül a German Spy! A német kém. Vajjon
mit tart a kezében? A boyok ugrásra készen várnak. A kém azonban nem
jön. Eltávozott, megszökött. De rettenetes bizonyíték maradt utána.
Kicsiny, lapos bádogdoboz, nagyon hasonló azokhoz, amelyekben mindenféle
francia szardiniákat árulnak. A doboz oldalán azonban kis cédula:
„Poison“ fölírással. Világos, a kém meg akarta mérgezni a vízvezetéket.
Éppen a munkájánál zavarták meg a boyok. A bádogdoboz megdöbbentő corpus
delicti, a gyorsan hivott rendőrség azonnal le is foglalta.
De sajnos, a rendőrkapitány kislánya a felsőbb leányiskolába járt és
sajnos, nagyon szorgalmasan tanult franciául. És egész naivul
megjegyezte, hogy a méregdoboz fölirata voltaképpen nem poison, hanem
poisson, két s-szel és ez azt jelenti, hogy – hal.
Az egész város megkönnyebbülten lélegzett föl.

BELGIUM SORSA.
A meghódított Belgiumról beszélgetnek.
– Belgiumon meg fog osztozni Anglia és Németország, – mondja egy úr.
– ? – a másik.
– Igen. Anglia kapja a belga királyt és a németek – az országát!
[Illustration: Szorul az angol]

MILYEN A „FRANCIA HARCOS“ SÍRJA?
A német katonák híresek arról, hogy nem lehet őket egykönnyen
félrevezetni. Erre vall az a történet is, amelyet egy bajor katona írt
haza levelében. „Néhány nappal ezelőtt R. városban voltunk, – írja a
katona – ahol egy parasztember háza mellett egy francia katona sírjára
akadtunk. A sír fölött kereszt állt, amelyre ez volt írva: Itt nyugszik
egy francia harcos. – Nagyon különösnek és gyanúsnak találtuk a dolgot
és fölbontottuk a sírt, amelyben a francia harcos helyett kétszázhúsz
üveg finom bort találtunk. Elképzelhető, hogy a paraszt milyen szemet
meresztett, mikor hozzáláttunk a bor elfogyasztásához. Mert az csak
természetes, hogy ittunk egy kicsit az ilyen halott… egészségére.“

ANGOL GYŐZELMEK.
A hadiszerencse csak nem akar az angolokra mosolyogni, akik pedig – és
ez érthető – szeretnének már némi győzelmeket is aratni. Ha már a
valóságban nem sikerül nekik, legalább az ujságokban.
És ez végre sikerült is nekik: az angol lapok egy város romhalmazának
fényképét közlik, evvel az aláírással:
„_Az angol flotta rommá lőtte Hamburgot_“.
A fényképek tényleg romokat mutatnak, de – még ez is a németek érdeme.
Ugyanis Hamburgban évek óta nagy építkezések folynak és ősrégi
városrészeket teljesen lerombolnak, hogy a régi házak helyébe modern
házakat, utcákat és térségeket építsenek. Nehogy azonban a régi város
teljesen megsemmisüljön, a lerombolás előtt a halálra szánt
városrészekről fényképeket készítettek, valamint lefényképezték a
városrészeket lerombolás közben is.
Ezek azok a fényképek, amelyek Angliába kerültek és amelyeket az angol
lapok evvel a kérkedő címmel közöltek.
Szóval, a győzelmi fotografiák Hamburgról kissé furcsán festenek:
nemcsak a romok, de még a fényképek is német kézből erednek.

A LEGCSÖNDESEBB SZÁLLÓ.
A hirdetésekben is van tragikomédia. Tizenkét napon át mennydörögtek a
német ágyúk Antwerpen falai előtt és tűzesőt röpítettek a belgák utolsó
védvára felé. Srapnelek sivítottak, gránátok robbantak az antwerpeni
házak fölött és a pokoli koncertbe belédörmögött a 42 centiméteres
mozsarak basszusa. Dante tűz-pokla lett Antwerpenből.
És az ostrom e borzalmas napjaiban az antwerpeni „Matin“ napról-napra
közölte az „Amszterdam-szálló“ hirdetését, amely így kezdődik:
A legcsöndesebb szálló. Pihenésre, nyugalomra a legalkalmasabb.
A csöndes szálló Antwerpen egyik legcsöndesebb helyén volt – béke
idejében. És a hirdetést még akkor szövegezték. De az antwerpeni „Matin“
még október 7-iki számában is – amikor pedig már több mint tíz napja
dörögtek a Schelde partján a német ostromágyúk – közölte a háborúnak ezt
a legmulatságosabb anakronizmusát.

ÁGYÚK KERESTETNEK.
Nem hiába idézte föl az angolok kapzsisága a világháborút, nem hiába
hirdetik az angliusok gőgösen, hogy csak akkor lesz béke, amikor ők
akarják, nem hiába mondják, hogy minden hatalmak közt Anglia a
leghatalmasabb, – minden okuk megvan rá. Ha nem is eddigi diadalaik, ha
nem is verhetetlen haderejük, de az a hirdetés bizonyítja azt igazán,
amely a „Daily Telegraph“-ban jelent meg:
_Alkalom segélynyujtásra._
Egy ujonnan fölállítandó zászlóalj számára sürgősen kerestetik:
hat gépfegyverből álló üteg.
Aki országunknak gyakorlati hasznot óhajt ez irányban nyujtani, lépjen
érintkezésbe ezzel a címmel:
A. W. Hodges esqu. (61. Gracechurch street London E. C.)
Mi is szívesen leközöljük ezt a hirdetményt. Akinek véletlenül van
néhány heverő gépfegyver-ütege, csakugyan jót cselekszik vele, ha a
jelzett címmel érintkezésbe lép. De persze sietni kell. Hogy a németek
még idejében elszedhessék az angoloktól a sürgősen keresett
gépfegyver-üteget.

A HARANG JÓSLATA.
Baljóslatú módon beteljesedett a belga Gent városháza tornyában lógó
harang fölírása. A harang, melynek a városház építője után a „Roclandt“
nevet adták, egyik nevezetessége volt mindig az ősi flandriai városnak,
melynek pedig nem egy muzsikáló harangja ismeretes. A harang most
ismeretlen okból megrepedt, elnémult s hiába kisérleteznek a szakértők,
nem tudják megszólaltatni. Pedig a harang igazi ereklye; 1314-ben
készült, 1659-ben átöntötték, de az ősi fölírást meghagyták rajta. A
baljóslatú fölírás, mely most szomorú módon beteljesedett, így hangzik:
– Az én nevem Roclandt; ha hangom tompán szól, valahol tűz ütött ki; ha
pedig harsány hangon száll az égnek, Flandria győzött a harcmezőn!…
Tán azért repedt meg a híres harang, mivelhogy egy ideig most úgy sem
szállhat harsány hangja az égnek. Flandria ugyanis nem győzött a
harcmezőn – a németek győzték le Belgiumot, az egykor büszke Flandriát.
És Gentben is német zászló leng a híres városházán…

AMIVEL AZ ANGOL VIGASZTALÓDIK.
Két angol zsoldos katona beszélget a háborúban. Az egyik szomorúan
szívja kurta fapipáját és nagyokat sóhajt.
– Hiába, – mondja, – ezek a kutya németek mindig elverik rajtunk a port.
– Ne búsúlj, Harry, – vigasztalja a bajtársa. – Megverhetnek ahányszor
csak akarnak, de a footballban még sem tudnak legyőzni.

TALÁLKOZÁS.
Negyvennégy évvel ezelőtt történt. Két nagy nemzet egymás ellen támadt,
véres, romboló dühvel, halálos elszántsággal. Rettenetes tragédiák
játszódtak le a fényes nagyvárosokban, meg a napfényes, fehérházas, apró
falvakban. A legények énekelve indultak a harcba… éppen mint most… És
sok vidámkedvű, dolgos ember nem jött vissza többé. Ott feküdtek némán,
egymás mellett a német és a francia férfiak, Gravelotte, St. Privat,
Szedán csatamezőin, Párisig, Metz, Strassburg falai előtt. Éppen, mint
most… Egy provencei kis faluban a bokrétás legények között elment
katonának Michel Lafonte is. Ő nem énekelt… A feleségét hagyta otthon és
az apró gyerekét. Ő sem tért vissza többé. Felesége, kis fia, fehér
házacskája hiába várta. Senki sem tudta, hogy hova lett. Talán még
visszajön, reménykedett sokáig az asszony. Nem tért vissza. Ki tudja,
hol halt meg, hol fekszik? Francia föld, vagy idegen rög takarja porló
testét? Mult az idő, a hónapok, az évek. A fehérfőkötős fiatal
asszonyból középkorú asszonyság, azután meghajlott derekú, fehérhajú
öregasszony lett. A földön mászkáló apró gyerek is felnőtt. Meglett
férfi lett már, s mint annak idején az atyja, tovább szántogatta
földjét, nyesegette szőllőjét. Azután egyszer megint zivataros felhők
sorakoztak Európa egén. Nagy nemzetek törtek egymás ellen, vérengző
haraggal. A provencei kis falu legényei énekelve, virágos kalappal
mentek katonának. Köztük ment Lafonte is. Sok csatában harcolt, ment
előre-hátra, mindig becsülettel megtette, amit rábíztak. Egyszer aztán
fogságba került. Németországba vitték, a lerchfeldi fogolytáborba. A
fogoly megnyugodott sorsában. A napok eseménytelenül, lélekölően
unalmasan multak. Egy szomorú, esős őszi délután meghalt egy fogoly.
Nagyszakállú, komoly képű marokkói legény volt. A német pap imát mondott
fölötte, azután kivitték a temetőbe. A foglyok ott lépkedtek a halott
bajtárs mögött. A temetőben hideg szél süvöltött, a foglyok dideregve
húzták össze testükön a tépett, vékony katonakabátot. Lafonte is ott
ment köztük. A halott deszkakoporsóját lebocsátották a sötét verembe. A
pap még egy rövid imádságot mondott fölötte. Lafonte szórakozottan
nézegette a sírfölírásokat. Karl Schneider, Anton Mayer… A koporsón
dübörögtek a rögök. Egy félig elmállott, az időtől megkorhadt keresztre
tévedt a pillantása. Michel Lafonte, meghalt 1871… Megtántorodott, a
szeme előtt elsötétült a világ. Elfulladó torkán kiáltva tört ki a szó:
– Ez az én apám!
Elájult. Az idegen emberek könnyes szemmel álltak körülötte…
… Igy találkozott a fiú az apjával. Negyvennégy esztendő után.

AZ ARRASI MACSKA.
Nemcsak a hajdani építészek, hanem a várépítő mesterek is egy-egy kőbe
faragott tréfával, ötlettel iparkodtak fokozni műveik külső hatását. Igy
például Mainz várának ódon bejáratát kőből faragott három emberfej
díszítette valaha; az egyik szélső fej a nyelvét öltögette az
ellenségre; a középső komoran, elszántan tekintett előre, a másik szélső
sírt. A német csapatoktól annyira szorongatott Arras várát is egy
kőszobor ékesíti, amely egy egeret űző macskát ábrázol; alatta ez a két
sor olvasható:
„Les français prendront Arras
Lorsque ce chat prendra ce rat.“
(A franciák akkor veszik be Arras-t,
Mikor ez a macska elfogja ezt az egeret.)
Mikor azután a franciák 1640-ben mégis bevették a várat, az első sor
„prendront“ szavából a „p“ betűt egyszerűen lefaragták, miáltal a vers
éppen az ellenkező értelmet kapta, így:
„Les français rendront Arras
Lorsque ce chat prendra ce rat.“
(A franciák akkor adják föl Arras-t,
Mikor ez a macska elfogja ezt az egeret.)
Hogyha az előjelek nem csalnak, megtörténhetik, hogy a németek megint
visszahelyezik a lefaragott betűt az eredeti helyére.

HOGYAN DOLGOZNAK A KÉMEK.
A felső kép vázlatot mutat, amelyet a németek egy elfogott angol kém
zsebében találtak. Hogy ez a vázlat nem valami ártatlan képecske, azt az
alsó kép mutatja. A vázlat ugyanis egy erődítményt mutat, amelyen a fák,
bokrok, stb. egészen mást jelentenek, mint amit ábrázolnak. Az alsó kép
a kulcsa a felsőnek, így például A drótsövényt, B lövészárkot, C tábori
üteget, D mozsarat, E nehéz üteget jelent. F az országút, G a külső
árok, H a belső árok, I páncéltorony, J megfigyelő-torony, K az erőd
bejárata, L a vasuti állomás, M vasuti mozgó-anyag, N kettős sínpár, O
vízárok.

A FRANCIA VÖRÖSKERESZTESEK.
Egy francia ujság írja ezt a háborús epizódot:
A párisi közönség rettenetesen kiváncsi és lépten-nyomon
kellemetlenkedik ezzel a hadvezetőségnek. Az előkelő világ passziója
közé tartozik most az autókirándulás a harctérre. Urak és dámák fölülnek
az autókra és elmennek addig, amíg lehet és fölhúzódva valamely
magaslatra, távcsővel nézik a harcot. Nem igen látnak semmit, de azért
naphosszat ott gukkereznek.
A minap egy vezérkari tiszt került a magaslatra és bosszankodva látta a
kellemetlen kiváncsiakat. Rájuk mordult:
– Mit keresnek itt? Van-e engedélyük?
A kiváncsiak, úgy látszik, összetanultak, mert kórusban válaszolták:
– A vöröskereszteseknek jöttünk segíteni.
– Szép, – felelte a vezérkari tiszt. – Majd adok munkát is mindjárt. Ott
a völgyben döglött lovak vannak. Tessék elásni azokat. Indulás!
S az előkelő urak és hölgyek kénytelen-kelletlen nekifogtak a döglött
lovak elásásának. Estig dolgoztak.
Másnap azonban nem volt a magaslaton egy gukkerező sem.

COLOGNE – POLOGNE.
Párisban nincs többé kölni víz. Azaz hogy van, de most más a neve. A
párisi borbély-műhelyek falán függő díjszabásban mostanában ez
olvasható: „Fejmosás „lengyel vízzel“ 1 frank.“ A tudakozódásra pedig a
borbély halkan a fülébe súgja a vendégnek:
– A tarifán mindössze csak egy betűnyi változtatást tettünk: Eau de
Cologne – Eau de Pologne. A víz azonban maradt a régi.
Jellemző az eset a franciák német-gyűlöletére, csakhogy kérdés, mire
keresztelik el akkor a „lengyel vízet“ a párisi borbélyok, ha
Orosz-Lengyelország sem lesz többé orosz kézen?

A KIJÁTSZOTT HADICENZURA.
Egy barátunk Franciaországban rekedt s ott most hadifogoly. Most végre
megengedték neki, hogy levelet írjon haza. Persze franciául kellett
írnia s természetesen előzetesen be kellett mutatnia írásait a hadi
cenzornak. Már a cenzura kedvéért is megírta, hogy nagyon jól van, jól
bánnak vele stb. De hogy valóban megnyugtassa övéit, két magyar mondatot
belesikkasztott a levele végére. Szószerint így:
„Bons baisers à toi, à Maman, Ernő, Étel, Rossz, Jól, Érzem, Magam et à
les autres.“
Persze a derék francia cenzor az Ételt, a Rosszat, az Érzemet, a Magamat
csupa rokonnak meg jó barátnak értelmezte. S a levél átment a rostán.

MENNYIBE KERÜL NAGY-BRITANNIA MEGSEMMISÍTÉSE?
Pontos számítás szerint 85.000 koronába. A számítás a következő. Egy
úszóakna elegendő arra, hogy elpusztítsa a legerősebb hadihajót. Ha
Angliának tiz dreadnougthja elpusztúl, akkor elveszti hegemóniáját a
tenger fölött és akkor szó lehet világhatalmának megsemmisítéséről. Egy
úszó akna értéke testvérek között 8500 korona. Ebből látható, hogy
Anglia megbuktatása olyan vállalat, amelyet szerényebb polgári viszonyok
között élő hatalom is megengedhet magának. A fontos az, hogy jó helyre
rakja le a tíz aknáját.

PÁRBESZÉD.
_Első francia tábornok:_ Még egyszer szeretném megverni a németeket.
_Második francia tábornok:_ Hogyan, hát már egyszer megverte őket?
_Első francia tábornok:_ Nem, de már egyszer szerettem volna!

A FRANCIA CENZURA.
A párisi „Cri de Paris“ panaszolja, hogy a túlszigorú cenzura egyik
kiváló francia tábornokról írott cikkéből olyan sokat törült, hogy csak
ez a két sor maradt épségben:
„X… tábornok igazi hős!… Két hét óta sem az arcát, sem a kezét nem mosta
meg“…


A cár katonái

KOZÁKOK A FÉNYKÉPEZŐ-GÉP ELŐTT.
A németek nagy csapat kozákot fogtak el, akiket azonnal tovább
szállítottak a német birodalom belsejébe. Magától értetődik, hogy a
kozákcsapat emberei között érdekesnél érdekesebb típusok akadtak,
különösen az urali nagyszakállu kozákok váltak ki marcona, szinte félvad
külsejükkel és így nem lehetett csodálkozni azon, ha a németek ezeket a
kozákcsoportokat a nagyközönség számára fényképekben akarták
megörökíteni. Mikor tehát az urali kozákszállítmány estefelé a
legközelebbi német városba érkezett, a fogolyszállítmány parancsnoka
elküldött a legközelebbi fényképészért, aki csakhamar megérkezett
titokzatos masinájával. A kozákokat félkörös csoportba állították, mire
fölbukkant előttük a fényképész a fekete posztóval letakart géppel.
Bármily elszánt, félvad emberek is az urali kozákok, az előttük
ismeretlen, letakart, állványra helyezett gép mégis megremegtette őket.
A fényképész fejjel a gép takarója elé bújt, ide-oda mozgatta a gépet,
majd kihúzta fejét a fekete posztó alul, jobb kezébe vette a pillanatzár
gummilabdáját, a fogolyszállítmány parancsnoka harsány hangon
„vigyázz!“-t kiáltott és a fényképész most már – mivel este volt –
balkezével hirtelen magneziumsodronyt gyujtott föl.
Mintha villámcsapás érte volna a kozákokat, egyszerre elvágódtak és
majdnem állati hangon üvöltötték:
– Kegyelem! kegyelem!
Ők ugyanis a fényképezőgépet valami különös, újmódi gépfegyvernek nézték
és szentül meg voltak győződve, hogy most agyonlövik őket.
Nagynehezen, sok próbálkozás után végre sikerült a fölvétel, de a képen
az egyébként edzett és izgalmat nem ismerő kozákok olyan siralmas arccal
jelentek meg, mint valami anyámasszony katonái.

CSERNOVICBAN
tudvalevőleg az oroszok a fegyenceiket tették meg – rendőröknek, nyilván
azzal az indokolással, hogy: nehéz a tolvajtól lopni. Néhány ilyen orosz
fegyenc aztán nem tudott elég gyorsan visszahúzódni és a mieink kezébe
került. Kihallgatták őket, jegyzőkönyvet vettek föl velök. A sort egy
fehérszakállú, rendkívül tisztes külsejü orosz nyitotta meg, aki
ünnepélyesen nézett maga elé.
– Volt-e katona? – kérdi tőle a kihallgató.
– Hogyne! – feleli büszkén. – Már az orosz-török háborúban is részt
vettem és ott szereztem ezt a szép gyémántgyűrűt.
– Úgy? És hogyan?
– Levágtam egy orosz tisztnek a fejét! – szól büszkén a fogoly.
– Hogyan? Ön akkor a törököknél szolgált?
– Nem, – feleli valamivel szelidebben a fegyenc, – akkor is az
oroszoknál.

A KOZÁK PÉNZE.
Máramarossziget városában most már kezdik összegyűjteni azokat az
emlékeket, melyeket az oroszok maguk után hagytak. Mi türés-tagadás,
ezek az emlékek nem a legrózsaszínűbbek, s a derék máramarosi polgárok
kései unokái is emlékezni fognak az atyuska méltó fiaira, a prémessüvegü
kozákokra. Dobay Sándor, Máramarossziget helyettes polgármestere volt
az, aki az orosz hordák vezetőjével tárgyalt az egész idő alatt. Hozzá
mentek panaszra a polgárok, ő pedig tovább adta panaszukat az oroszok
generálisának. Az összekoccanások az üzleti élet szükre határolt
területén játszódtak le. A jó kozákok hazai szokásuk szerint kancsukával
meg ökölcsapással akartak fizetni, azonban ezt a pénzegységet az orosz
generális a legnagyobb jóakarattal sem volt hajlandó bevezetni a
városba. De a kozák nem olyan gyerek, akit könnyen zavarba lehet hozni.
Ur ő – a máséból. Valamelyik este egy halálsápadt kereskedő szalad Dobay
polgármesterhez.
– Mi baj, barátom?
– Hogy az Isten pusztítsa el a kozákot!
– No, no… Megvertek?
– Nem. Még rosszabb! Kossuth-bankóval fizettek!
Mit volt mit tenni. Fölverték a generálist és panaszra mentek hozzá. A
generális mosolyogva hallgatta a panaszt.
– Lássák uraim, ilyen a kozák. Hazugság minden, amit róla írnak. Jó
gazda. Ezt a pénzt még a nagyapjuk szerezte negyvenkilencben itt
Magyarországon. Most, amikor az unokája hadba indult, előkereste az öreg
kozák a féltve őrzött bankót és odaadta unokájának, Ivan Ivanicsnak,
mondván, fiam, költsd el ott, ahol én szereztem és igyál egyet az én
egészségemre, aki megtapostam azt a földet… Az öreg kozák nem tudhatta,
hogy most már más bankó járja.
Ezzel elintéződött a kérdés. Hanem szolgáljon vigasztalásul egy másik
história. Egy szigeti ügyvédet fölhuzott mordállyal állít meg a kozák.
Rászól:
– Geld!
– Nyicsevo! – feleli az ügyvéd. Ami muszka nyelven azt jelenti, hogy –
nincs.
A kozák azonban nem az a legény, akit ezzel a szóval le lehet szerelni.
Kirántotta a bugyellárist. Tele volt bizony az húsz meg tízkoronás
bankóval. A kozák okos ember, csak az öregjét akarta elvinni. Kotorász a
bugyellárisban és talál – egy cifra sorsjegyet, melynek rég megvolt a
huzása. Az értéktelen papiros lévén a legnagyobb, azt vette ki. A többit
visszaadta.
És még mondja az ember, hogy a kozákban nincs gavalléria.

RAGASZKODÓ HADIFOGLYOK.
A Szent István-kórház egyik betege beszélte a következő harctéri
epizódot:
– L…-hez közel a mi patrulunk három orosz gyalogost fogott. Egy kis
erdőben találtuk őket, nagyon fáradtak voltak szegények és mikor rajtuk
ütöttünk, mindjárt megadták magukat. Mikor a magyar tábor felé
eszkortiroztuk volna őket, egy nagyobb orosz csapattal találkoztunk
szembe. Tízannyian voltak, mint mi, azért éppen csak a tisztesség
kedvéért egypár lövést váltottunk velük, azután laufsrittban belevettük
magunkat a közeli erdőbe és nagy kerülővel a táborunk felé siettünk.
Estére szerencsésen haza is találtunk. A legfurcsább azonban az volt a
dologban, hogy a mi hadifoglyaink egy pillanatra sem tágítottak
mellőlünk, egész idő alatt mindig a sarkunkban voltak, velünk együtt
szaladtak az orosz elől és velünk is vonultak be a magyar táborba.
Úgy látszik, a derék muszkák nagyon megbarátkoztak már a gondolattal,
hogy ők a háború végéig nyugalmas magyar hadifogságban lesznek és semmi
áron sem akarták ujból a vállukra venni a szuronyos puskát.

A MUSZKÁK ELEDELE.
Az oroszokról beszélgettek a kávéházi törzsasztalnál.
– Műveletlen nép, – mondja valaki, – spirituszt iszik és faggyúgyertyát
eszik rá.
– Ohó! – veti közbe egy világlátott úr. – Most már nem olyan
elmaradottak az oroszok se. A kultura náluk is sokat lendített az ősi
állapotokon.
– Mennyiben?
– Nos, miután már nem igen találnak faggyúgyertyákat, különösen
Oroszországon kívül, most már megeszik a… villanykörtét is.

CÁRÉK ÁPOLNAK.
Carszkoje-Szelóban, ahol a cári család él, most óriás kórház van. Maga a
cári család rendezte be s maga a cári család látja el benne az ápolói
tisztet. Ahogy az orosz lapok nagy elismeréssel jelentik, maga a cárné
mindennap megjelenik a kórházban, dolgozik és tevékenykedik, maga is
kötözi a sebesülteket, s akárhányszor a legnagyobb operációkat is
végignézi. Olga és Tatjána nagyhercegnők gondosan segédkeznek édesanyjuk
mellett s ők is szorgalmas ápolónői a cári kórháznak.
Csak egy nagy hibája van a cári kórháznak. Nem vesznek föl belé más
sebesülteket, csak akik a legelőkelőbb, a leghíresebb családokból valók
s akik magasabb tiszti rangot töltenek be. A seb nem olyan fontos ebben
a kórházban, a kiontott vér sem, a hősi siker sem, mint a rang, a
méltóság, a büszke név. Piros vért nem nézhet a cári család, csak kéket.
Csak hét-, kilenc- és többágú koronás sebeket kötözgetnek. Csak hercegek
kaphatnak tőlük csillapító italokat.
Ilyen a kép, amikor a nagy, a dicső, a fényes cári család sebesülteket
ápol.

AZ OROSZ TÁBORNOK.
Galiciában történt. Hősi hadseregünk bekerített egy hatalmas orosz
csapatot és tisztestől, tábornokostul elfogta. A harc még állott, nem
sokat teketóriázhattak tehát és az oroszokat földirigálták az első
vonatra, amely a közelükben volt. Ez a vonat pedig, bár talán ötven
kocsiból is állott, de valamennyi kocsija „36 embernek, 6 lónak“
fölírásos waggon volt. Csak egyetlen egy harmadosztályú kocsi volt az
egész vonaton. Abba dirigálták be a fogoly orosz tiszteket, a többibe a
legénységet.
De a tábornok – a fogoly orosz tábornok – sehogysem volt megelégedve a
helyzettel. Veszekedett, pörölt, tiltakozott, hogy ő nem száll be
harmadik osztályú kocsiba, nem ül fapadokra, mert neki – mint
tábornoknak – első osztály dukál a vonaton.
Egy magyar kapitány előtt fejtette ezt ki haragosan, kipirult arccal. A