A nagy háboru anekdotakincse - 6

Total number of words is 3953
Total number of unique words is 2011
29.8 of words are in the 2000 most common words
42.8 of words are in the 5000 most common words
48.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kapitány pedig – talán mosolygott is a bajúsza alatt – odamutatott a
temérdek orosz fogolyra és csak ennyit felelt:
– Bocsánat kegyelmes uram, de… nem készülhettünk elő ilyen
tömegforgalomra.
[Illustration: _A „kedvelt“ zsidó:_ Egyelőre még gondolkozunk az Atyuska
szavai fölött. (A clevelandi „Szabadság“-ba rajzolta Linek Lajos, aki
néhány év óta Amerikában él.)]

JELLEMZÉS.
Vasárnapi szabadnapot kapott a káplár úr, aki az egyik magyarországi
fogolytábort őriző csapatban végez szolgálatot. A pihenőt arra használta
föl, hogy „benézett kissé a városba“, ami annyit jelent, hogy beült a
kávéházba. Természetesen körülfogták hamarosan és mindenki csak a
foglyokról szeretett volna egyet-mást megtudni. De a káplár úr kevés
szóra érdemesítette őket. Csak ennyit mondott róluk:
– Piszkosak azok! Tán nem is emberek, olyan piszkosak…
De azért csak faggatták tovább, hogy: beszéljen róluk, mit csinálnak,
hogy élnek, mi a legjellemzőbb rajtuk?
A káplár úr egy pillanatra elgondolkozott. Aztán így szólt:
– Mi a legjellemzőbb rajtuk? Hát az, hogy… akkora bolháik vannak, hogy
egy pesti kutya megugatná!

NYOLCEZER OROSZ SIRJA.
Dalolva, vidáman fütyörészve jöttek lefelé a Kárpátok innenső lejtőin,
egyhangú, még a magyarnál is melankólikusabb nótákat énekelve, amelyek
ott születtek valahol Oroszország végtelen rónaságain, talán éppen az
Ural alján, ahonnan egykor Árpád népe elindult a honfoglalásra. És
azután megdördültek a fegyvereink és torkukon akadt a nóta, amellyel
hódított országba akartak bevonulni – mert beléjük fojtották a golyóink.
Sziszegve szelték a levegőt srapneljeink, zúgva csaptak le a gránátjaink
és orosz dal helyett fütyülő golyók muzsikájától visszhangzottak a
bércek. A feketeszakállas ázsiaiak és a lenszőke, vizes szeműek hörögve
terültek a földön és végső vonaglásukban haza gondoltak a messzeségbe,
ahonnan elindultak. Futott, aki tudott, az életösztön adott erőt a
meneteléstől fáradt lábaknak. No még ezt a bércet… még ezer métert… és
ott vár az élet. De az út visszafelé nem volt oly könnyű, mint befelé.
Katonáink gyilkos tűzzel árasztották el őket, amelyben ezrével hullottak
el. Nyolcezren ott alusznak örök álmot az uzsoki fenyők alján, magyar
föld borul föléjük és mire majd elolvad a hó, fű is benövi sírjukat.
Béke és csendesség lesz körülöttük az első meleg vasárnapig. Akkor majd
jönnek a környékről az első kirándulók, diákok és mások megnézni a
helyet, ahol nyolcezer magyar fegyvertől elesett orosz nyugszik.
Kirándulóhely lesz a nagy temetőből; az idő az esztendők tovaszálltával
emlékezetté változtatja azokat az eseményeket, amelyek megborzasztottak
mindenkit, amikor megtörténtek; az emlékezet pedig majd mesét mondat
arról, hogyan szállt sírjába az uzsoki szorosban nyolcezer orosz katona.
Öreg emberek fogják mondani ezt a mesét a Kaukázus alján, orosz
falucskákban.

A JÓ VUTKI.
Egy csernovici menekült asszony beszélte:
– Élénk forgalmú szatócsüzletünk volt Csernovicban. Amikor seregeink
kiürítették a várost, a lakosság ezrével menekült Magyarország felé. Mi
is készülődtünk, de mivel tíz gyermekünk van, nehezen haladt előre a
csomagolás. Végre bevonultak az oroszok és mi kénytelenek voltunk
megadni magunkat a sorsunknak. Férjem az értékesebb holmik elrejtésével
foglalatoskodott, én pedig az üzletben néztem a dolog után, amikor
egyszerre csak három tiszt állított be. Vutkit kértek. Én félelmemben
sokáig kotorásztam az üvegek között, de aztán fölkaptam az egyiket és
látszólag barátságos arccal töltöttem nekik. A tisztek nagyokat
csettintve hajtották föl az italt, majd egy rubelt dobtak az asztalra és
eltávoztak. Alighogy kifordultak, belépett az uram, akinek persze
nyomban elujságoltam az oroszok látogatását.
– És melyikből adtál nekik? – kérdezte tőlem.
– Ebből a sötét flaskából, – feleltem.
A férjem fejéhez kapott és kétségbeesetten kiáltott föl:
– Te szerencsétlen teremtés, mit tettél?! Most majd lekaszabolnak
mindnyájunkat!
Az üvegben kreozot volt, amit a férjem valami rovarirtószer
előállítására hozott a patikából.
Kínos töprengésünk közepette kardcsörtetés hallatszott kívülről. El
voltunk készülve a legrosszabbra. Csakhamar egy egész csapat muszka
tiszt lépett be. Mogorva hangon megint vutkit kértek. Férjem, hogy
kiengesztelje őket, a legjobb szilvóriumból öntött nekik. A tisztek
megízlelték és kelletlenül tolták vissza az asztalra:
– Nem kell! Abból adjon, amelyikből a felesége töltött.
… És még aznap elfogyott az egész flaskó kreozot. Másnap a férjemnek már
ujat kellett hoznia a gyógyszertárból.

AZ ORVOS HADIFOGLYAI.
Az északi harcokban még dörögtek az ágyúk, a gépfegyverek ropogtak,
hangzott a hurrá s aratott a halál. Aztán minden elcsendesedett, a
sebesülteket összeszedték és a kötöző-helyen sietve dolgozott az orvos.
Amint a sebesülteket kötözte, egyszerre csak figyelmeztetik a
szanitécei, hogy egy orosz csapat közeledik vágtatva.
Az orvos fölhúzatja a vöröskeresztes lobogót és maga is előrántja a
zsebkendőjét, kétségbeesetten meglobogtatja s kiáltozni kezd:
– Sanitéc! Sanitéc!
Az orosz csapat azonban továbbra is harciasan közeledik. A csapat élén
egy tiszt – körszakállas, marcona alak – nem hallgat rá, hanem egyenesen
neki üget. Már csak húsz lépés és az orvos most még hangosabban kiáltja:
– Sanitéc! Sanitéc!
Már csak tíz lépés. A zsebkendő őrülten lobog, a kiáltás mind hangosabb
és mind könyörgőbb:
– Sanitéc! Sanitéc!
Mit sem használ. Az orosz tiszt kirántja a kardját s nyersen, keményen,
türelmetlenül rászól az orvosra:
– Nem bánom én, ha szanitéc is… Nekünk mindegy, akárki is az úr… Mi
megadjuk magunkat!
S átnyújtja a kardját.

A PROVIZIÓ.
Galiciában történt. Magyar és orosz ágyúk vívták rettenetes
párviadalukat és közben előretolt gyalogságunk is megközelítette az
ellenséget. Annyira megközelítette, hogy néhány magyar bakából álló
járőr el is fogott vagy tíz orosz gyalogost.
Amikor a foglyokkal hazaértek, a kapitány jutalmul minden egyes magyar
bakának öt-öt koronákat adott.
A foglyok lecsüggesztett fejjel álltak ott. De egyikük, amikor látta,
hogy „testi épségét“ nem veszélyeztetik a mi katonáink, kilépett a
sorból. Kusza szakállas, göndörhajú lengyelzsidó volt az ipse és kissé
keleties csengésű, éneklő németséggel így szólt a kapitányhoz:
– Ha parancsolja, kapitány úr, hozok én még maguknak foglyot!
A kapitány először is leszidta. Aztán megmagyarázta neki, hogy a
hadifogolynak az a kötelessége, hogy viselje magát csöndesen. Az ő
szolgálatukra nincsen szükség, de meg aztán nem is bíznak bennük.
De a keleties németséggel beszélő orosz katona még egyre csak
fogadkozott. Hogy ő bizony elhozna még annyi foglyot, amennyi csak
tetszik és megesküdött a nagy Jehovára, hogy ő nem akar megszökni, ő
igazán foglyokat akar hozni, csak engedjék vissza. Mert ő visszajön,
örül, hogy elfogták. És hálából akarja megajándékozni a vitéz kapitány
urat ujabb foglyokkal.
Addig beszélt, – és olyan becsületesség sugárzott a szeméből – hogy a
kapitány végre is ráállt. Visszaengedte. De utána küldött négy magyar
bakát, töltött fegyverrel, hogy nagyon messzire azért mégse mehessen.
Félóra se telt el és máris jött vissza a „fogoly“. És hozott magával –
tényleg – újabb foglyokat. Nem is kettőt, hármat, hanem egyszerre
húsznál is többet.
A kapitányt meghatotta ez a becsületesség. Megdícsérte. És meg is akarta
jutalmazni.
Elővett egy százkoronást. A bakáinak is öt koronákat adott egy-egy
fogolyért, hát ennek a „szállító“-nak is kijár száz korona. Ő legalább
így gondolta.
De amikor át akarta adni neki a százasbankót, az csak intett, hogy nem
kell:
– Csak tegye el ezt a bankót, kapitány úr. Mondtam én, hogy hálából
teszem csak… És aztán – tette hozzá, fölényes mosollyal a most érkezett
foglyokra mutatva – megkaptam én már ezektől a – proviziót!

AZ OROSZ CSODA.
A háború nem a csodák termőföldje. De hogy mégis történnek csodák, azon
sem kell csodálkoznunk, mert – oroszok mondják.
A hadüzenet után az oroszok híres csodatevő szentképét, a
Pocsajev-kolostori Mária-képet, az orosz hadsereghez vitték, hogy –
amint ezt az orosz Nowoje Wremja 13.826-ik számában írta – „az
igazhitüeknek megkönnyítse a győzelmet.“ Most azután ugyanez a lap azt
írja, hogy a csodatevő Mária-kép „teljesen egyedűl, minden emberi
kiséret és emberi segítség nélkül“ visszatért a Pocsajev-kolostorba.
Úgy hangzik ez a hír, mint valami középkori csoda. És misztikusságában
sok szépség is volna, ha nem tudnók azóta – Höfer vezérőrnagy, a
vezérkari főnök helyettesének jóvoltából – hogy az oroszok minden
vonalon visszavonulóban vannak. Igy azonban azt kell hinnünk, hogy a
csodatevő orosz szentkép mégsem egészen a maga jószántából tért vissza
kolostorába, hanem őrizői kezdték belátni, hogy az eddigi győzelmek már
nem tarthatók és gyors „visszavonulásukban“ is a szentképet hívták
segítségül…

KOZÁKOK.
Az oroszok máramarosi betörésének idején kozákok garázdálkodtak egy
hazafias érzelmű, rutén paraszt viskójában. Négyen voltak a kozákok, de
húsz helyett fosztogattak. Elvittek minden elvihetőt.
Szegény kirabolt rutén ott búsult a háza előtt, amikor nagyobb csapat
orosz katona közeledett a falu felé. Egyik tiszt leszállt a lováról s
egy ital vizet kért. Közben szóbaelegyedett a ruténnel, aki keservesen
panaszolta el, hogy a kozákok mindenét el-„rekvirálták“.
– S mondd csak, – kérdezte az orosz tiszt, – ez a kabát rajtad volt
akkor, mikor a kozákok itt jártak?
– Igenis, tiszt úr.
A kozáktiszt mosolygott:
– Akkor nem az én katonáim voltak. Mert akkor most már csak ing volna
rajtad, – vagy még az se.

AZ OROSZ FOGOLY.
Egy vidéki állomáson orosz foglyok szállnak ki a vonatból. Van közöttük
egy, akinek mindegyiknél nagyobb és torzonborzabb a szakálla. Szinte van
benne valami tiszteletreméltó, amit még az őszülő hajszálai is tetéznek.
A kiváncsiak őt fogják körül s kérdésekkel ostromolják. Németül tud,
tehát nem maradnak kielégítetlenül a kiváncsiak.
– Megsebesült? – kérdezik.
– Dehogy. Elfogtak. A háborút is ki lehet tanulni. Akinek gyakorlata
van, nem sebesül meg egykönnyen.
– Hát más háborúban is volt már?
– Meghiszem azt. A japán–orosz, a perzsa–orosz és a mostani háborúban.
– Nos, és?
– És mindig elfogtak és mindig jó dolgom volt.

ZÖLD LOVAK.
A Times pétervári levelezője jelenti, hogy Oroszország harminc millió
lovat vitt az Ausztria és Magyarország és Németország elleni harcba és
elárúlja a nagy hadititkot, hogy az orosz lovasság zöldre festette
lovait, hogy a legelésnél és a futásban fölismerhetetlenek legyenek.
De hiábavaló az ilyen ravaszság: a mi huszárjaink bizonyára meg fogják
ismerni a kozákot a zöld lovon is. Már csak arról is, hogy a fű nem
szalad.

AMIKOR MEGSZÓLAL A PUSKA…
Amikor megszólal a puska, valami szorongás fogja meg az emberek szívét.
Egy-egy bolond gondolat repül keresztül az ember fején, hogy hátha belém
ütődik a bolond golyó, de aztán elmúlik és jön a harc mélységes
komolysága… Mégis voltak és vannak emberek, akik megörülnek, ha
megroppan mellettük egy sortűz. Ezekről mondunk el egy históriát…
Történt pedig, hogy Boldogasszonyba, egy eldugott fészekbe, muszka
foglyokat hoztak a katonák. A szőkehajú, kékszemű, melankólikus legények
egykedvűen vették a sorsukat. Odahaza is nem egyszer végigkancsukázta
őket a végzet, hát csak belenyugodtak a változhatatlanba. Amikor még
enyhe volt az idő, ott sütkéreztek a bágyadt, őszies napon. Karba ültek
és melankólikus, szomorú dalokat énekeltek, amilyen csak sorsüldözött
emberek lelkéből fakad.
De jött az ősz s a dércsípte fáról szomorúan hullottak a levelek. A
hadvezetőség barakkokat építtetett a foglyoknak, akik maguk segítettek a
munkában. Pénzt is kaptak érte, meg aztán nem kellett naphosszat
veszkődni a nagy unalommal. Volt foglalatosságuk. Egészen nekividámodtak
a legények, keverték a maltert, ácsolták a gerendákat és vidámabb nóták
fakadoztak a szájukról, amiket lovasemberektől lestek-tanúltak el, akik
naphosszat járják a végtelen orosz síkságot. Jókedvük mind hangosabb
lett. Egyszer aztán meghalt az egyik őrzőjük. Hirtelen támadta meg
valami betegség és ott temették el a fogolytábor mellett. A foglyok nem
tudtak róla, hanem dolgoztak tovább.
Mivelhogy háborús világ van, a halott közkatonának is kijár a díszlövés.
A falu temetőjében megroppant a sortűz… A szél elvitte a fogolytáborig.
A csendes, jámbor, melankólikus muszkák, akik baromi egykedvüséggel
tűrtek mindent, akik már vidámodni kezdtek, egyszerre mintha
ezüstcsengetyű szava lett volna az a sortűz, megváltoztak. Eldobták a
szerszámot, malteros kanalat, otthagyták a munkát. A szemük csillogott,
valami epekedő belső tűz vetett lobbot benne. Az orruk cimpája
reszketett az izgalomtól és halk szóval összesúgtak:
– Ruszki! Ruszki!
Ruszki… Az oroszok. Azt hitték, hogy a hegyháton már ott barnállik az
orosz gyalogság rajvonala s a doni kozákok már a határban lovagolnak,
mint a fekete kisértetek. Hiába volt minden. Nem ment a munka.
Az a sortűz a lelkükön érte őket és ott ütött sóvárgó sebet.
És mikor a hosszú napok egyformasága, eseménytelensége megölte
reménységüket, az orosz legények szomorúak lettek. Szomorúbbak, mint
amikor hozták őket. És mindezt csak azért, mert a tarlott sövényü falusi
temetőben megszólalt a puska…

A ZSÁKMÁNY.
Egy tartalékos hadnagy mondta el a következő tréfás történetet:
Amikor szakaszommal megérkeztem Galiciába, azt mondtam a fiúknak:
– Na, aki a legelső orosz puskát elhozza, kap tőlem öt koronát.
Még aznap jelentkezett nálam Krausz Mór közlegény, aki a civil életben
lisztkereskedő. Fölmutatott egy orosz fegyvert, amelyet mi –
természetesen – a legnagyobb örömmel üdvözöltünk. Azonnal átadtam az öt
koronát és megmondtam neki, hogy ezután is minden orosz puskáért öt
koronát kap. Másnap Krausz ismét jelentette, hogy öt orosz puskát hozott
és kéri érte a 25 koronát. Örömmel fizettem ki a pénzt a hős katonának.
Óriási volt azonban a meglepetésem, amikor három nap múlva a fiú egy
egész szekér orosz fegyvert vonúltatott föl. Roppant elbámúltam és
megkérdeztem a bátor katonától:
– Hol szerezted ezt a sok fegyvert? Talán egy egész orosz szakaszt öltél
meg?
– Nem, – felelte a fiú, – hanem darabját két korona ötven fillérért
vettem attól a kollégámtól, aki az orosz hadseregben szolgál.

A KOPEK.
Az orosz foglyok nagy része a munkáskarok nélkül maradt magyar földek
napszámosai. Vasárnap nincs munka, a tanya udvarára gyűlnek, méla szláv
nótákat énekelnek, dudálnak és táncolnak is. Odacsődül a tanyák népe és
nézi az oroszokat. Egy szakállas orosz – a többitől külön –
nekitámaszkodik az istálló falának, neki nincs kedve semmihez.
Az apró gyerekek odagyűlnek köréje s a szomorú orosz egyszer csak
fölveti a fejét. Meglát egy kis szőkehajú parasztlányt és hosszan nézi.
Odamegy hozzá, fölkapja, a magasba lendíti és megcsókolja a homlokát.
Mikor óvatosan visszateszi a földre, akkor is simogatja a kislány
szöszke haját.
Aztán elővesz egy kopeket és a kezébe nyomja.
… Valahol a Visztula partján van egy éppen ilyen kislány.

A POGÁCSA.
Mikor Csernovicban muszkavilág volt, az üzleteket, különösen az
ennivalós boltokat, egész éjszaka nyitva kellett tartani, hátha a
katonának éjszaka van valamire szüksége. Arra nagyon vigyáztak, hogy
mindenki kifizesse, amit vásárol (egy rubel három korona harminc
fillérbe számítva), de arra már nem figyeltek, hogy egy félóra múlva a
katona (persze a közbeeső kamatokkal együtt) vissza ne kérje a pénzét.
A korcsmába beállít egy orosz katona:
– Kérek egy korsó sört!
Hoznak neki. Sőt egy kerek valamit is hoznak hozzá, papendekliből valót,
amit odatesznek a söröskancsó alá.
A katona iszik egy kortyot. Jó. Aztán nézegetni kezdi azt a kerek
valamit. Mi lehet ez? Forgatja. Beleharap. Rágja. Elfintorítja az arcát.
Újra beleharap. Úgy látszik, nem nagyon izlik. De legyűri. Újra harap.
Legyűri egy korty sörrel. Megint harap, rágja, lenyomja. Elfogyott.
Kiissza rá a maradék sört.
Aztán zörget a kancsón:
– Hej, korcsmáros! Még egy korsó sört! De pogácsát nem kérek többet…

A FEHÉR LEPEDŐ.
Ahogy leesett az első hó, Romániában az oroszok sok ezer fehér lepedőt
rendeltek meg. A téli hadjáratra készül a sok fehér lepedő, amelyeket az
orosz katonák magukra terítenek, hogy a hótakart földön az ellenség ne
vehesse észre őket. Az orosz-japán háborúban tanúlták ezt a fogást a
japánoktól és most az északi harctéren akarják alkalmazni.
Így tehát a fehér lepedő is, a gyolcs, szintén bevonúl a modern háború
hadieszközei közé.
Az oroszok fehér lepedőkkel látják el magukat. Sebaj! Legalább kevesebb
fáradságba kerül katonáinknak rájuk borítani a fehér lepedőt.

A TILTOTT DAL.
Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok únottan lézengenek
a major körül. Ellepik a gémes kút hosszú vályuját, a kukorica-górék
gerendáit, mint egy fáradt, khakiszínű madársereg. Most ők a magyar föld
napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az
ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak
szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát
osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából
előállanak a jobbhangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv
nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy
magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát,
fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen
zengő tenorján belekezdett egy dalba. Egyedül énekelte az első sorokat,
a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető
mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a
következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.
Az orosz forradalmi himnusz volt.
Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte.
Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában
állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már
fehéren izzott ettől a daltól – magyar földön voltak. Különös volt így
ez a szituáció. Ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor
énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.


Apró képek a nagy háborúból

AZ UTOLSÓBÓL AZ ELSŐ.
Nem emberről van szó és ez a helyváltozás nem jelent karriért: hanem
inkább az ellenkezőjét. Ezelőtt egy csomó esztendővel történt, hogy a
csuzimai tengerszoros felső torkolatában Togó admirális a fehér cár
költségére rettenetes lakomát tálalt a tengernek. Elnyelette vele
Rosdesztvenszki tengernagy egész flottáját. Uszó acélvárak, rettenetes
csatahajók, büszke páncélos cirkálók, zúzó hajók és fürge
torpedó-vadászok, gyilkos japán aknák és ágyúgolyók halálos sebeivel
roncsolt bordáikon sorra sülyedtek le a sós mélység fenekére. Ilyen
temetés még nem volt a tengeren. A híres balti flottának csak egyetlen
hajója maradt a víz fölött. Ez az egyetlen, ez az utolsó az Askold nevű
cirkáló volt, amely a halálos rémület lihegésével remegő acélbordái
között repült be a katasztrófa hírmondójának a vladivosztoki kikötőbe.
Most megint tűz van a vízen, a tengeren is lángol a háború, és a jajgató
Vai-Hai-Vaiból két ellenséges hadihajó halálos párbajáról érkezett hír.
Az egyik küzdőfél német hajó volt: a legendássá vált Emden, a másik egy
orosz páncélos cirkáló: az Askold. És az Askold lett ebben a háborúban
az orosz flottának első áldozata.
A Rosdesztvenszki admirális egykori flottájának a létszáma most már
teljes odalent a tenger fenekén.

ZÁSZLÓK.
Egyik vadászezredünknek most indul a negyedik marschcompagnieja. Négy
szakaszból áll a század, háromban jómódu magyar legények vannak, egyben
pedig földhöz ragadt tót fiúk. Indulás előtt mindegyik cug zászlót vett
magának, szép, hosszúnyelű, magasan lengő zászlót. Csak a tót fiúknak
nem volt még zászlója. Szótlanul, messziről nézdegélték sokszor a három
gyönyörű zászlót, egyszer azután összeültek a tótok, szörnyen rongyos
kis bugyellárisokból fekete krajcárok kerültek elő, 7 korona 40 fillért
gyűjtöttek össze és a pénzt odaadták cugszführer úr Tonnhauser
Mihálynak, hogy vegyen rajta egy zászlót. Bizony ebből a kurta pénzből
kurta zászló tellett. Durva a szövete, be sincs szegve a széle, a nyele
pedig rövid, festetlen.
Isten tudja, mégis mintha az lenne a négy közül a legszebb, a
legeslegszebb zászló.

A FŰTŐK.
A „Zenta“ egymaga harcolt az egyesült angol-francia flottával. Dávid
Góliáttal, nem is eggyel, hanem egyszerre egész sereggel.
Hullott rá a gránát rettentőn, de nem adta meg magát.
Romba dőlt mind a kéménye, tüzet fogott a fedélzet, a „Zenta“ azonban
törhetetlenül ágyúzta tovább ellenfeleit.
Egyszer aztán elfogyott a „Zenta“ tüzérsége. A derék, hős fiúkat sorba
ellőtték ágyúik mellől.
Ekkor olyasmi történt, aminek nyoma fog maradni a históriában.
Előjöttek a „Zenta“ fekete mélységeiből, a kazánok izzó kamráiból
kormos, verejtékes, fél-meztelen emberek, odaálltak az ágyúk mellé.
A fűtők jöttek föl.
Sorba álltak az ágyúk mellé. S tüzeltek az ellenségre. A fűtők küldték
az utolsó mennyköves, villámos halált a francia páncélos-óriásokra.
S aztán – aztán leszálltak a „Zenta“ romjaival az Adria mélységeibe, a
vérszínű korállok fonadékába.

PRZEMYSLBEN.
A megvehetetlen przemysli várat ostromolta az orosz sereg. Napok, sőt
hetek óta éjjel-nappal bömböltek az ágyúk, de a hős várvédőket ez
éppenséggel nem akadályozta meg abban, hogy… ujságot szerkesszenek és
hogy a jó tréfát élvezzék. A przemysli magyar nyelven megjelenő „Tábori
Ujság“ közölte ezt a kedves apróságot:
Tanúként hallgatják ki a rezervistát a hadbíróságnál. Mikor a nevét,
korát, vallását, családi állapotát firtatták, kérdi az elnök:
– Van-e gyermeke?
– Nem tudom, kérem.
– Hogy-hogy nem tudja?
– Mert úgy gondolom, hogy azóta már lehet.
… Ezt a talpraesett feleletet különben alighanem tulajdon fülével
hallhatta a szerkesztő, aki, amikor nem szerkeszt, hadbíró a przemysli
várban.

MEGLA JÓZSEF.
Ki ő és merre van hazája?
Megla József szepesmegyei magyar. Van egy kis ősi háza, régi belsőségei,
örökölt klenódiumai. Hogy növelje, megtoldja, kivándorolt Amerikába.
Jött a háború. Megla József, a szepesi magyar, aki csak tótul tud,
gondolkodott, fontolgatott s szeptember közepén egy szép napon elment az
osztrák-magyar konzulátusra.
Ott aláírt egy okmányt, amellyel szepesi ősi házát, régi belsőségeit,
minden házi klenódiumát Magyarországnak adományozta, hogy kivegye a maga
részét a mi nagy háborúnkból.
Egyetlen tollvonással egész vagyonát odaadta hazájának. Többet senki sem
adott Megla Józsefnél.

A LÁTHATATLAN HADSEREG.
A mi szemünk már megszokta a „csukaszürke“ egyenruhát és bár ösmerjük
nagy előnyeit, de már nem vagyunk többé olyan fogékonyak iránta. A
megszokás mindent nivellál. De az idegenek szeme érzékenyebb és
erőteljesebben reagál a benyomásokra. Ami a mi számunkra mindennapos
látvány, az az ő szemükben csodának hat.
A „New-York Tribune“ brüsszeli levelezője, mint valami igazi csodáról
emlékezik meg a „csukaszürkéről“. Az amerikai ujságíró végignézte a
német hadsereg bevonulását Brüsszelbe és – az ő szavai szerint – egy
láthatatlan hadsereg vonult el előtte.
„Órák hosszat tartott a bevonulás – írja az amerikai ujságíró – és a
tisztek, meg a legénység szürke egyenruhája egyenest kísértetiessé tette
ezt a felvonulást. A legélesebb szem sem tudta a legcsekélyebb
különbséget fölfedezni az elvonuló ezer és ezer emberben. Minden a
láthatatlanság leple alatt történt. Csak rengeteg és alapos próbák után,
a legkülönbözőbb távolságokról a legkülönbözőbb színű szövetmintákkal
lehetett fölfedezni ezt a szürke színt.
Legelőször a városháza előtt, a Grande Place-on láttam őket.
Lehetetlenség volt megállapítani, hogy egy ezred, vagy egy brigád
tartózkodik-e a szép téren. Csak valami ködöt lehetett látni, amely
beleolvadt a kövekbe, a házak színeibe és amely ide-oda hullámzott, de
anélkül, hogy bármit is engedett volna látni, ami alkalmas célpont
lenne. Amikor később a sereg elvonult ablakaim alatt, a botanikus kert
fái között, föl-föltünedezett s beleolvadt a zöld lombok hátterébe. Nem
túlzás, ha azt mondom, hogy száz yardnyi távolságról a lovakat lehetett
ugyan látni, de az ulánusok, akik a lovakat megülték, láthatatlanok
voltak.
A különböző háborúkban alkalmam volt hat nemzet hadseregét is látni. De
még egyet sem láttam, amely ilyen kitünően lett volna fölszerelve,
beleértve a mi hadseregünket, aztán a japánt és az angolt is. Ez a
hadsereg három héten át aktiv szolgálatot teljesített és ime nem
hiányzik egyetlen fegyverszíjja, egyetlen patkószöge sem. Hét órán át
tartott az átvonulásuk, zárt sorokban, és úgy hömpölygött át Brüsszelen
ez a hadsereg, mint valami acélfolyam, szürkén és kísértetiesen.“

A HŐS CSÉPLŐGÉP.
A háború borzalmai között néha tréfás epizódok is akadnak és ezek között
is talán a legkedvesebb ez a történet.
Egyik katonai csapatunk egy cséplőgép mellett fejlődött föl rajvonalba.
A néhány száz lépésre álló oroszok a cséplőgépet nem ismerték föl,
gépfegyvernek nézték és vad tüzelésbe kezdtek. Huszonnégy óra hosszat
lőttek a cséplőgépre az oroszok, elfogyasztották valamennyi töltényüket,
engedték, hogy a mi csapataink a túlsó oldalon megkerüljék és bekerítsék
őket, – a diadaluk azonban mégis teljes volt, mert huszonnégy órai hősi
tüzelés után a gépfegyvernek nézett hős cséplőgép, amely magára vonta az
ellenség haragját, apró szilánkokra törve hevert a csatatéren…
… De a mi katonáink közül egy sem sebesült meg.
[Illustration: Angol mese: Volt egyszer három angol páncéloshajó, a
Cressy, az Aboukir és a Houge…]

ANYÁK.
Fájdalmat és gyászt hozott magával ez a rettentő vihar, amelynek
világháború a neve. De a legnagyobb fájdalmak az anyaszívekben égnek.
Anyák gyermekei gyilkolják egymást: magyar és orosz anyák fiai küldik
egymásra a halált, német és francia anyák fiai lövöldöznek egymásra és a
háború a legnagyobb áldozatokat az anyáktól követeli.
Anyák harca is ez a világháború, amelyben a francia anyák barbároknak
mondják a németeket. De a Frankfurter Zeitung érdekes levelet közöl,
mely kiáltó bizonyítéka annak, hogy a németek semmilyen tekintetben nem
érdemlik meg, hogy az angolok és franciák barbároknak és hunoknak
nevezzék őket.
– Tisztelt asszonyom! – írja a német asszony. – Egy anya, akinek a fia
úgy, mint az öné, a hazáért háborúba vonult, egy német anya kíván önnek
néhány szót írni. Augusztus 28-án egy nagy betegszállítmánnyal
ideérkezett az ön fia, Paul Lucien, akinek súlyos sebe volt a fején. A
legnagyobb elővigyázattal beszállítottuk egy kórházba, ahol a beteg az
apácák útján azt a kívánságát fejezte ki, hogy föl akarja venni az
utolsó kenetet. Ez félig meg is történt, a föloldozást azonban a
tisztelendő, minthogy közvetlen veszély nem fenyegetett, másnapra
halasztotta. Az ön fia azonban éjjel váratlanul rosszúl lett és meghalt.
Nyugodjék meg, tisztelt asszonyom, fiát a legnagyobb gondossággal
ápoltuk és fia mint hős halt meg hazájáért. Szeptember 1-én temettük a
legnagyobb katonai pompával. Kivánjuk, hogy békében pihenjen.
Idemellékelve küldök önnek néhány levelet abból a babérkoszorúból,
amelyet fia koporsójára tettünk. Ebből is láthatja, mennyire tiszteltük
őt. Tisztelt asszonyom! Elmondották nekem, hogy fia mindig csak azt
emlegette, hogy önt szeretné viszontlátni. Épp ezért határoztam el, hogy
írok önnek, mert nekem is hadbavonult egy fiam, akiről augusztus 22-ike
óta nem tudunk semmit. Vigasztalja meg ez a levél önt és családját hű
fiok haláláért, aki életét hazájáért áldozta föl.
Igy írt egy német anya. Egy „barbár“ anya. De hogy ehhez a
nemesszívűséghez hasonló eset Franciaországban nem fordulhat elő, élénk
világot vet ez a levél, amelyet az Echo de Paris közöl. A levél
szóról-szóra így szól:
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A nagy háboru anekdotakincse - 7
  • Parts
  • A nagy háboru anekdotakincse - 1
    Total number of words is 3946
    Total number of unique words is 2018
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 2
    Total number of words is 3934
    Total number of unique words is 1994
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 3
    Total number of words is 3900
    Total number of unique words is 2032
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 4
    Total number of words is 3877
    Total number of unique words is 2009
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    47.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 5
    Total number of words is 3913
    Total number of unique words is 2080
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 6
    Total number of words is 3953
    Total number of unique words is 2011
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 7
    Total number of words is 3860
    Total number of unique words is 2055
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 8
    Total number of words is 4008
    Total number of unique words is 1975
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nagy háboru anekdotakincse - 9
    Total number of words is 2741
    Total number of unique words is 1453
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.