A nagy háboru anekdotakincse - 7

– „Nagyságos asszonyom, fia súlyosan megsebesülve a daxi kórházban
fekszik. Életét csak a leggyengédebb és legfigyelmesebb ápolás mentheti
meg és az ön fiának élete tőlem függ, tőlem, aki ápolónő vagyok ebben a
kórházban. A hosszú éjszakák alatt, amelyeket a beteg komoly állapota
miatt ébren töltök, egy rettenetes gondolat kinoz. Fiamat, aki maga is
bevonult, a csatatéren könnyebben megsebesítették és azután gyáva módon,
önnek egy honfitársa, talán éppen az ön fia, revolverrel lelőtte.
Asszonyom, én nem vagyok szent, én bosszút állhatok. Ma este alkalmam
lesz fiának morfium-injekciót adni és azt hiszem, igazságot fogok
magamnak szerezni. E levélben küldöm fia utolsó üdvözletét. L. A.,
önkéntes vöröskeresztes ápolónő.
Utóirat. Nagyságos asszonyom! Fia meg van mentve és két hét múlva
karjaiba zárhatja. Csak azt akartam, hogy néhány percig érezze azt a
vigasztalhatatlan fájdalmat, amely engem ezentúl egész életemben
gyötörni fog. Szívemből, egy francia nő szívéből merítettem a hitet és a
részvétet, amelyet az ön fajtája, sajnos, nem ismer.“
Vajjon a levél tényleg megíródott-e vagy pedig csak egy francia cikkíró
találta ki? Mindegy, mert mind a két esetben jellemző a franciák
gondolkodására.

A KÉM.
Egy katonatisztünk írja:
A parancsnoksági épület előtt autó áll meg. A pneumatikba szög ment be
valahol és most új gummival szerelik föl a kereket. Amíg ez a munka
tart, egy mosolygó arcú vezérkari tiszt ugrik le az első ülésről és
besiet az épületbe. A hátsó ülésről is föltápászkodik valaki,
nehézkesen. Prémekbe van burkolva és mellette ott áll, egy pillanatra
sem távozik mellőle, egy föltüzött szuronyú csendőr. Udvariasan, de
makacsul a sarkában marad… Az idegen leveszi arcáról az
automobilpápaszemet. Kellemetlen arc: széles, kövér, vastagajkú, kampós
orrú és fekete, kócos szakálla van, amely jóformán egész arcát benőtte.
Lassan kigombolja drága bundáját, amely még formátlanabbá teszi alakját
és szivartárcájából kivesz két vastag Havanna-szivart. Az egyiket
odanyújtja a csendőr felé. Megkínálja. A csendőr pedig elnéz fölötte,
szigorú, kemény tekintettel: elfogadhatná a szivart, szabad elfogadnia,
de nem teszi meg. Nem kell! Három napja egyetlen egy szippantást sem
tehetett, se cigarettából, se szivarból, se pipából, – de azért mégsem
fogadja el a vastag, gyűrüs szivart „ettől az embertől“.

A DOHÁNY ÉS A HÁBORÚ.
A dohány már-már municiószámba megy a háborúban, mert ha nincs ennivaló,
ezt még elbírják katonáink, de ha kifogy a szívni való, akkor oda a
jókedv, oda a bizalom és olyan sóhajtások szállnak a mennyben lévő
úristenhez, mintha ő lenne a váci-utcai nagytrafikos és a katona tőle
esd szivart, cigarettát, szóval valamiféle szívnivalót. Hogy mit jelent
a dohány a háborúban, arról sokat lehetne beszélni. Az egyszeri
virzsinia története illusztrálja legjobban. A lövészárkokban kuporgott
egy napja az egész század. Az unalmas időt szivarozással,
cigarettázással és pipázással töltötték a legények és tisztek. Másnap
azután óriási katasztrófa történt – kifogyott az utolsó szál cigaretta
és szivar és nagy lett erre a melankólia az egész társaság szívében.
Végre a kapitány úr talált kabátja legtitkosabb zsebében egy darab
valódi virzsiniát. Boldogan rágyújtott, de ebben a pillanatban az egész
raj szeme, mint valami szép leányzó termetére, a kapitány szájára
tapadt, amelyből éppen a harmadik szippantás füstje tódult ki pikáns
halványkék füstfelhőcske formájában. A százados megsajnálta embereit és
az utolsó vergóniát egy méla sóhajtással átadta a főhadnagynak. Ez
szippantott belőle és tovább adta a rangidősebb hadnagynak. Ez is szítt
és a vergónia vándorolt tovább; rang szerint szippantottak belőle
egyet-egyet, az őrmester, káplár, frájter és a közemberek. Még a derék
kutyamosóknak is jutott belőle egy cúg. Az igaz, hogy azoknak már csupán
annyi, hogy kisujjuk és hüvelykujjuk közé fogva került a szájhoz a
becses szivarcsutka.
De azért mindenkinek jutott belőle. Egy egész század osztozott egy
szivaron.

AZ UTITÁRS.
A lassan cammogó vonatok, amelyek az északi harctér felől jönnek
szakadatlan sorban, most egy újfajta szállítmánnyal szaporodtak. Azok a
boldogtalan familiák rakták meg zsúfolásig, amelyeket a kormány
telepített magyar földre a kiürített galiciai helységekből. Hiszen
végzetes baj nem éri őket, mert tartásukról az állam gondoskodik és
otthon hagyott vagyonuk majd bőven kitelik a hadisarcból, amit a muszka
keservesen fog megfizetni múló kis térfoglalásaiért. Dehát azért nehezen
nyugszik belé a szegény galiciai, hogy vagyonkáját csak úgy egyszerűen
otthagyja és azt meg pláne sehogysem tudta megérteni első ijedtségében,
hogy ezentúl az állam fogja eltartani és nem fog éhen pusztulni. Igy
történt meg, hogy amikor egy vidéki városkában egy harmadosztályú
kocsiból kiszállott egy odatelepített galiciai család, kis elnyomorodott
tehénkét vonszoltak ki magukkal a kupéból. Ez volt egész vagyonuk, ez
táplálta eddig őket tejével, addig könyörögtek hát a vasuti kalauznak,
amíg megengedte, hogy begyömöszölhessék a kupéba és magukkal hozhassák.
Ez volt az utitársuk a hosszú úton.
És a kis tehén, amikor kisegítették a vasuti kocsiból, örvendező
bőgéssel üdvözölte a dús magyar legelőket, ahol új otthont alapít.

A VALLÁS.
Galiciában bevonulnak egy kis községbe az oroszok. A község határán a
polgári megbizottak fogadják a cár seregét.
Az orosz tiszt szóba áll velük. Megkérdezi a polgármester-helyettest:
– Mi a vallása?
– Görög keleti.
Aztán a jegyzőhöz fordul:
– Mi az ön vallása?
– Görög keleti.
Az orosz tiszt most a polgári bizottság harmadik tagjához fordul, aki
történetesen hitközségi előimádkozó:
– Ön milyen vallású?
És a megtisztelt galiciai előimádkozó rezignált hangon válaszolta:
– Hát milyen vallásu lehet mai napság egy szegény lengyel zsidó? Ortodox
görög keleti vallásu vagyok.

CSODÁLATOS HADSEREG.
A háború kezdetén az orosz diplomácia arról értesítette a semleges
államok sajtóját, hogy az osztrák és magyar hadsereg mozgósítása csődöt
mondott, amennyiben a monarkia – „a szláv csapattestek lázadása
következtében“ – mindössze csak 350.000 embert tudott az északi
harctérre küldeni. Azóta ez a hadsereg az orosz követségeken és
konzulátusokon kifüggesztett későbbi kommünikék szerint kilenc esetben
szenvedett „teljes vereséget“, ötször „tökéletesen megsemmisült“,
tizenegy ízben „pánikszerüen menekült“, a változatosság kedvéért kétszer
„átdobatott a Kárpátokon“, négy alkalommal pedig „cserben hagyta egész
tüzérségét és trénjét.“ Ugyancsak a semleges külföldnek szánt orosz
kommünikék szerint az osztrák és magyar hadsereg emberanyagban a
következő veszteségeket szenvedte: Kraszniknál 80.000, Lublinnál
130.000, Zamoscnál 90.000, Lembergnél 300.000, Komarovnál 90.000,
másodszor Lembergnél 300.000, Ravaruszkánál 150.000, Przemyslnél 67.000
embert. Az orosz jelentések szerint foglyokban, sebesültekben és
halottakban a háború első szakában 1,207.000 embert vesztettünk, ami
igen tekintélyes percentnek felel meg, ha tekintetbe vesszük, hogy
ugyanazon források szerint mindössze és egészben véve is csak 350.000
katonánk volt. Az amerikai ujság, amely ezt a statisztikát
összeállította, a végén megjegyzi, hogy az osztrák és magyar hadsereg,
amely ismételt és tökéletes megsemmisülése után visszaverte az oroszokat
Przemysl és Csernovic alól és kemény csatákat vívott a Visztula és a
Pruth mellett, ugyancsak csodálatos hadsereg lehet.

ÉRTÉKEK A HÁBORÚBAN.
Tegnap még a gyémánt volt a drágakövek királya. Ma? De kezdjük előlről.
A birodalmi bank az új törvény értelmében külön pénztárakat nyitott,
hogy a polgárság értékpapirjaira, áruira minél olcsóbb kölcsönt
kaphasson. Az első napon több ezer kölcsöntkereső jelentkezett, közöttük
számos ékszerész, aki ily módon próbálta áruit egyelőre értékesíteni.
Fölösleges fáradság volt. A bank vezetői kijelentették, hogy aranyat
szivesen vesznek zálogba, azonban gyémántot vagy bármilyen más
drágakövet nem. Ki tudja, mikor lesz a világ újra abban a helyzetben,
hogy drágakövet vásároljon. Ma gyémánt, rubin, smaragd, ragyogjon bár
ezerféle színben, törje meg százszorosan a napsugarakat, a világ örökös
vásárjában – az értéktelen holmi közé tartozik. Ez a kor a tűz és vas
kora és most érezzük csak igazán, hogy a gyémánt csupán az elpuhultak
játékszere.
„A háború a polgári élet megszokott értékeit is átváltotta, – írja egy
katona a harctérről. – Vannak napok, mikor a legnagyobb fényűzési cikkek
sem érnek semmit, míg az elsőrendü szükségletek kielégítésére való
dolgokért a fél életét is odaadná a katona. A hadiéletben az értékeket
körülbelül így lehetne kifejezni:
1 üveg pezsgő 0.05 korona
1 komisz kenyér 3.– „
1 szivar 3.– „
Ivóvíz poharanként 1.– „
1 ágy 35.– „
Mosdóeszközök 10.– „
1 revolver 1000.– „
1 órácska otthon az anyánál 1,000.000 „
A legszegényebb az, akinek egy zsák aranya van, a leggazdagabb, aki
barátja mellett küzdhet a hadseregben…“

KÉT DOLLÁR.
Trentonban, az Északamerikai Egyesült-Államokban két magyar munkás a
fegyházba került még a háború előtt.
Trentonból, a fegyházból, a posta két dollárt hozott az odavaló magyar
hirlap szerkesztőségének.
A két magyar rab küldte. Irt is hozzá öreg betűvel levelet. Abban a
többi közt ez állott:
„Sokat nem adhatunk, mert nincs. Mi dolgozunk mindennap, de csak annyit
tudunk keresni egy hónapban, hogy egypár pakli dohányt tudunk magunknak
venni. De most, mikor kisírt szemű özvegyek és árva gyermekek, öregek
összetett kézzel kérik az áldó Istent, hogy adjon nekik kenyeret: kell-e
akkor valakinek pipa, ha az magyar ember? Én azt mondom, hogy nem!
Pokolba a pipával, ha az árvák és özvegyek éhesek és ruha nélkül vannak!
De én bízom abban, hogy lesz azoknak az özvegyeknek, árváknak és
öregeknek kenyerük is, ruhájuk is, mert élnek itt az idegen világban
magyar testvérek, kik nem hagyják el őket, kik szeretettel gondolnak
reájuk még akkor is, ha a börtön fenekén vannak“.
Igy indult a két magyarnak két dollárja az ó-haza felé.

GULYÁS-ÁGYÚ.
A modern háborúnak a legfélelmetesebb kreációja a negyvenkét
centiméteres ágyú. Ennek a lövegei lőtték rommá a híres belga és francia
várakat s teszik tönkre a francia sereg védőműveit. Ezeknél a nagy
mozsaraknál is van egy nagyobb kaliberü ágyútipus, amelyeknek lövedéke
egyenest a katona gyomrába kerül. Ez a gulyáságyú. Már nagy Napoleon is
azt mondotta, hogy a katona a gyomrával masirozik. A gulyáságyú, vagyis
a tábori konyha gondoskodik, hogy a baka gyomra megteljék finom
töltelékkel. Ott menetel a harcosok mögött és messziről úgy fest, mint
egy lehetetlenül nagy mozsár torka. Protzkasztni is van előtte, ez viszi
a municiót, a babot, lencsét, sót, paprikát. Útközben főzi a szakács az
ebédet és a gulyáságyú szorgalmasan füstöl. A tábori konyha a lehető
legpraktikusabb história. Főrésze egy nagy rézüst, mely alatt állandóan
ég a tűz. A tűz azonban egy olajtartót ér, úgy hogy a hús soha nem
pörkölődik meg. Az olaj egyenletesen adja a meleget és órákig forró. Ha
az étel megfőtt, el lehet oltani a tüzet, mégis forró marad a jó
paprikás meg a gulyás. A gulyásüstön kívül kávéüst is van s ebben főzik
a jó feketekávét, mely jobb, mint a kávéházi lötty. Éppen csak hogy a
pikkoló-gyerek, meg az ujság hiányzik. Márványasztal az van. A nagy
szélességü orosz föld végtelensége. És ami a fő, ez az asztal föl se
billen s nem kell rajta borravalót hagyni…
Hogy aztán mit esznek a mi katonáink?
Ezen a kérdésen többet vajudunk most, mint a saját étlapunkon. Nagyjából
megmutathatjuk, milyen a katonák étlapja a háborúban. Minden ezred
hetenként állítja össze s parancsban közli a csapatokkal. Nagyjából
hasonló, szinte egyforma mindenütt. Ha a tizedik ezred étlapját nézzük,
szinte szakasztott ugyanolyan az ötvenhetediké is. Az a heti étlap, amit
ime közlünk, a harmincadik népfölkelő gyalogezredé. De majdnem
ugyanilyen a többi ezredeké is. Tehát:
ÉTLAP.
_Nap_ _Reggeli_ _Ebéd_ _Vacsora_
_Hétfő_ Tejes kávé Húsleves rízzsel Burgonyatészta
feketekávé Savanyu káposzta
vagy tea
_Kedd_ „ Sertéspörkölt Bableves
Túrós tészta
_Szerda_ „ Húsleves darával Köményleves
Savanyu burgonya szafaládéval
_Csütörtök_ „ Gulyás rizzsel Burgonyaleves
Lekváros tészta
_Péntek_ „ Húsleves tarhonyával Darázstészta
Bab vagy borsófőzelék
_Szombat_ „ Cók-mók Gulyás
_Vasárnap_ „ Húsleves árpakásával Szalonna
Mákostészta
Ehhez tudni kell, hogy a katona igen nagy kvantum kenyeret kap.
Mindenhez eszik bőségesen kenyeret. Hébe-korba bort is kap. Néha este is
kávét. És a leves: a leves nem olyasvalami, amit nekünk leves cím alatt
tálalnak. A katona levesében egy jó ökölnyi darab marhahús van
elhelyezve. Közel egy félfont. És mi az a cók-mók? A katona úgy hívja,
hogy „cakkumpakk“, – minden együtt. Ez a katonák egyik legkedvesebb
étele. Együtt fő a leves, a hús, a főzelék, a tészta. Ebben az ételben
benne van minden, ami jó, kellemes és étvágyingerlő.
Ha golyókat nem szerviroznának hozzája, a katona jobban élne a
háborúban, mint akárki más a békében.

„KÉT KANÁRIMADÁR, AKI HŐSI HALÁLT HALT.“
A déli harctérről sebesülve botorkált ki egy fiatal hadnagy. Az mesélte
ezt a kis históriát:
Mentem csapatommal végig a töltésen, hajtottuk magunk előtt a szerbet, a
túlsó oldalra, vissza a hazájába. Kegyetlen út volt, sűrün hullott a
srapnel, a szerbek pedig fedett állásaikból ugyancsak lődöztek ránk. A
töltés mentén már a mienk volt a terület. Lépten-nyomon szerb halottakon
ugráltunk át, így értünk oda a vasúti állomás épületéhez.
Biz az szomorú épület volt mostan. A tövében két agyonlőtt komitácsinak
a hullája búsult. Azokat már nem értek rá eltemetni a szerbek. Benn az
állomás épülete kifosztva, golyóktól megrongálva. Végigmentünk a
termeken, aztán fölértünk az emeletre, a főnök lakására. Ott a szoba
sarkában kis madárkalitka állott. A madárkalitka alján két sárga kanári
egymásra borúlva feküdt. Elment a gazdájuk, nem volt aki táplálja őket,
éhenvesztek szegénykék. Néztük, néztük megilletődve és az egyik bakám a
fejét lesütve búsan megszólalt:
– Nekem is van otthon két kanárimadaram, két szép gyermekem, hát azokat
táplálják-e mostan?
Még csak ez kellett nekünk. Egyszerre ríva fakadtunk. Kiadtam a
rendeletet, ássanak csöppnyi sírt, a bakák katonai parádéval
belétemették a két kis madarat. Még fejfát is faragtak hozzá, takaros
fölírással:
„Itt nyugszik két kanárimadár, aki hősi halált halt.“
– Tudja Isten, közelről tele van a háború borzalommal, de legigazabban
akkor kezd el sajogni a szívem, ha erre a két kanárira visszagondolok.


Fogytán a vitézségi érmek

FOGYTÁN A VITÉZSÉGI ÉRMEK.
Csak egy rövidke hír, s egy röpke hírben mennyi büszkeség!
Ennyi az egész távirat:
_Bécs_, szept. 4.
A hadügyminisztérium az állami pénzverőben nagyszámú vitézségi érmet
rendelt meg, mert már mind elfogyott.
Elfogytak a vitézségi érmek. A háború elején. Amikor még csak a hősi
tettek elején vagyunk. Amikor még csak azt látjuk, hogy ahol csak
harcoltunk, sokszoros túlerővel állottunk szemben, s mégis győztünk,
mindenfelé győztünk. A hősi tetteket már látjuk, az eredményeket már
büszkén hirdetjük, de hol vagyunk még attól, hogy valamennyi hősünknek
már ott lógjon büszkén dagadó mellén a vitézség jól kiérdemelt érme. Még
jóformán el se kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem.
Hősökre számítottak, annyi bizonyos. Akik vezetik a hadsereget, tudták,
hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk
multját, büszkék voltak tradicióira. De ennyi hősi tettre még ők se
voltak elkészülve. Csak verjék, verjék a vitézségi érmeket a
pénzverőkben. Annyit nem győznek verni, ahány hőst ad a veszedelem a
hazának!

BÁTORSÁG ÉS – BÁTORSÁG.
Kétféle bátorság van: az egyik a robusztus ősember veleszületett,
mondjuk fizikai bátorsága; a másik az ideges kulturember erkölcsi
bátorsága, amely a kötelességérzetből fakad. A kétféle bátorságot egy
(nem egészen új) katonai adoma jellemzi.
Két ágyúüteg tüzérségi párbajt vív az ellenséggel. Az ellenséges
gránátok sűrűn hullanak – azok odaát már jól belőtték magukat, – de a
két ütegnek nem szabad, vagy nem lehet helyet változtatnia.
Az egyik üteg parancsnoka vörösképű óriás. Ő nyugodtan szivarozgat és
vaskos tréfákkal buzdítja a legényeit. A másik parancsnok vékony kis
ember, az arca krétafehér az izgalomtól, a messzelátó remeg a kezében.
De azért ő is kifogástalanúl végzi kötelességét.
Végül megszólal az óriás. Gúnyos mosollyal mondja:
– Úgy látom, bajtárs, te nagyon félsz?
A másik bólint a fejével.
– Nagyon félek. Ha te úgy félnél, mint én, akkor már régen elszaladtál
volna.

TISZTELJÉTEK A PÉNZÜGYŐRÖKET!
Akárhányszor megesett, hogy az őrség előtt marsirozó ujdonsült freiter
katonatisztnek nézte a pénzügyőrt és tisztelgést kommandirozott. A
következő pillanatban már észbe kapott és fölháborodással ordította:
– Herstellt! _Csak_ finánc volt!
Nem egy derék pénzügyőrünk szívében ott volt a fájó fullánk, amelyet a
hadsereg kicsinylése döfött bele.
A háború kitörése óta azonban egyszerre nagyon megnövekedett a finánc
becsülete katonáék szemében. Mialatt a mozgósítás folyt, a határ őrzése
a csendőrség és pénzügyőrök kötelessége volt és a spenótzöld gárda úgy
az Aldunán, mint az orosz végeken oly hősiesen és annyi bravúrral vert
vissza számtalan komitácsi- és kozáktámadást, foglalt el ellenséges
őrházakat és hajókat, hogy a hadsereg főparancsnoka külön parancsban
megállapította, hogy „a határpénzügyőrök magatartása minden tekintetben
kitünő és követésreméltó volt…“, amiért is „teljes dicséret és
elismerés“ jár ki nekik.
Ime, a közöshadsereg főparancsnoka, egy Habsburg főherceg, tiszteleg a
fináncok előtt, mert vitézül verekedtek. Álmodta volna ezt az őrsvezető,
akinek annyira fájt, ha tévedésből katonának nézte a pénzügyőrt?

A CIGÁNY KÖSZÖNETE.
A bécsi „Secessio“ kiállítási palotáját szintén kórházzá alakították át.
Mindjárt az első sebesült-szállítmányban több magyar katona közt egy
Lakatos nevű cigányt hoztak a kórházba. Egy heti ápolás után Lakatos
nyolc magyar sebesült bajtársával együtt már annyira fölépült, hogy
hazamehetett Magyarországba. Este, mikor a kórház parancsnoksága kiadta
a szabadság-levelet a magyaroknak, Lakatos káplár jelentkezett a
„Secessio“ alelnökénél, Schmutzer tanárnál, aki önkéntesen a kórház
igazgatójának a teendőit is végzi. Nyolc társa és a maga nevében
megköszönte a gondos ápolást és a sok jót, amivel a „Secessio“-kórház
művész-támogatói őt és társait elhalmozták. Szeretné még másképpen is
megköszönni, mondta végül Lakatos, a jóságot, de nincs rá módja, –
legföljebb, ha volna közelben egy hegedű.
Véletlenségből volt egy a titkári hivatalban. Előkerítették és átadták a
cigánykáplárnak.
Este volt; a jelenet a „Secessio“ nagy előcsarnokában játszódott le,
melynek aranyos áttört kupoláján a sötétkék eget lehetett látni. Itt, az
összegyűlt orvosok, ápolók és odasántikált sebesültek közt kezdett
Lakatos játszani. Magyar nótákat húzott. Egyfolytában egy óráig.
– Uraim, – beszélte a festőművész, – ilyet még meg nem éltem. Csodálatos
szép jelenet volt. Az a cigány úgy játszott, hogy nem bírtunk magunkkal.
Végül mindenki sírt: én, az igazgató, az orvosok, a sebesültek, az öreg
ápolónők, mind sírtunk… még a szanitéc-katonák is.
… Így köszönte meg a cigány az ápolást.

EGY KIS EMLÉK AZ „IDESNEK“.
A galiciai harctérről sebesülteket hozó vonat robogott be a debreceni
állomásra. Az egyik harmadosztályú kocsinál kegyetlenül súlyos csomagok
leszállításával bíbelődött néhány sebesült harcos. Egy-egy
muszkaköpenybe burkolt terhet emeltek le a lépcsőkön. Az egyik rendőrnek
föltünt a dolog, odalépett hozzájuk:
– Ugyan mit cipelnek itt maguk?
– Emlék az idesnek, – mondta mosolyogva az egyik katona.
– Aztán miféle emlék az?
– Ágyúgolyóbis ez, bátyám, még pedig muszka ágyúból való.
A rendőr tovább kíváncsiskodott, ám majd hanyat vágódott, amikor
meglátta. Igazi ágyúgolyó volt, még pedig olyan, amilyet nem volt
alkalma a muszkának kilőni az ágyúból. Egynek-egynek mázsányinál is több
volt a súlya.
A rendőr jelentést tett az esetről az állomási parancsnoknak, aki a
különös harctéri emlékeket megvizsgáltatta. Mivel pedig igen
veszedelmesnek találta, – elkobozta a katonáktól.
A felnőtt emberek csaknem sírtak a szigorú parancs miatt és elmondták,
hogy mikor az oroszok egyik pozicióját elfoglalták, az elhagyott ágyúk
mellől zsákmányolták a két hatalmas ágyúgolyót.
Az állomásparancsnok hiába magyarázta, hogy azért kell a két lövedéket
elkobozni, mert fölrobbanhat, a bakák csak a magukét hajtották, hogy mi
lesz az idessel, ha nem visznek neki haza emléket.
– Ott a sebük, – mondja a parancsnok, arról csak elhiszi, hogy háborúban
voltak.
– Tessék megengedni, hadnagy úr, – feleli az egyik baka, – az a kis seb
nem sokáig látszik, de ezzel az ágyúgolyóval még az unokám is eljátszott
volna.

VERSENGÉS.
A kórházszoba három ágyában magyar sebesült fekszik. Mindegyik a maga
hőstetteiről beszél.
– Én legkevesebb harminc rácot küldtem a másvilágra, – mondja egy
sunyiképű baka, aki ágya szélén ülve a lábát lóbázza.
– Harminc! – fitymálja a másik, föl s alá sétálgatva. – Mi az? Maradt
abból még jócskán… Én egy muszka generálissal bántam el! Ugyancsak
siratja a gonosz nációja!
Egy harmadik beteg is van ebben a kis benyíló szobában. Mozdulatlanul
fekszik s a plafonra néz.
– Hát maga? – kérdik a hősök. – Csak nem az ijedtségtől lett beteg.
– Ne bántsák, kérem, – mondja az ápolónéne, – nyugalom kell neki,
tizenhat sebe van.

KÉNYELMESEBB!
Egy bátor legény kellett a kapitánynak, aki visszamenjen az orosz
előőrsök közelébe és becsússzon a faluba. Ott felejtődött a tábori
látcső.
A kapitány fölhívására kiugrik Tokaji András. Kész a parancsot
végrehajtani. A parancsnok megdicséri a bátorságáért.
– Derék ember vagy, Tokaji. Aztán be mersz menni a faluba a kukkerért?
– Nem menek én a faluba, kapitány úrnak alássan jelentem. Hanem kiverem
valamék kozák tiszt kezéből. Hozok én nézőcsövet, mint a multkor is. Kár
azért olyan messzire menni.
… És reggelre egy finom tábori látcsővel tért vissza Tokaji András.

A HŐS FŐMÉRNÖK.
Nem katonáról van szó, ki fegyverrel, védekezésre és támadásra alkalmas
fegyverrel kerül szembe az ellenséggel. Egy szürke hivatalnok, ki talán
katonai szolgálatot sohasem teljesített, kinek kezében nem volt
semmiféle gyilkos szerszám, ki egész életén át a legjámborabb
feladatokon törte a fejét, vitt végbe oly cselekedetet, mire minden
katona büszke lehet.
Mialatt Máramarosszigettől északra, a veresmarti kavicsbányánál folyt a
harc a visszavonuló oroszokkal, Hirschler Béla főmérnök kémmozdonnyal
keresztültört a harcvonalon. Egy orosz csapat heves tüzelés alá fogta a
mozdonyt, a hős főmérnök és Vaday mozdonyvezető meghaltak, a fütő pedig
megsebesült.
Eddig a tények.
A háborús atmoszféra teljesen átalakítja az ember lelkét. Kik ma vasútat
építenek, késő éjszakáig rajzolgatják az alapépítmény tervét,
trasziroznak, mindennapi egyszerü munkába beleőszülnek, a háború
levegőjében máról holnapra teljesen átalakulnak. Tegnap még békés,
pontos, talán pedáns hivatalnokok, ma nagyszerü hősök, kik az új
légkörben is megtalálják helyüket. Igazi kötelességtudó egész emberek,
kik a békés idők kötelességét hűségesen lerójják, de a háborús események
közben is megértik, mit parancsol kötelességük a közzel szemben. És ha
büszkék vagyunk hős katonáinkra, kik a harcmezőn fegyverrel kezükben
védenek bennünket, elismeréssel kell adóznunk azoknak is, kik talán
katonák sohsem voltak, a fegyvert csak az üzletek kirakatából ismerik, s
a legbékésebb munkakörből csak úgy máról holnapra, életük legvakmerőbb
kockázatával oly cselekedetre készek, minőre a fegyveres katona is
büszke lehet. Ezek az íróasztal mellől előbukkant hősök is méltán
megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük, nevüket tisztelettel említsük.

A KABÁT.
Az északi harctéren egy kisebb folyó áthidalásával foglalkoztak
pionirjaink. Kovács, a közlegény, egy fa alá dobta a cókmókját. A
kabátját pedig egy faágra akasztotta.
Munka közben ellenséges golyók zavarták a dolgozó csapatot.
Gépfegyverrel próbálkozott az ellenség, eredmény nélkül, de a pionir
kabátját öt golyó is átlyukasztotta. Dühösen rázta meg az öklét:
– Szitává lőtték a kabátomat. Szerencsétek, hogy nem voltam benne,
különben baj lett volna!

ÚJ BETEGSÉG.
Ha a gránát a katona közelében csap le, gyakran nagy bajt okoz, anélkül,
hogy sebet ejtene. „Idegrázkódás“ a tudományos neve ennek és a
következménye, hogy a test egyes részei görcsösen összehúzódnak, ami
csak lassan oszlik el. A baka nagyrészt a légnyomásnak tulajdonítja ezt
a bajt.
Hétrétgörnyedt baka vánszorgott, botra támaszkodva, az orvosi
segélyhelyre.
– Mi a bajod, fiam? – kérdi az ezredorvos.
– Légnyomásom van, jelentem alássan, – felelte a baka.

A GYŐZELEM.
Egy pesti család egyetlen fia fönt harcol Galiciában. Levelet kapnak a
szülők a táborból. Néhány sor az egész, de annyi mindent kifejez:
„Győzünk, egyre győzünk, csak az igért hurkát nem győzöm várni.“

A „KIBIC“.
Egy pesti úrról szól az ének, aki szeretett a kávéházba járni. Egész
éjszakákat töltött ott, szenvedélyes kibiceléssel és erről a nem valami
nemes, de viszont olcsó szenvedélyéről otthon, a békés családi körben is
sok szó esett.
Aztán kitört a háború. A pesti úr is fölkötötte kardját és ment az orosz
ellen. Hetek múltak, aztán egyszer csak tábori levelezőlapot hozott a
levélhordó.
A pesti úr fia, Janika az előszobában elveszi a rózsaszínű kártyát a
postástól. Sebtiben elolvassa, hogy a papája megsebesült, de csak
könnyen: a bal kisujját megvágta egy orosz katona.
Berohan a szobába és elkiáltja magát:
– Mama, a papa megint kibicelt! Rávágtak a kezire!

DIES – DICSŐ.
Az esztergomi 26. gyalogezred legendás alakja lett a háborúban
infanteriszt Johann Dies. Ez a Dies János valaha négy évet töltött a
fegyházban. Ha kérdezik tőle, miért, azt feleli:
– Halálesetért.
Tudniillik bicskázott odahaza a Dies János, amiért négy esztendőt
kapott. Most ott küzd a legelső vonalon. A szó szoros értelmében az első
vonalon, mert sohasem bír a maga frontján maradni, odaszökik mindég a
harcvonalba, ahol a legjobb munkára van kilátás.
Krasznik előtt kezdte meg azt az eljárást, hogy sturmnál a szuronyt
lekapta a Mannlicherről s jobbjában az éles bajonettel támadt a
muszkára. Súgva szólt az ellenségre:
– Teszed le a puskádat?!
S ahogy a Dies János szeme villogott, bizony a muszka ugyancsak letette
a fegyvert. Dies lökte hátrafelé a muszkát és új zsákmány után nézett.
Aki ellenszegült, azt balkezével elkapta a jobb vállánál a bikaerejü fiú
s a bajonettel kiméletlenül elbánt vele. Töméntelen oroszt fogott így
el. Dies egyenként lökdöste hátra a foglyokat. Egyszer csak rászólt az
ezredorvos:
– Maradj itt a foglyoknál.
– Nem lehet, jelentem alássan. Nekem sok dolgom van.
– Hát ki őrizze itt ezeket a lefegyverezett muszkákat?
– Hát az ezredorvos úr! Nekem el kell menni, hozok másik muszkát.
… Már kétszer is kapott kitüntetést és az ezredese elnevezte… Dicső
Jánosnak.

A NAGY FÖLFEDEZÉSÉRT.
Acsay András békés időben közrendőr Szegeden. Most a szerb harctéren
harcol és úgy látszik, vitézül. Erről tanuskodik az a levél, amelyet a
szegedi főkapitánynak írt a következő sorokban: