A könyv története (1. rész) - 8

1814.» E füzet bevezetéséből tudjuk, hogy céljuk volt «olyan Magyar
Bibliografiát, azaz olyan lajstromot létesíteni, melyben a Typografiának
feltalálásától fogva kinyomtatott minden magyar könyvnek Titulusát
(címjét) egész a XVII. századig betűrend szerint rakva találtatnék.» A
szép és üdvös terv azonban csak terv maradt. Megvalósítására nem került
a sor. Hogy mi oknál fogva, nem tudjuk.
Ezután a magyar könyvészet ügye másfél évtizedre ismét elaludt. Csak
1830-ban volt ismét könyvészetünk, midőn Wigand Ottó megindította
«Bibliografiai Értesítő»-jét, melyet későbben utóda, Heckenaszt Gusztáv
folytatott 1841-ig. Ennek megszüntével az «Eggenberger és fia» cég adott
ki 1842-től 1848-ig egy könyvészetet «Irodalmi Hirdető» címen. Újabb
könyvészet azután csak 1855-ben keletkezett, mely «Magyar Könyvészet»
cím alatt Magyar Mihály szerkesztésében és kiadásában jelent meg «a honi
új-irodalom és művészet terjesztésére». Az I. évfolyam 6. számának végén
a következő tudósítás olvasható: «Felsőbb engedély folytán a «Magyar
Könyvészet» akadálytalanul jelenhetik meg havonkint egy íven, és minden
a könyv, zene és művészet köréhez tartozó ujdonságok telljes cimét,
alakját, terjedelmét, kiadóját, vagy bizományosát, árát és egyébb
felvilágosító kellékeit lehető pontosan közölvén, ez által mig egy részt
hazai irodalmunknak rég szükséggé vált leendő nagy jegyzékére némi
alapot vethet, más részt az irodalom és művészet kedvelőinek és
pártolóinak megrendeléseknél biztos utmutatóul szolgáland mind arról, mi
napjainkban a sajtó alól kikerül. – Ez évi folyam előttünk fekvő első 6
számához még másik 6 iv következik és minden hó elején az ujdonságok, s
folytatólag az 1849–55-iki még jegyzékbe nem foglalt irodalom leend
közölve; a mű és zene-tárgyakat csak a jövő éviben közlendhetem stb.»
A fennebb ismertetett könyvészeti művek közül – természetesen Sándor
Istvánétól eltekintve, mely alapvető mű – Magyar Mihályé a legjobb. Bár
nagy szeretettel és lelkiismeretességgel szerkesztette könyvészetét és a
könyvkereskedők részéről is meglehetős támogatásban részesült azáltal,
hogy nagyobb mennyiségben megrendelték és terjesztették, mégis csak 2
évfolyamot adott ki; 1857-ben már megszünt.
A XIX. század első felében a magyar írók – kevés kivétellel – még mindig
saját költségükön adták ki műveiket. A magyar könyvkereskedők ugyanis
nem vállalkoztak magyar könyvek kiadására. Ennek okát egyrészt abban
látjuk, hogy a legtöbb magyar könyvkereskedő német származású volt s így
inkább a német irodalommal foglalkoztak, kiadványaik is legnagyobbrészt
német nyelvűek voltak, tehát kifelé igyekeztek maguknak piacot
teremteni; másrészt, pedig, hogy megifjúhodott magyar irodalomnak nem
volt még olvasóközönsége. A külföldi könyvekkel való kereskedés azonban
némileg korlátozva is volt, amennyiben szigorú rendelet tiltotta a
külföldön nyomtatott egyházi könyvek (breviarum, misszale, antifonale)
és zsidó vallásos könyvek behozatalát.
Igen jellemző az akkori irodalmi viszonyokra Kultsár Istvánnak a «Hazai
és Külföldi Tudósítások» 1820. 4. számába írt cikkének következő
részlete: «A jó (magyar) póétai költemények csak imitt-amott csillognak,
«rari nantes in gurgite vasto», a tudósok nem dolgoznak, a nemesek nem
olvasnak, a gazdagok a nemzeti literaturára semmit sem áldoznak. Így
lévén dolgunk, lehetne-e csudálni, ha a nemzet, mely a maga tulajdonához
oly hideg, oly érzéketlen, nemsokára a nemzetek sorából kiveszne; mint
már több német geografusokban, mappákban és históriai táblákban
valósággal kihagyatott és vagy Németországhoz átaljában, vagy különösen
Ausztriához csatoltatott». És az a kevés író, aki tényleg dolgozott és a
saját költségén adta ki műveit, az is mint magánkiadó szerepelt.
Ilyen buzgó magánkiadó volt elsősorban Csokonai Vitéz Mihály. 1800
december 15-én előfizetési felhivást bocsátott ki, mely így szól:
«Jelentem előre, hogy mindennemű, poetai s folyó beszédbe írott
munkácskáimat az új esztendővel közlésre bocsátani szándékozom. Egy
tonnus áll 12 árkusból s ára lesz 8 garas, olyan kiadásba mint a Diaetai
Múzsa. A gyüjtemény pedig hány tonnusra terjed, a nyomtatás mutatja meg;
lesz mintegy 3 tonnus.» Műveinek nyomtatásával Trattner János Tamást
bízta meg, de minthogy a cenzura nehézségeket okozott, nem vállalkozott.
Így tehát más nyomda után kellett néznie s emiatt az igért terminust nem
tudta betartani, miért is újabb előfizetési felhívással fordult a
közönséghez: «Mely késedelmet hogy annyival jobban kipótolhassak, két
sajtón dolgoztatok, úgy hogy Szent Mihályra mind a 2-ik, t. i. Lilla,
mind a 3-ik, t. i. Dorottya egyszerre ki fog jönni… Aki tíz exemplárra
prænumerál, egyet a szokás szerint ajándékba fog nyerni, valamint
leopoldi pesti vásárkor egy-egy exemplárt az én anecreoni ódáimból,
melyek külön fognak kijönni, és egy-egy exemplárját az én rézre metszett
nótáimnak, melyek klavirra és énekre vannak alkalmaztatva.» Mindezekből
azonban halála előtt, 1804-ben, csak a «Dorottya» jelent meg Poetai
munkáit halála után, 1813-ban, Márton József adta ki először Bécsben, 4
kötetben.
Mint magánkiadó Csokonai Vitéz Mihály után Vörösmarty Mihály
buzgólkodott a legtöbbet. Első jelentését 1825-ből ismerjük, melyben
«Zalán futásá»-nak a megjelenését jelentette. E jelentésben a többek
között így szól: «A munka Trattnernél fog nyomtattatni nagy nyolcad
rétben, csinosan, s amennyire lehet, hibátlanúl, szines boritékkal.
Képet és cimlapot, ha előfizetőim száma engedi, valamellyik jelesebb
rézmetszővel szándékozom készíteni. Előfizetési ára egy példánynak
közönséges papiroson 5 fr. V. Cz. Velinen 7 fr. Előfizetni lehet a
Medárd napi Pesti Vásárig; a következő Augusztusi Vásárra pedig
megkészül a munka, s ugyan akkor szét is fog küldetni. Az előfizetők
nevei ki lesznek nyomtatva.» Úgy látszik, hogy első művével mindjárt
megnyerte a közönséget, mert 1826-ban már «Salamon király» című
szinjátékára hirdetett előfizetést, melyben «az előfizetés tisztelt
beszedőinek minden tiztől egy példányt ajánl».
Fáy András, kinek egyik-másik műve még ma is közkézen forog, szintén
ilyen módon terjesztette műveit. 1832-ből két előfizetési felhívását
ismerjük. Az egyikben «A Bélteky-ház» című regényét, a másikban «Meséi
és aphorismái» című művét hirdette. Ugyancsak ez évben Kovács Ferenc
rézmetsző egy magyar atlaszra hirdetett előfizetést.
A XIX. század pesti és budai könyvkereskedőinek sorát Leyrer Józseffel
kezdjük. Üzletét még 1795-ben alapította, de eleinte csak a
ponyvairodalom, csizió, álmoskönyv, naptárakat és imakönyveket
kultiválta. Rendes könyvkereskedés csak akkor lett üzletéből, mikor
1828-ban a meggyilkolt Szubuly György nevű könyvkereskedő raktárát vette
meg, a csekély kis kölcsönkönyvtárral együtt, melyet idővel 2500 kötetre
szaporított. Leyrer József mint könyvkiadó is működött. Könyvkiadói
tevékenységével, mely kizárólag a német irodalomra szorítkozott,
bizonyos nevezetességre is tett szert. Ő ugyanis kiadott mindent, ami
kezeügyébe került és kivált a mindennapi szükségletnek szolgáló kis
röpiratok, dalok, bohóságok és színdarabok, mitologiák stb. képezték
kiadványainak zömét. Utánnyomásokra is vállalkozott. Igen helyesen
jellemzi őt Roszner Lipót pesti születésű tekintélyes bécsi
könyvkereskedő, amidőn azt írja róla: «Leyrer József egy sokoldalú ember
volt, ki soha nem fogyott ki az élelmesebbnél élelmesebb vállalatokból,
miknek teremtésénél őt a kiadói tisztességre való tekintet korántsem
szokta volt feszélyezni». Könyvkereskedése 1842-ben fia, Lantossy József
birtokába ment át.
Ugyancsak a mult századba vezethető vissza Mosótzi Institórisz Gábor
üzletalapítása. Még 1793-ban, mint könyvkötő magyar könyvekből álló
kölcsönkönyvtárt alapított. Feljegyzéseink szerint azonban a könyveket
nemcsak kikölcsönözte, de el is adta. Ebből arra lehet következtetni,
hogy könyvkereskedése is volt és a kölcsönkönyvtári címet inkább csak
kibúvónak használta, mivel mint könyvkötő valószínűleg nem nyithatott
könyvkereskedést. Későbben könyvkiadással, előfizetők gyüjtésével és
szerzők magánkiadásainak bizományba vételével is foglalkozott. 1804-ben
a cég «Institórisz és fiá»-ra, 1808-ban pedig Institórisz Károlyra
változott. 1812-ig állott fenn.
1802-ben Weingand János Mihály könyvkereskedését Eggenberger József
vette át, ki ezt ekként adta tudtul: «Minden barátinknak, s
levelezőinknek illendő tudósítására jelentem, e folyó 1802. esztendőben
17-ik juniusban történt szomorú halálát az én kedves barátomnak és
kereskedőtársamnak Weingand Mihály úrnak. Ki rövid ideig tartó
betegeskedése után, életének 59-ik esztendejében rothasztó hideglelésben
meghólt. Könyvkereskedésünkben semmi változás nem lészen, mivel ez,
halála után egyedül magamra szállott. Azért tovább is a számadásoknak
tellyes befejezéséről az eddig volt név alatt, úgymint: Weingand és
Eggenberger fog folytattatni. Tudva vagyon a tudományok barátai előtt,
hogy ezen könyvkereskedésben a tulajdon költségeinken nyomtatott jeles
könyveken kivül sok rendbéli belső és külső országi külömbféle nyelveken
írtt minden tudománybéli könyvek találtatnak. Azért bizvást ajánlom az
egész hazában lévő érdemes uraknak minden készségemet, bizonyossá tévén,
hogy kivánságaiknak tellyesitése mindenkor főgondom lészen.» Mindazt,
amit jelentésében igért és azt a célt, amit maga elé tűzött, hiven be is
tartotta. Könyvkereskedését kiváló munkásságával rövidesen az elsők közé
emelte, de érdemeket főleg azzal szerzett magának, hogy nagy
lelkesedéssel karolta fel a magyar irodalmat. 1806-ban már eredeti
magyar regényeket adott ki és hirdetésében így szól a magyar
közönséghez: «…nagy dicsőségére válik a magyar nemzetnek, ha az idegen
munkák izetlen forditásaik által nem hagyja már tovább magát vezetéken
hordoztatni, mint a járni tanuló gyermek…» Az első magyar regény,
mellyel a nyilvánosság elé lépett «Az ifjú Palugyai Andrásnak Bebek
Kriskóval való hív szerelme» című volt. 1837-ben maga mellé vette fiát,
Ferdinándot, mint társat s ennek következtében a cég «Eggenberger és
fiá»-ra változott. Eggenberger Józsefnek 1850-ben bekövetkezett
halálával Eggenberger Ferdinánd lett a cég s 1863-ban, mikor utóbbi is
elhalálozott, Hoffmann Alfréd vette át a könyvkereskedést.
Tevékeny és nem mindennapi könyvkereskedő volt a XIX. században Nemes
Ivanics Zsigmond, ki 1800-ban alapított Budán könyvkereskedést és
antiquáriumot. Ivanics Zsigmond nagy bibliofil és tanulmányozó hírében
állott és szélesebb írói körökben is szép hírnévnek örvendett. 1802-ben
könyvkereskedését Hartleben Konrád Adolfnak adta el és csak az
antiquáriumot tartotta meg, mellyel 1815-ben Pestre költözött. Ez volt
azután Pesten az első antiquárium. Itt 1817-ben kölcsönkönyvtárt is
rendezett be. Mint könyvkiadó is szerepelt. 1811-ben egy németből
fordított kis röpiratot adott ki, 1842-ben pedig ifj. Palugyay Imre
«Werbőczy István rövid életrajza» című művét, melyhez ő maga írt
előszót.
Ivanics Zsigmond, mint jeles bibliofil különösen azon fáradozott, hogy a
hazánkat érdeklő régi nyomtatványokat és kéziratokat külföldön
felkutassa. Sok ritkaságot gyüjtött így össze és hozott vissza
Magyarországba; ezekkel azután a hazai tudományos intézetek könyvtárait,
de különösen a Magyar Nemzeti Múzeumot gazdagította. Jegyzékeiben
azonban kevés magyar könyvre akadunk, az árak pedig az akkori
viszonyokhoz mérten, nem mondhatók épen olcsóknak, de mégis bizonyítják
azt, hogy Ivanics Zsigmond kellő tájékozást tudott adni a
könyvkedvelőknek a könyvnek valódi értékéről. Nem hagyhatjuk említés
nélkül, hogy az első könyvárverést Magyarországon is ő tartotta
1836-ban. De úgy látszik, nálunk akkor még nem igen ismerték a
könyvárverések nagy jelentőségét, mert a nagyközönség egyáltalában nem,
a könyvkedvelők pedig csak kis számban érdeklődtek iránta. Természetes
tehát, hogy eredménye alig volt. Mindazonáltal 1837-ben megtartotta a
második könyvárverést és ez már valamivel jobb eredménnyel zárult. 1040
mű került eladásra és 327 frt 7 kr. folyt be. Legjobb áron szótárak,
atlaszok és a latin klasszikusok keltek el.
Ivanics Zsigmondról elmondhatjuk, hogy erején felül teljesítette
hivatását. A sok ritkaságok összevásárlása teljesen felemésztették
vagyonát, úgy hogy a későbbi években már alig tudta üzletét fenntartani.
1844-ben halt meg. Az örökösök az üzlet vezetését hű munkatársára és
vejére, Magyar Mihályra bízták, kinek nemsokára reá – vétel útján –
egyedüli tulajdonába ment át.
Mint fennebb említettük, Ivanics Zsigmond budai könyvkereskedését
1802-ben Hartleben Konrád Adolf vette meg; 1804-ben azonban már áttette
Pestre. Mindjárt működése elején, mint könyvkiadó is bemutatkozott. Még
1802-ben kiadta a következő művet: «Bonaparténak… élete és külső s belső
megesmertető jeleinek leirása». Hartleben Konrád Adolf könyvkiadói
tevékenységét egyre fokozta és kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy –
dacára német származására – a magyar irodalomra termékenyítőleg hatott.
Kezdő írók, alig feltünt szellemi lángelmék, kik azóta a nemzet
büszkeségei lettek, úgyszólván általa vezettettek a magyar
olvasóközönség elé. Így például Jókai Mórt a «Hétköznapok» című első
regényével, melyért 360 forint tiszteletdíjat fizetett. Úgyszintén ő
adta ki elsőnek Petőfi Sándor «A hóhér kötele» és Kemény Zsigmond
«Gyulai Pál» című történeti regényét.
A következő számadatok mindenesetre világosan fogják igazolni Hartleben
Konrád Adolf könyvkiadói tevékenységét, mely 1802-től 1831-ig terjedt.
Ezen idő alatt kiadott 41 magyar művet 51 kötetben és 91 nem
magyarnyelvű művet 293 kötetben. Kiadványaival évről-évre a lipcsei
vásáron is résztvett. Először 1813-ban találkozunk vele 6 kiadvánnyal,
1814-től 1829-ig 9 és 14 között váltakozik kiadványainak száma, 1830-ban
meg már 17-tel és 1831-ben 19 új kiadvánnyal szerepelt, tehát oly
számmal, mely őt Magyarország egyik legelső könyvkiadójának tüntette
fel.
Hartleben Konrád Adolf 1863-ban elhalálozván, unokaöccse, Hartleben
Adolf lépett az üzlet élére. A könyvkiadó-üzletet azonban csakhamar
Bécsbe tette át és a magyar kiadványok kezelését a közben «Hartleben A.
könyvkereskedése (Röber és Starke)» cégre változott könyvkereskedésre
bízta, de már 1866-ban azokon is végleg túladott.
Jeles és képzett könyvkereskedő volt id. Kilián György is, ki 1809-től
1819-ig a «Kilián Testvérek» céget saját neve alatt folytatta. Amint
látjuk, id. Kilián György aránylag rövid ideig bírta az üzletet, de hogy
köztiszteletben álló tagja volt a magyar könyvkereskedelemnek, kitünik a
«Tudományos Gyüjtemény» 1819. IV. kötetéből, melyben az «Elhalt tudósok»
rovatában ezeket olvashatjuk róla: «Hazánk tudósai között id. Kilián
György pesti könyvárus is érdemel helyet, aki Pesten február 22-én
hosszas betegeskedése után életének 65-ik esztendejében az élők számából
kitörekedett. Az ő kiterjedt kereskedése a külföldi tudós művekkel
háladó emlékezetben fog maradni a hazai Tudósoknál és
Tudománykedvelőknél, valamint az ő becsületes volta és valódisága
közönségesen ösméretes». Halála után özvegye vezette tovább az üzletet
1840-ig. Ekkor azután változás állott be, amennyiben az özvegy vejét,
Weber Frigyest fogadta társul s így a cég «id. Kilián György és
Weber»-re változott. Kiadványai a cégnek nem voltak, de a magyar könyvek
terjesztése körül határozottan érdemeket szerzett. 1853-ban megszünt.
Újabb könyvkereskedést Pesten 1811-ben Müller József alapított, melyet
1815-ben már egy nyilvános és szabadalmazott kölcsönkönyvtárral bővített
ki, mely 4000 kötetből állott. Mint könyvkiadó is szerepelt, de
kiadványai, egy kivételével, mind német nyelvűek voltak. Az egy magyar
Kisfaludy Károly «Iréne» című 5 felvonásos szomorújátéka volt. 1820-ban
jelent meg. Müller József 1843-ban meghalt s nagyon valószínű, hogy
könyvkereskedése ekkor megszünt, mert további sorsáról nem tudunk.
1818 körül Burián Pál Budán alapított könyvkereskedést. «Üzlete – egyik
életírója szerint – valóságos Minerva-templom volt, melyben találkoztak,
érintkeztek és konferáltak a tudomány emberei». Hírnevét azonban
leginkább antiquáriumának és ebben való jártasságának köszönhette.
1832-ben Kolozsvárott alapított könyvkereskedést, budai üzletét pedig
vejére hagyván, mely később leányára szállott.
Az akkori kor egyik legtekintélyesebb könyvkiadója Trattner János Tamás
pesti könyvnyomtató volt, kiről az előbbi fejezetben már szólottunk.
Mint könyvkiadó nagy tiszteletben állott az írók előtt s mindegyiknek az
volt az óhajtása, hogy művei az ő kiadásában jelenjenek meg. Többek
között kiadta Kazinczy Ferenc összes műveit is, kilenc kötetben. Minden
kötet egy rézmetszetű arcképpel volt ellátva. Kazinczy Ferenc műveinek a
közrebocsátását a IX. kötettel kezdte s így a VIII. kötet maradt
utolsónak, melynek végszavában Trattner János Tamás hazafias
őszinteséggel ezeket mondja: «Kötelességemnek tartom ezen kevés sorok
által a N. két hazának szíves hálámat jelenteni, hogy engem a 9 kötetre
terjedt költséges munka kiadatásában előfizetési úton segélleni
méltóztatott, s ámbár a papiros-pénznek becse napról-napra mindinkább
veszett, én mindazáltal a meghatározott elejénti olcsó ár mellett,
letéve minden nyereségről, híven megmaradtam végiglen. Ehhez képest az
leend legnagyobb jutalmam és vigasztalásom, ha igéretemnek megtartásánál
fogva teljes megelégedést nyerhettem T.T. Előfizetőimtől. Egész
életemnek célja: Kedves hazámnak erőmhöz képest használni: s én azt
máskép nem tehetem, mintha hasznos, szépen irott s gyönyörködtető
munkákat saját költségeimen nyomtattatok s ezáltal iparkodom hazai
literaturánkat kedvesebbé, az olvasóközönséget számosabbá tennem s végre
tudósainkat és íróinkat munkák írására serkentenem.» Ime, egy
könyvkiadó, ki hivatásának és hazafiúi kötelességének teljes tudatában
volt!
Trattner János Tamásnak egyik legnagyszerűbb kiadványa azonban a
«Tudományos Gyüjtemény» cimű, gondosan szerkesztett évnegyedes folyóirat
volt, mely 1817-től 1841-ig jelent meg. Érdekes az a felhívás, melyet a
folyóirat első számának közrebocsátása alkalmával az irókhoz intézett:
«Azon tudós férfiak, kik e Tudományos Gyüjteményt alkalmas munkáikkal
elősegítik, tőlünk mindenik nyomtatott ivnyitől négy forinttal
tiszteltetnek meg ezüstpénzben, csak arra kérjük az írókat, hogy a
beküldendő munkák közhasznú tárgyat foglaljanak magokban, tökéletesen
kidolgoztassanak s tisztán, csinosan és hibátlanul leírassanak stb.» A
«Tudományos Gyűjtemény» mint hazánk első komoly kritikai és irodalmi
folyóirata fényesen megállotta a helyét s ha tekintetbe vesszük, hogy e
folyóirat fennállása alatt egymagában közel 300 kötetben jelent meg,
akkor ezt egyedül elégségesnek tartjuk arra, hogy Trattner János
Tamásnak a magyar nyelv, irodalom és tudomány terjesztése körül szerzett
érdemeit kellő fényben visszatükrözze. Pedig ezenkívül még számos
kisebb-nagyobb művet adott ki, melyek túlnyomó része magyar nyelvű volt.
Trattner János Tamás nevével van kapcsolatban Kisfaludy Károly híres
«Aurorá»-ja is. Mielőtt azonban tovább mennénk, lássuk először, hogy mit
jelent az «Aurora» a magyar irodalom történetében. Az «Aurorá»-val egy
új korszak kezdődött a magyar irodalomban. Jó ideig ez a folyóirat
uralkodott a magyar szépirodalmon és a XIX. század első felében
legjelesebb költőink, íróink és tudósaink mind azon körből kerültek ki,
melyet Kisfaludy Károly gyűjtött maga köré és a melyet «Aurora-kör»
néven ismer a magyar irodalomtörténet. Az «Aurora» híven kifejezte a
magyar irodalom szükségletét, helyesen irányította törekvéseit.
Most pedig térjünk át az «Aurora» történetére. 1821-ben Trattner János
Tamás nagy számmal hívott meg írókat s más előkelő férfiakat farsangi
vacsorára. Ezen a vacsorán vetődött fel az «Aurora» eszméje, vagyis
Kisfaludy Károly híres almanachjáról itt folyt először a tanácskozás. A
tanácskozás folyamán Horváth István kijelentette: «Pénz kell
mindenekelőtt. Ezt tegyük össze s félig készen leszen az Almanach». Erre
a jelenlevők egy része rögtön adakozott és a gyüjtést folytatták. Az
adakozók Horváth István indítványára egyhangúlag Kisfaludy Károlyt
bízták meg a szerkesztéssel, évi 700 forint «jutalom fejében már csak
azért is, mivel őt szépművészeti tehetségein kívül is egyfelől szeretve
szerettük, másfelől pedig nem épen kedvező helyheztetésén édes örömest
ezáltal is könnyebbíteni akartunk».
Sok izgalom és előkészítés után 1822-ben megjelent az «Aurora» első
kötete, melynek címlapján ez állott: «Aurora. Hazai Almanach. Kiadá
Kisfaludy Károly. 1822. Pesten, Trattner János Tamásnál.» A kötet
fényesen volt kiállítva. Aranymetszéssel, préselt papiroskötésben, tokba
foglalva, 16-rét alakban. A II. és III. kötet az egyetemi nyomdánál, a
IV. kötet már Landerer Lajosnál, a többi ismét Trattner János Tamásnál
jelent meg. Az 1829–30-iki köteteket Kisfaludy Károly egy Lichtl nevű
pesti mű- és zeneműkereskedőnél adta ki, de ő vele sem volt megelégedve.
Végre is, hogy a kiadás gondját magáról teljesen elvesse, az 1831-iki
«Aurora» kiadási jogát eladta Trattner János Tamás vejének, Károlyi
Istvánnak, 700 váltó forintért. Úgy látszik, Kisfaludy Károlynak legtöbb
gondot az «Aurora» terjesztése okozott. Ugyanis az «Aurorá»-t leginkább
Kisfaludy Károly jó barátjai és egyes buzgó hazafiak árusították.
Könyvkereskedőknek nem igen adta, mert sokalta a nagy levonást. Pedig
amint tudjuk, a könyvkereskedők csak 15%-öt kötöttek ki maguknak, s ime,
ezt is sokalta holott ma 25% a legkisebb rabatt.
Kisfaludy Károly «Aurorá»-ja előhírnöke volt annak az új és szebb
korszaknak, mely az 1825-ik évvel köszöntött be. Nemcsak a magyar
irodalomban, de a nemzet életében is új korszak volt ez. Az alkotmányos
államforma visszaállíttatott, az országgyűlés nagy ünnepélyességgel
kezdte meg működését s olyan törvények egész sorát hozta, melyek a
magyar nemzet önállóságát és törekvéseit mindenképen biztosították.
Döntő hatást gyakorolt az irodalomra és a közéletre különösen gróf
Széchenyi István, ki fellépésével az igazi közszellem felköltésére az
egyesületi eszmét hívta életbe, hogy a hazafiakat közcélok létesítésére
képesítse. Legnagyobb eseménye e korszaknak azonban a «Magyar Tudományos
Akadémia» megalapítása volt, mely «a magyar nyelvet s a tudományt magyar
nyelven mívelni» tűzte ki célul.
S míg nálunk a nemzetiség megerősödésén fáradoztak, addig Németországban
ugyanabban az időben – 1825-ben – Horváth Károly Keresztély magyar
származású tekintélyes potszdami könyvkereskedő hathatós
közreműködésével megalakult a «Német Könyvkereskedők Egyesülete» és
ezzel a német könyvkereskedelem ama korszakba lépett, mely mai
nagyságának vetette meg az alapját. Az egyesület megalakulásának üdvös
volta csakhamar a magyar könyvkereskedelemben is érezhetővé vált.
Különösen azok a könyvkereskedők, kik a német könyvkereskedelemmel
összeköttetésben állottak, lassanként az újjászervezett német
könyvkereskedelem mintájára rendezkedtek be, s így a magyar
könyvkereskedelemben is bizonyos rendszer honosult meg.
Természetes következményként kell felemlítenünk, hogy ezen új korszakban
az irodalom és a közélet központja Pest lett. Így a magyar könyvkiadásra
nézve is a megfelelőbb működési tér Pesten kinálkozott.
Wigand Ottó, kassai könyvkereskedő és könyvkiadó volt az első, aki ezen
kedvező helyzetet felismerte. Már 1826-ban átadta szép lendületü kassai
könyvkereskedését öccsének, Wigand Györgynek, míg ő a
könyvkiadóvállalattal Pestre költözött. Itt rövid idő alatt csakugyan
keresett kiadója lett az újraéledt magyar irodalomnak. Kiadványai közül
mindenesetre ki kell emelnünk a 12 kötetes «Közhasznu Esméretek Tárá»-t,
az első magyar lexikont. E lexikon megjelenése alkalmából támadt az
akkori irók között ama nevezetes irodalmi harc, mely
«Conversations-Lexikoni pör» alatt, ismeretes s mely irodalmunkra
messzemenő kihatással volt. Wigand Ottó működésének azonban váratlanul,
szinte meglepetésszerűen végeszakadt. 1832-ben, politikai üldöztetés
elől menekülve, Pestet örökre elhagyta és Lipcsében telepedett meg, ahol
megalapította a még ma is virágzó Wigand Ottó-féle könyvkiadó-céget.
Menekülésekor pesti üzletét nála alkalmazásban lévő sógorára, Heckenaszt
Gusztávra bizta, ki azt 1834-ben véglegesen birtokába vette.
Bizvást mondhatjuk, hogy Heckenaszt Gusztáv fellépésével kezdődött a
magyar kiadó-könyvkereskedelem fénykora. Úgyszólván az alapvetésnél
kezdte meg könyvkiadói működését, de nem tartott sokáig s máris nagy
arányokban fejlesztette. Hogy mily nagy energiát fejtett ki a
könyvkiadás terén, mutatja az, hogy míg elődjétől 21 magyar kiadványt
vett át, addig ő 38 évi működése alatt 900-nál több magyar kiadványt
hozott forgalomba. S ha még hozzávesszük az idegennyelvű kiadványokat,
akkor 1000-en felül kiadványainak száma. Magyar kiadványai között ott
találjuk azt akkori fiatal irógárda legjelesebbjeit ú. m. Jókai Mórt,
Jósika Miklóst, Toldy Ferencet, Horváth Mihályt stb. Az idegennyelvűek
között pedig szerepel Albach, Rosegger és Stifter, kiknek ő volt az első
kiadójuk. Nagyszámban adott ki zeneműveket is; több napi- és hetilapot,
melyek közül a «Vasárnapi Ujság» még ma is fennáll. Sőt a politikai
napisajtó egyenesen ő általa lett nagyhatalommá.
Nyilvánvaló tehát, hogy Heckenaszt Gusztáv az az igazi, rátermett,
jóízlésű könyvkiadó volt, kinek önálló eszméi voltak s aki mindig
megtalálta a helyes utat az olvasóközönséghez.
Az 1838-iki pesti árvízkor súlyos csapás érte Heckenaszt Gusztávot. A
pusztító ár úgyszólván teljesen megsemmisítette könyvkészletét. A magyar
irodalom akkori jeles férfiai azonban hamarosan segítségére siettek
Magyarország legnépszerűbb könyvkiadójának. A segítségnyujtás nobilis
módja ugyanis abban nyilvánult, hogy báró Eötvös József, az akkoriban
feltűnt lángeszű fiatal jeles író felhívására az irodalom valamennyi
jelese egyesült az «Árvízkönyv» kiadására, mely nagyszabású irodalmi
vállalkozás jövedelme «Heckenaszt Gusztáv kiadó-könyvárus úrnak baráti
ajándékul» ajánltatott fel. Ez a könyv irodalomtörténeti fontosságúvá
lett: benne jelent meg először báró Eötvös József «Karthauzi»-ja s
irodalmunk számos más nevezetes műve.
1832-ben ifj. Kilián György alapított könyvkereskedést, mely csakhamar
virágzásnak indult. 1837-ben Aszter Lajos munkatársával társas viszonyba
lépett és a cég «Kilián és Társá»-ra változott. Aszter Lajos azonban
1842-ben kilépett a cég kötelékéből, de azért a cég 1853-ig változatlan
maradt. Csak ez évben változott «Kilián György egyetemi
könyvkereskedése» cégre. Ifj. Kilián György a «cs. és kir. magyar
egyetemi könyvkereskedő» cimmel különben még az ötvenes évek elején lett
kitüntetve.
Ifj. Kilián György a könyvkiadás terén már több tevékenységet fejtett
ki, mint atyja. Működésének ideje alatt 248 művet adott ki, melyeknek
nagy részét az akkori híres jog- és történetirók, pedagógusok s
nyelvészek és szépírók (Bajza József, Kisfaludy Károly, Vörösmarty
Mihály, Kazinczy Ferenc) művei képezték. Ifj. Kilián György nevéhez
fűződik a nevezetes «Aurora-per», mely a magyar irodalomtörténetben is
meg van örökítve.
Kimagasló alakja volt a magyar könyvkereskedelemnek Emich Gusztáv, ki
1841-ben alapított könyvkereskedést s azt nemzeti alapokra fektetve,
«nemzeti könyvkereskedés»-nek nevezte. Különösnek hangzott ez abban az
időben, mert a magyar könyvkereskedelem általánosságban akkor még
szellemében és nyelvében is német volt. Emich Gusztáv csak két évre reá,
hogy üzletét megalapította, lépett összeköttetésbe a német
könyvkereskedelemmel. 1843-ban Budán fióküzletet is alapított, melynek
élére régi meghitt barátját és munkatársát, Schröpfer Andrást állította,
kinek 1847-ben azután el is adta.
1843-ban Emich Gusztáv már mint könyvkiadó is fellépett s innen kezdve
munkásságának javarészét a könyvkiadásnak szentelte. Mindjárt az első
évben 17 magyar kiadványt adott ki, mind olyanokat, melyek még ma is
becses művei a magyar irodalomnak. 1868-ig, működésének utolsó évéig,
összesen 663 művet 850 kötetben bocsátott közre. S hogy kiadványai
irodalmi színvonalon állottak és értékkel bírtak, annak igazolására
elég, ha felemlítjük a következő neveket: báró Eötvös József, Jókai Mór,
Abonyi Lajos, báró Jósika Miklós, Báró Kemény Zsigmond, Madách Imre. Még
ma is sokat emlegetett kiadványa a «Márk krónikája», mely 1867-ben
jelent meg s mint páratlanul álló remekmű nagy feltűnést keltett.
Emich Gusztáv hírnevét azonban főleg, mint Petőfi Sándor kiadója tette
maradandóvá. Eleinte ugyan csak bizományba vette műveit, de későbben,