A könyv története (1. rész) - 3

töltenie Amszterdamban, – mialatt természetesen a főiskolai előadásokra
nem járhat – megfogadta tehát egykori tanára Pápai Páriz Ferencnek
tanácsát s a könyvnyomtatás tanulásához fogott. Mestert fogadott, kinek
félévre 200 forintot fizetett s elhatározta, hogy nemcsak a nyomtatást
és betüöntést sajátítja el, hanem az öntéshez szükséges betüminták
metszését is, hogy a bibliát saját maga által öntött betükkel
nyomathassa ki. E célra és a biblia kinyomatására hazulról 2500 aranyat
kért. Csakhogy ezt az összeget nem kapta meg. Ekkor elhatározta, hogy
amit egy ország nem mer megcsináltatni, megcsinálja ő a maga erejéből.
M. Kis Miklós ügyessége a betüöntésben akkora lett, hogy mesterét is
meghaladta és féltékennyé tette azt. Ilyen körülmények között
mindenesetre nagy jövőre lett volna kilátása, ha ott marad Hollandiában.
Csakhogy nem maradt. Egyedüli vágya az volt, hogy a biblia nyomását
befejezze és azután hazajöjjön. A nagy művet 1690-ben befejezvén,
Lengyelországon keresztül hazajött, mintegy 40,000 forint értékű
bibliakészletével.
Mikor hazaérkezett Erdélybe, a fejedelem szívesen fogadta. Bibliája igen
megtetszett neki s ezért megigérte, hogy Kolozsvárott nyomdát állíttat
fel számára. Könyvnyomtatói működését 1693-ban Kolozsvárott meg is
kezdte, hol 1702-ig a könyvnyomtatás mellett élénk irodalmi
tevékenységet is fejtett ki. Mint a református egyház hivatalos
könyvnyomtatójának, nyomtatott műveinek tekintélyes részét a református
és unitárius imádságos könyvek, zsoltárok, katekizmusok, halotti
beszédek és búcsúztatók képezték. Emellett azonban több kisebb iskolai
földrajzon és olvasókönyvön kívül, számos latin és magyar nyelvű
tudományos művet is állított elő. A nevezetesebbek ezek: Werbőczy István
«Hármaskönyvé»-nek egyik 4-rétű kiadása, «a Haza fiainak szükségekre és
hasznokra, deákul s magyarul kinyomtattva», továbbá egy másik híres régi
könyv, a Haller «Hármas Istoriá»-ja, szintén 4-rétben és egy 12-rétű
igen gondos szedésű «Arithmetika» Menyői Tolvaj Ferenctől. Pápai Páriz
Ferenc volt tanárának is több nagyobb művét nyomtatta. Így «Az emberi
test nyavalyáinak okairól, fészkeiről» és az «Idvességes és szükséges
elmélkedés arról, mikép kellessék keresztyén embernek élni» című orvosi
és filozófiai tartalmú műveit.
A nyomdájából kikerült művek eléggé bizonyították M. Kis Miklós korát
megelőző ízlését, szakértelmét és különösen nyomdájának gazdag
felszerelését.
Azonban minden törekvése és áldozatkészsége s minden ügyessége mellett
nem igen talált elismerésre hazájában. Kétszer volt kénytelen védekezni
a megtámadtatások ellen. Először 1697-ben a latin «Apologia
bibliorum»-ban, a bibliájának irályát kifogásoló ortodoxia ellen,
másodszor pedig 1698-ban magyarul «A maga személyének, életének, és
különös cselekedetének mentségé»-ben. Ebben védekezett az ellene szórt
vádak ellen s korjellemző azon nyilatkozata, hogy bár az általa
nyomtatott zsoltárt 1 tallér helyett 10 sustákon (20 garason), a bibliát
12 forint helyett 5-ön adta: e művek mégsem váltak kelendőkké – szabott
áruk miatt; «mert az a nemzet semminek limitált árához nem szokván, nem
állhatja meg, hogy mégis el ne kunyoráljon benne: úgy hogy, ha a bibliát
2 pénzen tartanám, mégis a magyar 1 pénzen kérné». Keserűségében azt is
mondja, hogy «az igazgatásnak változásával bejött sok húzás-vonás» neje
örökétől megfosztotta; s ezért azután ellenei s némely főurak közzsinat
elé idézték, hol az utóbbi vád visszavonására kényszerítették s mindkét
iratnak példányait beszedték.
M. Kis Miklós 1702-ben, mint a hazaszeretet és irodalom mártirja halt
meg. Pápai Páriz Ferenc versekben írta meg életrajzát, melyet «Életnek
képe, példás emlékezetre méltó neve a Nemzetes, Tiszteletes, Tudós M.
Tótfalusi Kis Miklós Uramnak» cím alatt az özvegy azután ki is
nyomtatott s amelyben M. Kis Miklós tehetségét a többek között így
méltatja:
«Mindenféle nyelvben s minden formában
Betüt metszhet vala nagyobban és apróbban;
Úgy jár vala tudós keze az acélban.
Mint másnak a könnyen engedő viaszban.»
Ezt az elismerést méltán megérdemelte.
E korszakot azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a
nagyszombati katolikus nyomdának II. Rákóczi Ferenc idejében való
szerepléséről. Ugyanis abban az időben ez a nyomda gondoskodott a
szabadságharc nyomtatványairól. Itt nyomtatták egyéb proklamációk és
szabályzatokon kívül II. Rákóczi Ferencnek fegyverre szólító
manifesztumát; továbbá 1704-ben egy másik manifesztumát «Az Ausztriai
Ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott Magyar fegyvernek
ártatlanságáról»; 1706-ban a «Hadi regulák azaz artikulusok a vitézlő
rend számára» és végül pedig II. Rákóczi Ferencnek imádságát, mely által
«a birodalom alatt lévő vitézlő Magyar nép és az ő kegyelmes Urát s
Fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanullya».
Bár II. Rákóczi Ferenc az I. Lipót által Magyarországba behozott
cenzurát 1703-ban megszüntette és a sajtót szabadnak tekintette, azt
azonban mégsem tűrte, hogy az országban az ő hatalma alá került
részeiben a magyar nemzetet gyalázó, vagy ennek szabadságküzdelmeit
kisebbítő, elferdítő, meghamisító nyomtatványok jelenjenek meg.
Ilyen volt pedig a Brewer-féle nyomdából kikerült híres «Lőcsei
kalendárium»-nak az 1705. évre szóló folyama, mely valami labancos
embertől szerkesztve, benne a megelőzött 1704-iki év hazai eredményei
császári szellemben adattak elő. Az 1704. év december havában Lipótvárát
ostromló II. Rákóczi Ferenc ennek tudomására jutván, december 20-án
Galgócz várából kelt rendeletet intézett felsőmagyarországi
tábornokához, Berthóthy Ferenchez, vizsgálatot és az említett naptár
példányainak lefoglalását parancsolván. Az érdekes fejedelmi rendelet
kivonatosan így szól: «Die 20. X-bris Bertóti Ferenc úrnak, hogy a
lőcsei typographus miért nyomtattatta a kalendáriumban a históriát
nemzetünk prostitutiójára és maga hitetlenségének indiciumjára? azt
investigálja, minden munkáit penig supprimálja, bennünket aziránt
voltaképpen tudósítson.»

A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig. (1712–1867.)
A magyar könyvnyomtatásnak ezen harmadik korszakát 1848-ig a
privilegiumok korának nevezhetjük. Mindjárt e korszak elején, 1715-ben
III. Károly Bécsben kelt kiáltványával elrendelte, hogy: «Tiltatik oly
könyvnyomtatók letelepedése, kik nem becsületes és tisztességes egyének,
valamint azok, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által
minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket mindig szigorúan
megtartani el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden nyomdához
értelmes és tudományos cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké
tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író,
költő, kiadó és könyvnyomtató kereszt- és vezetékneve, valamint az
évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne
engedjék, ellenkező esetben a kiadó, író és könyvnyomtató vagyonával,
becsületével, testével, ingóságaival, vagy vérével kiméletlenül bűnhödni
fog». Ezek mellett a rendszabályok mellett működtek a magyar
könyvnyomtatók több mint egy századon át. Bár a XVIII. század végén
Mária Terézia s később fia, II. József enyhítettek a szigorú
rendszabályokon, de végleg mégsem törölték el.
A cenzurát, mely 1540 óta kisebb, majd nagyobb mérvben állandóan
működött, intézményileg III. Károly hozta be. Azelőtt privilegium nélkül
is működhettek a nyomdák, de alatta már nem.
A privilegiumok behozatala azonban korántsem vált hasznára a magyar
irodalomnak. Mindjárt e korszak elején hanyatlás állott be és a magyar
irodalom a pusztán szükségleti irodalom nivójára sülyedt. Azonban ez a
jelenség részben az akkori közviszonyokkal is hozható kapcsolatba. De a
latin irodalom virágzóbbá vált. Ugyanis ebben az időben a jezsuita
nyomdák fejtettek ki nagy tevékenységet és igyekeztek befolyásukat minél
szélesebb körben biztosítani. Ez abban is megnyilvánult, hogy könyveiket
a múlt századbeliektől eltérőleg sokkal kisebb, könnyebben kezelhető
alakban állították elő, bizonyára azzal a célzattal, hogy olcsóbban
adhassák és ezáltal a közönség nagyobb rétegét megnyerjék.
A XVIII. század elején, de különösen második felében, amikor Mária
Terézia a jezsuita-rendet feloszlatta és nyomdáikat megszüntette, egész
sereg német könyvnyomtató vándorolt be, kik azután a mindmélyebbre ható
szellemi műveltség terjedésével és a csendesebb politikai idők
beálltával hazánk nagyobb városaiban felállították nyomdáikat, melyek
közül néhány még ma is működik.
Hogy a magyar könyvnyomtatás a XVIII. század végén nagyobb arányú
lendületet vett, mutatja az is, hogy ekkor már mintegy 40 helyen
létezett papirmalom, de azok együttesen nem készítettek annyi papirt,
hogy a belszükségletre elég lett volna.
A XIX. század elején a magyar könyvnyomtatásban már nekilendült a
művészi irány. Ezt mindenesetre nagy részben előmozdították az újabb
találmányok és a modernebb gépek alkalmazása.
Azonban nagyjelentőségű kimenetele volt a magyar könyvnyomtatás további
fejlődésére az 1848-iki márciusi eseményeknek, melyek a sajtót szabaddá
tették.
Ezen rövid általános vázolás után lássuk mármost e harmadik korszak
nevesebb könyvnyomtatóit és nyomdáit.
A XVIII. század folyamán a legnagyobb tevékenységet a kassai és a
nagyszombati akadémiai nyomda fejtette ki, mely nyomdák a jezsuiták
kezében voltak. Különösen utóbbi az említett időszak alatt annyit
termelt, mint a többi összes magyarországi nyomdák együttvéve.
Működésüknek Mária Terézia vetett véget, ki a jezsuita-rendet 1773-ban
feloszlatta.
Kolozsvárott a ref. főtanoda egyesített nyomdája működött. Ugyanis
Misztótfalusi Kis Miklós halálával örököseitől gróf Bánffy Miklós vette
meg a nyomdát és átadta a ref. főtanodának és eklézsiának egyenlő joggal
való haszonélvezetre. Ez a nyomda a már létező ref. főtanodai nyomdával
egyesíttetett, melyet azután Telegdi Pap Sámuel vett haszonbérbe és
vezetett 1731-ig. A nyomda majdnem a XIX. század végéig volt a ref.
főtanoda birtokában és végleges feloszlatásáig állandóan képzett
könyvnyomtatók vezették. De a mindenkori bérlők, illetve vezetők
felsorolását és működésük vázolását mellőzzük. Az egyháztanács
1710–1742. évi jegyzőkönyvéből azonban mégis ideiktatjuk a nyomda
vizsgálatára vonatkozó pontját, mely szerint, «meghagyatik, hogy a
Collegium Curatorai egyetértve a püspökkel, a Typographia számára cedált
házat primo quoquo tempore vizsgálja meg, azon három rendbeli
Typographica Officináknak kivántató épületeket és commoditásokat intézze
el: mennyi securitással állíttathatik fel, a Consistoriumot informálja,
azalatt az Isten hírével hozzáfogván, azt minél hamarabb felállítsa és
mindenik rendbeli Typographia distincte ac specifice hitelesen minden
hozzátartozó eszközöket registráltatván s a betüket speciesek és
gradusok szerént megvizsgáltatván és a fennlevő defficultások iránt
tiszt. Superintendens atyánkfiával megegyezvén, oda ugyancsak a
Szathmári Sándor uram kezébe és directiója alá resignálja, egyszóval a
Typographia felállításában Isten dicsőségére mindeneket kövessen el;
meghagyván, hogy azokra jó gondot viseljen, az exemplárokat jobban mint
eddig, correcte és nitide igyekezzék kibocsátani, és evégre coadjutora
Pataki József mellett jó erkölcsű, serény és accuratos legényeket
tartson». A személyzetre vonatkozó utasítás az, mely a legjobban
megragadta figyelmünket. Arra enged ugyanis következtetni, hogy az
egyháztanács pontos és gyors munkát követelt és hogy efölött szigorú
ellenőrzést is gyakorolt.
Mint már fennebb említettük, Töltési István Debreczenből Komáromba ment.
Itt még 1686-ban saját nyomdát állított fel. Komáromi működésének egyik
nevezetes mozzanata, hogy 1705-ben szabadalmat kapott az ismert
«Komáromi Kalendárium» kiadására. Nyomdája 1718-ban szünt meg. Utána
1721-ben Turóczi Mihály működött itten, majd 1740-ben Schmid János
Miklós, kinek 1736-ban Sopronban volt nyomdája. Komáromban azután
majdnem 50 évig nem volt nyomda. Csak 1789-ben állított fel itten
fióknyomdát Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató, mely 1795-ben
Weinmüller Bálint birtokába ment át.
Pozsonynak, úgy mint a múlt században, e században is voltak kiváló
könyvnyomtatói. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pozsonyban 40 évig
szünetelt a könyvnyomtatás és csak 1715-ben állított fel ismét nyomdát
Royer János Pál, ki külföldről vándorolt be. A nyomda azonban csak
1720-ban kezdte meg működését, mert akkor kapta meg az engedélyt. Itten
nyomtatta Bél Mátyás «Nova Posoniensis» című lapját, melyet 1721-ben
indított meg és 2 évig tartott fenn. Royer János Pál 1737-ben
bekövetkezett halálával a nyomdát özvegye vezette 1740-ig. Utána pedig
veje, Bauer Károly József 1743-ig. Azután Royer Ferenc Antal birtokába
jutott, kitől 1750-ben Landerer János Mihály budai könyvnyomtató vette
meg.
Ezekután áttérhetünk a Landerer könyvnyomtató család budai nyomdájának
történetére.
Az eddig elmondottakból tudjuk, hogy Budán, mióta az ottani, de
egyszersmind hazánk első nyomdája megszünt, újabb nyomda nem volt. A
második budai nyomdát 1724-ben, tehát 251 évvel az első után, Landerer
János állította fel.
Mielőtt azonban tovább mennénk, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy
Heyll Quirinusz német könyvnyomtató már 1689-ben foglalkozott egy Budán
felállítandó nyomdának a tervével, de a folyamodványára kapott
kedvezőtlen válasz következtében szándékáról lemondott. Hogy miképen
jutott Heyll Quirinusz erre az eszmére és mi okozta visszalépését, annak
érdekes történetét Takáts Sándor «Egy budai könyvnyomda felállításának
terve 1689-ben» című cikke nyomán (megjelent a «Magyar Könyvszemle»
1905. évfolyamában) a következőkben adjuk:
Mint ismeretes Budavár visszafoglalása után hazánk iránt a külföldön
általános érdeklődés mutatkozott. Külföldi írók sokat írtak hazánkról,
így Heyll Quirinusz is célul tűzte ki hazánknak a külföldön való
megismertetését. Mint maga írja, sokat hallott a hatalmas
Magyarországról, sógora, Franz Bernhardin von Buching, ki Budán
tüzérhadnagy volt, szintén sok szépet írt neki ez országról. Igen sok
világi és egyházi férfiú is melegen ajánlotta neki a török iga alól
felszabadult magyar földet, ahová oly sok derék német család vándorolt
és vándorol naponként. Ezen körülmények arra ösztökélték őt, hogy nagy
és teljesen újonnan berendezett nyomdájával és annak egész
személyzetével Budára költözzék. A királyhoz intézett folyamodványában
elmondta, hogy célja Magyarországon a tudománynak és művészetnek
előmozdítása. Az első mű, amit Budán ki akar adni: Magyarország teljes
leírása, magyar, német és latin nyelven. Arra kérte tehát a királyt,
támogassa e nagy vállalatát évi 200 tallérral s adjon neki
privilégiumot, hogy ő és utódai békében űzhessék mesterségüket, amely
valóságos szellemi kincse lesz e szép országnak.
Heyll Quirinusz ezen folyamodványához egy iratot is csatolt, melynek
cime: «Sonderbahre Motiva des allerunterth. angebetenen Stipendii ad 200
Tall. zu Unterhaltung der neu offerirten Buchdruckerei zu Ofen.» Ebben
az iratban elmondta, hogy nyomdájának fönntartása évenként 3–4000
tallérba kerül s így méltán számíthat ezen 200 tallérnyi támogatásra,
annál inkább, mivel a közcélokat fogja szolgálni. A könyvek – írja –
Magyarországon igen drágák, ezért az ifjúság legnagyobb része minden
tanítás nélkül növekszik fel. A pénzt a könyvekért Magyarországból a
külföldre viszik. Majd megemlíti, hogy Magyarország leírását
rézmetszetekkel fogja kiadni, ami maga sok ezer tallérba fog kerülni.
Úgy látszik azonban, hogy mindez hatástalanul maradt, mert 1690-ben a
királyi végzés azt írja, hogy pénz hiányában a kért támogatást nem
adhatja. A nyomda felállítása a közjóra ugyan üdvösnek látszik, de a
jelen körülmények között kissé mégis korai.
Heyll Quirinusz ezen végzés után tervéről végképen lemondott.
Mikor Landerer János nyomdáját felállította, Buda képe Lady Wortley
útinaplója szerint így festett: «Buda egykoron székhelye volt a magyar
királyoknak, kiknek palotája a kor leggyönyörűbb épületei közé
tartozott, de most egészen le van rombolva, a város egy része nem lévén
az utolsó ostrom óta helyreállítva, kivéve a bástyákat és a kastélyt,
melyben Ragul, a hadi kormányzó lakott.» Nem csoda tehát, hogy Landerer
János 3 évnél tovább nem birta a nyomdát fenntartani. Már 1727-ben
kénytelen volt a vagyonos Nottenstein Györgynek átengedni, ki azt
1739-ben bekövetkezett haláláig vezette. Utána özvegye folytatta
1750-ig. Ennek halála után azután az alapító egyik utódának, Landerer
Lipót Ferencnek sikerült a nyomdát visszaszerezni és egyszersmind úgy a
maga, mint a családja részére Mária Terézia királynőtől a privilégiumot
elnyerni. Azonban 1764-ben, 14 évi működés után elhalálozván, 1765-ben
örökösei folytatták és csak 1766-ban vette át hasonnevű fia, Landerer
Lipót Ferenc és 1771-ig kezelte. Halála után ismét ennek örökösei vették
át és 1779-ig egy szakember felügyelete alatt vezették. Ez évben azután
az akkor már nagykoruságát elért Landerer Katalin birtokába jutott, ki
1782. és 1783-ban a pesti Royer-féle nyomdát is bérelte.
Landerer Katalin nyomdáját húzamosabb ideig unokaöccse, Landerer Mihály
kezelte, mint ügyvezető. Azonban Landerer Mihály közben megismerkedett a
Martinovics-összeesküvés néhány tagjával, elsősorban Laczkovics
Jánossal, ki a «Polgár és ember» című francia kátét fordította le és
bővítésekkel ellátta, valamint a «Reformátorok káté»-ját is megírta.
Ismerőseinek befolyása alatt későbben Landerer Mihály is tagja lett a
társaságnak és ezzel célukat elérték. Ugyanis könyvnyomtató kellett
nekik. A két kátét azután átadták Landerer Mihálynak titkos nyomtatás
végett, ki eladás ürügye alatt egy sajtót a pincébe csempészett és
mindkét kátét éjnek idején sajátkezűleg ki is nyomtatta.
A Martinovics-összeesküvést azonban felfedezték, tagjait elfogták,
köztük természetesen Landerer Mihályt is. A foglyokat Thugut bécsi
miniszter rendeletére Bécsbe vitték, de a vármegyék felterjesztésére
visszaküldte őket és megengedte, hogy a magyar bíróság itéljen felettük.
Landerer Mihályt mint a társaság tagját s mint sajtóvétség elkövetőjét,
a magyar kir. tábla csak fogságra, a hétszemélyes tábla azonban halálra
itélte, ami általános meglepetést szült, mert eddig nem volt rá eset,
hogy a hétszemélyes tábla a magyar kir. tábla itéletét súlyosbította
volna. A halálos itéletet azonban a királyi kegyelem ismét 10 évi súlyos
börtönre változtatta. Landerer Mihály a börtönből mint munkaképtelen,
testben és lélekben megtört nyomorék szabadult ki és még csak néhány
évig örvendhetett szabadságának.
Landerer Katalin, ki a történtekről mitsem tudott, a nyomdát minden
háborgatás nélkül tovább vezethette. 1802-ben meghalt és ekkor leányára,
Landerer Annára szállott a nyomda, ki azt 1833-ban bekövetkezett
haláláig Gyurián József művezetővel kezeltette. Ezután a nyomda Gyurián
József és Bagó Márton, Landerer egyik rokona kezébe került, kik azt
hetenként felváltva kezelték. 1847-ben pedig az egykori Landerer-nyomda
egészen Bagó Márton tulajdonába ment át.
E korszak elején a vidéken ugyan lassan terjedt a könyvnyomtatás, de
azért teljes stagnálás mégsem állott be.
A kronológikus sorrendet követve, Sopronnál kell megállanunk, hol
1725-ben Streibig Antal József állított fel nyomdát. Egyik legkiválóbb
és még ma is értékes műve a «Titulare Calendarium seu Schematismus Regni
Hungariæ» volt. Nyomdáját 1730-ban Győrbe tette át, hol az egészen
1852-ig volt a család birtokában.
Nagy-Váradon 1741-ben gróf Csáky Miklós püspök felállította a
szemináriumi nyomdát. Ez volt az első katolikus nyomda Nagy-Váradon,
mely kétségkívül nagy lendületet adott a város szellemi életének. A
nyomda első terméke azonban csak 1745-ből való és címe: «Universa
philosophia ad Mentem Doctoris subtilis Joannis Scoti.» Mint
könyvnyomtató pedig Kállai Gergely van megemlítve, ki későbben
Debreczenben a városi nyomda művezetője lett. A nyomda további vezetői
közül különösen kettő érdemel figyelmet: Balent Ignác János, ki 1771-től
1786-ig állott a nyomda élén és maga is irogatott. 1781-ben kiadta
«Pásztori játékban leábrázolt örvendetes köszöntés» című művét, melynek
csengő versei arról tesznek bizonyságot, hogy a képzettebb
könyvnyomtatók közé tartozott; és Gottlieb Antal, ki 1804-ben vétel
útján a nyomda birtokába jutott.
Mint már érintettük, Royer Ferenc Antal pozsonyi nyomdáját 1750-ben
Landerer János Mihály, a budai könyvnyomtatócsalád egyik tagja, ki budai
polgár és tanult könyvnyomtató volt, vette meg. Mint a nyomda új
tulajdonosa azután Mária Terézia szine elé járult és a privilégium úgy
saját, mint utódai részére legkegyelmesebben kiadatott. Kitartó
szorgalma és szakképzettsége által a nyomdát csakhamar magas színvonalra
emelte. Későbben fióknyomdákat is létesített. Igy 1775-ben megvette a
kassai jezsuita rend nyomdáját, 1784-ben pedig a budai Landerer Katalin
által bérelt pesti Royer-féle nyomdát vásárolta meg s így egyszerre
három helyen volt működő nyomdája. Azonkívül Otúron papirmalma is volt.
Landerer János Mihály, ki tulajdonképen megalapította a család hírnevét,
a könyvnyomtatást Pozsonyban 44, Kassán 21 és Pesten 11 évig gyakorolta,
míg 1795-ben befejezte érdemekben gazdag életét. A könyvnyomtatás terén
szerzett érdemeinek elismeréseül még 1783-ban «Füskúti» előnévvel magyar
nemességre emelkedett, ami abban az időben bizony nagy kitüntetés volt.
[Illustration: Landerer János Mihály.]
Még Landerer János Mihály működése alatt Pozsonyban két újabb
könyvnyomtató is telepedett le. Az egyik Patzkó Ferenc volt, ki 1770-ben
állította fel nyomdáját, de a privilegiumot csak 1775-ben nyerte el.
Nála indult meg 1780-ban az első magyar ujság, a «Magyar Hirmondó»,
melyet Ráth Mátyás szerkesztett. Landerer János Mihály példájára Patzkó
Ferenc is létesített 1788-ban Pesten fióknyomdát. A másik Wéber Simon
Péter volt, ki 1783-ban állította fel nyomdáját, mely gazdagon fel volt
szerelve és műveit igen csinos kiállításban állította elő. Weber Simon
Péter főérdeme, hogy működésével hathatósan támogatta a magyar
irodalmat. Többek között ő adta ki elsőnek Gvadányi József «Egy falusi
nótáriusnak budai utazása» című művét, mely még ma is kedvelt olvasmánya
a magyar közönségnek.
Nem kis mértékben járult hozzá a magyar szellemi műveltség
terjesztéséhez a nagykárolyi nyomda, melyet 1754-ben gróf Károlyi Ferenc
állított fel. A nyomda a lőcsei Brewer-féle nyomda berendezésének egy
részéből állott, melyet gróf Károlyi Ferenc megbízásából Pap István
vásárolt meg, ki azután a nyomda első vezetője is volt. Pap István Biró
Mihály könyvnyomtatót vette magához társul, hogy az elvállalt munkát
könnyebben teljesíthessék. A nyomda 1754-ben már működött is, de
időközben kitudódott, hogy privilégium nélkül. Emiatt azután sok bajuk
támadt. Gróf Károlyi Ferenc azonban felterjesztette eziránti kérvényét,
melynek elintézéséig a nyomda szünetelt. A kérvény elintézése majdnem
egy évig tartott s Pap István ezalatt igen aggódott. Végre 1755 október
27-én Mária Terézia Bécsben kelt rendeletével gróf Károlyi Ferencnek
jogot adott, hogy «a közjó végett – mely az ifjúságnak helyes
oktatásából ered – az ő nemzetsége mezővárosában Nagykárolyban nyomdát
állíthasson és abban valamint latin, úgy görög egyesültek szolgálatára
leendő betükkel könyveket nyomtathasson; örökösei és utódai is
nyomtathassanak.» Minthogy tehát a privilégium megvolt, a nyomda 1755
december havában minden akadály nélkül folytatta a megkezdett munkát.
[Illustration: Gvadányi József ismert szatirikus költeménye első
kiadásának címlapja.]
A nagykárolyi nyomda első terméke «A magyar és orosz ábécés könyvek»
című mű volt. A következő évben, 1756-ban pedig egy földrajzi művet
nyomtatott, melynek címe: «Magyarország versekben való leirása.» E mű
már azért is érdekes, mert maga Pap István írta és a cenzor fiának,
Zamathy Mihálynak ajánlotta.
A nyomda gróf Károlyiék pártfogása mellett egészen 1827-ig működött,
mely idő alatt mindenkor a magyarság és hazafiság érdekét tartotta szem
előtt. Bérlői többször változtak. Éble Gábor «Egy magyar nyomda a XVIII.
században» című művében a nyomda történetét e szavakkal fejezi be: «Az
irodalmi termékek szerzői már e század elejétől kezdve inkább a központi
nyomdákat keresték fel és a vidéki intézetek ennek folytán mindinkább
apró napi munkák ellátására szoríttattak. Igy történt a nagykárolyival
is. A jelentőségét vesztett nyomdát 1827 végén gróf Károlyi György
jószágigazgatója a joggal, házzal és belsőséggel együtt 3500
váltóforinton Gönyei Gábornak örökáron eladta.»
Pesten aránylag későn, 1750 körül Heptner János György állította fel az
első nyomdát, ki Bécsből származott ide és 1750 november 24-én nyerte el
a polgárjogot. A második nyomdát 1758-ban Eitzenberger Ferenc Antal
állította fel. A nyomda 1784-ig a család több tagjainak a kezében volt.
1785-ben vétel útján Lettner Gottfried József tulajdonába jutott, ki
azonban csak 1788-ig bírta.
[Illustration: Az egyetemi nyomda nyomdajegye 1824-ből.]
Közben, 1777-ben, áthelyezték a nagyszombati egyetemi nyomdát Budára,
mely «M. kir. egyetemi nyomda» név alatt még ma is fennáll s hazánk
tekintélyesebb nyomdái közé tartozik. A nyomdát mindjárt kezdetben Mária
Terézia a legmesszebbmenő szabadalmakkal ruházta fel és csakhamar
irányadó tényezője lett a magyar könyvnyomtatásnak. – A budai egyetemi
nyomda már abban az időben bírt saját betűöntődével és csinos metszésű
betűivel számos vidéki nyomdát is ellátott. Sőt a stereotip (öntött)
lemezekkel való nyomtatást is e nyomda kezdte meg nálunk.
A magyar könyvnyomtatás elterjedésére kétségkívül kedvező hatással volt
II. József 1783-ban kiadott rezoluciója, mely a nyomdák szaporítását
tűzte ki célul, bár a cenzurát továbbra is fenntartotta. II. József
különben még trónörökös korában maga is megtanulta a könyvnyomtatást
Trattner János Tamás bécsi nyomdájában. És amikor birodalmában utazott,
sohasem mulasztotta el a nyomdákat és könyvtárakat megtekinteni. Így
nálunk Pesten, Debreczenben és Nagyszebenben tüntetett ki magas
látogatásával könyvnyomtatókat.
Kisebb nyomdák működtek e korszakban Aradon, Balázsfalván,
Beszterczebányán, Debreczenben (városi nyomda), Diószegen, Egerben (itt
1756-ban gróf Barkóczy Ferenc püspök felállította a püspöki nyomdát,
mely «érseki nyomda» név alatt még ma is fennáll); Eperjesen, Eszéken,
Esztergomban, Fiumében, Kalocsán, Kaposvárott, Károlyvárosban,
Kecskeméten, Keszthelyen, Kézdivásárhelyen, Kismartonban, Kőszegen,
Lőcsén, Magyaróvárott, Máramarosszigeten, Maros-Vásárhelyen (hol
1786-ban Kapronczay Nyerges Ádám állította fel az első nyomdát, ki kora
egyik legügyesebb betűvésője volt); Medgyesen, Miskolczon,
Nagybecskereken, Nagyenyeden, Nagyszebenben (hol 1773-tól 1789-ig id.
Hochmeiszter Márton, 1789-től 1837-ig pedig ifj. Hochmeiszter Márton
működött és irányította az erdélyi könyvnyomtatást); Nyitrán, Pápán,
Pécsett, Puchón, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmeczbányán, Szabadkán,
Szakolczán, Szarvason, Szatmár-Németin, Szegeden, Székesfehérvárott,
Szekszárdon, Szombathelyen (hol 1794-ben Sziessz Antal kiadta Mikes
Kelemen törökországi levelei-t); Temesvárott (első nyomdáját 1771-ben
Heimerl Mátyás állította fel), Ujvidéken, Ungvárott, Váczott,
Veszprémben, Zalaegerszegen és Zsolnán.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az itt felsorolt helyeken a legtöbb
nyomda a XVIII. század végén keletkezett, tehát – mint látni – II.
József rezoluciója következtében.
Ezekután áttérhetünk a híres Trattner könyvnyomtató-család működésének
ismertetésére.
A család nyomdájának alapját Trattner János Tamás (szül. 1717 november
11-én Gyimótfalván, Kőszeg mellett) vetette meg, amikor 1748-ban Bécsben
egy kis nyomdát vásárolt. Szorgalmával és becsületes működésével
rövidesen Mária Terézia kegyét is megnyerte. Így azután 1752-ben a
tanügyek szabályozása alkalmával az összes tankönyvek nyomtatását ő reá
bízták. Ekkor már 32 sajtóval működött és papirszükségletét saját két
papirmalma fedezte. Későbben pedig fióknyomdákat létesített. 1774-ben
Varazsdon, 1776-ban Zágrábban és 1783-ban Pesten. Működéséért számos
kitüntetésben részesült és II. Lipót magyar nemességre emelte. Meghalt
1798 julius 31-én.
Pesti fióknyomdáját még 1789-ben Trattner Mátyásnak, egy távoli
rokonának ajándékozta, ki azt 1813-ig vezette. Ez évben fiának, Trattner