A haldokló oroszlán - 4

nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak
jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy
szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt
nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal
az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha
ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna.
Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett
zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott,
amelyen porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a
tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz
végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a
nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi
kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi
korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor,
a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis
ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű
fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen
kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet
seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a
kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer
mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben
csodás párás, nedves, kábító illat!
Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok
felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A
szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S
az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után.
Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon
mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis
ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?!
Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat,
hajlottak be az ösvényre, alig tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló
ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a
ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki
növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke
páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az
egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg
sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng
virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó
virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük
folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja.
Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő
virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra,
valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még
valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes
fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s
melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak
hatottak.
Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint
egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az
esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke
szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s
inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos
mosolyát, amint súgta: ott, ott!
Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt.
Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat,
indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük
meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó
hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé.
Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz
értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a
sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt.
Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt,
eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében,
megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással,
makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak.
Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak
oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött.
Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak
visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü
hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó
lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a
virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu
pergola koszorúzta.
Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a
virágáron keresztül, ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam
volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el
az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a
hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai.
A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A
márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül.
Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg,
puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam,
hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó
várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón,
olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke
tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni
a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget.
Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy
álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk
volna lecsókolni egymás ajkáról…
Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét
kiáltozták az amerikai asszonyok.
A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó
lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán.
Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte,
hogy én hol maradtam és sokkal halkabban, de mégis tisztán a grófné
szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam,
amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást.
Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen
sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles
izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap.
Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek
közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit
magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a
márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy
foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat
sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem.
Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna
Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt
el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot
sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt,
nagyon belevette magát a kőbe…
És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani,
egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam
a borravalót és elmentem.
Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs
Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték:
„Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket.
A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly
kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg
az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon
keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös,
udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk.
Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így
éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog,
ha nem emlékezném reá.
Két éve ennek.
Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre
gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét
csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak
akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha…
Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is.
Aztán megszólalt az ibolyás.
– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még
magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a
Dunába. Már most nem volt többé ibolyás.
– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben,
– mondta a gardeniás.
– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is?
– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész
este vesztettem, de a végén volt egy passe-om.
Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt:
– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután
még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam…
Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában.


Havasi történet.
Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a
kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a
hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint
valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.
Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek
fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás
mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak
valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett
magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos
fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl,
amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.
Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas
kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle,
kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű,
van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami
uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is
látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az
övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve
a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye
a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.
A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.
Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot
végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A
tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden?
Helyesen volt-e?
Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt,
az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának
második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is
jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál.
Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna
adni a földeket, ha itt marad a fiú.
Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak
fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami
siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított
esemény tünt fel az öreg ember emlékében.
És csak úgy belsőleg nevetett magába.
Hej, mert gonoszok az emberek!
De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint
lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta
abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e
napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az
erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok
idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már
a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon
másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut?
Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral
beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni!
Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt
a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be
nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?!
Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből!
És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot
elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej!
De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak.
Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi
gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították őket. S a távozó csorda
bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása…
Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a
helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem
telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a
kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le
ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban
egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes
lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró
kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva.
Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső,
elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy
jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra
napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember
körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral.
De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház
talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg;
két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka.
Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához
hunyorgatna, nagy hamisan.
Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a
szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek
átkozódásánál.
… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan
az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt
gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a
mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú
úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit
az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin,
megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy…
De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen
ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden
a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a
baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No
hiszen, csak jőjjön haza egy este!
Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal
az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment
neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az
éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé…
Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott,
hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát
elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát,
akárki tanu reá, azt is elhajtották.
Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak
volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna.
Megkerül az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit.
Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az
sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen
nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki…
De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte
a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe.
A varangyos békát látta meg maga előtt.
És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt
a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta
Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá
nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy
nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig
lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a
varangyos béka.
Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit?
Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a
figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen
őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag.
– Mit nézel engem? undok állat!
Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el.
A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa
alá.
Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. A varangyos pedig
haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt,
mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a
vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el.
Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a
bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon
kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás
volna. Az asszony gyanakvása volna.
A hosszu bottal is sujtott utána, de a varangyos eltünt a járomfa alatt…
És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan:
– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál?
A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek
kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni.
– Vásárban voltam.
Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz
rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt:
– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért?
– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát
Damaszkin.
Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt
azután:
– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted!
Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az
asszony elhallgatott.
A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem is ment be, ameddig Irina
nem hívta, hogy kész a vacsora.
Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is
melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is!
De az asszony nem evett.
Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte.
Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin
és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel?
– Nem eszem, – felelt az asszony.
*
Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem.
– Miért nem eszel? Beteg vagy?
– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a
száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha
pettyhüdt bőrben.
A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen
rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott
nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik
falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett
hirtelen.
Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl.
Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt.
Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész
úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen,
vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki
maradjon, Damaszkinnak.
Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony
tudja!
És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu.
Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik,
mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így
reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet
rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki
megmondhatja a havason. Halál a vége.
Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin.
– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél!
Tüstént egyél!
Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt.
Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és
elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az,
mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem
védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a
keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét.
Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot
úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind
erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő
csodálkozást túlharsogja. De hiába öntötte le a legtrágárabb szitkokkal,
az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem
tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott.
És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor
rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő
erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami
rejtélyes.
Damaszkinnak lehanyatlott a karja…
Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi
gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit,
nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis,
tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy
máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind
erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van!
A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a
torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a
furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte,
szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre
valami csuppogás indult meg a sötét szobában.
Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal.
Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan
csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra…
Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az
nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor
pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a
szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a
varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz,
megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen
biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony!
Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes
állatnak undorító csuppogását.
Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste.
*
Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott.
Az asszony nem evett.
Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt
fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte.
Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán
történt.
Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami
rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha
otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas
nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó
veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az
asszony, hangtalan rakosgatott, akár az udvarban tipegett, szótlan.
Mindig szorongatta a félelem.
Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy
földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne
hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint
csattog a hasa a ház földjén.
Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt
hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt
furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta
volna.
Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne
legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka
után.
Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél.
*
Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső
tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről,
mindenünnen megindulnak az emberek.
Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk
mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos
hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a
tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos
zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott,
ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a
haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe.
És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami
hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a
templomba. Vasárnap van…
Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek,
elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek
dukál, utána Irina.
Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A
papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a
szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog.
Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony
istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul
ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem
valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos
zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És
újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként
rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog!
A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok
pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be
alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva,
könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni.
Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között,
melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző
virrasztástól. Olyan alázattal, utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották
az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az
előbb.
– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár.
Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog.
Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól
fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott.
Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla
az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta
örömmel, – semmit sem sejt, semmit!
Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu
ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő
borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig
látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál
volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert
hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva,
támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin