A haldokló oroszlán - 2

– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen
meg, talán igaza van.
Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál
beszél az ember.
– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony.
Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen gutaütött állapotban csakis az
egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi
barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A
tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt
fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi
inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a
nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára
kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos
ismételte, gondolja meg, gondolja meg…
Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy
alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom
tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés.
És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal.
– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még?
A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte:
– Visszanyerheti a beszélőképességét?
Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek.
– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen…
Az asszony a szavába vágott:
– Tehát nem, bizonyosan nem?
– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig.
Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől
begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga
kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka
körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke.

IV.
Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött,
hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan.
Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva,
mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a
kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő
is imádkozott, de csak belsőleg.
Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal
ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné
jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment
hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára
ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők
siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel
ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár
villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a lelkész már-már a
célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott
állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a
szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve
szándéka tiszta és szent voltáról.
Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is
belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő
szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg
az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy
megmentessék a lélek…
Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén
dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte:
Zöld a kökény, majd megkékül
Barna kislány majd megbékül
Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak
oda, csak siettek a haldoklóhoz.
Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a
terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes
asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező
készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok
áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után,
minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek
ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal lezárva és fönn a
kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes
dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be
a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg
benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan
barátságtalanok, idegenek voltak.
Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két
ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide.
Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü
fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem
törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába
vezetett.
De az ajtó be volt zárva.
Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha
észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem
mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha
olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb,
gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár
percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer,
másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt
mögötte az egyik ujságíró:
– Be van zárva.
Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes,
egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a
tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán
szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan
várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a
bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor
szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de
a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a
meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a
pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg,
egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát:
Zöld a kökény majd megkékül…
Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is
lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy
nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta
befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül…
A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi
sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán
elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna!
Föl kellene ezt az ajtót…
– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól.
– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány.
– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a
rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő
öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku
fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy
csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög
volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a
világot.
Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a
kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett,
bosszantó makacssággal.
És telt az idő, telt egyformán, olyan egyformán, mint a nóta…
Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi.
A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy
elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók,
azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az
ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel
nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló
hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen
benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely
buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán.
Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen
jajgatás vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát.
Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind
feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó,
figyeltek némán.
A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy
félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem
meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem
újult meg a hang.
Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét
szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a
szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek
össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két
karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta:
– Meghalt. Bejöhetnek.
De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta
volna: győztem, legyőztelek…
S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre
rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta
kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt
szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből:
– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum…
*
A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó,
szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte,
amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális,
babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más,
volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja.
Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott
nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen…
Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték
zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében
szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók
szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát,
nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a
levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, –
örökzöld levelek aromája és emberszag.
Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy
ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak
élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a
természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint
tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted
életed tudását a halálnak tudásával…“
Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével.
Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, egyenesen.
Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami
középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt
mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a
piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve…


Az a szamár Trocsányi.
Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska?
Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az
egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a
lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható
macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az
elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes
életében. Oh! a gonosz macska egészen más!
A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a
gonosz macska.
E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez.
Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü,
tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín
foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle között, egy
mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az
ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig
éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a
szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a
piramisoknak mind a negyven századát.
Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el
magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami
bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol
teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök
szintén várhatók s így most az elbeszélés címe:
„_Az a szamár Trocsányi_.“
Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici.
És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik
azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének
kezdődnie kell:
Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is
túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban,
volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő
Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták.
Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom
bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán
átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü,
melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka szirtjénél csak egy szalaggal
átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy
felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik.
Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs
volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit
akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség
okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az
„ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa
volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és
carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát,
hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen.
Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s
melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén.
Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz
illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a
rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna,
puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló
arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal
körítve, no meg a szent népszabadságra.
Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja
ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de
bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt.
A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak a legkülönbözőbb
jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a
háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint
csalogatta házához a legjobb partiekat.
Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben
kérődzött.
Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket
hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam
egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte
volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül?
Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az
unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a
Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s
így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és
legrosszabb szarvasbikába.
Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici
volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő
is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju
arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett
volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként
szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt
híva? Kitellett volna az öreg politikustól.
Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva.
És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem akart haladni. Pedig már elég
régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no
most! De nem.
A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali
enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott,
bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés!
Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig
alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem
állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A
nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak,
mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És
mégis semmi! Nahát ez hallatlan!
Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő
Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy
igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el
akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi
programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar.
Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy
könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi,
hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos
Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a
tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten,
egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah!
lázító volt ez a Kovacsóczy!
Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön
közbe valami.
Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban
vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély
meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel.
Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre
lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek
száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta
fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt.
Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt
nehéz hajó a tenger hullámaiba.
Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a
jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült.
Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem
a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt.
Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit.
– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és
melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna.
Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott
semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat.
Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor hibázott,
vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő
azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt.
Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta.
Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett
mellette.
Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A
nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre
a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a
nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü,
éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett,
mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi
önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből
nem lett semmi.
Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg,
hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki.
Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos
mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt.
Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi
pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy
érdeklődés jele volt.
Lolo vajaskenyérrel kinálta:
– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta
Trocsányi bölcsen.
És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés
mennyiben befolyásolja az emésztést.
Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott
kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve.
Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok
magának egy sötét sarkot, – mondogatta.
Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt
semmit.
Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan
fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem
felelt. Alkalmasint nem hallotta.
– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves.
A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött
körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei
olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen
ponton ült. Ez volt a sötét sarok.
A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz
dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között.
Kedves hely volt.
Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak
azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek
szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel füztek össze.
Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei.
De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős
nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat
furt sarkával a porondba.
Trocsányi melléje ült.
Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért
Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta
indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már
benne volt a nagy magyarázásban.
Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről
meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a
leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes.
Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és
nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi.
Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott,
midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával.
A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes,
mert indiánust játsztak.
Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt,
mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb
alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek.
Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán.
Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor messziről sivító kiáltás
hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt.
– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants!
A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak,
mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat,
lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket.
Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép
kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi
átcserélte a monokliját.
A gouvernante pedig panaszkodott:
– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne!
És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így
van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg
Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá.
– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés
csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi.
Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó
igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón
suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna
és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein.
Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége
pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is
és mintha minden szavát az agyába akarná vésni!
Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo
utolsó szava volt:
– Roppantul ki fogok kapni!
– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul.
– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét.
Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha
csupa aranysugár volna.
– Mindegy!
És elszaladt.
Ez volt ama délelőtt fontos eseménye.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte:
– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt?
– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo.
Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt.
A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy
szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt.
Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és
arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás
tündököljön belőle.
Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e
valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még
nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés.
Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok között, mintha vele
idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán
igazságtalanok… Hogy nem értik meg…
Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez
szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést
eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat
ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar?
Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan
tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu,
lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól
úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt
valami nagy véleménnyel.
Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi
történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar?
De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak.
Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az,
hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen
csakhogy kérdezzen:
– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem?
– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo.
– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az
asztalokon.
– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo.
– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná
meg.
A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz
vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül
távozott.
Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz:
– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt
mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért!
Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen
gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette,
egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen
gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis
leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém?