A haldokló oroszlán - 6

figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:
– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott
valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más
nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?
Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy
kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot,
mintha abban keresné.
– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!
Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak
a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a
bizonytalanság.
De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a
számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra
alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca
úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből
lett volna ember belőle.
Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a
tarhót.
– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap?
Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai
pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt
is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.
– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt
külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az
eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.
Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg
nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz
méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között,
írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan
higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai
társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál,
pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt,
ha kérdezték.
Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is
kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy
durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e,
megkérdezték van-e családja?
A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő
odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga
palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt
is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a _senzi_-i
villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról
is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári
herceggel, szép fiatal herceggel.
Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:
– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták
azóta a leánykereskedők!
Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta
kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az
idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s
magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek
s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!
Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon
folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán,
akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy
hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres
remekművet is ad vele.
Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a
leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet
szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü,
minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.
Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen,
csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok
a lelkében, mint az elásott kincs…
Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt
vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.
Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.
A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz
kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből,
majd halálsápadtan rohant vissza.
– Hún urak! Hún urak lóháton!
Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk.
Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az
árnyképük is ijesztő volt.
A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat.
Hej, mert ha azok haragusznak!
Megjöttek.
A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös
alánok is, földre borulva fogadták őket.
Csak a kinai maradt ülve a tűznél.
A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön
csúszó mozdulatlan emberekre.
A kövér massagéta szólalt csak meg:
– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak,
üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!
A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami
vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak
fonva.
– Merre van a kút? – kérdezte.
Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs
száz lépésnyire sem.
A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt,
a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn
leszáll.
– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk
tovább.
Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy
társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.
Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez
süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü
kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen
szines folt tarkaselyem övük.
Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a
térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány
a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel,
az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki.
Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a
lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt
lélekzetétől.
– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.
A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze.
Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény
kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún
parancsoló hangja:
– Ki vagy?
– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki
vagy, fiatalember?
A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz.
Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el,
amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab
mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal
is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.
– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt.
Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán,
hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem
beszélt, az nekik is imponált.
Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy
illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.
Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges.
Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ.
Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni
belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta
rab.
Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg
egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el,
hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit
sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!
Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő
szólalt meg:
– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a
kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg
magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé,
mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan.
Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én
lelkemet!“
És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:
– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor –
és könnyedén biccentett a fejével.
A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok
fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán
újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?
– Harminc éve már, – felelt Kung.
Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.
– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani,
ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg
nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?
– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A
Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti
tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük
rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?
– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború
volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!
Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá
tette:
– A perzsa birodalommal volt a háború.
Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.
– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a
perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban
volt, azt tudom.
– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány,
ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!
– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.
– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik
is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:
– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki
tud ma már arról.
Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége
ott volt! Ezek sem!?
A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn
várakozóknak:
– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.
Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a
vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr
elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is
felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis
kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása!
Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a
ruhájában.
– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.
A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl,
mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny
csizmájával.
Leverték a békót a Kung lábáról.
– Szabad vagy, – mondta a vezér.
A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő
most árulja el a titkát.
– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat
megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai
ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az
ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.
– Szabad vagy, – mondta a vezér.
– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza
inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a
császár titkát! Soha! Soha!
A hún vezér megvetőleg intett a kezével.
– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? –
tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:
– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!
Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha
nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a
márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne
föl.
Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A
lánc még rajta volt.
Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.
És elindult.
Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.
Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli
őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.
Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja
elszakította az eget a földtől.
Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A
nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.
Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.


A szépség mint cselekvés.
Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg,
mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi
miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.
Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a
kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába
közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit
csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott
volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti
munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta!
Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.
Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden
helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket
olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást,
mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem.
Soha.
Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt
mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti
ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor
nem szabad meghalni.
Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is
végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az
ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna
mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek
s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be,
sározódott be menthetetlenül.
A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek
párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével
illették.
Emléke a gyalázattal volt azonos.
Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan
biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.
Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot
ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között.
El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni
egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.
Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh!
Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos
vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen.
Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja
akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.
Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok
vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár.
Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete,
szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a
természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág
életéről.
Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva,
hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy
pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy
másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel.
Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.
Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette.
Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan
emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később,
sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember
olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor
aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a
legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély
árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy
világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét
pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene
állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol
– csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami
tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy
az ajka olyan nagyon piros volt…
Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a
felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju
nyár volt a kerítőjük.
Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon,
cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan
természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág
kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint
valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.
Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek
egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a
nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.
Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül,
mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen
azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött
a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet.
Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.
Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett
asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a
szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel,
de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.
Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu
kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi
általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak.
Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a
klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy,
érdekes multu emberekként akarnak feltünni.
Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában.
Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan
beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.
Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem
láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna,
mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna
meg.
Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely
egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül
küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.
Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon
parancsolt:
– Menjen! Menjen!
Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.
A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt
mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy
odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!
Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó
nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.
Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó
becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett
arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban,
mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje
védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem
vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát,
nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett
volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola
mögé.
*
Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában,
laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti
keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze,
hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra
finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld
előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát.
Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok
vitáitól.
Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár
unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt
ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő
kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.
Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az
asszony s a férfi.
Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az
asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő
nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid
meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami
bocsánatkérésféle is csillog ott.
Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni.
Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban
hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók
eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna
baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.
Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis
szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.
A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről,
a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a
materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a
legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé
teszi a végtelenben.
Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn
csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha
puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.
Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy
rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg
benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból,
nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül
tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel
laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az
egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva
az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába
is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.
Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert
és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása
folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az
egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok
végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.
Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a
megfelelőben. A jobban megfelelőben. A _kvalitás_ az ethika alapja. A
_kvalitás_ az egyedekben, a fajokban.
A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső
életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat,
lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a
végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az,
természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?
A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű.
És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta
úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő
szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának
ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át.
Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert
hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a
végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó
reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással,
meghódítja rajongó alázatos imádása.
A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos
szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és
elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte,
s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De
hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz.
És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.
Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az
asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb
rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy
tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az
aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami
nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…
És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta,
hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy
könnyelmű, romboló indulatu percre.
Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama
viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy
elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta,
akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert
szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott.
Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a
közelébe jutott.
Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a
harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem
tehette.
Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött
vissza külföldről a férfi.
Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy
kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a
másiknak még az emlékét is.
De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind
magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és
csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás
volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek
tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná,
becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.
Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el,
hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:
– Hát nem szeret?
– Tudja hogy szeretem.
– Akkor miért, miért…?
– Nem lehet. Nem lehet.
A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér
tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.
A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „_A szépség mint cselekvés_“ volt
a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes
csiszolásra. Majd egészen kész volt.
Ekkor lépett közbe a véletlen.
Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura
emberi sorsunknak.
A kivédhetetlen, el nem hárítható.
Tévedésből fölbontott levél.
A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A
levelet az a másik írta.
A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „_Szépség mint cselekvés_“
szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe.
A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés,