A haldokló oroszlán - 7

hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy _újra_ jőjjön el. Illetlen és
tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem
volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen
bizonyítéka annak, ami történt…
A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak.
Csak annyit írt hozzá:
„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson
meg nekem is a _tévedésért_.“
A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös
ceruzával.
Ez volt a dolog vége.
*
Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az
eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az
elmultra.
Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden
tehetséget elnyel, a politika.
Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor
hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az
egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta
akkor.
Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.
Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A
nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy
világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott,
jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az
eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s
gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.
Tele volt a lelke keserüséggel.
Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd
ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.
Egyelőre elmerült új foglalkozásában.
Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott
fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart
keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen,
hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest
is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.
A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant
is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü
üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.
Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya,
piszkos dolog.
Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ
könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of
wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló
a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a
Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a
jövő morálethikájának az alapját látták benne.
A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész
tudományos sajtó visszhangzott.
Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a
remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz
évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban
tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak
angol mezben.
Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta,
melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett
hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.
Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek,
elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony
képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.
Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított,
piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett
nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak.
Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne,
mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy
íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a
szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott
föl láng.
Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak
gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.
Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a
lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe
valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.
Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.
A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre
kihült az is.


A fileglorietta.
Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város
vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének.
Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes
testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet
örvendeztesse meg, kivánom.
Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni
fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy
Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el
szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz
kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában,
Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát,
én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság
nélkül vádaskodik és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek
mint esett az a dolog.
Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram,
mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen
beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de
mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és
vevém észbe, mi járatban volna.
Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé,
merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet,
ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a
városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok
közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a
híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig
kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja
hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó
majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő
az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár
volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg
nem állítja vélle a strázsa.
Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és
mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk
szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne
krucznak rögvest.
Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan,
a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a
monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában
tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala
remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala.
Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó
majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide
irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti.
Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop
tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon
szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép
magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu
vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő
garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de
kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin
egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid,
Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz
Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott
az garádics.
Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola,
mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes
királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan vágám be a
szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek
látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve,
szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy
is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha.
Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram
sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember
azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág,
virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit
remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak
Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös
dicséretit idegen országba.
Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült
jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne
város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus
puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így
lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási.
Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így
puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram
mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül
széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel
odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek
bosszuságára, magok kiálltottak, morgottak, alá s fel handáztak,
illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete
reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől
való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el
az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a
kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és
kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram
ma is megvolna!
Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk,
hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda
érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint
meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki
tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét.
Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó
majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami
őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár
csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de
nem tudtam utolérni olyan nagyon futott.
Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák
közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen.
Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor
már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel.
Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a
gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol
szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos
kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide,
hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy
szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd,
hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a
szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az
nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg
a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben
elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán
kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé
hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará
romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját.
Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes
ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a
mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna,
lehet, hogy nem így történik.
A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A
törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem
onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben,
egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem.
Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának
mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné
magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg
portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala,
– és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a
hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram,
vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ
hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus
sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik
szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram
keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási.
Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon
röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva
és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten,
hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse
meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki!
És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben,
mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja,
Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az
királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne
az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde az ostrommal. Talám éppeg
ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és
megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü
romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő
pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon.
Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg
sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste
volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos
kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán
tulajdon remekének.
Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám
hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve
karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az
krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem
érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt
szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg,
kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki
csudára épen maradt vala.
Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben
intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy
ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól,
miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem
rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle két táborok között,
mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is.
Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy
csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a
rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és
az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett
benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen
elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint.
Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram
uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra.
Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az
rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis
megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed,
nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban
és szegény jó uram után való óbégatásban.
Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván
egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai
uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit.
Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz
kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a
Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az
commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit
uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már
rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig
olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson
látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit.
Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó
majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a
majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán
pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az
kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát
kerestük, de később sem került meg.
Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a
Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét
csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett
háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember
lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan
igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében
esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az
sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik:
„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae
Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi
occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis
exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi,
hogy:
„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben
kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével
megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség
örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“
Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves
kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az
halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem
általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is
olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom
Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet
és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba,
mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam,
bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden
keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné
az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak.
Szolgálatom ajánlásával minden jót kivánok maradván kegyelmednek
ismeretlen jóakaró szolgája, néhai Balla Mátyás
Uram első legénye
_Balog András_
most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára.
Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704.
_Notabene_. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről
hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került,
mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem
négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja.


A rettentő Safranics és a kis Borbálka.
A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy
vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka
rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya
volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját
végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult
a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány
korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi
helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik,
tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte
napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a
tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy
Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem
tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és
figyelte a világot.
Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis
mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők
környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén
összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami
óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok
meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes
bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen,
völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta
végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.
De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott
naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített
rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el,
és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a
szomszéd telket a piac felől befejezte.
Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre,
amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak
olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük,
sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a
Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való
épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett
volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy
oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két
ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres
szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken
nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak
bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a
kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint
egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics
háza.
Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics.
Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán
még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt
a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban
könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott,
miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a
vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is,
tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be
árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos
maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni
akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt
lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy
szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig
rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból
Safranics, nem látta senki.
Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő,
hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a
legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy
szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették
mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.
Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem
mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az
illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát
is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában
több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a
bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra
járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy
hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa
állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy
csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját,
csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi
molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni,
esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy
kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!
Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem
leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák
lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal
mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a
levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka
járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett
hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár,
túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles,
karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált,
hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a
bal vállán.
Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold
is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén,
fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg
nagy sötét foltot vetett.
Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn
Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit
délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.
Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött,
amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy,
mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a
jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal,
kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett,
összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott.
Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta
az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták
ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az
igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az
igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül,
mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy
az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem
tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal
mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb
dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem
is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy
este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.
A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen.
Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az
erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó.
Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet,
mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy
ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy
bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem
lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik
láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a
hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap