A haldokló oroszlán - 5

szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint
egy árnyék.
Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, –
amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak
valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a krajcáros
szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített
ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás.
Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin
egészen a falhoz szorult.
Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért
kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére
figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte
magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé.
Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott
végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően
nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök,
sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt,
asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról,
sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla
mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan
nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától.
Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama
festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony
festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól
félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is.
Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember
volt, – de csak most vette észre először, hogy a templom köröskörül ki
van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte
össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros
festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta,
hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a
látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek.
Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától.
A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a
levegőt.
Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali
képeket.
Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó
száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor
régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin
még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült
szűzeket is mind démonoknak nézte.
– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából.
Damaszkin összerezzent.
Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a
gondolata megint másfelé járt.
Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont
két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a teste.
A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze,
messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan
elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van
dermedve.
Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol
elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok
hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a
gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul.
Megint szól a csengetyű.
Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma
igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de
megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion
krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre.
Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük
olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly
arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy
tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt
ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a
jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében
és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis
görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az
eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok tarka színü aranyos
palástja, de leginkább jókedvű arca mián.
És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának
borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a
lelkében…
De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg
könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó
állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva,
akit a nép ájtatosan csókolni szokott.
El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy
pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis
úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár
valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a
kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan
rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén.
Mély dübörgő hangon beszélt a pap:
– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen
dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy
asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa…
Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt,
aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen,
mozdulatlan.
– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, hagyja abba… és ha abba nem
hagyná… rettentő lesz a büntetése.
A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy
viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek
rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét.
De a pap olvasott.
Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve.
Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató,
vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles
szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából.
Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy
reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám,
magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe
csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így
bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a
sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja
tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes
beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már
egyenesen az öreg, töpörödött Irinára.
Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy
fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán,
mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban elfutó
hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett
üveges nézéssel.
Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és
visszament az ikónok mögé.
A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az
arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a
bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag
ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska.
Jött a kántor és elvitte a gyertyát.
Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit
vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna.
Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a
meredek oldalokon, mint valami hangyák.
Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen.
Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött
volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott
magában: Enni fog!
Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan
fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a
szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy
eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem
gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog!
Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba
nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.
Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot,
kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is,
gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.
– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.
– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova
nézne.
*
Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.
Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős
részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák
törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen
nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a
tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba
kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt
hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni
kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az
útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy
csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett
pokoli ugrással.
Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos
rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta.
Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő
alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy
világért, hanem otthon itta a porcióját.
Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta.
Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor
megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge
üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este
jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak
surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.
Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki
jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.
Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt
a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte
egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság
rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az
öreg Irina?
Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt,
óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak
falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is
néha, magyaráztak egy-egy szóval.
Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden
ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek
gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos
bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely
hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett
semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban,
az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek
leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki.
Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg
Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen
fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem
gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak
a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta
senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának,
szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a
lócáról le nem tántorodott.
És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve
rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a
sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.
*
Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el,
bár tavaszra fordult az idő.
Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen
hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el
a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt
nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe
befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát
képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami
üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.
Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a
tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó
gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik.
Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen
hantolt földnek sárga ducja fölött.
Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.
Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.
Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól
minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már
egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két
napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.
Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden
szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna
töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám
egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára.
A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a
tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a
papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem
engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla,
erőszakkal!
A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő
árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni.
Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége
van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai
csorognak.
A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az
utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet
érteni, mit énekel.
– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy
dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan
többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.
Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki,
hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa
a gyászoló népet.
Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé.
Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két
éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek,
csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást,
csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az
asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka
felé.
Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az
ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a
falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is
gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.
Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.
Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az
Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott
a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen
viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy
temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják.
Helyesen volt.
És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne
tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével,
mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza
jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.
Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két
csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.
Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy
sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott!
Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.
Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő
kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett
szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta,
odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt
Damaszkin!
Elmentek mind.
Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a
görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót,
melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.
Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek
elől a ládába rejtett.
Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó
sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.
A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes,
zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett
ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé
duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna,
még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.
A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos
pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a
Damaszkin özvegye.
A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt,
csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan
torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt
Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek
a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek
alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott
az ölébe.
A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a
bosszúállás öröme, mint a láng.


A császár titka.
Az _Urkán_ képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.
Elment a római _limes_-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a
hún hadak prédálni jártak.
Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának
biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre
csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró
fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.
És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.
Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha
valami violaszín áradat volna.
Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába
már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap
eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy
ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, _kvangli_ nemzetségbeli,
hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak
volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt
a börtönben.
Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a
szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne.
Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes
volt őrizni.
Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár
követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten
fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még
arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák
országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták.
Vagy harminc éve.
Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága
kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa
válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs
a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a
perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a
császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a
császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át
a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta,
hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható,
hogy segítségére lesz a perzsa királynak.
Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza
és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba
támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről
a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.
Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak.
Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung
őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.
Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett
két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.
És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik
meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől
tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii
villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.
Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal,
mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött.
Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, –
hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen
elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem
kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami
ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan
gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik
négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék
selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az
ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.
Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor
ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény
nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő
hazája felé, vissza keletnek, vissza.
Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, –
nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna
valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos
ijedt kifejezéssel.
Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi
kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a
császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a
jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek
agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A
császár titka volt.
– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a
Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.
Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának?
Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa
szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert
megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk?
Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el
ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz
népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem
tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott
erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú
tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér
szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.
Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt,
mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…
Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek
a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene,
az égi vadkan lenéz a világra.
Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:
– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.
Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze
nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha
valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott,
nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.
A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután
újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne
surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi
cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide
mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem
néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és
mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a
lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a
tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.
A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan
barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó
modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert
ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben
huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.
Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra,
a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.
A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán
csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek.
Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak
magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük,
ha verekedésről volt szó.
Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol
dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző
kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a
pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy
a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya
vizet nem húz.
Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli
szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas,
nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek
csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden
szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda
tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.
Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár
hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.
Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.
– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal
kelet felé mutatott.
– A hegyekből? – kérdezte Kung.
– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra
intett a kezével keletnek.
Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette
lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja,
hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.
– Volt-e sok háború arra felé?
– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel
elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse
viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt.
A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.
Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan,