A haldokló oroszlán - 1

Total number of words is 4081
Total number of unique words is 1938
32.0 of words are in the 2000 most common words
45.1 of words are in the 5000 most common words
52.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

KISBÁN MIKLÓS
A HALDOKLÓ OROSZLÁN
Kisbán Miklós könyvei
A NAGYÚR, színmű
Ára 3 korona.
NAPLEGENDA.
Ára 2 korona.
Singer és Wolfner kiadása
Budapest.
KISBÁN MIKLÓS
A HALDOKLÓ OROSZLÁN
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
1914
_Minden jog fenntartva._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA


A haldokló oroszlán.
Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így
tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest
gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált
aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a
két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a
széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt
kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt,
a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a
kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig,
amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik
kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok
százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen
rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött
csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami
óriási óraingának nézte volna az ember.
Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc,
abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt
ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon,
ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két
modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen
kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva,
mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt
himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta.
Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt
szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a
fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek
kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem.
Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden,
még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a
kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi
Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött,
Keletázsia térképének.
Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a
nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes
megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.
Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában
misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és
természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a
távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur
kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.
Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge
egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s
minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó
fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt,
amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán
haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A
Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb
utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru
szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott
le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének
tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a
Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt
távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen
bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős
hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.
Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az
ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő
nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves
professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt
ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az
az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő
világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető
természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a
Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját
búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét
mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, –
éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap
mellé.
Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így
vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai
alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna,
ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is
szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca,
olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll
mellett.
Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a
tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju
puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így,
ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal,
akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint
a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva
morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda
tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.
Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem
tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az
asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz,
tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a
filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a
biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az
egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár
falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy
amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a
biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen
annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből,
csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a
kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint
a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is
valóságos démonnak tartották némelyek.
Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva
elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma
lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy
emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap
önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött,
aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a
hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott
gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy
hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, –
hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is
ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is
fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat,
s meg is vezekeltette magát értük.
A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem
tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott.
Pedig bizonyosan a városon van.
Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja
bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az
ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt
másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a
szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta,
világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott,
összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára.
Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a
fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a
papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent
párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló
szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a
végén megeszik a lelkét…
A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt
van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta
Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az
agyán: talán beteg?!
És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben
gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel,
lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy
Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha
káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne
essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a
végére jár.
Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.
A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót,
hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.

I.
Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek
párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint
az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények
kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.
Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott
ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott
rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és
sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a
kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel
időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő
ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala
egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni
nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is
emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.
Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a
szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan
gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta,
mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette,
mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy
ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy
lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.
A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös
hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre
nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell,
levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.
Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.
A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek a szemhéjjak, lassan,
folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső
széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak
tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha
valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új,
iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem
körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és
rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy
kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják
hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, –
mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő
hátát.
És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a
polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy,
halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két
világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles
bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új
színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját.
Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt
szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak.
Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát.
– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj?
Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott volna; behunyta ismét a
szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából
rettentő bántó gondolatot.
Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem
értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért
nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé?
És hosszasan állt ott gondolatokba merülve.
Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az
asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön.
– Mit kíván? – kérdezte az asszony.
– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk,
Goszpelda…
– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra.
– A tanár urat keresem, hallottam beteg…
– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit.
– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, –
éppen azért jöttem.
Az asszony szemében gyanakvó fény villant.
– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen.
De a pap folytatta:
– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh,
csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez
járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam.
– Hogy érti ezt?
– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S
talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten
mentsen, de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne
engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem,
ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda
hozzátette halkan, szerénykedve:
– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról.
Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt.
Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak.
Makacs ránc mélyedt közéjük.
– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót.
Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé,
mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van
annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain
egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az
eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az
úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen
alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek
és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a
tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi
szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és
aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket…
E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban
megtagadni mindazt, amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni
mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak…
És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek
mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden
hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü
gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat
a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején,
mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott
az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan,
mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem
mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a
sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy
későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet,
vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva
szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“
Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel,
rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt,
félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott,
értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal,
a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul
fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És
az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke után végre megértette a
szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult
megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen,
gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet
próbál vetni.

II.
E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem
engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik
olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az
orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát.
Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri,
kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan
félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a
legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse,
még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé
vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a
szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét.
Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó
nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy
pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli
korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik a folyton küzdő, harcoló,
vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek
mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a
törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy
életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek
éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték
azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti
fergetegben és a tengereken.
Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku
házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva,
hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal.
Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután
is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik
fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy
természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök
cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe.
Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét
megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig
ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az
Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy
csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a
nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint
az állatok.
Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál bensőbb és igazabb
házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is
annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az
önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben
gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi
elismerésben vagy földöntuli jutalomban.
Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt
határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha
kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő
és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az
asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva
állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár
kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a
keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy
izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott
újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az
asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki,
megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal.
Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje.
Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér
haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk,
ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj.
Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem
tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni
akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert,
a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az
aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált.
Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes
játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás
mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel.
Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi
szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával.
Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint
kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad,
szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott
hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól:
Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a
betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár;
előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az
aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető
hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be
kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag
jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a
szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis
nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az
anyja…
Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg
és elaludt.

III.
Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában.
Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel,
nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző
mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a
levélnek hogy sikere legyen.
Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne
újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés,
tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a
lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem
izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a
megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán.
Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek
a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait
vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette
betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő,
Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva
megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába,
mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint
térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg
szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a
filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak
erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy
szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak,
Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a
hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy
minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak
az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És
erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent
törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos
fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő
megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok
megkeresztelése…
A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába.
Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét
mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt
címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta
meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be.
Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe nem találta, így aztán
az orvost kérte meg, hogy olvassa föl.
Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett.
A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei
közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos
viszonyt.
– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és
neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat.
Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled
beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint
gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan
tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd
el, hiszen ha nem használ, nem is árthat.
Üdvözöl… stb.“
Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg
fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert
alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei
mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos
felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól,
vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is
próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony
értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már
reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta,
szeretettel, de erősen és leszorította, le ugyanazzal a kezével, amely a
művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az
égett sebhely.
A szakácsné még mindig az ajtóban állt.
– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat
erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más
választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte,
– mondja meg, nincs válasz, nincs válasz!
Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki
a szomszédos laboratóriumba.
Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen
ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába.
Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak
látszott.
– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta
a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid
szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság,
milyen gonosz tapintatlanság!
Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A haldokló oroszlán - 2
  • Parts
  • A haldokló oroszlán - 1
    Total number of words is 4081
    Total number of unique words is 1938
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 2
    Total number of words is 3999
    Total number of unique words is 1889
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 3
    Total number of words is 4070
    Total number of unique words is 1907
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 4
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1897
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 5
    Total number of words is 4165
    Total number of unique words is 1996
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 6
    Total number of words is 4095
    Total number of unique words is 1902
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 7
    Total number of words is 4164
    Total number of unique words is 2035
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    41.3 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 8
    Total number of words is 4243
    Total number of unique words is 1788
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 9
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 1945
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A haldokló oroszlán - 10
    Total number of words is 1981
    Total number of unique words is 957
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    54.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.